Ajánlott zene: Destrose - Fade Out
A Han-folyóra meredtem, nézve a
csodálatos eget, mely tele volt világító lámpásokkal, mik szárnyaltak fel a
messziségbe. A víz tükröződésében láttam a rengeteg tündöklő kisebb és nagyobb lampionokat.
A folyón is úszott nem egy ezen ragyogó kis tárgyakból, melyeket a víz sodort
tovább.
Kezemben tartottam én is egy ilyen kis
tákolmányt, melynek közepén egy fekete gyertya várta, hogy meggyújtsam kanócát,
majd útnak eresszem a folyó vizén. A papírt, amin az üzenet volt olvasható,
mely a lámpást képezi majd, óvatosan a gyertyához rögzítettem. Várakozás nélkül
húztam végig a gyufás doboz oldalán a gyufát, majd amint lángra kapott, a pálca
tüzes végét a kanóchoz közelítettem, melyre pillanatokkal később át is
terjedtek a lángok.
Mielőtt vízre tettem volna az aprócska
tutajt, még megcsodáltam a gyertyán lévő szabad lángot. Oly szabadnak tűnt, s
oly vidámnak, hogy néha a magasba emelkedhet megnövelve méretét, míg néha
közelebb bújhat a kanóchoz, magához ölelve azt. Oly szívesen lennék távol pár
napig Tőle, hogy utána újból karjaim között tudhassam, de tudom, hogy nem
tehetem. Hiába vágyok utána, hiába hiszem, hogy még az élők között van, mégse
tudom látni, s magamhoz húzni, védeni a bajtól.
– Chan, ideje vízre engedni a lámpást –
szólt a mély hang mögülem. Felix végig támogatott, s most is elkísért.
Mondhattam neki, hogy ne jöjjön, ő akkor is jött volna. Tudta, hogy egyedül nem
bírnám megcsinálni. Hogy egyedül még jobban őrlődnék a múlton.
– Tudom. De olyan szép. Olyan, mint Ő –
suttogtam továbbra is a lámpást kémlelve. A papírra rákerült az Ő arcának
sziluettje, ami szinte pontosan ábrázolta Őt. A kis falapon a minták az Ő
kedvencei közül lettek válogatva. Olyan volt, mintha Őt tartanám markomban,
pedig nem. Olyan távol van, s semmit nem tudok róla. Él-e még, vagy többet már
nem láthatom gyönyörű mosolyát, nem hallhatom aranyos nevetését, s nem
érezhetem többé, hogy próbál ellökni magától, mikor karjaim közé zárom Őt. Néha
jobb a tudatlanság, mint a tudás. De a tudatlanság képes felőrölni a maradék
energiát. – Félek, mi van vele, dongsaeng. Félek, hogy nem láthatom többé
életteli énjét. Úgy félek, Felix! – motyogtam neki, amit aligha hallhatott.
Látásom elhomályosodott, majd megéreztem bőrömön végig folyni
szomorúságcseppjeimet. A még mindig mögöttem álló barátom mellém lépett, majd
leguggolt mellém. Lélektükreivel enyémeket kereste, de nem találta tekintetem,
ami a kezemben lévő kis tutajra fókuszált. Szemeimmel sem tudtam elengedni a
lámpást, nemhogy kezeimmel is elveszítsem azt. – Most van egy éve. Egy éve,
hogy eltűnt, dongsaeng. Hiányzik Ő. Nagyon. – Elmélyedtem a gondolataim között,
de barátom mélyreható, szomorú hangja kiszakított a mély, keserű elmélkedésből.
– Nekem is, Chan. Nekem is – szólt
szívéből Felix. Tudtam, hogy igazat mondott. Túlságosan is. Miért ne hiányozna
neki élete első szerelme? Nem hiába értettük meg mindig egymás bajait, főleg
mikor Róla volt szó. – Gyere, engedjük útjára.
Megfogta a kezem, majd ujjait kézfejem
köré fonta, s felállt, húzott engem magával álló helyzetbe. Kezemben óvatosan
tartottam a lámpást, nehogy megkapja a láng a vékony papírt. A férfi nem nyúlt
a tutajocskához, csak közelebb húzott a vízhez, majd leguggolt a part mentén.
Követtem mozdulatát, majd felmértem a vizet, hogy elég biztonságos-e elengedni
rajta az apró hajócskát, mit mi magunk készítettünk el. Mikor készen álltam
elereszteni tenyeremből az Őt szimbolizáló eszközt, akkor közelebb vittem a
vízhez, majd Felix másik kezét megvártam, s együtt bocsátottuk vízre a lámpást.
Alig bírtam rávenni ujjaim, hogy eleresszék
az apró tárgyat, mely egyre távolodott tőlünk a Han-folyó gyorsan áramló,
kellemes vizén. A fájdalom, melyet már egy éve, minden nap, minden egyes
pillanatában érzek elhatalmasodott, s szorította szívem, és lelkem is. Mintha
épp megtízszerezték volna a kések számát, melyek szívemből álltak ki, s
emellett folyamatosan mélyebbre nyomták volna azokat. A tudatlanság bizonyos
szépsége, s hátránya mardosta tüdőmet, minek következtében alig kaptam levegőt.
A hiány, felemésztette lelkemet, mi talán kínzóbb nem is lehetett volna. Az
aggodalom Érte, hogy jól van-e kínozta testemet. Ételt, italt szervezetembe
vinni alig tudtam, csak épp annyit, ami az élethez elég. Annyit amennyi elég
ahhoz, hogy emlékezzek Rá, és keressem Őt. Hiába nem segítenek már a nyomozók,
hiába adta fel a reményt mindenki, én kötöttem az ebet a karóhoz. Bíztam benne,
hogy élve visszatér, hogy élve megtaláljuk.
Tekintetemmel követtem a lámpást,
nehogy szem elől veszítsem. De hiába meredtem a kis világító, úszó hajócskára,
mert egy kanyarban eltűnt szemeim elől. Mozdultam volna, hogy kövessem útját,
de Felix megragadta karom, s visszahúzott. Ahogy visszarántott, úgy csapódtam
neki mellkasának. Ültünk a nap melegítette földön, majd végül a fiatalabb férfi
karjait hátam köré tekerte, s úgy ölelt magához. Már nem bírtam visszatartani a
zokogást, mely már kikívánkozott belőlem. Közelebb bújtam barátomhoz, s nyakába
rejtőzve kiadtam magamból mindent. A rettentő fájdalmat, a tudatlanság örömét,
bánatát, a hiány és aggodalom kínzó, maró szomorúságát. Megszabadulni próbáltam
a keserű érzésektől, de azok minduntalan visszatértek, s nagyobbra nőttek.
Felix erősen tartott karjaiban, de én
is igen nagy erővel öleltem őt. Ő sem bírta sokáig hang nélkül siratni húgom,
kit mindketten borzasztóan hiányoltunk életünkből. Ő színezte meg
mindennapjaink, s most, hogy nincs itt napjaink szürkék, színtelenek,
boldogtalanok. Érzelemmentesek nem lehettek, hisz a mardosó fájdalom oly
kitartó, s mélyreható tudott lenni.
– Hol vagy, Hannah? – kérdeztem halkan
susogva. Merre lehet? Ha Felix nem lenne, már én is feladtam volna. Feladtam
volna, s lehet, odafent találkozunk volna. Elég lett volna csak egy pohárral
kevesebb vizet innom, s egy csipettel kevesebbet ennem, hogy az égből
vigyázhassak Rád. Onnan olyan hamar megtalálnálak, hisz olyan magasról belátni
az egész világot.
Mikor rá gondoltam, egyből az jutott
eszembe először, mikor apró, kis borsóként először közeledett felém.
Épphogy hazaértünk, de a pöttöm
emberke sírni kezdett, ami először nagyon zavaró volt, mert alig lehetett
lecsitítani. A szüleim megpróbáltak mindent, de az aprócska lány hajthatatlanul
bőgött, ami az akkori kis hat éves énemet nagyon zavarta. Rendkívül
idegesítőnek tartottam, mert csak egy dolgot tudott, sírni. Furcsa volt a
megszokott már-már csendes légkörben a hangzavar, amit a kisgyermek hozott
magával a lakásba.
Fáradtan telepedtem le a kanapéra
miután beestünk az ajtón, hisz akkor még elég kimerítő volt számomra az a sok
idő, amit a kórházban töltöttem, pláne az elég hosszúnak tűnő út. A kettő
okozta fáradtság egyszerre tört ki belőlem, így eldőltem a kanapén, s úgy
gondolkoztam azon, hogy hogyan fogok tanulni, ha ez a rendkívül hangos
kisgyerek is itt lesz mostantól. Kész haditervet ötleteltem ki, mikor a
hálószobából a nappaliba tévedett a családomat képező kis társaság, ami most
már egy fővel több, mint a megszokott.
Féltékeny voltam a testvéremre. Most a
szüleim többet foglalkoztak Vele, mint velem. Zavart, hogy Ő boldogan
csücsülhetett anya karjaiban, én pedig csak ülhettem mellettük, és nézhettem,
ahogy minden figyelmüket Neki szentelték. Ahogy őket mustráltam, észrevettem,
hogy egy váratlan pillanatban elcsöndesedtek. A kislány az apró kezecskéjével
felém nyúlt, mire nem tudtam máshogy reagálni, csak felemeltem kezemet – ami
ösztönösen jött –, hogyha netán eldőlne, elkaphassam, mielőtt kiesik anyu kezei
közül. Ő apró markába zárta mutatóujjamat, amit értetlenül figyeltem. Nem
értettem, hogy ezt most miért, így kíváncsian pillantottam fel anyára, aki
felkuncogott tekintetemen. A kíváncsiság mellett ott lehetett még a
segítségkérés is, nem tagadom. Lenéztem újból az ujjamat markoló kis gyermekre,
aki nevetve nézett rám. Így már nem hatott annyira zavarónak, sőt kifejezetten
aranyosnak tűnt, de nem dőltem be neki, nem hagyhattam magam. Hallottam, ahogy
a mögöttem apa is felnevet, mire felé kaptam fejem, s néztem rá kérlelően, hogy
szedje le rólam a húgomat.
Egyikünk se szólalt meg, csak annyit
láttam, hogy édesanyám kicsit megemeli a pár hetes kisbabát, majd óvatosan az
ölembe fektette. A testvérem olyan erősen szórította az ujjam, hogy már nem is
éreztem, de úgy fogta közre, mint aki fél elereszteni azt, s úgy kapaszkodott
belém. Amint ölembe került, úgy dőlt neki mellkasomnak, viszont ujjamat
továbbra sem eresztette. Ahogy aprócska teste enyémhez simult, megtört a jég.
Szívemben a féltékenységet, unszimpátiát átvette a melegség, szeretet érzete.
Úgy hiszem, ez volt az a pillanat, mikor először megbékéltem a helyzettel, hogy
most már Ő is a család tagja. Nem sokkal később hallani lehetett a hangos
szuszogását, ami jelezte, hogy elaludt. Észre sem vettem, hogy eddig csak a
húgomat néztem, ahogy épp hozzám bújik, ezért mikor felnéztem s nem láttam a
szüleinket; akik elvonultak a konyhába, ahonnan csak egy-egy nevetés
hallatszott ki. Végül óvatosan eldőltem a kanapén, s próbáltam nem felébreszteni
a húgomat a mozgolódásommal. Amint kényelmesen feküdtem tekintetem
visszavezetettem az alvó lányra, s magamhoz öleltem, hogy – takaró híján – ne
fázzon alvás közben, majd őt kémlelve merültem én is mély álomba.
Ez az emlék oly élénken él
emlékezetemben, hogy még magam is megleptem vele, hisz tizenkilenc évvel
ezelőtt történt mindez. A hiányának borzasztó keserűségét szinte nyelvemen
éreztem, miközben több, s több könnycsepp hullott szemeimből, mik végül Felix pólójára
érkeztek teljesen átnedvesítve azt. Ahogy folyamatosan róla elmélkedtem újból
felugrott elém egy megható emlékkép.
Mikor már elég idős lett ahhoz, hogy
iskolába járjon, nagyon ideges volt, s félt is. Az iskolakezdés előtti éjszakán
csak mellettem tudott elaludni. Olyan aranyos volt, amikor az éj közepén úgy
rontott be a szobámba, hogy aludhat-e velem. Természetesen nem utasítottam
vissza. Reggel úgy ébredtem, hogy teljesen rám csavarodtak végtagjai. Hamar
felébresztettem Őt, majd pár percecske után már el is indult felvenni az
egyenruháját, amit két nappal ezelőtt kapott meg, s egyből bele is szeretett.
Olyan imádnivaló volt, ahogy hercegnőnek képzelte magát az iskolai
egyenruhában. Mikor az intézmény kapui elé értünk, akkor szorosabban ölelte bal
karom, míg be nem értünk az épületbe, s ott elengedve kezemet futott be az
osztályteremébe, ahol azonnal megölelte a barátnőjét, akivel az óvodában lettek
jóban.
Úgy szerettem vele egy iskolába járni,
hiába szégyellte ezt, amikor már idősebb volt. Én mégis imádtam, ahogy
felhúzott szemöldökökkel, dühös lélektükreivel meredt rám. Kicsiként csak
elragadóbb volt, mint idősebb korában. Felix-szel már eleresztettük egymást, s
vagy az égre, vagy a folyó vizére meredtünk szótlanul, egymás mellett ülve a
parttól alig fél méterre. Elbűvölőek voltak a folyamatosan megjelenő, az ég
végtelen tengerén úszó lámpások. A látvány mindent megért volna, főleg, ha Vele
nézhetném ezt, s nem Felix-szel. Nincs bajom a barátom társaságával, félreértés
ne essék, de mennyivel kellemesebb lenne Hannah-val szemlélni ezt a csodás
látványt. Tudnám, hogy jól van, nem esett baja, s a legfőbb, hogy itt lenne
mellettem.
– Hiányzik, hyung! Aggódok érte. Talán
nálad is jobban – szólalt meg Felix, ezzel megszakítva a kellemes csendet.
– Nekem is hiányzik. Olyan rég láttam.
– Nem néztem a mellettem ülőre, továbbra is a lampionok útját követtem
szemeimmel.
– Meg fogjuk találni? – kérdezte a
fiatalabb, de mintha nem is nekem intézte volna kérdését, minthogyha magától,
vagy a kellemesen friss levegőtől, a hűs, zöld fűszálaktól, avagy az égen
megjelenő csillagoktól kérdezte volna.
– Meg. Minden áron.
Bíztam benne, hogy meghallotta, hisz
halkan mondtam, de elszántan. Elszántabban, mint bármikor. Meg fogom találni
Őt, még, ha az életem múlik is rajta. Elegem volt a tudatlanságból. Viszont
akartam látni.
Ezek után újból némaságba
burkolóztunk, míg én a vízen úszkáló, világító, apró tutajokat követtem, addig
ő a földre meredt. Ahogy épp eltűnt a kanyarban egy ilyen hajócska úgy röppent
elmémbe egy újabb emlék Vele.
Már gimnáziumba járt az én apró
angyalom. Amint bekerült oda, úgy beszélt velem egyre kevesebbet. Többet lógott
a barátaival, s többet is tanult mióta odajárt. Sajnos nem láthattam már
mindennap, hisz én akkor már rég egyetemen tanultam. Nem tudtam úgy szemmel
tartani, mint ahogy előtte tudtam. Ezért is lehet az én hibám, hogy eltűnt.
Hiába aggódtam érte már akkor, nem tettem ellene semmit, inkább felejteni
próbáltam a különös megérzésemet. De most, hogy nincs itt, nincs biztonságban,
így egyértelművé vált, hogy nem szabadott volna figyelmen kívül hagynom azt az
érzést. Az én hibámból tűnt el. Ha aznap nem hagyom csak úgy elmenni, most nem
ez lenne. Most itt ülhetne mellettem.
– Úgy sajnálom, Hannah – gondoltam
magamban lehunyt szemekkel, s próbáltam így tudtára adni, hogy mennyire
megbántam már azóta e tettemet. A lány arca jelent meg csukott szemeim előtt. A
kerek fejecskéje, a szinte tökéletes, meseszép arca, mit sötétbarna haja
keretezett. Úgy akartam még egyszer látni felhőtlen boldog mosolyát, hallani
ragályos nevetését. Ekkor újabb jelenetet láttam lelki szemeim előtt.
A parkban találkoztunk, ami a lehető
legközelebb volt a lakásunkhoz, s onnan lehetett látni a Han-folyót is. Együtt
sétáltunk oda, mert beszélni szerettem volna Vele, távol a szülőktől. Ez csak
ránk tartozott, s nem volt helye idegen fülnek a miénk között. Eddig még nem
kellett ilyen erőszakosan magammal rángatni, ha beszélni szerettem volna vele,
de most kénytelen voltam. Fontos dologról akartam vele szót váltani. Nem telt
sok időbe, mire odaértünk, s helyet is foglaltunk kedvenc padunkon. Némán
ültünk, míg már nyugodtan megkérdeztem, milyen napja volt. Halk, kellemes
csevejbe merültünk, s megbeszéltünk szinte mindent, amit a kihagyott hónapok
alatt nem tudtunk, vagy nem akartunk. Nem egyszer megkaptam tőle aznap azt is,
hogy lehetne végre egy barátnőm, és őt nyaggatnám, ahelyett, hogy mindig
ráakaszkodom. Nem tudtam, hogy így érezte. Hogy nyaggatom őt, s ráakaszkodom.
Nem gondoltam, hogy zavarta, de úgy tűnt mégis. Nem éreztem magam
megbántottnak, csak elkönyveltem magamban, hogy mostantól visszafogom magam, s
nem háborgatom, mikor nem szeretné.
Sok témát megemlítettünk, s
társalogtunk róluk, nem is keveset. Amikor úgy éreztem, kevésbé feszült már a
hangulat, akkor említettem meg neki, hogy aggódok érte. Az utóbbi időkben
nagyon megváltozott. Teljes stílus váltáson ment keresztül, de ez még normális.
Viszont tőlem is nagyon eltávolodott. Közöltem vele, hogy hiányoznak a vele
töltött idők, hisz mégis eddig nagyon sokat együtt voltunk. Azt is elmondtam
neki, hogy féltettem. Féltem, hogy esetleg olyan társaságba került, ami nem jó
neki, ami veszélyes rá nézve, de ekkor kiakadt. Kiakadt, hogy bele akarok
szólni az életébe, hogy mindig csak őt sanyargatom a féltésemmel, pedig már
nagylány, és tud magára vigyázni. Hát két nappal később kiderült, hogy nem,
mert kámforrá vált, s egy éve jelet sem küldött arról, hogy egyáltalán életben
van-e még.
Mikor kérdeztem tőle, hogy jól van-e,
mert csak erről nem beszélt, akkor magához húzott, s ennyit sutyorgott a
fülembe.
– Jól vagyok, Channie. Ne aggódj! –
Hiába mondta halkan, tisztán hallottam minden szavát. Mióta ezeket kiejtette
ajkain, feledni nem tudtam szavait.
– Nem haragszom semmiért.
– Ugye tudod, hogy szeretlek, Channie?
– Folyamatosan nekem mondott szavait ismételtem. Volt mikor magamban
mondogattam, de mikor nem voltam társaságban, akkor hangosan emlékeztettem
magamat azokra a szavakra, miket szinte utolsókként hallottam Tőle.
---
Mikor a partról elindultunk vissza az
autóhoz, akkor még utoljára visszatekintettem a folyóra, s a lámpásokra, majd
percekkel később beültem a volán mögé. Az autó beindítása után nem telt sok
időbe, mire hazaértünk. Vezetés közben a gyomrom görcsben állt, mintha jelezte
volna, hogy eszembe ne jusson visszafordulni, mert otthon jobb vár rám, ránk.
Felix-szel már azóta együtt élünk, hogy találkoztunk az egyetemen. Míg ő akkor
volt gólya, addig én pont az utolsó évemet jártam.
Az autót az öt emeletes lakóépület
előtt parkoltam le. Elindultunk fel az első emeltre. Amikor az ajtónk elé
értünk, akkor láttunk egy kisebb vörös, rózsacsokrot. Ez volt Hannah kedvence.
Hannah kedvence! Gyorsan lehajoltam érte, majd felkaptam a lábtörlőről. Ahogy
felemeltem láttam, ahogy egy apró cetli leesik a földre, oda ahol előtte a
csokor volt. Azt is felvettem a földről, majd nem habozva elolvastam a ráírt
mondatot.
Ez az Ő kézírása. Biztos vagyok benne.
– Mi ez a kezedben, hyung? – kérdezte
fürkésző tekintettel Felix. Elmosolyodtam, majd megmutattam neki a kezemben
tartott virágcsokrot, s a lapot, melyen a húgom által írt üzenet szerepelt. –
Hyung! Ezt ő írta! Biztos! – kiáltott fel boldogan a férfi, s az ő arcán is
reményteli mosoly terült el. A szemben lévő lakás ajtaján kitekintett az idős
hölgy, majd fejcsóválva bevágta az ajtót. Úgy éreztem, megzavartuk a pihenését,
de ez volt most a legkisebb gondunk.
Még, ha nem is Hannah hozta, ha nem is
ő hagyta itt ezt, az üzenetet biztos ő írta, s ez nekünk a reményhez épp elég
volt. A remény gyertyájának kanócán újból ott termett az elolthatatlan, apró,
de erős láng, ami az parányi szikrának volt köszönhető, melyet a Hannah által
írott üzenet adott. Ez a láng jelentett számunkra bizakodást, elszántságot.
----
Woah, sziasztok! ^^
Be kell valljam, furcsa volt most rövidet írni, de úgy érzem talán most egész
jó lett. A lámpást már nem nagyon tudtam mivel helyettesíteni, ezért is van
ennyi belőle. Remélem, követhető volt, hogy épp mi történik, miért. Illetve
remélem, most sikerült átadnom az érzéseket úgy, ahogy akartam, de ezeket az
érzéseket valahogy még mindig nehéznek érzem átadni…
Meg most az is kicsit fura, hogy ilyen hamar kész vagyok.
Ha már ezt olvasod, akkor köszönöm, hogy elolvastad, és idődet szántad a
novellámra! ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése