Galgamagwi [MinGi]

Ajánlott zene: Evanescence - Haunted

"A szárnyak csak akkor jelentenek szabadságot, ha szélesre tárjuk őket repülés közben. Ha csak hátunkon pihennek, súlyuk ránk nehezedik – Marina Ivanovna Cvetajeva"

Egy holló száll az égen. Szabad madár, méltóságteljes, de apró szárnyakkal. Fekete tollai csodássá, utánozhatatlanná teszik. Csak repülnek a végtelen lég területén. Hiába tűnik függetlennek, nem az. Vannak határai, mint nekünk. De mégis kijjebb fekszenek ezek az akadályozó falak, mint nálunk.

 

A tanyasi életnek megvannak mind az előnyei, mind a hátrányai. De nem mindegy, melyikből van több. Az én részemről itt, így élni tökéletes. Jobb, mint bent a városban, ahol a lovaskocsik zajával kell élni, hallani azonnal a rendelkezéseket, amiket a király hoz. Szinte zajmentes, faluhoz és városhoz közel, zavartalanul tengetem napjaim. Immáron egyedül a farmon. Hiába vagyok fiatal egy saját terület vezetéséhez, de mégis szükség van erre. Atyám lassan az utolsó lélegzeteit veszi, édesanyám próbál minél több időt mellette tölteni, de ő is tudja, hogy már nincs sok hátra. Az állatok érzik, hogy rossz közeleg, a növények úgyszintén, mintha össze lennének kötve a családfővel. Édesapám halála nem segíti elő helyzetünk, inkább még hátráltatja is, ugyanis nincs másik férfi a családban, ki vezethetné azt. Így hárult rám a feladat, hogy édesanyám pihenni tudjon.

Temérdek ellátni való van a hatalmas területen, de szerencsére nem egyedül kellett minden munkát megcsinálnom. Külön ember van felvéve a termőföldekre, s az állatokhoz, de a kevés pénzből, csak két emberre futja. Szerencsésnek mondhatjuk magunk, hogy két ilyen szorgalmas, képzett embereket alkalmazunk. Jongho a földeken munkálkodik nap, mint nap, míg Yunho az állatokkal boldogul.

Ámde, hiába vannak segítségemre ők ketten, már nem bírom. Több, mint egy éve, hogy én vezetem a családot, nem bírom. Elegem van belőle. Most, hogy több termény marad meg, illetve jó minőségű minden árunk, többet hozunk haza a házhoz. Két hónapja a palota egyik szolgája látogatott el a piaci pultunkhoz. Friss zöldségeket vitt magával, s nem sokkal később egy királyi ajánlattal érkezett. Tőlünk szállítják majd az alapanyagokat a palotába, így többé nem is kell azon aggódnunk, hogy mennyi pénzünk van. Végre felvettem újabb embereket a farmra, hogy ne csak hárman legyünk. Immáron nyolcan dolgozunk a több hektáros tanyán; viszont, még így is borzasztóan vágyom egy kis szabadságra, hogy ne kelljen mindig azon gondolkodnom, hogy a hónap végére ígyis mennyi pénzünk marad, ha mindent fizetünk.

 

Az erdőben lelek nyugalomra. Ott nem keres semmilyen nemes olyan szándékkal, hogy kihasználjon a király irányában. Nem kell senkinek a segítségem, nem kell ide-oda ugrálnom az óriási területen. Végre egész jól megy a sorunk, de ugyanolyan sok teher marad a vállamon, pedig már elhittem, hogy nekem is könnyebb dolgom lesz.

A rengetegben a fák, bokrok, apró fűcsomók voltak a barátaim. Voltak ismerőseim, de egyiket sem nevezném barátnak. Mind azért keresnek, hogy ajánljam őket be a palotában, mintha oda járnék mindennap. Pedig az erdőket járom. Az idősödő, magasra nyúló, sok fiatal fa között lézengek, akár egy nemes, kinek semmi dolga. Nőként szoknyát kellene viselnem, mégis nadrágban járok, a hosszú ruhadarabban nem tudnám végezni a munkám.

Szeretek a barátságos, magához ölelő erdőségben bolyongani. Sokszor sétálok ugyanazon utakon, mégis eltérőeken. A keleti részen ismeretlen hely nincs számomra, úgy akárcsak délen és északon. Nyugat felé indulok. Idegen terület, mégis szólongat. Olyan, mintha dolgom lenne ott. Érzem, valaminek szüksége van rám az erdőn túlon.    

Sétálok, folyamatosan sétálok, már délután óta, de nem hátrálok, míg fel nem fedezem az egész vadont, mi a szomszédban terül el. Nyugat érdekesebb, mint hittem. A dombok mind illenek a képbe, a növényzet kiegészíti, a föld és ég keretezi, akár egy mesteri festményt.  Ahogy egyre mélyebbre haladok a sok törzs között, úgy érzem egyre szabadabbnak magam. Több, mint a háromnegyede nyugati részt felfedezem, viszont most egyre ritkulnak a fák, mígnem kijutok a sokaságból. Velem szemben egy félelmetes különlegesség áll.

Egy villa. Egy elhagyatott, már a növények által benőtt hatalmas, de gyönyörű építményre bukkanok. Nem tudom, mikor került ez ide, miért van itt, de azt igen, hogy közelebbről is meg kell néznem. Közelebb is merészkedek hozzá, s egyre tisztábban látom magam előtt a hatalmas, fekete, kovácsolt vaskaput, a szélesen kinyúló, mesés kerítést, mit már javában futó zöldek fednek. A kapu előtt megállva térképezem fel a telket. Középen áll a ház. Díszes, szinte ragyogó épület, de hátborzongató. A kert már nem tűnik oly rendezettnek, mint amilyen akkor lehetett, a növények nagy része elszáradtan kókad. Egyszerre húz és tol el magától, amit nem tudok hova tenni, de kíváncsi vagyok. Túlságosan kíváncsi, és nem tudom visszafogni magam. Belül is meg kell néznem.

Átlépem a kapu vonalát, s az ajtó felé vezető, kitaposott úton haladok a rémisztő falak felé. Percek telnek el míg a hatalmas bejárat felé tartok. Mióta átléptem a vaskapun azóta egy furcsa érzés van bennem; a kíváncsiság, a félelem és a harag közt hömpölyög, de nem pontosan olyan, mint egyikük, mindhárom egyszerre, mégis külön támadja lelkem. Haragot miért érzek? Érdekes, de mindenképp fura. Egyszerre ezeket tapasztalni olyan, mintha kínozna és jutalmazna egyszerre valaki, közben szó sincs ilyesmiről.

Az ajtót óvatosan belökve nézek be a házba, mivel semmi gyanúsat nem látok, így beljebb toltam a magas, igen széles falapot. Belépve a helyiségbe egy fogadó szoba tárul elém. Meseszép, díszes falakkal, festményekkel, bútorokkal, de nem mai stílusú. Jóval régebbi, akár több száz éves lehet a bútorzat és maga az épület. Csizmám alatt ropog a padló, ahogy haladok rajta egyre beljebb a rejtélyes házban. A késő tavaszi időnek megfelelően meleg van odakint, de itt bent, mintha több fokkal alacsonyabb lenne a hőmérséklet. Kilesek az egyik ablakon, s látom, hogy már a Nap is lement. Elérkezett hát az éjszaka.

A fogadóból egy ajtó vezet tovább egy nappaliba, majd egy hatalmas, lélegzetelállító étkezőbe, ahonnan tovább lehet menni a szintén óriási méretű konyhába. A székek mennyiségéből, a konyha méretőbél, alapjáraton az egész házról azt tudom elmondani, hogy biztosan nemesek lakták. Egy család, ahol a párnak több gyermeke is született, mint az átlagnak. A nappali egyik ormótlan nagy festményén ők láthatóak, akik egykor itt éltek. 

Mentem volna tovább a földszinten, mikor hangot hallok. Egy vékony, gyenge hangot. Mintha egy gyermek sírna, de mit keres itt egy gyerek? Hogy jutott ide, hisz más út nincs, csak ahonnan én jöttem, az erdőből. Biztos vagyok benne, hogy nem ezen a szinten lehet. Nincs más választásom, mint felmenni az emeletre. A lépcső a nappaliból indul fel. Körültekintően, óvatosan haladok felfelé, mert nem érzem normálisnak, hogy egy gyermeket halljak egy ilyen elhagyatott, kiszámíthatatlan, ijesztő helyen. 

Félek a falak közt, hisz innen nehezebb menekülni, mint a falakon kívülről. Ha beomlik a padló, ledől egy fal, nem biztos, hogy el tudok tűnni; de, ha netán van valaki az építményben, vagy valami állat él itt, akkor is nehezebben jutok ki a vastag falak zárkájából. 

Ahogy felérek a lépcsőn, hallok egy nagy csattanást. Nem lehet, a bejárat, mondd, hogy nem a bejárati ajtó az. Hiába szajkózom ezt, biztos, hogy az volt. A hirtelen hangtól is megrémülök, attól még jobban, hogy nagy valószínűséggel az egyetlen kiutam zárul be. Remélem, nem ragad be, mert az nem lenne szerencsés.   

Újból hallom a sírást, de már sokkal közelebbről. Egy hosszú folyosó tárul elém, ahogy felérek a lépcsőn. A végén egy tágabb tér, gondolom, társalgó helyét látom. Egymással szemben, összesen tíz ajtó, tehát öt-öt, nyílt a szobákba. Az elsőn benyitva egy üresen tátongó helyiséggel nézek szembe. A másodikon benézve egy átlagos, évekkel ezelőtti, poros gyerekszobát látok. A harmadiktól a nyolcadikig ugyanolyan mindegyik. A kilencedik egy fürdőszobát rejt, ami jóval modernebbnek tűnik, mint bármi más a házban. A tizedik ajtót belökve nézek körbe ott is. Gyermeknek nyoma sincs, viszont itt az ablak tárva nyitva áll. A párkányon egy ólomfekete, gyönyörű holló ül. Eddig nem volt ott, legalábbis, mikor kívülről lestem a villát. 

– Szia – köszönök a madárnak. – Esküszöm atyámra, de gyereksírást hallottam. – Magam elé motyogok, de hallom, ahogy a feketeség motoszkál. Közelebb jön felém, de nem túlságosan, nehogy megtámadjam. Ő tud az ablakon menekülni, repülni, de én nem. Ha a bejárati ajtó nem nyílik, itt ragadok, nem tudok eltűnni egy pillantás alatt. – Milyen jó neked. Repülhetsz az égen, magasból láthatod a világot – mondom az apró lénynek. – Tudod – kezdek bele, majd hátat fordítva a madárnak elindulok ki a folyosóra –, nem akarok itt ragadni, mert nagyon ijesztő ez a hely, de ha beragadt az ajtó, nincs más választásom. Amúgy, Hyunmi. A nevem Min Hyunmi.

Amíg haladok a bejárat felé folyamatosan beszélek a hollóhoz, aki hűségesen követ utamon. Fura, hogy van kíséretem, de jól esik beszélni hozzá. Mintha hallaná, értené, amit neki mondok. Túlságosan szabadon mesélek neki, olyat, amit még mondjuk senki nem hallott. 

***

Az, hogy itt ragadok a legrosszabb rémálmom marad, de van társaságom. A fekete holló, aki hűségesen telepedik velem a tizedik ajtót rejtő szobába, ahol az ablak nyitva áll. Áramlik be a friss levegő odakintről. Élvezem az ismerős, mégis idegen illatokat. Nincs hideg az éj alatt, inkább csak a szél fújdogál lágyan, ami hűsítően hat. 

Beszélek a madárhoz, kiteregetem neki azt, hogy milyen borzalmas a mostani év. Milyen szinten padlóra küldte édesanyám és engem atyám halálhíre. Én nem lehettem sokáig összetörve, ügyelnem kellett a farmra, a dolgozókra, a termésekre, az állatokra, édesanyám egészségére. Mindezek mellett egy jó ideig a házimunka is a nyakamba szakadt. 

Ellocsogok mindent, mígnem leragadnak szemeim a fárasztó nap után. Elszunnyadok a poros padlón, biztonságban érezve magam, míg a holló mellettem áll. 

Álmodok. Egy holló képét látom, ahogy békésen repked, majd hirtelen vált a kép, és egy férfit látok. Egy magas, erősnek tűnő férfit, kin szakadt, gyász ruha van. Egy másik pillanatban, már nem látszik erőteljesnek, hanem összetörve térdel egy sziklán a tenger előtt. Kérdezi az ég felé lesve, mit keres még itt e földön. Átkozza a szelet, a napot, a holdat, a szikrát, a füstöt, az embert, az állatot. Mert Ő a kettő között áll.  

***

Kinyitom szemeim, s majd' megvakulok a hatalmas fény miatt. A nap fényessége világítja be az egész szobát, s így jóval barátságosabbnak tűnik, mint a sötétben volt. Mivel már világos van, ezért jobban körül tudok nézni idebent. Kiérek rejtekemből, de hiányérzetem támad. Eszembe jut, egy hollót láttam este. Gyönyörű teremtés, mi hősiesen velem töltötte az éjt. Visszanézek a szobába, de nem látom nyomát a madárnak. Ekkor reccsenést hallok. Odapillantok, ahonnan a zajt hallom. A padló remegni, recsegni kezd lábaim alatt. Lassan végig törik egy vonalban a parketta. Megrémülök. Le fogok esni. 

Rohanok. Futok a lépcsőhöz, le végig a fokokon; elkezdem teljes erőmből rángatni, rugdosni a vastag falapot, mi egy centit nem mozdul helyéről. Egyre hangosabb a ropogás, csörömpölés, mi az emeltről szűrődik le, így a félelmem is megállás nélkül nő. Gyorsabban veszem a levegőt, szinte kapkodok érte. Egy adag még el se jut a tüdőmig, de én már az újabbért esedezem. Már olyan homályosan látok szemeimben összegyűlt könnyektől, hogy a kilincset nem találnám meg az ajtón. Pánikszerűen áramlik véremben az adrenalin, nem érzem a fájdalmát annak, hogy a falapot ütöm, rúgom, arra tudok csak koncentrálni, hogy végre kijussak innen. Egy, az eddigiektől sokkal nagyobb reccsenést hallok. 

A bejárati ajtó megadva magát nekem esett ki helyéről szabad utat hagyva nekem kifelé a házból. Messzire futok az épülettől, de még nem távozom a kapun, a kerítésen belül maradok. A ház felé fordulok, melynek ablakain, s ajtaján fekete, poros levegő távozik. A talaj alattam megremeg, ami miatt majd’ elvesztem egyensúlyom. Az épület tetőszerkezete beomlott, már nem ékesítette a mesebeli építményt. 

Nem tudom feldolgozni, hogy majdnem meghaltam odabent. Már a kaputól távol lesem a helyet, ahonnan alighogy el tudtam menekülni. Látok egy utat, mi a birtok mellett halad. Elindulok rajta, lassan, nyugodtan lépek. Szemem elé tárul a tenger, mikor bevettem a kanyart. A partszakasz sziklás részén egy apró foltot veszek észre. Ahogy közelebb érek hozzá, úgy rajzolódik ki előttem egy ember alakja. Egy férfié; ki elsőre erősnek látszik, de ki tudja, mit rejteget odabent. Ahogy folytatom utam, egyre lassabban, egyre kisebbeket lépek. Az ismeretlenen fekete gyászruha díszeleg, minek szakadt része szárnyakra emlékeztet. Egyszerre tűnik ismerősnek és ismeretlennek.  

Nem megyek közelebb. Megijedek, mikor váratlanul felém tekint. Lélektükrei rajtam ragadnak, mi rémisztően hat. Hiába vagyok túl egy borzasztó élményen, ez másnak, rosszabbnak, kegyetlenebbnek látszik, mégse tudok semmit, mi ez. Rémisztő, hogy tegnap olyan hangot hallottam minek nem volt tulajdonosa, most olyat látok, ki nem tudom hogyan került ide, bár ide valónak tűnik, mégsem lehet az. 

Nem tudom ezt kezelni, két ilyen paranormális dolgot, amit alig tíz óra elteltével tapasztalok egymás után, szünet nélkül. Nekem ez sok. Az elmém nem bírja. Inkább számolok előre húsz hónapra, mint még egyszer átéljem ezt a fél napot. A többiek úgyis aggódnak már értem, nem ártana visszamennem. Nem akarom, hogy kövessen, bárki is legyen a sziklán, így gyorsan irányt váltva elszaladok, be az erdőbe, ahonnan órákkal ezelőtt érkeztem. 

***

Eltelik majdnem két hónap, mire újra a nyugati erdőrészre merészkedem. Kíváncsi vagyok, vajon tovább omlott-e a ház, vagy úgy maradt, ahogy legutóbb hagytam. Már egyenesen a rengetegből ki igyekszem, hogy láthassam a mitikus villát és a furcsa férfit, ki a parton álldogált. 

Kiérve a fák közül újból rám köszön a kovácsoltvas kapu, amin ezúttal nem teszem be lábaim. Mégis hallok valamit a kerítésen belülről. Egy nő kiabál. 

– Legyen átkod a szabadságnak határa! Légy más éjjel, s nappal! Szenvedj úgy, ahogy az ártatlanok tették! – ordította egy vékony, hátborzongató női hang, amit ha nem fényes nappal hallanék, ijedtem szedtem volna haza a kis, rövid lábacskáim. – Az átkot megtöri a személy, kinek lelke tiszta, de szerelme még tisztább. – Lehetetlen ilyen embert találni. Átok? Boszorkányok? Más lény nem átkoz, csak boszorka, de ők már régóta nincsenek. Hacsak nem bujkáltak eddig, de, ha léteznek is – és nem ártatlan nőket égettünk eddig máglyán –, akkor miért pont most bukkanna fel egy? A kérdésektől megfájdul a fejem, túl sok van. Értetlen vagyok, fogalmam sincs, mi történik körülöttem az utóbbi időben, viszont nem ezért tértem ide vissza. 

A titokzatos férfi érdekel a parton. Ma későn tudtam elindulni, így már sötétedik, mire a kitaposott úton elfordulok a part felé. Keresem a sziklán, ahol legutóbb állt, de most nem ott van. Tekintetemmel folyamatosan keresem, de nem találom. Közelebb érek a vízhez, s csodálkozom, milyen szépen festenek a hullámok rajta. Egy fűz mellé ballagok, s várom a rejtélyes alakot. 

Mingi:

 

Nappal ember, éjjel holló. Lassan hetvenöt éve, hogy így tengetem napjaim ebben a mocskos, igazságtalan világban. Nem tettem semmi rosszat, mégis én lettem büntetve. Nem egyszerűbb azt kínozni, ki a rossznak tűnik, közben ártatlanabb, mint bárki hinné? Az átkom örökre szól. Tudom, hogy olyan nő nem létezik, ki feloldhatná ezt. Borzalmas napokat, heteket, hónapokat, éveket élek, mégse vágyom halálba. Nem tudnám feladni. Meg akarom mutatni annak a nőnek, hogy rosszul ítélt meg, de nem tudom, míg az átok rajtam van. 

– Hm… – hallok egy apró hangot magam mellől. Mi?! Hangot? Ki van itt? Óvatosan lelesek az ágak közül a földre, majd egy nőt látok. Ő az lenne, aki múltkor elrohant, miután meglátott? Nem mondom, én is megijedtem, de azért ez egy kicsit túlzás volt részéről. Ilyen ijesztő lennék számára? Újból lenézek rá, de épp akkor emeli fel tekintetét, és méregeti a fát, amin kényelmesen ülök. – T-te… 

– Francba! – sziszegtem. Az időzítés mestere vagyok én is… Az égre pillantok, és realizálnom kell, hogy perceken belül alakot válthatok. Ő beszélt a házban a holló alakomhoz, így mindkettő ismerős lehet neki. Nem hiszem el, nekem van egyedül ilyen szerencsém, hogy pont belé botlok két hónap után. Nem csak az ő szembogaraiból lehet kiolvasni a sokkot, a félelmet, de szerintem a félelem az enyémekben jobban mutatkozik. Gyors ránézek újból a sötétedő égboltra, ami jelzi, hogy lassan már apró szárnyasként fogok keringeni a levegőben. Eljött az átkom ideje.  

Leugrom a fáról, majd gyorsan elkerülve a Hyunmi nevezetű nőt, futok a tenger felé. Nem értem saját magam, hogy miért pont a víz felé futok, de az tűnik jó megoldásnak, mintsem pont az orra előtt változni madárrá. Ahogy szedem a lábaim, érzem, hogy egyre légiesebben közlekedek, majd megérkezik az átalakulás kíméletlen fájdalma, amihez az évek során már hozzászoktam. Az emberi testem pillanatok alatt porladt szét, s vettem fel a holló alakját. Tudtam, hogy nem menekülhetek a nő kíváncsiságától. 

Hiába repülhetek szabadon, vannak határaim. Ahogy a nap újra az égre kél, úgy változom vissza emberré. A szárnyaim gyengébbek, mint az átlagé, így repülni is keveset tudok, de már nem is élvezem úgy, mint először. Az első napokban nem éreztem ezt átoknak, de pár hónap után értettem meg, hogy miért rontás, és nem ajándék. 

Hyunmi: 

Az orrom előtt válik fekete por a férfiból, úgy röpül ki egy gyönyörű holló a sötét halmazból. Már az sokkol, hogy a fán látom őt, most pedig ez történik.  Ijesztő, de csábít maga felé, mintha nem elűzni akarna, hanem marasztalni a végsőkig, míg mindent ki nem derítek a férfiról, ki hollóvá vál. Vonz az, hogy megtudjam ki is, mi is Ő. Érdekel, hogy miért ilyen, miért előttem fedte fel magát. Olyan, mintha bízna bennem, hogy szemem láttára mutatta meg madár formáját. Álomszerűnek tűnik az egész, de hiába pofozgatom magam nem ébredek a kicsit kemény, de meleg ágyamban. 

 – Mi a szent jó ég? – kérdezem a levegőbe meredve, mikor a férfi holló alakjában repül körülöttem. Rám ijeszteni, vagy marasztalni akar? Kettős érzésem van, de kíváncsiságom újból győz, s egyhelyben állva figyelem játékát. Amikor látja, hogy nem mozdulok el, lelassít szárnyai csapkodásával, s leszáll tőlem pár méterre. 

Eltotyog a szikláig, amin emberi teste füstként oszlott el. Megáll, majd hátra néz egyenesen rám. Parányi fejével mintha azt jelezné, hogy menjek oda, csatlakozzak hozzá. Elindulok lassú, apró léptekkel felé. Ahogy közelebb érek hozzá, feszültebbé válok, hisz nem tudom, miért csinálom azt, amit egy idegen lény kér tőlem. Megállok mellette, lenézek rá, majd tekintetem a tengerre vezetem. Csodálom a vizet, ahogy haragosan, néha pedig szeretet teljesen mozog. Megunva az ácsorgást leülök. 

***

Elszunnyadok a fűz alatt valamikor későeste. Reggel, mikor felébredek, már emberi valójában köszönthetem a misztikus férfit, aki nekem háttal – úgy, mint mindig – most is a tengert szemléli. Alighogy felnyitom pilláim, megkordul a gyomrom, jelezve, hogy tegnap óta biza nem ettem semmit. Éhesen nyitom ki újra szemeim. Ekkor a férfi már nem a parton álldogál, hanem előttem, s úriemberhez híven nyújtja kezét, hogy felhúzzon a hideg földről. Kissé félve ugyan, de elfogadom hatalmas tenyerét, amibe hamar bezárja kézfejem, és segít fel óvatosan. 

  – Jó reggelt, Hyunmi-sshi! – mondja, miután már a fának dőlve gondolatban készítem fel magam a hazaútra. Hangja rémisztően mély, mégis afféle megnyugvást költöztet szívembe.

– Jó reggelt… – hümmögök. – valaki, aki tegnap este szertefoszlott előttem, utána hollóként repkedett az égen. 

– Mingi. Song Mingi – mutatkozik be. A hangja, mintha nem is illene arcához, mi oly puhának, erőteljesnek, de semmiképp nem félelmetesnek tűnik. Magasra nyúlik teste, mintha így is közel akarna lenni az éghez, mint ahogy madárként teheti. Neve jelentése sem hazudtolja meg, miszerint Ő maga a titokzatosság, végtelenség.

– Mingi-sshi- – éppen belekezdenék a mondatba, mikor félbeszakít. 

– Igen, jól látta a tegnapiakat, nem álmodott, nem volt semmilyen szer, vagy bármi hatása alatt; tényleg hollóként repkedtem, de nem éppen jó kedvemből. – Leesett állal nézek rá. Honnan tudta, mit akarok kérdezni tőle? Nehogy gondolatolvasó is legyen, mert beugrom a hömpölygő, halkan susogó vízbe. 

Lassan, de elmélyülünk a beszélgetésben. Eleinte csak magázódva mondunk mindent, de bátorkodva rákérdezek, hogy nem lehetséges-e az, hogy tegeződjünk. Szerencsémre beleegyezik, ugyanis jóval egyszerűbb így a társalgás. Kérdezek, ő válaszol. Hosszasan játsszuk ezt, így kiderül számomra, hogy miért is olyan amilyen. Először nem akarja elmondani, amit nem is erőltetek, inkább másról faggatom, de később belekezd a történetébe. 

– Anno, sok sok évvel ezelőtt abban a házban éltem – mutat a mögöttünk elterülő hatalmas telken elhelyezkedő villára, amiben majdnem ott ragadtam. – Békésen éltünk a családommal, sok testvérrel, rokonnal megáldva. Nemesek voltunk, de egy szörnyű nap egy idegen jött az otthonunkba. Beszéde volt atyámmal, aki furcsálva a dolgot ellenkezett volna, de meglátta a királyi szolgák bélyegét az ismeretlen ember ruháján. Beengedte hát, ám arra nem számított, hogy ez az ember nem jó akarattal lett küldve. – Lelkesen, borzongva hallgatom meséjét. Kíváncsi vagyok a folytatásra, ám belül már volt egy verzióm arról, hogyan végződik ez a történet. – Akkor voltam tizenhat éves. Mentem volna a kertbe szokásomhoz híven, mikor sikítást hallottam a társalgóból. Élénken él bennem a nap, felejthetetlenné vált. Először atyám, majd édesanyám gyilkolta meg kegyetlenül. Lassan, fájdalmasan lassan ölte meg testvéreim is. Elrejtőztem a raktárban, de engem is keresett. Dühösen sietett el az  otthonunkból. Akkor még nem tudtam, hogy teljesen egyedül maradtam a házban, csak mikor keresni kezdtem testvéreim. Mindenkit elvett tőlem. Mindenkit. A családom, a szolgákat, de még  a lovam is. Megesküdtem, hogy megbosszulom. Ámde, amikor indultam volna utána, egy boszorka tévedt be otthonomba. Kikiáltotta, hogy én tettem ezt a családommal, majd kárhozatra ítélt. Átkom lett a szabadságnak határa, más vagyok éjjel, más vagyok nappal, se nem ember, se nem holló; szenvedek, talán jobban is, mint más e földön, mégis tudom, hogy  ártatlan vagyok az ügyben, de hiszem azt, nem véletlenül lett ez a sorsom. – Ha Minginek nem is, de nekem tele van könnyekkel a szemem. Nem tudom visszafogni őket, hogy ne folyjanak végig arcomon. Hang nélkül mutatom ki, mennyire megérintett meséje. Az utolsó mondatának hallatán felvillan az emléke annak, amit a házból hallottam kiabálva. De az nem most történt, akkor viszont miért hallottam?

– Már miért lenne ily’ kegyetlen a sorsod? – kérdezem szipogva, az ég felé emelve fejem, megpróbálva így visszatartani szomorúságcseppjeimet. Még nem teljesen tiszta, hogy pontosan mi történt, hiába magyarázta el egyenesen Mingi. 

– Nem tudom, de érzem, hogy oka van. Talán az, hogy megtaláljam az átkomat megtörő személyt. Egy tiszta lelkű ember, kinek szerelme még tisztább. Hetvenöt éve keresek ilyet, de még egyet nem találtam. Kerestem városban, faluban, kerestem farmokon. 

– Legyen bárhol ez az ember, én segítek megtalálni – ígérem neki elszántan, majd óvatosan megfogom kezét, s erőtlenül megszorongatom jelezve, hogy itt vagyok neki. Furcsa férfi, még furább történettel, de olyan érzésem van, mellette kell lennem. Olyan gondolat mászik fejembe, hogy nélküle nem lennék már teljes. Most, hogy megismertem, még ha csak egy aprócska morzsát tudtam meg róla, az életéről, akkor is így érzem. 

– Köszönöm, hogy felajánlod ezt, de bizarr lenne, ha egy olyan ember segítene, akit alig ismerek, nem tudom, mik a szándékaid. Egyelőre nem tűnsz ártalmasnak, de mióta az történt a családommal… kevésbé bízom meg az emberekben. Ne vedd magadra, Hyunmi-yah – mentegetőzik aranyosan Mingi. Nem is tudnám elképzelni róla, hogy végezzen a rokonaival, de még egy vadidegen életét se volna képes elvenni. 

– Nézd a jó oldalát, már van, aki melletted áll – húzom ki magam büszkén. 

– Mellettem nem áll senki, csak előttem. – Értetlenül meredek rá, aztán rájövök, hogy milyen értelemben mondta. 

– Nem pont így értettem, de remélem, a lényeget érted. 

– Értem, Hyunmi-yah. Köszönöm – mondja elérzékenyülve. Vesz pár levegőt, majd lenyugodva, újból keménynek tűnve húzza ki magát. 

Ha évek nem is, de hónapok telnek el, mikor rájövünk arra, amit már illett volna hamarabb kiderítenünk. Szembesülünk azzal, hogy nem véletlenül hallottam aznap a boszorka átkozását, nem véletlenül bukkantam a házra, majd Mingire. Én vagyok a személy, ki megtöri az átkát. Sose gondolnám, hogy én vagyok az, akinek lelke tiszta, de szerelmem még tisztább. Mikor válik barátságunkból szerelem? Az lenne már az elejétől kezdve, vagy tényleg nem vettük észre az apró fordulatot? Mikor is lehetett, hogy egymásba szerettünk? Kevés idő telik el, ugyan soknak tűnik, ami szerintem ilyen, mély érzelemhez ennyi nem lett volna elég, hogy kibontakozzon, mégis így, szenvedéllyel lélektükreinkben, mélyreható szerelemmel, mérhetetlen vággyal minden érintésünkben, óvó, figyelmes gesztusokkal, szikra kíséri minden gondolatunk, tettünk, érzésünk, de teljesen nem tudják ezek az apró szikrák begyújtani a tüzet, egészen addig a pillanatig, míg meg nem világosulunk. 

Szerelmünk vad tüzének lángja szabadon csapkodja az ég alját. Ezen lángok a világ minden színét tartalmazzák. 

Fehér; világosság, tisztelet, béke, ártatlanság, ami kedvesemnek örökké megmarad, remény, amit szerelmem érez még mielőtt rájövünk a turpisságra, biztonság, akár nekem Mingi közelsége.

Fekete; a halál, gyász, misztikum, elegancia, félelem, üresség, komolyság, titokzatosság, gonoszság jelentésekkel bír, mégis mindet tudom magunkhoz kötni. 

Szürke; előkelőséget, alázatot, tiszteletet, stabilitást, kifinomultságot, bölcsességet, elmúlást, piszkosságot, egyensúlyt, visszafogottságot jelképez múltunkban, jelenünkben s mind jövőnkben is. 

Piros, avagy vörös; a mi szemünkben szerelem, szenvedély, energia, tűz, romantika, forróság, sebesség, vér és veszély szimbóluma. 

Narancssárga; amely lelkesedésemet, hatékonyságunkat, boldogságunkat, tüzünket, szerelmünk melegségét, az ő játékosságát, a múltjának agresszióját, erőszakosságát, szenvedélyünk veszélyességét mutatja a nekünk.

Sárga; ami életünkben a napfényt, a vidámságot, az optimizmust, fényességet, gazdagságot, új élet kezdetét, örömöt, jó kapcsolatot emeli ki, mik mind pozitívak, de ez a szín negatívakat is magába foglal. Öregedést, amit egyikünk se tud elkerülni, hazugságok, amik még ismeretségünk elején hangzanak el, kapzsiság, ami tönkretette Mingi gyermekkorát, s későbbi éveit, gyengeség, ami igaz kettőnkre, mégis megvan bennünk az akarat és az erő. De a sárga az istenség színe is, kihez nap, mint nap imádkozunk, de meg is vetjük őt. 

Zöld; a természetet, a fiatalságot, termékenységet, környezetet, szerencsét, életerőt, nagylelkűséget, féltékenységet biztosít részemről. A szerelmemnek megújulást, jólétet, fejlődést, egészséget, őszinteséget, egyensúlyt, nyugodtságot ígér mind a későbbiekben, mind a mostban. 

Kék; ami víz, férfi, teremtés, égbolt, béke, harmónia, nyugodtság, hűvösség, magabiztosság, jég, hűség, erősség, céltudatosság, igazságosság, erő, könnyedség, barátságosság jelentéssel bír, ami lelkünkben örökké megmarad. 

Lila; minek spiritualitása elkerül bennünket, nemessége, előkelősége, titokzatossága, ünnepélyessége, bűnbánata, nosztalgiája, túlvilágisága, fenségessége, érinthetetlensége és bölcsessége mind Mingit szimbolizálja számomra, míg belül én büszkeséget érzek e szín hatására. 

Rózsaszín; ami egyöntetűen az optimizmust és a romantikus szerelmet jelenti mindkettőnknek. 

Halvány rózsaszín; mely tavaszt jelző gyermekiességet, egészséget, romantikát, élvezetet, ártatlanságot sugall felénk, mi ellen védekezni sem tudunk, de még elkerülni se vagyunk képesek. 

Barna; ami a tűz legalsó részét képezi, nekem nyugodtságot, mélységet, természetességet, hagyományokat, durvaságot juttat eszembe, míg a Mingi életében szereplő boszorka a modortalanságáról marad meg emlékeim közt. Ez a szín továbbá unalmat, piszkot és szegénységet dob érzelmeink mélyére.  

 Rájövök arra, hogy a tiszta lélek nem attól függ, hogy ki milyen szent az életben, hanem ki tesz azért, hogy bűneit lassan, sok munkával lemoshassa magáról. A tiszta belső nem jelent patyolátlan ragyogást, csak valami, ahhoz nagyon közelit. Apró por réteg, egy-egy apróbb szürke folt ugyanis mindenkin van. Annak, kinek szelleme alapja szürke, s nem fehér az semmiképp sem lehet makulátlan, sokat kellett vétkeznie múltjában, miken nem is akar javítani, nem kívánja jóvátenni gaztetteit. Amely lélek alapszíne sötét, akár fekete, ő veszélyes ember, romlott, mocskos, rettentő kegyetlen élettel; tőlük kívánnak szüleink óvni, bár nehezen tudják kiszűrni, hogy kinek romlott a lelke, hisz ők már oly tisztáltalanok, hogy képesek elhitetni velünk, hogy ők jók, s belsőjük üdébb. 

***

*Galgamagwi: Holló

Mellékes információ, Hyunmi neve sötét szépséget jelent.

Hát, eleinte egy thrillerszerű fantasy valaminek indult, aztán a végén nem bírtam megállni, hogy ne adjak hozzá egy kis romantikus szálat. Én egész élveztem írni, bár kicsit megszenvedtem vele.

Az első pár bekezdés fölöslegesnek tűnhet, de szerintem nem az. Meg akartam mutatni, hogy nem a mai modernkorban, hanem régebbi időben játszódik a történet, illetve egy kis hátteret szerettem volna adni a lánykának, hogy ne csak az erdőben rohangálva találjon a házra, utána Mingire.

Nem hiszem, hogy sokan ATEEZ-esek, de én személy szerint oda meg vissza vagyok tőlük. Mingit pedig már nagyon hiányolom, hisz több, mint száz napja pihenőn van a szorongása miatt. Igazából ez ihlette, úgy nagyjából az egész sztorit, meg ugye a dalnak az elején az a kicsit olyan para hang.

Húúú, ami a túlmagyarázós problémám illeti, na itt nem tudom, mennyire sikerült elkerülnöm. Az én részemről minden mondat fontosnak számít.

Hát, a challengen belül magam elé állítottam egy másik kihívást, hogy próbáljak meg jelen időben írni egy novellát, illetve kicsit ilyen thrilleres stílusban. Hát, első lightos thrillerem a challengere írtam ><

Eskü abbahagyom a random sztorizgatást itt a végén :,3

Köszönöm, hogy elolvastad, időd szántad rám és a novellámra! ^^