Letter of Romance [Bang Chan]

Ajánlott zene: Finley – Driving to nowhere

"A szerelem fáj,

Viszonzatlanul kínoz;

Végleg veled tart."

Az egyetlen, akit értesítettek, a kórházi szobában zokogott. A férje mellette guggolt, közelhúzva magához a nőt.  Egyszerre kezdtek neki a levél olvasásának.

“Mégha csak egy pillantás, egy érintés, egy véletlen szemkontaktus is volt, köszönök mindent. Teljes szívemből szerettelek. Menj bárhová, bárkivel, bármikor én igyekszem támogató személyként, barátodként melletted lenni. 

Tudom, hogy nem vagy tisztában az érzéseimmel. Pontosan tudom, hogy csak barátként, bizonyos értelemben bátyádként tekintesz rám. Nekem sose voltál csak egy lány, csak egy barát, csak egy ismerős. Nekem te mindig is te voltál, mindig is te léteztél nekem, csakis téged láttalak nőként. 

Ne haragudj, amiért nem tudtam olyan jó barátod lenni. Ne neheztelj, amiért többet láttam egy-egy ölelésedben, mint kellett volna. Ne légy rám mérges, amiért olyan idiótán reagáltam, amikor bejelentetted, hogy randira mész, amikor később elárultad, hogy boldog párkapcsolatban vagy, mikor évek múltán közölted esküvőtök napját. 

Örömmel töltött el, hogy én kísérhettelek az oltárhoz. Örömmel töltött el, hogy boldog voltál, olyan boldog. Bár féltékeny lettem volna! Bár féltékeny lettem volna! De Ő, akit magad mellé választottál boldoggá tett, így nem mertem még irigy sem lenni. 

Amikor átadtalak Neki az oltárnál, tekintetemből Ő mindent kiolvasott. Szeretetteli lélektükrével ígéretet tett, miszerint vigyáz rád, szeret, ügyel arra, hogy mindig gondtalan légy. Ennél többet én nem is kívánhatok ebben a nyomorúságos életben. Nem kívánhatok magamnak boldogságot. Neked adom minden nekem kiosztott víg pillanatot, hogy kevesebb legyen a könnyek hullásának perce. 

Legyen a tiéd, mintsem én pazaroljam ezeket a másodperceket. Légy hát boldog! Ígérd meg, hogy derűsen fogsz élni. Add a szavad, hogy nem feledsz engem, és meglátogatsz. Fogadd meg, hogy nem sírsz temetésem napján. Könnyeid láttán én is elszomorodom, esővel, viharral sújtom a vidéket. 

Ha rossz napod van, az esőt, hideget, minden felhőt elűzök, hogy a nap csodás fénye megcsillanhasson arcodon és csak egy kicsit is, de boldog légy.

Ha jó napod van, a nap sugaraiként ölellek magamhoz, hogy továbbra is vidám légy. 

Szerelmem nem első látásra volt. Szerintem ez a szólás téves. Második látásra szerettem beléd. Erre van is japán kifejezés, koi no yokan. Ez tökéletesen illik a helyzetemre, hogy milyen mélységesen beléd estem. Már akkor tudtam, hogy nem szabadott volna belédzúgnom, de nem tehettem elenne semmit. Az érzéseim nem én uralom, ahogy te sem a tieid. Nem haragszom, nem lennék képes haragudni, amiért nem viszonzod szerelmem. Rád sose tudnék haragudni.

Amikor tavaly azt hitted, pikkeltem rád, hogy nem árultad el, hogy már együtt vagytok, akkor nem haragudtam, dehogy haragudtam! Vártam. Vártam, hátha elmúlnak érzéseim, miután megtudtam, hogy esélyem sincs, hogy valaha magam mellett tudhassalak. Azt hiszem, hogy ez volt ebben az életben a Sorsom, de nem bánom, mert megismerhettem egy olyan csodás személyt, mint te.

Most letértem az útról, amin haladnom kellett volna. Érzem, hogy, amit tenni fogok, nem az, amit a Sors megírt nekem. Nem baj. Kicsit sem sajnálom, hogy így alakult. Őszintén boldoggá tett, hogy vidám mosollyal orcádon láthattalak. 

Ha a világ is lenne a tét, én akkor is téged óvnálak. Vigyáznék rád, pedig tudom, hogy az életem lenne az ára. Amikor látom, hogy te épségben vagy, élettel telten állsz, akkor a túlvilágon a legboldogabb táncot lejtem. Legyek a Pokolban, a Mennyekben, a Semmiben, bárhol, akkor is figyelni foglak, védeni foglak a bajtól. 

A lelkem már amúgyis rohadásnak indult, így nem ígérhetem, hogy odafentről örökké őrizni foglak. A mocskos gondolataim indították meg a folyamatot, míg végül el nem tűnt egy részem. De ha fentről nem is, lentről figyelem minden lépésed, minden egyes lélegzetvételed. Nem bírnám, hogy ne lássalak. A legnagyobb bűntetés számomra az volna, ha soha többet nem láthatnám a mosolyod, a szemeid, a lelked, a teljes valód. Kínoznának, ha csak egy apró hajszálad akasztanák az orrom elé. 

Soha nem akarlak elfeledni. Túl sok jót hoztál az életembe. Olyan sok jót. A borzalmak után ez a 984 nap, amit a társaságodban tölthettem kompenzált. Sőt, talán még több is volt, mint amit érdemeltem.

Nézzétek el önzőségem, de már nem éreztem úgy, hogy ebbe a világba tartoznék. 

Chan, ne feledd a boldogító igen előtt tett ígéreted! EunKyung, tőled csak azt kérem, hogy élj boldogan!

Örökké szívembe zártalak titeket, 

DoYun” 

Chan erősen ölelte magához a zokogó nőt. A nőt, akit szeretett, akit DoYun is szeretett. Chan tudta, hogy DoYun szerelmes belé. 

Tudta, hogy milyen jó barátok voltak. Nem elég, hogy EunKyung elvesztette a legjobb barátját, még meg is tudja, mit érzett iránta éveken át. Chan nem volt tisztában azzal, milyen érzés is lehet ez, de szorosan tartotta a folyamatosan síró feleségét. 

– Én tehetek róla – suttogta megtörten EunKyung. Hangját alig lehetett hallani a szipogása közben. 

– Nem tehetsz róla, EunKyung. Ő döntött így. 

– De, ha nem vagyok, nem hozott volna ilyen döntést! – kiabált rá férjére EunKyung. 

– Ha te nem vagy, akkor nem lett volna boldog, még ha csak rövid ideig is. Yeobo, tudom, hogy nehéz, hogy milyen a gyász. De ne feledd, még DoYun is arra kért, hogy légy boldog, ne sírj. – Persze Chan tudta, hogy lehetetlent kér, még DoYun is tudhatta. Jobb, ha kisírja, mintha magában tartja, sokkal jobb.

Csöpp. Csöpp. Csöpp. Leesett az első, a második, majd a harmadik esőcsepp, amelyet több száz, ezer, tízezer, százezer, millió követett. Nem kellett fél perc és egyre ritkábban hullottak az aprócska cseppek, míg végül teljesen el nem állt a csapadék. DoYun beváltotta hát ígéretét, miszerint az eső száműzi, ha EunKyung arcán szomorúságcseppek futnak végig. 

– Látod. Megkért, hogy légy boldog. Gyászold meg őt, de utána élj boldogan. Hadd lássa, hogy nem hiába távozott el, és még ha el is távozott, te erős maradtál. Erős maradtál, és vidám. A legszebb mosolyoddal ajándékozd meg, amikor meglátogatod. Legyen ez, amivel kiengeszteled, amivel eldobod magadtól a bűntudatod. 

Chan igyekezett a leglágyabb hangszínen megszólalni. 

– Még ha te nem is szeretted úgy, ahogy ő téged, szeresd őt továbbra is, mint a történtek előtt. 

EunKyung próbált a levegő után kapkodni, amit úgy érzett, nem jutott elegendő a tüdejébe. 

– Szerinted így lenne a legjobb? – kérdezte percek után. Némán csordultak ki könnyei. Nem foglalkozott velük, hagyta, hadd vonuljanak végig arca minden részén. 

– Igen. DoYun szerint is. – Chan nem mondta, hogy ne sírjon. Jól tudta, hogy a sírás, ha kiadja magából az ember a fájdalmát, utána jobb lesz. Idő kell ahhoz, hogy EunKyung szívén, lelkén ejtett seb begyógyuljon. Nem csak idő, hanem akarat, támogatás, szeretet, amire szüksége lesz az út során. Chan meg fogja adni neki. Megteszi, így vezekel DoYunért. Túljuttatja feleségét a sötét időszakon, hogy DoYun újból láthassa a mosolyt, aminek csapdájába mindketten belezuhantak. 

– Akkor így fogok tenni – bökte ki EunKyung, és újabb hullám tört rá. Remegett, de Chan csak még szorosabban vonta magához, jelezve, hogy ő ott van, támaszkodhat rá. 

Ha mást nem is, de ezt megtehette mindkettőjükért. 

"Egy szerelem örök: amelyik nem teljesül be..." – Laurence Olivier

-------------------

Sziasztok! ^^

Ez az első novella, amit írtam az utóbbi hónapokban, kicsit már elszoktam tőle.
Remélem, nem lett annyira borzasztó, mint amilyennek én érzem.

Hú, rég izgultam ennyire xD

Ne kíméljetek a kritikával. Aki az előző challenge-ben is itt volt, akkor ő tudja, hogy ilyen megbánthatatlan vagyok. Jöhet rossz, jó, tanulni fogok, legalábbis szeretnék belőle c:

Köszönöm, hogy időt szántál a novellára!

Ikigai [Bang Chan]

 

Ajánlott zene: Stray Kids - Voices

Egy ölelés többet ér, mint száz bók. – Kim NamJoon (BTS)

 

Ikigai. Egy szó, ami mindennél többet ért. Egy szó, ami a világot jelentette nekem. Egy kifejezés, melynek egyszavas fordítása nincs, de jelentése gyönyörű – ezért is imádom a japán nyelvet, rengeteg gyönyörű szavunk van, amiket más nyelvek nem tudnak egyetlen szóval leírni. Ilyen az ikigai is; valami, ami olyan mély jelentéssel bír, mint egy ember oka a létezésre, az, amiért megéri élni. Nekem te voltál az ikigai-om.

A fák sokasága, ami mesés egyveleget alkotva rengeteggé vált; a mező szabadsága, amit közrefogott a sok égig nyúló ág. Úgy szerette ezt a helyet, és én ettől csak még hamarabb megszerettem mind őt, mind ezt a varázslatos vadont.

A sík némaságban egy fülsiketítően hangos reccsenés hallatta magát a fák magányában, mint amikor valaki lába alatt egy apró ág kettétörik. Tudtam, hogy te leszel az, a lelkem mélyén éreztem, amikor meghallottam hangodat. Azt a tökéletes, eltéveszthetetlenül ritka hangodat, amely szinte értem kiáltott. Tisztában voltam azzal, hogy közel járok – nagyon közel.

Szedtem lábaim a sötét, tegnapi esőtől csúszós, sáros talajon, hogy mielőbb odaérhessek hozzád. Már csak pár lépés. Egy, kettő, három, négy, öt… és hat. Jobbra fordultam és megláttam a földből kinövő lélegzetelállító emlékkövet. Ikigai – állt gyönyörűen húzott, ízlésesen díszes kanjikkal kőbe vésve a neved, melyet sose fogok tudni elfelejteni. A név, a szó és a kapcsolat, ami köztünk volt, sohasem lesz semmivé.

Megint megszólaltál azon az elragadó hangodon. Értettem, mit szerettél volna. Üdvözöltél, örültél, hogy újra láthatsz.

– Bár én is láthatnálak, Ikigai! – Mélyet sóhajtottam, majd végül a nyughelyedet nézve óvatosan előhúztam azt a két pár cseresznyefaágat, amin a halvány rózsaszín szirmok épphogy megjelentek. Imádtad ezeket, de sajnos hiába volt ez a kedvenc helyünk, hiába volt álomszép, itt nem akadtak cseresznyefák, pedig azokat is olyannyira imádtad. Sokat játszottál velük, még többet csodáltad őket, ahogy lassan elhullajtották a mályvaszín ékességeiket, és végül mennyei, vörös gyümölcsöt termettek helyettük.

Mielőtt mélyebbre merültem volna az emlékeim között, ugatásod kirántott a nemlétező varázsvilágból. Saját hangodon szóltál hozzám újból, de tudtam, igazából nem hallhatom a hangod. Ez is csak valóságnak hitt bűvölet; hazugság volt, mégis kellemes. Tetszett, örültem, hogy hallhattam újból azt a rendkívüli búgásod.

Alig három hónapja, hogy nem vagy már mellettem, de hiányod felemészt. Nem akartam nélküled lenni. Féltem, milyen lesz a világ a vidám farkcsóválásod, az energikusságod, a játékosságod nélkül. Nem voltam képes arra, hogy a világomban te ne legyél benne. Fájt és még mindig fáj, ha erre gondolok, hisz szerettelek. Te voltál minden értelemben az én Ikigai-om. És most, hogy már nem élsz, eszembe sem jut semmi, mit tehetnék, amihez te nem kellenél. Lehetetlen; ilyen nem létezik.

Annyira hiányzott, hogy éjjel mellém bújj az ágyba, hogy el sem tudnád hinni. Ezelőtt mindenhol, szinte minden pillanatban hallottam a hangod. Ugattál, nyüszítettél, vagy csak szimplán a figyelmemre vágytál, mint akkor, amikor még teljes valódban mellettem voltál.

Elveszteni valakit fáj. Legyen az családtag, bárki is az bizony ígyis-úgyis összetöri szívedet. Lehet, hogy valakivel nem voltál jóban, esetleg az utolsó találkozásotok alkalmával olyanokat vágtál a fejéhez, amik nem igazak, indulatosan csak elferdített rágalmakkal halmoztad el, amikor még meg volt az esélyed arra, hogy később ne bánj meg semmit. Amikor tudatosult bennem, hogy meg volt határozva az időd, próbáltam mindennél jobbá tenni azt az amúgy is rövidke életed.

A szíved meg volt nagyobbodva, és emiatt nem működött rendesen, úgy, ahogy kellett volna. Ez is azért lehetett, mert a te szíved olyan hatalmas volt, mindenkit szívesen fogadtál benne, és végül majdnem ez lett a veszted. Segítettél nekem, miközben te magad is tudtad, hogy lassan eljő' a vég, de te kitartottál. Fájt neked, tudom, hogy fájt, hiába próbáltad takarni azt akárhogyan, a grimasz az arcodon fellelhető maradt.

Az, hogy azért váltak el útjaink, mert nem bírtam tovább a szenvedésed, még inkább lelkembe taposott. Én magam vittelek oda, ahonnan többet vissza nem térhettél. Egyszerre haragszom magamra, és veregetem vállon saját magam, mert megtettem ezt. Ez a lépésem lett a kettőnk kapcsolatának vége, és minden másé is, amit együtt tehettünk.

 

Feladtam. Nem bírtam tovább, hogy folyton hangodat hallom, ahogy nyüszítesz. Álmomban mindig megjelentél és mindig láttam, ahogy azon a pokrócon fekszel, miközben sírsz. Megkaptad amiért odavittelek, de te küzdöttél ellene. Küzdöttél a döntésem ellen, de az túl erős volt, hogy legyőzhesd ilyen gyenge állapotban. A legszörnyűbb az, hogy én végig melletted voltam és néztem, ahogy a túlvilágra szállsz. Ott voltam melletted az utolsó pillanatodig, folyamatosan beszélve hozzád, így próbálva nyugtatni, talán bátorítani téged. Akkor elmondtam neked mindent, amit a veled töltött évek alatt éreztem. Szerettelek már azóta, hogy megláttalak a kennelben, és még mindig kiolthatatlanul szeretlek.

Hiányoztál, mint növénynek a víz, embernek az oxigén, élőlénynek az étel, az ételből a só. Csakis miattad nem adtam fel. Igaz, volt állásom, lakásom, családom, barátaim, étel az asztalomon, de te már nem. Ezek nekem nem kellettek az élethez. A családdal már több éve nem beszéltem, a barátokkal tartottam a kapcsolatot, de nem tudtunk annyiszor találkozni, ezáltal kevésbé érezte magam közel hozzájuk. A munkámat nem végeztem szívesen, hisz ki is akarná több éven keresztül egy étteremben pincérként hajtani magát azért, hogy végre előléptessék? Az életem nem volt fényes, sose volt az, de veled még akkor is szebbnek tűnt, amikor a sötét verem legmélyén vergődtem. Ha te ott voltál, akkor baj nem lehetett, ugyanis hozzád bármikor fordulhattam.

Újból hallattad hangod. De én nem akartam hallani, nem így. Nem így, hogy egy világ volt közünk, most csak még inkább rontottad a helyzetem. Tudtad te is, hogy mennyire fáj, mégis kommunikálni próbáltál, bár a saját módodon, amit továbbra sem értettem, valamit közölni akartál úgy, hogy tisztában voltál vele, az majd szétmarcangol.

Egy ideig csodáltam még az emlékköved, minden részletét emlékeimbe égettem, hogy soha ne feledkezzem meg róla, rólad. Nem tudtad, mit tervezek, sőt, még én se teljesen, de egy dologban biztos voltam, mégpedig biztos, hogy meg fogom tenni. Percek múltán voltam csak hajlandó otthagyni a sírhelyed, de hiába távolodtam, hangodat ugyanúgy hallottam; az őrületbe kergetett és talán ezért is vettem a fejembe furcsa, tébolyodott dolgokat.

 

~*--~*~--*~

 

Otthon, az üres lakásban lenni rosszabb volt, mint az erdőben, ahol te is jelen voltál. Itt nem éreztem az üdítő levegőt, ami felfrissítette tüdőm, ami hiába lehelt életet a még mozgó testembe, hiszen a lelkem veled kelt át a másvilágra. A lakás kicsi volt kettőnknek, de mióta nem töltötted meg boldogságoddal, nehezen neveztem már otthonnak, és így valahogy ijesztően hatalmasnak, félelmetesnek, magányosnak mutatkozott.

Az utóbbi időben kifejezetten rettegtem egyedül a megtévesztő, emlékekkel teli helyiségben. A hűvösnarancssárga gyűlölet csak áramlott belőlem a falak felé, de saját magam irányában szinte vörösen izzott.  Hófehér gyengeség övezett az utóbbi hónapokban, mióta végleg eltűntél az életemből. Nem voltam képes elviselni a nyomasztó, fojtogató magányt. Úgy döntöttem, felmegyek a tetőre egy kis levegőt szívni, hátha úgy tűrhetőbb lesz ez a rémálom, amit az életnek gúnyoltam.

A liftben a gondolataimmal segítettem a szerkezetet, hogy mielőbb a tetőre érjen; mikor pedig végre ott voltam, szinte kivágódtam belőle. Mélyet szippantottam, és még Tokió undorítóan mocskos levegője is megnyugtatott, jobban, mint az a négy fal, ahol aludtam minden éjszaka. Elsétáltam a peremig, amik közt magas félfalak húzódtak, hogy ha netán valaki idefönt futkározna, vagy figyelmetlenül sétálna, ne essen le. Nem volt olyan magas, hogy ne lehessen átesni rajta, de a célnak megfelelt; ha a combomig ért, akkor nem mondtam sokat – körülbelül fél méter volt. Megálltam előtte, lenéztem az utakra. Sok gyalogos rohant végig rajtuk, még több autó döngetett irgalmatlan sebességgel velük egyidőben. Hatalmas zaj volt, de már hozzászoktam, ahogy a folytonos rohanáshoz is, hisz nem szerencsés lekésni a buszt, vagy a vonatot.

Ahogy álltam ott, egyre közelebb araszoltam a falhoz – amit inkább betonkorlátnak nevezhetnek. Közelebb és közelebb értem, míg végül a lábammal teljesen neki dőltem, úgy néztem le. Húsz emelet magasan voltam éppen, onnan lestem az elsuhanó foltokat. A gondolatok világa magába szippantott, szabadulni se tudtam volna, de nem is akartam. Most, ahogy ott álltam, érdekesebbnek tűnt az a hatalmas katyvasz, ami a fejemben volt.

Össze-vissza ugráltak előttem szavak, félmondatok, amik mind máshoz kötődtek, mégis egyetlen eseményhez. Január tizenegyedike, a te távozásodnak napja. Minden gondolatfoszlányom ahhoz, hozzád kötődött. Jól vagy ott, ahol éppen vagy? Jobban vagy? Vannak még fájdalmaid? Látsz engem?

Szívem szakadt meg, amiért nem kaphattam válaszokat a kérdéseimre, de hisz ki felelne nekem? Ikigai, te nem tudsz, még ha szeretnél is. Az önzésem jeleként nem egy másik kérdés is megfogant a fejemben: hiányzom neked? Jól tettem, hogy aznap elvittelek? A legfontosabb, legőrültebb, legeslegönösebb kérdés pedig ez volt: ha én is oda kerülök, akkor újra láthatlak és ölelhetlek? Ott akartam lenni, ahol te vagy, de nem ment. Nem akartam gondozatlanul itthagyni nyughelyed, ápolni akartam, amíg csak tudtam, de ez a gondolat mindent megváltoztatott.

A hajamba kapott a szél, lágyan, de megemelte rövid tincseim. Kíváncsi lettem, milyen volna repülni. Annyira szerettem volna madár lenni és szárnyalni az ég mérhetetlen, akadálytalan óceánján, szívesen repkedtem volna a természetben, rácsodálkoztam volna minden titkára, minden rejtett zugát felleltem volna.

Dőltem előre, közeledtem a több tíz méterre lévő talajhoz, amikor egy erős kéz visszarántott. A lábaimmal is épp elengedtem volna magam, amikor ez történt, így végül nem történt meg az, amit hirtelen felindulásból próbáltam megtenni. Nem tudtam, ki volt az, aki visszahúzott, és nem is volt időm felnézni rá, megtudni a kilétét, mert azonnal magához vont. Két kezével odalakatolt erős mellkasához.

Lehet, hogy nem tudtam, ki ő, de egy dologban biztos voltam, mégpedig abban, hogy ugyanazt váltja ki belőlem, mint amit régebben te. Talán te küldted, hogy ne merjek leugrani? Vagy csak a véletlen műve lenne? Mindenesetre karjai közt biztonságra leltem, akár melletted, Ikigai. Meleg ölelése borzasztóan jól esett, szinte összeforrasztotta darabokra szelt lelkemet.

– Chan.

Halk hang volt ugyan, misztikusnak, szinte varázslatosnak hatott. Olyan volt, mint Ikigai, mint az erdő, mint a kapcsolatunk, mágikus; de kabalisztikus, mint a férfi megjelenése. Úgy éreztem, nem az idegen mondta, a hang nem hangzott e világinak. Sokkal inkább volt olyan, mint a te hangod, csak most nem ugattál, hanem beszéltél. Chan. Talán ő lenne, aki most megmentett a mélybe zuhanástól? Aki visszarántott a végtelen, mély, sötét szakadék széléről?

 

 

Az idő telt, de az mindig is fog. Egy ütemben halad előre, de vannak pillanatok, amikor egy perc több órának, egy óra pár percnek érződik. Az idő csalafinta, folyton játszik velünk, mindig is ezt tette, mi pedig hagytuk, hogy ezt tehesse. Mi mást tehettünk volna? Hatalma van felettünk, mert ha nem lenne, nem öregednénk, sőt egy helyben ácsorognánk. De lehet, teljesen meg is szűnnénk, ki tudja, hiszen idő mindig is volt, és örökké lesz is.

Ez egy elpusztíthatatlan, kijátszhatatlan katasztrófa, amiről az hírlett, hogy sebeket gyógyít, de ez egy aljas rágalom csupán, ugyanis ő semmit nem tett, csak telt, telt és telt, míg el nem fogyott. Sebeinket nem az idő gyógyította, hanem saját magunk, ahogy az előrehaladtával feldolgoztuk a sérelmeinket. Az időszakok követték egymást, ezalatt mi megfeledkeztünk dolgokról, öregedtünk, bölcsebbek lettünk, felnőttünk. Az idő a szivárvány minden színében pompázott minden pillanatban, mást éreztetve az emberekkel. Az idő egyszerre átok, egyben áldás. 

---

Sziasztok! ^^

Nem tudom, ti hogy éreztétek, de én végig könnyes szemekkel írtam meg ezt a novellát.

Ezzel a történettel szerettem volna megosztani, hogy milyen drága volt számomra a kutyám, akit nem régen el kellett altatnunk. Ezzel a novellával szerettem volna megköszönni Channek, hogy azon a vasánapon is live-olt, majd annak végén virtuális ölelést adott. Valamennyire ezek a vasánapok segítettek, hiszen végre nem csak rajta elmélkedtem, hanem elterelte a figyelmem, megállított, hogy szakadékba zuhanjak.

Köszönöm, hogy időtöket szántátok erre a novellára! ^^

A remény gyertyája [Bang Chan]

    Ajánlott zene: Destrose - Fade Out

    A Han-folyóra meredtem, nézve a csodálatos eget, mely tele volt világító lámpásokkal, mik szárnyaltak fel a messziségbe. A víz tükröződésében láttam a rengeteg tündöklő kisebb és nagyobb lampionokat. A folyón is úszott nem egy ezen ragyogó kis tárgyakból, melyeket a víz sodort tovább.

    Kezemben tartottam én is egy ilyen kis tákolmányt, melynek közepén egy fekete gyertya várta, hogy meggyújtsam kanócát, majd útnak eresszem a folyó vizén. A papírt, amin az üzenet volt olvasható, mely a lámpást képezi majd, óvatosan a gyertyához rögzítettem. Várakozás nélkül húztam végig a gyufás doboz oldalán a gyufát, majd amint lángra kapott, a pálca tüzes végét a kanóchoz közelítettem, melyre pillanatokkal később át is terjedtek a lángok. 

    Mielőtt vízre tettem volna az aprócska tutajt, még megcsodáltam a gyertyán lévő szabad lángot. Oly szabadnak tűnt, s oly vidámnak, hogy néha a magasba emelkedhet megnövelve méretét, míg néha közelebb bújhat a kanóchoz, magához ölelve azt. Oly szívesen lennék távol pár napig Tőle, hogy utána újból karjaim között tudhassam, de tudom, hogy nem tehetem. Hiába vágyok utána, hiába hiszem, hogy még az élők között van, mégse tudom látni, s magamhoz húzni, védeni a bajtól.

    – Chan, ideje vízre engedni a lámpást – szólt a mély hang mögülem. Felix végig támogatott, s most is elkísért. Mondhattam neki, hogy ne jöjjön, ő akkor is jött volna. Tudta, hogy egyedül nem bírnám megcsinálni. Hogy egyedül még jobban őrlődnék a múlton.

    – Tudom. De olyan szép. Olyan, mint Ő – suttogtam továbbra is a lámpást kémlelve. A papírra rákerült az Ő arcának sziluettje, ami szinte pontosan ábrázolta Őt. A kis falapon a minták az Ő kedvencei közül lettek válogatva. Olyan volt, mintha Őt tartanám markomban, pedig nem. Olyan távol van, s semmit nem tudok róla. Él-e még, vagy többet már nem láthatom gyönyörű mosolyát, nem hallhatom aranyos nevetését, s nem érezhetem többé, hogy próbál ellökni magától, mikor karjaim közé zárom Őt. Néha jobb a tudatlanság, mint a tudás. De a tudatlanság képes felőrölni a maradék energiát. – Félek, mi van vele, dongsaeng. Félek, hogy nem láthatom többé életteli énjét. Úgy félek, Felix! – motyogtam neki, amit aligha hallhatott. Látásom elhomályosodott, majd megéreztem bőrömön végig folyni szomorúságcseppjeimet. A még mindig mögöttem álló barátom mellém lépett, majd leguggolt mellém. Lélektükreivel enyémeket kereste, de nem találta tekintetem, ami a kezemben lévő kis tutajra fókuszált. Szemeimmel sem tudtam elengedni a lámpást, nemhogy kezeimmel is elveszítsem azt. – Most van egy éve. Egy éve, hogy eltűnt, dongsaeng. Hiányzik Ő. Nagyon. – Elmélyedtem a gondolataim között, de barátom mélyreható, szomorú hangja kiszakított a mély, keserű elmélkedésből.

    – Nekem is, Chan. Nekem is – szólt szívéből Felix. Tudtam, hogy igazat mondott. Túlságosan is. Miért ne hiányozna neki élete első szerelme? Nem hiába értettük meg mindig egymás bajait, főleg mikor Róla volt szó. – Gyere, engedjük útjára.

    Megfogta a kezem, majd ujjait kézfejem köré fonta, s felállt, húzott engem magával álló helyzetbe. Kezemben óvatosan tartottam a lámpást, nehogy megkapja a láng a vékony papírt. A férfi nem nyúlt a tutajocskához, csak közelebb húzott a vízhez, majd leguggolt a part mentén. Követtem mozdulatát, majd felmértem a vizet, hogy elég biztonságos-e elengedni rajta az apró hajócskát, mit mi magunk készítettünk el. Mikor készen álltam elereszteni tenyeremből az Őt szimbolizáló eszközt, akkor közelebb vittem a vízhez, majd Felix másik kezét megvártam, s együtt bocsátottuk vízre a lámpást.

    Alig bírtam rávenni ujjaim, hogy eleresszék az apró tárgyat, mely egyre távolodott tőlünk a Han-folyó gyorsan áramló, kellemes vizén. A fájdalom, melyet már egy éve, minden nap, minden egyes pillanatában érzek elhatalmasodott, s szorította szívem, és lelkem is. Mintha épp megtízszerezték volna a kések számát, melyek szívemből álltak ki, s emellett folyamatosan mélyebbre nyomták volna azokat. A tudatlanság bizonyos szépsége, s hátránya mardosta tüdőmet, minek következtében alig kaptam levegőt. A hiány, felemésztette lelkemet, mi talán kínzóbb nem is lehetett volna. Az aggodalom Érte, hogy jól van-e kínozta testemet. Ételt, italt szervezetembe vinni alig tudtam, csak épp annyit, ami az élethez elég. Annyit amennyi elég ahhoz, hogy emlékezzek Rá, és keressem Őt. Hiába nem segítenek már a nyomozók, hiába adta fel a reményt mindenki, én kötöttem az ebet a karóhoz. Bíztam benne, hogy élve visszatér, hogy élve megtaláljuk.

    Tekintetemmel követtem a lámpást, nehogy szem elől veszítsem. De hiába meredtem a kis világító, úszó hajócskára, mert egy kanyarban eltűnt szemeim elől. Mozdultam volna, hogy kövessem útját, de Felix megragadta karom, s visszahúzott. Ahogy visszarántott, úgy csapódtam neki mellkasának. Ültünk a nap melegítette földön, majd végül a fiatalabb férfi karjait hátam köré tekerte, s úgy ölelt magához. Már nem bírtam visszatartani a zokogást, mely már kikívánkozott belőlem. Közelebb bújtam barátomhoz, s nyakába rejtőzve kiadtam magamból mindent. A rettentő fájdalmat, a tudatlanság örömét, bánatát, a hiány és aggodalom kínzó, maró szomorúságát. Megszabadulni próbáltam a keserű érzésektől, de azok minduntalan visszatértek, s nagyobbra nőttek.

    Felix erősen tartott karjaiban, de én is igen nagy erővel öleltem őt. Ő sem bírta sokáig hang nélkül siratni húgom, kit mindketten borzasztóan hiányoltunk életünkből. Ő színezte meg mindennapjaink, s most, hogy nincs itt napjaink szürkék, színtelenek, boldogtalanok. Érzelemmentesek nem lehettek, hisz a mardosó fájdalom oly kitartó, s mélyreható tudott lenni.

    – Hol vagy, Hannah? – kérdeztem halkan susogva. Merre lehet? Ha Felix nem lenne, már én is feladtam volna. Feladtam volna, s lehet, odafent találkozunk volna. Elég lett volna csak egy pohárral kevesebb vizet innom, s egy csipettel kevesebbet ennem, hogy az égből vigyázhassak Rád. Onnan olyan hamar megtalálnálak, hisz olyan magasról belátni az egész világot.

    Mikor rá gondoltam, egyből az jutott eszembe először, mikor apró, kis borsóként először közeledett felém.

    Épphogy hazaértünk, de a pöttöm emberke sírni kezdett, ami először nagyon zavaró volt, mert alig lehetett lecsitítani. A szüleim megpróbáltak mindent, de az aprócska lány hajthatatlanul bőgött, ami az akkori kis hat éves énemet nagyon zavarta. Rendkívül idegesítőnek tartottam, mert csak egy dolgot tudott, sírni. Furcsa volt a megszokott már-már csendes légkörben a hangzavar, amit a kisgyermek hozott magával a lakásba.

    Fáradtan telepedtem le a kanapéra miután beestünk az ajtón, hisz akkor még elég kimerítő volt számomra az a sok idő, amit a kórházban töltöttem, pláne az elég hosszúnak tűnő út. A kettő okozta fáradtság egyszerre tört ki belőlem, így eldőltem a kanapén, s úgy gondolkoztam azon, hogy hogyan fogok tanulni, ha ez a rendkívül hangos kisgyerek is itt lesz mostantól. Kész haditervet ötleteltem ki, mikor a hálószobából a nappaliba tévedett a családomat képező kis társaság, ami most már egy fővel több, mint a megszokott.

    Féltékeny voltam a testvéremre. Most a szüleim többet foglalkoztak Vele, mint velem. Zavart, hogy Ő boldogan csücsülhetett anya karjaiban, én pedig csak ülhettem mellettük, és nézhettem, ahogy minden figyelmüket Neki szentelték. Ahogy őket mustráltam, észrevettem, hogy egy váratlan pillanatban elcsöndesedtek. A kislány az apró kezecskéjével felém nyúlt, mire nem tudtam máshogy reagálni, csak felemeltem kezemet – ami ösztönösen jött –, hogyha netán eldőlne, elkaphassam, mielőtt kiesik anyu kezei közül. Ő apró markába zárta mutatóujjamat, amit értetlenül figyeltem. Nem értettem, hogy ezt most miért, így kíváncsian pillantottam fel anyára, aki felkuncogott tekintetemen. A kíváncsiság mellett ott lehetett még a segítségkérés is, nem tagadom. Lenéztem újból az ujjamat markoló kis gyermekre, aki nevetve nézett rám. Így már nem hatott annyira zavarónak, sőt kifejezetten aranyosnak tűnt, de nem dőltem be neki, nem hagyhattam magam. Hallottam, ahogy a mögöttem apa is felnevet, mire felé kaptam fejem, s néztem rá kérlelően, hogy szedje le rólam a húgomat.

    Egyikünk se szólalt meg, csak annyit láttam, hogy édesanyám kicsit megemeli a pár hetes kisbabát, majd óvatosan az ölembe fektette. A testvérem olyan erősen szórította az ujjam, hogy már nem is éreztem, de úgy fogta közre, mint aki fél elereszteni azt, s úgy kapaszkodott belém. Amint ölembe került, úgy dőlt neki mellkasomnak, viszont ujjamat továbbra sem eresztette. Ahogy aprócska teste enyémhez simult, megtört a jég. Szívemben a féltékenységet, unszimpátiát átvette a melegség, szeretet érzete. Úgy hiszem, ez volt az a pillanat, mikor először megbékéltem a helyzettel, hogy most már Ő is a család tagja. Nem sokkal később hallani lehetett a hangos szuszogását, ami jelezte, hogy elaludt. Észre sem vettem, hogy eddig csak a húgomat néztem, ahogy épp hozzám bújik, ezért mikor felnéztem s nem láttam a szüleinket; akik elvonultak a konyhába, ahonnan csak egy-egy nevetés hallatszott ki. Végül óvatosan eldőltem a kanapén, s próbáltam nem felébreszteni a húgomat a mozgolódásommal. Amint kényelmesen feküdtem tekintetem visszavezetettem az alvó lányra, s magamhoz öleltem, hogy – takaró híján – ne fázzon alvás közben, majd őt kémlelve merültem én is mély álomba.    

 

    Ez az emlék oly élénken él emlékezetemben, hogy még magam is megleptem vele, hisz tizenkilenc évvel ezelőtt történt mindez. A hiányának borzasztó keserűségét szinte nyelvemen éreztem, miközben több, s több könnycsepp hullott szemeimből, mik végül Felix pólójára érkeztek teljesen átnedvesítve azt. Ahogy folyamatosan róla elmélkedtem újból felugrott elém egy megható emlékkép.

    Mikor már elég idős lett ahhoz, hogy iskolába járjon, nagyon ideges volt, s félt is. Az iskolakezdés előtti éjszakán csak mellettem tudott elaludni. Olyan aranyos volt, amikor az éj közepén úgy rontott be a szobámba, hogy aludhat-e velem. Természetesen nem utasítottam vissza. Reggel úgy ébredtem, hogy teljesen rám csavarodtak végtagjai. Hamar felébresztettem Őt, majd pár percecske után már el is indult felvenni az egyenruháját, amit két nappal ezelőtt kapott meg, s egyből bele is szeretett. Olyan imádnivaló volt, ahogy hercegnőnek képzelte magát az iskolai egyenruhában. Mikor az intézmény kapui elé értünk, akkor szorosabban ölelte bal karom, míg be nem értünk az épületbe, s ott elengedve kezemet futott be az osztályteremébe, ahol azonnal megölelte a barátnőjét, akivel az óvodában lettek jóban.

 

    Úgy szerettem vele egy iskolába járni, hiába szégyellte ezt, amikor már idősebb volt. Én mégis imádtam, ahogy felhúzott szemöldökökkel, dühös lélektükreivel meredt rám. Kicsiként csak elragadóbb volt, mint idősebb korában. Felix-szel már eleresztettük egymást, s vagy az égre, vagy a folyó vizére meredtünk szótlanul, egymás mellett ülve a parttól alig fél méterre. Elbűvölőek voltak a folyamatosan megjelenő, az ég végtelen tengerén úszó lámpások. A látvány mindent megért volna, főleg, ha Vele nézhetném ezt, s nem Felix-szel. Nincs bajom a barátom társaságával, félreértés ne essék, de mennyivel kellemesebb lenne Hannah-val szemlélni ezt a csodás látványt. Tudnám, hogy jól van, nem esett baja, s a legfőbb, hogy itt lenne mellettem.

  – Hiányzik, hyung! Aggódok érte. Talán nálad is jobban – szólalt meg Felix, ezzel megszakítva a kellemes csendet.

   – Nekem is hiányzik. Olyan rég láttam. – Nem néztem a mellettem ülőre, továbbra is a lampionok útját követtem szemeimmel.

    – Meg fogjuk találni? – kérdezte a fiatalabb, de mintha nem is nekem intézte volna kérdését, minthogyha magától, vagy a kellemesen friss levegőtől, a hűs, zöld fűszálaktól, avagy az égen megjelenő csillagoktól kérdezte volna.

    – Meg. Minden áron.

    Bíztam benne, hogy meghallotta, hisz halkan mondtam, de elszántan. Elszántabban, mint bármikor. Meg fogom találni Őt, még, ha az életem múlik is rajta. Elegem volt a tudatlanságból. Viszont akartam látni.

    Ezek után újból némaságba burkolóztunk, míg én a vízen úszkáló, világító, apró tutajokat követtem, addig ő a földre meredt. Ahogy épp eltűnt a kanyarban egy ilyen hajócska úgy röppent elmémbe egy újabb emlék Vele.

    Már gimnáziumba járt az én apró angyalom. Amint bekerült oda, úgy beszélt velem egyre kevesebbet. Többet lógott a barátaival, s többet is tanult mióta odajárt. Sajnos nem láthattam már mindennap, hisz én akkor már rég egyetemen tanultam. Nem tudtam úgy szemmel tartani, mint ahogy előtte tudtam. Ezért is lehet az én hibám, hogy eltűnt. Hiába aggódtam érte már akkor, nem tettem ellene semmit, inkább felejteni próbáltam a különös megérzésemet. De most, hogy nincs itt, nincs biztonságban, így egyértelművé vált, hogy nem szabadott volna figyelmen kívül hagynom azt az érzést. Az én hibámból tűnt el. Ha aznap nem hagyom csak úgy elmenni, most nem ez lenne. Most itt ülhetne mellettem.

    – Úgy sajnálom, Hannah – gondoltam magamban lehunyt szemekkel, s próbáltam így tudtára adni, hogy mennyire megbántam már azóta e tettemet. A lány arca jelent meg csukott szemeim előtt. A kerek fejecskéje, a szinte tökéletes, meseszép arca, mit sötétbarna haja keretezett. Úgy akartam még egyszer látni felhőtlen boldog mosolyát, hallani ragályos nevetését. Ekkor újabb jelenetet láttam lelki szemeim előtt.

    A parkban találkoztunk, ami a lehető legközelebb volt a lakásunkhoz, s onnan lehetett látni a Han-folyót is. Együtt sétáltunk oda, mert beszélni szerettem volna Vele, távol a szülőktől. Ez csak ránk tartozott, s nem volt helye idegen fülnek a miénk között. Eddig még nem kellett ilyen erőszakosan magammal rángatni, ha beszélni szerettem volna vele, de most kénytelen voltam. Fontos dologról akartam vele szót váltani. Nem telt sok időbe, mire odaértünk, s helyet is foglaltunk kedvenc padunkon. Némán ültünk, míg már nyugodtan megkérdeztem, milyen napja volt. Halk, kellemes csevejbe merültünk, s megbeszéltünk szinte mindent, amit a kihagyott hónapok alatt nem tudtunk, vagy nem akartunk. Nem egyszer megkaptam tőle aznap azt is, hogy lehetne végre egy barátnőm, és őt nyaggatnám, ahelyett, hogy mindig ráakaszkodom. Nem tudtam, hogy így érezte. Hogy nyaggatom őt, s ráakaszkodom. Nem gondoltam, hogy zavarta, de úgy tűnt mégis. Nem éreztem magam megbántottnak, csak elkönyveltem magamban, hogy mostantól visszafogom magam, s nem háborgatom, mikor nem szeretné.

    Sok témát megemlítettünk, s társalogtunk róluk, nem is keveset. Amikor úgy éreztem, kevésbé feszült már a hangulat, akkor említettem meg neki, hogy aggódok érte. Az utóbbi időkben nagyon megváltozott. Teljes stílus váltáson ment keresztül, de ez még normális. Viszont tőlem is nagyon eltávolodott. Közöltem vele, hogy hiányoznak a vele töltött idők, hisz mégis eddig nagyon sokat együtt voltunk. Azt is elmondtam neki, hogy féltettem. Féltem, hogy esetleg olyan társaságba került, ami nem jó neki, ami veszélyes rá nézve, de ekkor kiakadt. Kiakadt, hogy bele akarok szólni az életébe, hogy mindig csak őt sanyargatom a féltésemmel, pedig már nagylány, és tud magára vigyázni. Hát két nappal később kiderült, hogy nem, mert kámforrá vált, s egy éve jelet sem küldött arról, hogy egyáltalán életben van-e még.

    Mikor kérdeztem tőle, hogy jól van-e, mert csak erről nem beszélt, akkor magához húzott, s ennyit sutyorgott a fülembe.

    – Jól vagyok, Channie. Ne aggódj! – Hiába mondta halkan, tisztán hallottam minden szavát. Mióta ezeket kiejtette ajkain, feledni nem tudtam szavait.

    – Nem haragszom semmiért.

    – Ugye tudod, hogy szeretlek, Channie? – Folyamatosan nekem mondott szavait ismételtem. Volt mikor magamban mondogattam, de mikor nem voltam társaságban, akkor hangosan emlékeztettem magamat azokra a szavakra, miket szinte utolsókként hallottam Tőle.

 

---

 

    Mikor a partról elindultunk vissza az autóhoz, akkor még utoljára visszatekintettem a folyóra, s a lámpásokra, majd percekkel később beültem a volán mögé. Az autó beindítása után nem telt sok időbe, mire hazaértünk. Vezetés közben a gyomrom görcsben állt, mintha jelezte volna, hogy eszembe ne jusson visszafordulni, mert otthon jobb vár rám, ránk. Felix-szel már azóta együtt élünk, hogy találkoztunk az egyetemen. Míg ő akkor volt gólya, addig én pont az utolsó évemet jártam.

    Az autót az öt emeletes lakóépület előtt parkoltam le. Elindultunk fel az első emeltre. Amikor az ajtónk elé értünk, akkor láttunk egy kisebb vörös, rózsacsokrot. Ez volt Hannah kedvence. Hannah kedvence! Gyorsan lehajoltam érte, majd felkaptam a lábtörlőről. Ahogy felemeltem láttam, ahogy egy apró cetli leesik a földre, oda ahol előtte a csokor volt. Azt is felvettem a földről, majd nem habozva elolvastam a ráírt mondatot.

„Jól vagyok, ne aggódjatok

                                                Hannah”

    Ez az Ő kézírása. Biztos vagyok benne.

    – Mi ez a kezedben, hyung? – kérdezte fürkésző tekintettel Felix. Elmosolyodtam, majd megmutattam neki a kezemben tartott virágcsokrot, s a lapot, melyen a húgom által írt üzenet szerepelt. – Hyung! Ezt ő írta! Biztos! – kiáltott fel boldogan a férfi, s az ő arcán is reményteli mosoly terült el. A szemben lévő lakás ajtaján kitekintett az idős hölgy, majd fejcsóválva bevágta az ajtót. Úgy éreztem, megzavartuk a pihenését, de ez volt most a legkisebb gondunk.

 

    Még, ha nem is Hannah hozta, ha nem is ő hagyta itt ezt, az üzenetet biztos ő írta, s ez nekünk a reményhez épp elég volt. A remény gyertyájának kanócán újból ott termett az elolthatatlan, apró, de erős láng, ami az parányi szikrának volt köszönhető, melyet a Hannah által írott üzenet adott. Ez a láng jelentett számunkra bizakodást, elszántságot.

 

----

 

 

Woah, sziasztok! ^^
Be kell valljam, furcsa volt most rövidet írni, de úgy érzem talán most egész jó lett. A lámpást már nem nagyon tudtam mivel helyettesíteni, ezért is van ennyi belőle. Remélem, követhető volt, hogy épp mi történik, miért. Illetve remélem, most sikerült átadnom az érzéseket úgy, ahogy akartam, de ezeket az érzéseket valahogy még mindig nehéznek érzem átadni…
Meg most az is kicsit fura, hogy ilyen hamar kész vagyok.
Ha már ezt olvasod, akkor köszönöm, hogy elolvastad, és idődet szántad a novellámra! ^^