"Démonok kínozzák az elmém" – Derik Fein
Egy test, melyben egy
lélek él. Egy test, melyet ez a lélek elítél. Egy élet, amit ez a lélek nem
ebben a testben kíván. Az én lelkem, mi távozni akarván folyton rávesz erre.
Ma is ugrottam. Viszont
hiába vetettem le magam a legmagasabb pontról a közeli hegyen, hiába tört el rengeteg csontom,
mégis itt vagyok, és nincs semmi bajom. Utálom. Legyen az bármi, tényleg bármi,
nem engedi, hogy végre nyugalomra térjen lelkem egy másik testben, esetleg egy
másik világban. Nem, úgy tűnik, nekem még itt van dolgom, ha már ennyire nem
engednek el erről a földről.
Most jönne mindenki,
hogy a családdal kellene beszélnem, barátkoznom, szereznem egy pasit, de minek?
A családom tojik rám magasról, a barátaim mind elhagytak, mikor három éve rohamos
változáson mentem keresztül. Tehetek én róla, hogy nem kellettem az anyáméknak,
ezért kidobtak, én pedig emiatt változni akartam? Hát, kicsit talán az én kezem
is benne van, de komolyan emiatt hagytak ott a francba.
Nem éreztem tovább
maradásom, így elköltöztem Szöulból. Jó döntés volt, sőt, talán a legjobb. Itt
csend volt, tiszta levegő, sok erdős rész hatalmas mezőkkel. Akár egy álom,
gyönyörű volt. A kedvencem mégis csak a hely volt, ahol éltem a mindennapjaim.
A világítótorony. Egy gyermekkori ábrándom vált valóra, mikor megláttam, hogy
éppen eladó egy. Vonzott magához az épület. Úgy húzott magához, mintha a mágnes
negatív vége én, míg pozitív pedig a torony lenne.
Most is éppen oda
tartottam, hogy végre bekuckózzak a kis, kör alapú otthonomba. Hideg volt már
így este a parton. A szél is gyengéden fújdogált, ami rátett arra, hogy még
jobban fázzak a hazafele úton. Ez az ára, ha az ember próbál úgy megélni, hogy
épphogy telik ételre, italra és a világítótorony fenntartására. Nincs autóm, de
nem is tudnék vele eljutni teljesen a toronyig, hisz nincs út kiépítve
hozzá.
Ritka, ha bárki egy
hónapban is eljön ide, de ők is általában hamar távoznak, mikor meglátják
már-már őrült énemet szambázni az épület tetején, nem félve a haláltól. Miért
is félnék a haláltól, ha egyszer nem tudok eltávozni erről a kegyetlen földről?
Van így bármi értelme annak, hogy ódzkodjak megtenni olyanokat, amiktől mások
halálosan félnek? Imádtam a tetőn ülni. Megnyugtatott. Kellemesen éreztem
magam, mikor onnan leshettem a nap csodálatos vonulását, ahogy aranyra festi az
óceánt a szemeim előtt.
Pazar látvány esténként,
de a reggeltől minden kezdődik elölről. Újból próbálkozom, újabb módszerekkel.
De mégis... Olyan, mintha egy idegen cselekedne helyettem. Ha valaki kérdezné,
milyen érzés, ha irányítanak, akkor tudnék válaszolni. Mert olyan, mintha
valami zsinórokon rángatna, akár egy marionett bábut.
Ezek az esték mégis a
mentsváraim voltak. Mert ekkor Ő mindig mellettem termett. Sose tudtam, hogy
honnan, hogyan érkezett, de mindig eljött. Sokáig úgy éreztem, hogy nem is
létezett, csak beképzeltem magamnak, mert túlságosan is magányos voltam, de
nem. Ő élt, lélegzett, dobogott a szíve, és teljes mértékben látták őt mások
is. Mikor este látogatta valaki a lakhelyemül szolgáló épületet, míg mi éppen a
tetőn ülve lógattuk a lábunkat a semmibe, olyanok szoktak elhangzani, hogy „két
őrült ül a tetőn”, „kicsim, ne vegyél róluk példát, menjünk innen”, „menjünk,
még mielőtt levetik magukat”. Fájt, hogy csak este lehetett velem. Napközben
sose láttam. Míg a nap le nem hunyt, addig az életem egy kínszenvedés volt,
mikor hirtelen a hold az ég alját verdeste, megérkezett az életembe jókedvet
hozó. Ő nem tudott róla, hogy mennyire meg akartam halni végre. Nem volt kiért
élnem. Család? Barátok? Szerelem? Ugyan, ezek számomra nem léteztek. Egyedül
fog elérni a vég.
Siettem, hogy még
azelőtt hazaérjek, hogy a nap teljesen eltűnik a végtelennek látszó víz mentén.
Még fájt minden porcikám. Éreztem, hogy nem volt olyan rég, hogy levetettem
magam a magasból, de mindhiába, csak szenvedést hoztam magamra, nem a hőn
áhított nyugalmat.
– Késtél. – Halkan szólt
a már jól ismert, nyugtató hang. Felemeltem fejem, s a sötét föld helyett a
torony tetejét vizslattam.
– Mióta vagy itt? –
kérdeztem, majd még mielőtt bementem volna az épületbe, megvártam a válaszát.
– Nem olyan rég óta. Hol
jártál? – érdeklődött.
– Ah, majd mesélek. Ha
vársz egy kicsit, akkor már nem kell lenézned rám onnan fentről. – Néztem,
miközben vártam valami reakciót, de a homályban nem láttam szinte semmit, így
reméltem, hogy megvárja, míg felérek a magasba, mellé. Elfordítva a kulcsot a
zárban már nyitottam is az ajtót, s magam után bevágva azt rohantam a lépcsőn.
Mikor kiértem a terasz részre, a korlát szélén csimpaszkodva szenvedtem fel
magam a – nem túl biztonságos – tetőzetre. Előttem ült a férfi, mikor felértem.
– Hyunjinie~ –
köszöntöttem, és egy nagy ölelésben részesítettem. Karjaim erősen fonták körbe
derekát, úgy próbáltam jobban kifejezni felé a hiányát, amit napközben éreztem.
Nem voltam a szavak embere, így mindig inkább cselekedtem, mintsem beszéltem.
Megéreztem kezeit, ahogy hátamra simulva húznak közelebb – a furcsán forró –
mellkasához.
– Te is
hiányoztál, Hwayoung – motyogta nyakamra. A meleg levegő, amit kifújt ajkain, csiklandozta bőrömet, de kellemesen esett, ahelyett, hogy visszatarthatatlan
nevetésre késztetett volna. Furcsa volt. Nagyon érdekes volt, amit éreztem. Nem
lehetett vonzalom, mert nem a szavaiba estem bele, nem lehetett vágy, mert nem
a szépségét láttam szemeim előtt. Én a lelkéért voltam oda. A majdhogynem
hófehér belsőjéért, amit egy aprócska, halványszürke pöttyöcske rondított el,
mégis csalogatott magához. Mi ez? Fiatal voltam, de ilyen érzést még nem
tapasztaltam.
Elváltunk egymástól, s a
határtalan, meseszép ég felé fordultunk. Lestük az apró, fényes csillagokat a
szinte fekete alapon. Egy hullócsillag szántott el a sötét égbolton. Egyből
kívántam, szinte el se jutott agyamig, mit teszek. Meg akarok halni végre.
Megráztam a fejemet.
Nem! Én nem ezt akarom. Nem ezt kívántam. Mi történik velem? Már nem csak a
testem, hanem az elmém is irányítja? Ezt… ezt elképzelni sem tudom, hogy
megtörténjen, de amiket átélek nap, mint nap erre engednek következtetni. A
fejembe férkőzött. Miért csak most? Miért pont most? Hyunjin… Segíts! Szabadulj
meg tőle. Mindegy mi ez, ki ez, de ments meg tőle. Érzem, hogy miatta történt
minden rossz az életemben. Csakis miatta. Hisz miért dobtak volna ki
tizenkilenc év szeretettel teli év után csak úgy? Miért hagytak el a barátaim
ilyen apró okból? Miért gondolok minden nap arra, hogy mi fáj, miért szenvedek?
Olyan volt, mintha belőlem táplálkozna.
---
Már hajnalodott, mikor
ugrottam. Nem értettem, mikor kerültem a tornyot fedő cserepekre, hogy most
miért ugrottam. Viszont most más volt. Most nem azt éreztem, mint a többi
alkalomnál. Most féltem. Nem akartam elmenni. Nem akartam Őt itt hagyni. Élni
akartam, de már ellöktem magam az ereszről.
Zuhantam a mélybe.
Szemeztem az egyre világosodó éggel, mígnem a menetszél hajamba kapva arcomba
nem terelte tincseim. A süvítő levegőt hallottam, s éreztem, hogy egyre lejjebb
esek. Meg akartam kapaszkodni valamiben, de nem tudtam. Egyedül, magányosan
közeledtem a föld felé. Még vettem egy utolsó, mély lélegzetet, meg akartam
jegyezni az illatokat, érzéseket. Nem tudtam, mi vár rám, ha becsapódok. Ahogy
a súlyom egyre gyorsította esésem, úgy kiáltottam fel félelmemben. Nem
akartam itt hagyni.
– Hyunjin! – kiáltottam
a semmibe, hátha meghallja, és nem leszek egyedül, mikor a túlvilágra térek.
Most nem akartam egymagamban lenni. Nem így akartam elmenni, nem most.
Érzékeltem, hogy már
közel a vég. A menetszél vészjóslóbban susogott fülemben, a friss, kellemes
illat, mit úgy szerettem, most taszított magától, a levegő mégis óvatosan fogta
közre apró testem. Eddig nem ilyen érzés volt zuhanni. Nem éreztem ezt. Megbánást.
Hirtelen egy hatalmas
kezet éreztem meg hátamnál, s egy másikat combom alatt. Nem sodort a légáramlat
a talaj felé, mivel a két erős kar szorosan, védelmezően tartottak. Időközben
görcsösen összezárt szemeim újból kinyitottam, még a történtek miatt rémülten,
félve lestem ki pilláim mögül. De amit magam előtt láttam, olyan volt akár
egy álom, amiben mi ketten vagyunk csak.
Ő tartott karjaiban, de
nem a talajon. Lebegtünk felette. Nem állt a földön, hanem repült. Velem a
karjaiban. Két hatalmas, méltóságteljes, eszméletlen gyönyörű szárnya segítette
őt, tartotta két ember súlyát, úgy úszott a lég tengerén. Azt hittem angyal, de
elvetettem ezt, mikor láttam, hogy dicsőségét alkotó tollai korom feketék, mint
akit ezzel büntetnek. De el nem tudom képzelni, mit tehetett, hogy ily ocsmány
büntetést érdemeljen.
Felpofoztam magam.
Ébredj, Hwayoung! Oh Hwayoung! Ez egy álom, ébredj fel! Nem vált be. Még mindig
Hyunjin oltalmazó karjai között voltam, de észre sem vettem, hogy már a
világítótorony kilátó részén. Tekintetem folyamatosan az újonnan felfedezett
két részét vizslatta. Kezemmel felé nyúltam, mindent kizárva, ami körülöttem
történt. Hozzáértem a puha tollakhoz. Fenségesen, óvóan ölelték körben apró
ujjaim, ahogy lassan fedeztem fel azt.
– Ez-
– Hwayoung! Jól vagy? –
szakított félbe aggódóan, halk hangon. Nem tudtam felelni kérdésére, mert még
mindig a történtek hatása alatt voltam.
– Gyönyörű. – Bátrabban
húztam végig ujjaim, szép lassan tenyerem az éjfekete tollazaton. Egy holló
szárnyához tudtam hasonlítani, de ez kecsesebb, felsőbbrendűbb volt. Az
ébenfekete szín a rosszat, bűnt, de ragyogást juttatott eszembe. Először
angyalnak, majd démonnak hittem. De ő egyik sem. Nem olyan tökéletes, mint egy
angyal, mégis szebb, mint egy közülük. Nem olyan romlott, bűnre hajazó, akár
egy démon. Nem lehet egy a kettő közül, mégis szárnyai voltak, amikkel most
mentett meg.
– Köszönöm, Jinie –
mondtam ámulatban tőle, a valójától.
– Miért ugrottál? Nem
elég, minden nap látom, ahogy a halálba vágysz, próbálod megölni magad, de most
miért? – Folyamatosan beszélt hozzám, de az agyamig nem jutott el egyetlen
szava sem. Egy valamit láttam. Rettegve meredtem ijesztő tükreibe. Ez nem angyal,
de nem is olyan, mint Hyunjin. Róla sugárzott a negatív energia. Ránéztem, s
kirázott a hideg. Neki szarvai voltak, mik fejéből kinőve varázsolták őt még
rémisztőbbé. Észrevette, hogy figyelem. Kidugta szájából nyelvét, s lassan
végignyalta ajkait. Ocsmány volt, ahogy sötétlila ízelőjével szántott végig
azokon a taszító, cserepes ajkain.
– H- Hyun- Hyunjin…
e-ez… ez mi? – kérdeztem dadogva a frusztrációtól, amit az idegen,
hátborzongató férfira hajazó, szarvakkal rendelkező valami idézett
elő.
– Micsoda? – nézett rám
értetlenül, de én nem vettem el szemeim a minket figyelő lényről, aki a
toronyhoz közeli fa tetején csücsült. Hyunjin észrevette, hogy a háta mögé
meredek, így megfordult, s azonnal kiszúrta a lombkoronán tanyázót.
– Woojin. Ideje menned.
Még mielőtt kieszelem, hogyan küldelek vissza a pokolba. – Nyíltan fenyegette.
Úgy beszélt, mintha éppen itt se lennék. Nem értettem. Pokol… Szóval létezik. De,
ha pokol van, akkor menny is, nem?
– Hyunjin fényangyal.
Nem is. Már nem vagy angyalka. – Már nem angyal? Akkor mi? Ez… Ha csak egy
álom, akkor minél előbb fel akarok ébredni. De… De, ha véletlenül ez volna a
valóság. Hyunjin, hagytál volna meghalni. Megőrültem. Hyunjinból valami
angyalszerűt alkottam, míg egy vadidegent démonként láttam magam előtt.
– Démon – biccentett
felé. – Ne várd meg, míg Lucifert hívom, hogy tessékeljen vissza a tömlöcödbe.
Kínozd a pokolra jutott halandókat, ne a még életüket élőket! – dorgálta meg
fenyegetően. Viszont a Woojin nevű teremtmény rá se hederített, de még arra se,
hogy mit papolt a szárnyas lény. Teljesen nekem szentelte figyelmét a démon.
Szembogarait le nem emelte volna a félelemtől reszkető testemről. – Ne merj
ránézni! – szólt Hyunjin oltalmazóan, s egy pillanat nem telt el, de eltakart
dicső tollainak százaival. Hirtelen ért a gyengéd fuvallat, amit szárnyai
képeztek, így közelebb bújtam hozzá, míg ő továbbra is karjaiban tartva őrzött.
– Távozz!
– Nem kell azt mondani.
Unom a románcotokat, úgyis mennék. – Románc?! Mit lát ez? Még, hogy román- Ez…
Mégse lenne vak a szarvas, baljós lény? Hisz lehetséges. Érzem magamon, hogy
nem barátként gondolok már Rá. Egy ideje többet érzek, jobbat, mint
barátságot. Ez szabadabb, szenvedélyesebb, mélyebbről jön, mégis rémisztően
fájdalmas. Ilyen lenne szeretni valakit? Akkor én most… Először a szavait
kedveltem meg, majd szépségét, később lelkébe bonyolódtam bele. A beszédet, a
kinézetet tudtam érzéshez kötni, de az érzéseit, Őt magát nem. De most már
tudtam. Amikor valaki belsőjéért, érte, a valójáért vagy oda, az a szerelem.
Egy gyönyörű, de veszélyes érzés.
Észleltem magamon, hogy
egyre kevésbé tudok koncentrálni a civakodásukra, vagy bármiféle hangra,
képre. Csak Hyunjin vigyázó kezeit, testének melegét, szívének hangos
dobbanásait éreztem. Az, hogy a külvilág megszűnt számomra, megnyugtatott.
Elfeledkeztem mindenről, ami kora reggel történet, csakis az apró érzésekre
tudtam figyelni. Az ütemes dobbanásai ellazítottak, s azt vettem észre, hogy
egyre laposabbakat pislogok. Elnyelt az álmok mezeje, mint amit nem olyan
rég a föld próbált.
Hyunjin:
Éreztem, hogy Hwayoung
teste egyre nehezedik karjaimban. Azonnal rájöttem, mi történt, mikor
lepillantottam rá. Elaludt. Halkan szuszogott, zavartalanul. Megfeledkeztem
arról, hogy éppen kivel folytattam szócsatát, jobban érdekelt Ő. Hogy jól
legyen, kialudja magát, ne kelljen ilyen borzalmakat átélnie az itt élősködő
démon miatt.
– Na, mi van, Rómeó? –
nevetett Woojin a fán. Már hasát fogta a kacaja közben, de hamar abbahagyta,
mintha az előbb nem is lett volna jókedve, gyilkos lélektükrökkel méregetett.
Kiolvastam belőle a haragot, a mélyről áradó utálatot, az undort, de ott volt
köztük az élvezet is. Élvezte a helyzetet, hogy újabb hibát követek el. De nem
érdekelt, amíg neki nem esett bántódása. Nem bírtam tovább nézni szenvedését,
így lassan egy éve jelentem meg az életében. Akkor még nem tudtam, hogy Woojin
találta meg, mivel távolról irányíthatta. Olyan távból, ahol már nem tudtam
érzékelni a jelenlétét. Most mégis vészesen közel merészkedett.
– Semmi, démon. És
tudhatnád, hogy a nevem Hyunjin, te féreg.
Ránéztem a nőre a kezeim
közt, majd lerepültem a hálószobájának szintjére. Szerencsére nyitva hagyta az
ablakot, így csak be kellett röppennem rajta. A helyiségbe érve azonnal az ágy
keresésére igyekeztem. Amint meglett, közelebb lépdeltem hozzá, s óvatosan
lefektettem a matracra Hwayoungot. Néztem volna még békés arcát, hallgattam
volna szinte nesztelen, szabályos légzését, de most más dolgom volt. Elkapni
Woojint.
Az ablakon távoztam a
toronyból, egyből a fa felé vettem az irányt, de a démon már rég nem volt ott.
Kihasználta a lehetőséget, hogy előnyre tegye mocskos kezét. Viszont kiszúrtam,
ahogy az erdő előtt bóklászik. Oda indultam, s szárnyaimnak köszönhetően hamar
elé értem.
– Woojin, ne akard úgy
végezni, mint legutóbb! Ez nem egy véletlen műve lesz, hanem eltervezett. –
Megkeményedtek izmaim, ahogy próbáltam visszatartani magam attól, hogy most
azonnal büntessem meg.
– Most félnem kéne? –
érdeklődött hatalmas vigyorral ajkain.
– Félned hát! Most nem
köt az angyalság. Már tehetek veled olyat, amit elképzelni sem tudsz, mégis
ordítanál a fájdalomtól. – Lelki szemeim előtt már ezt a kegyetlen jelenetet
láttam, mikor megszakított kérdésével.
– Pont én? – kérdezett
vissza játékosan, szarkasztikusan hahotázva.
– Pont te. Ez jár, ha
olyannal szórakozol, ami az enyém – hangsúlyoztam az utolsó szót. – Húzd
el a beled, mielőtt most talállak a semmibe küldeni! – izzottak a szemeim, s
végre megrendült szavaimtól. Örüljön, hogy még nem cselekedtem, de vissza kell
térnem hozzá. Ha nem félteném ennyire, akkor már rég szétporladt volna a démon,
de ráérek később elintézni.
– A viszont nem látásra,
Rómeó!
– Mondom, hogy nem
vagyok Rómeó! – kaptam hangja felé tekintetem, de épphogy elkaptam azt, ahogy
elnyeli a föld. Szuper. Visszatért oda, ahova való.
Nem gondoltam többet
arra, hogy egyáltalán itt járt. Egy dolog ugrált szemem előtt. Még pedig, minél
előbb térjek vissza hozzá. Rossz érzésem még nem múlt el, s ahogy közeledtem
Hwayounghoz, úgy terjedt szét bennem jobban e borzalom. Gyorsabban nem is
csapkodhattam volna szárnyaimmal. Mikor berepültem az ablakon, szembesültem a
ténnyel, hogy…
*---*---*
Hwayoung:
Mi ez? Nem bírtam
mozdítani tagjaim, s valamiért lélektükreimet fedő szemhéjam nem szándékozott
felhúzódni, így nem láttam semmit. Hangokat hallottam. Egy női hangot.
– Kicsim! – sírt fel,
majd megéreztem egy meleg kezet, mi összekulcsolódott az enyémmel. – Hallasz
engem, Hwayoung-ah? – kérdezte. Szerettem volna bólintani, vagy kinyitni szám és
válaszolni, de nem ment. Egy aprót sem mozdultak, mintha nem én parancsoltam
volna nekik. Erős próbálkozások árán nehezen, de megmozdítottam egy kicsit az
ujjam, amit körbefont sajátjaival az ismerős, lágy női hang tulajdonosa. –
Hwayoung! Megmozdította az ujját. Éreztem! Doktor úr, most már felébred, ugye?
– Úgy tűnik asszonyom,
hogy igen. Adjunk neki egy kis időt. Sokáig volt távol, hogy azonnal kinyissa a
szemeit. – Ahogy befejezte mondatát, nem kellett tovább erőlködnöm, hogy
felnyissam pilláim, amiket az éles fény miatt azonnal összezártam. Óvatosan
résnyire nyitottam őket újból, s szép lassan egyre szélesebbre tártam. A
hófehér plafontól kezdve egészen a falakig minden vakítóan világosnak hatott.
– Kicsim! – zokogott fel
a nő, majd magához vont. Nem tudtam, hogy ki ő, míg meg nem éreztem nyugtató,
kellemes illatát. Anya.
– Hwayoung-ah! –
Odakaptam tekintetem, ahonnan a hang szólt. Mély, érdes hangjáról azonnal
felismertem. Apa.
---
Kómában voltam három
évet. Sőt, több, mint hármat. Annyi időt, ami azóta telt el, hogy “kidobtak
otthonról”. De kiderült, hogy az nem történt meg. Azt akkor láttam, amikor
kómában voltam. Nem tudtam, hogy most minek higgyek. Annak, amit én láttam,
vagy amit ők mondanak? Létezett-e Hyunjin, vagy sem? Nem tudtam. Nem tudtam azt
sem, hogy hamis volt-e, amit láttam. Megbolondított, de nem tudtam választ adni
a kérdésemre. Nem éreztem másképp magam, mint ahogy elvileg akkor, mikor még
vele voltam. Olyan volt, mintha még mindig lenne lehetőségem látni Őt.
Ma távozhattam a
kórházból. Éppen szedelődzködtem, miközben vártam a szüleimre, hogy végre
hazavigyenek. Belegondoltam, hogy milyen régen jártam már a saját szobámban.
Nyílt az ajtó, mire oda sem nézve szóltam.
– Segítenétek egy
kicsit? Több cuccom van, mint gondoltam. – Nem fordultam arra, hanem pakoltam
tovább, de nem érkezett válasz. – Anya, komolya- – félbeszakadt mondatom, mikor
megpördültem tengelyem körül, de nem édesanyámat láttam az ajtóban. Hanem Őt. –
Hyunjin – mondtam nevét ledöbbenve.
– Jó újra látni,
Hwayoung! – közölte apró mosollyal száján. Ezt most…
– T-te itt? Megint
kómában vagyok? – kérdeztem értetlenül, idegesen.
– Nem. Itt vagyok,
Hwayoung-ah. Teljes valómban. – Becsukta maga mögött az ajtót, majd a kis
pöcköt elfordította rajta, hogy kívülről más ne jöhessen a szobába. Nem
éretettem cselekedetét, ezért kissé megijedtem. Közelebb lépett felém, egyre
közelebb ért, mikor szárnyai kibontakoztak hátából, és súlytalanul ékesítették
őt. Mi vagy Te? – Bukott angyal – válaszolta meg a fel nem tett kérdésem. –
Bukott angyal vagyok, Hwayoung.
– Hoztál virágot. –
Ahelyett, hogy szavaira reagáltam volna, kiszúrtam, hogy kezében egy csokrot
tart. Nem ismertem fel egyik virágot sem.
– Igen, hoztam –
helyeselt. – Tudod, virágot a leggyönyörűbb virágnak. – Ezt szó szerint
értette, ugyanis a nevem gyönyörű virágot jelent, tudtam, hogy erre gondol, de
az, hogy leggyönyörűbbnek nevezett, felforrósította arcom. Jól esett bókja, mit
most végre nem burkoltan kaptam. – Örülök, hogy észrevetted, de éppen most
mondtam, hogy bukott angyal vagyok – nézett le rám. Fel se tűnt, hogy egész a
falig hátráltam, s ő alig hagyott apró rést kettőnk között.
– Létezel? – kérdeztem
félve, elnézve helyes arcáról, próbáltam figyelmen kívül hagyni orcáját
tökéletesen keretező, hosszú, szőke haját.
– Létezem. De, ha a
szemednek nem hiszel, és még nekem sem, akkor higgy a kezednek – mondta, majd
azzal a karjával, amiben a virágok voltak, megfogta enyémet, s szívének helyére,
majd puha tollara nyomta. Éreztem, hogy vert a szíve, szárnyát alkotó hosszú
tollai úgy bújtak ujjbegyem alá, mint mikor először érintettem őket. Ez Ő. Élt,
és itt volt.
– Hyunjin – néztem fel
rá. – Te… Én… Én láttalak, de kómában voltam, és-
– Nincs semmi baj –
szakított félbe. – Látsz engem, én is téged. Tudod, Woojin mindig a gyengébb
helyzetűekre utazott. Ne haragudj, hogy nem mondtam el, de nem tudtam, hogyan
reagáltál volna arra, hogy éppen kómában vagy. – Egyem meg, de aranyos, nem lehet
rá haragudni. Nem mintha tettem volna.
– Mik ezek? – kérdeztem,
miközben rámutattam a kezében tartott virágokra. Már eltelt egy jó tíz-tizenöt
perc, mióta közölte velem, hogy igenis egy bukott angyal. Próbáltam terelni
erről a szót, de nem engedte. Még nem tudtam feldolgozni teljesen azt mind,
amit kiejtett azokon a csodás, vonzó ajkain. Például azt, hogy Woojin
irányította kezdetektől a gondolataim. Ha voltak is sajátjaim, kevés. Mindet ő
ültette fejembe, én csak tovább bonyolítottam. A testemre tudott csak később
hatni. Ez olyan hihetetlennek tűnt. Olyannak, akár percekkel ezelőtt az, hogy
léteznek démonok, angyalok és köztük a bukott angyalok.
– Egérfarkfű és Azálea.
Egérfarkfű – mutatott a fehér, apró virágokra –, mint szenvedés és gyógyulás.
Kínlódtál eleget, most gyógyulj meg teljesen. Azálea – fogta meg kecses, hosszú
ujjaival a rózsaszín, hatalmas szirmokkal rendelkező növényt –, akár a
szerelem, szenvedély. Ezt érzem minden pillanatban irántad.
Rájöttem, hogy az
életben csodás érzés szeretni valakit teljes szívemből. De az még gyönyörűbb,
mikor az, akibe te mélyen beleestél viszonozza érzéseid. Nem számít a tegnap,
vagy a holnap. Csak a mának élünk, hisz az én életem rohamosan közeledett a
vége felé, míg Hyunjint nem fenyegetett semmi ilyesmi. Én megöregszem,
meghalok, míg ő alig változik bármit, s él tovább, akár több évezredig. De nem
bántam addig, ameddig vele lehettem. Mellette. Védelmező szárnyai között,
forró, széles, biztonságot nyújtó mellkasához bújva, hallgatva biztató szavait,
érezve szívünk egy ütemben dobogását.
---
*Egérfarkfű: jelentése gyógyulás, szenvedés
*Azálea: jelentése szerelem, romantika, első szerelem, törékeny szenvedély, mérséklet, szenvedély, a nőiesség jelképe Kínában
Sziasztok! ^^
Húúú, azért egy kicsit félve osztom meg... Nem tudom, én egész jónak érzem, imádtam írni, de alapból nem is ez volt az, amit akartam, de ez így sokkal jobb, mint amit eredetileg terveztem ;-;
Hát, remélem, tetszett, illetve, hogy most nem volt benne annyi túlmagyarázásom ><
De ahhhh... Kis psycho Hyunjin is került bele, de na >< az kellett xD
Fun fact: az egészet a demons, suicide szavak illetve a "Don't matter how hard I fall
No matter how fast I hit the ground
Go on and break all my bones
But you will never break me down" rész ihlette, tehát nem éppen a dal jelentését vittem bele, és hát a démon szó eldöntötte, hogy ez biza fantasy lesz...
Komolyan mondom, most kicsit félek a visszajelzésektől 🙈