Mi sem lehet jobb, mint minden második hétvégén táborozni, hogy utána visszamenjen az ember, s kezdhessen mindent elölről? Szép az élet, nem? Vannak benne kemény időszakok, mégis élni szeretünk jobban, mint halni. Pedig egyszer úgyis meg kell halnunk. Lehet, hogy holnap jön el az a nap, mikor itt kell, hagyjuk ezt a csodás földet, mely majd' tömve van romlott emberekkel. Mindenki próbál kihozni valamit az életéből, ami lehet hetven, huszonöt, tíz, akár két év hosszúra nyúló. Természetes, hogy félünk eltávozni, itt hagyni mindent, amit életünk során felépítettünk. Azért félünk, mert nem tudjuk elfogadni ezt. Azért is rettegünk a haláltól, mert nem tudjuk, hogy mi lesz utána. Menny vagy pokol? Vagy a semmi? Talán szellemként bolyongunk tovább a világon?
Az élet során kérdést, kérdés követ, s amint egyre választ adtál, jöhet a következő, melyre feleletet találni kész kihívás.
Hogy elmeneküljek a kemény élettől, a hangos, dübörgő utcáktól, a kiabáló embertömegektől, kijövök ide. Ahol senki se jár. Messze a civilizációtól. Tarthat több óráig is, míg ideérek, de megéri, mert kiszellőztethetem a fejem. Ez az a térség, mit mindentől védek. Legyen akár ember, akár állat, mi nem ide tartozik, lábát be nem teheti. Nem kell sokat aggódnom azon, hogy bárki is ide tévedjen, mert nem tudnak erről a meseszép hegységről. Jó is. Nem egy furcsa, megmagyarázhatatlan dolog történik ezen fantáziabeli helységen.
Olykor mintha néha farkasok vonyítására lennék figyelmes, míg máskor halk suhanásokat lehetne hallani. Minthogyha valami extrém sebességgel futna, sőt rohanna.
A nap épp lemenőben volt, de még távol attól, hogy teljesen elbújjon, mikor odaértem a szokásos helyemre, hol felhúzni szoktam kis sátram. Ledobtam hátamról a nehéz táskákat, majd nem törődve, hogy hogyan is értek azok földet, körül néztem a rejtekhelyemen.
A kisebb mező – melyen mindig letelepedtem –, most is ellenállhatatlanul festett. Mögötte a dombok, majd magasabbra kiemelkedő, kopasz hegytetők, miken néhol még hótakaró fehérlett, mind lenyűgözőnek, emberfelettinek hatottak; akárcsak egy természetfeletti búvóhely, távol a romlott, mocskos, unalmas, gépies, természetet alábecsülő emberiségtől. A kis patak csörgedezése nyugtatóan hatott, mely a magas hegyek, s alacsony, kerek dombok között jutott el a kis tavacskáig, mi nem messze a réttől, bent a fák sokasága között bujdosott. Odajártak az erdőlakói, hogy eme tiszta, s csodás vízzel oltsák szomjukat. Nem szívesen zavartam ezeket a találkozókat, de nézni ezen káprázatos állatokat, leírhatatlan volt. Nyugalom, mely szétárad egész testemben, s az izgalom, mely a békességet követte. A lebukás veszélye, az adrenalin, ami oly löketet adott, hogy képes lettem volna maratont futni egy gepárd ellen, nyereséggel zárva a versenyt.
A tisztás, melyen a friss, zöld fű mindig egyenletes, bokáig érő volt, s a fűszőnyeg között kibukkant egy-egy fenséges virág, minek szirmai kecsességet, szépséget, tökéletességet formáltak, ösztönözve arra, hogy én is ilyen csodálatos növénnyé váljak. Múlhatatlansága magukkal ragadtak, s szippantottak folyamatosan maguk felé, mígnem olyan nem leszek, mint ők. Egy a rét virágaival, mégis különb. A térség magával ragadósága nem csak leírhatatlan bájából áradt, hanem egy misztikus erő vonzotta az embert magához, amitől még lenyűgözőbbnek hatott.
Nem vagyok egy régi vándor ezen a környéken, de az évek alatt, mióta e helyet felfedeztem, azóta jobban ismerem már, mint a tenyeremet. Egy lélek nem járt erre. Az itt lakó élőlények mind titkolhatták ittlétük, míg egy sasszemű, kíváncsi ember ide nem talált, mint én. Hiába volt gyönyörű az egész, ami szemem elé tárulkozott, hiába hívogatott bármi, hogy rongáljak, hogy bújjon ki a gonosz bőröm alól, én ellenálltam, s nem bántottam eme álomszép teret.
A fák, melyek körbe ölelték a mezőt magasak, s barátságosak voltak. Néha a sűrűjéből előtűnt egy-egy sötét árnyék, de nem sokáig leskelődtek, azonnal visszabújtak rejtekükbe. Az erdőket nem háborgattam, s be sem lestem a rengetegbe; hívhatott, akkor sem vett rá eme csínytevésre. Az állatoknak is járt a magánélet, magántér, jobbnak tűnt nem zargatni őket. Én sem örülnék, ha a házamba csak úgy bejönne egy idegen, akit még életemben nem láttam, és kíváncsiskodna lakóhelyemen.
Délen, ahonnan érkeztem tölgyek, bükkök, vadgyümölcsösök voltak. Északon, a hegyek felé fenyvesek, örökzöldek futottak végig. Nyugaton és Keleten barátkozott a bükkös a fenyvessel, így csodaszép, változatos egyveleget alkotva. A fák vegyülése, s különvalósága elámított minden alkalommal, mikor csak megláttam őket. Oly élettelik voltak ezek a növények, amilyeneket még ember nem látott.
Mikor az égre emeltem tekintetem, szembesültem azzal, hogy ment le a nap. A lemenő égitest narancsossá, már-már tűzpirossá tette néha az égboltot. A szürkés felhők, melyek közeledtek a színes rész felé, úgy öltötték magukra ők is azon színeket. A nap szép lassan eltűnt a hegyek mögött, mik még néhol így is átengedték annak fényét, mely bevilágította a teret.
Miután újból megcsodáltam a helyet, lehajoltam táskáimhoz, majd neki láttam a sátor felállításának, hogy még sötétedés előtt kész legyen. Mielőtt elhelyeztem volna a ponyvát, egy-két követ odébb kellett helyeznem, mert nem szerettem volna azokon feküdni; főleg, hogy némelyik talán még élesebb is volt, mint a késem, mit mindig magamnál tartottam, ha ide jöttem. Ezek a kődarabok, kavicsok tették a patakot, s magát a mezőt, a dombokat és a hegyeket még csábítóbbá.
Az aprócska szikladarabkákat hamar arrébb tettem, s pár pillanat alatt már a sátram használatra készen állt. Egy kis fuvallat haladt végig a hegyek között, át a fákon, folytatva útját délfelé. A levegő gyengéden, kellemesen simult végig bőrömön, majd nem időzve haladt is tovább. A szellő halkan süvítve szántotta végig a területet, mit zene volt füleimnek hallani.
Vettem egy mély levegőt, majd a táskám bedobtam a sátorba, melyben a mai és holnapi élelmem, illetve vizem volt, egy váltás ruhával és egy vastag pokróccal együtt, hogy az éjjel ne fagyjak meg. Hiába van már tavasz eleje, az idő még mindig csípős, hideg éjjel.
Egyre sötétebb volt, amivel a hűvös levegő érkezett. A szél szelíden lovagolta meg a lég végeláthatatlan terét, mely csak hozta a hűs levegőt. Szívem kalapált, éreztem ereimben a megállíthatatlanul csörgedező, forró vérem, mely melegítette testem minden pontját.
Ahogy hűlt az idő, ahogy teltek a percek, úgy döntöttem el, hogy lassan kéne egy kis tűzifát gyűjtenem. Megindultam a keleti erdő felé – mely a legközelebb volt hozzám, alig tíz méterre –, hogy száraz, lehullott ágakat szerezhessek. A nagyobb és kisebb darabokat mind felkaptam a kezembe, majd egy kupacba gyűjtöttem őket. A kupacból megfogtam egy jókora adagot, s elcipeltem a táborhelyemhez. A maradék fáért visszamentem, majd azt is elvittem a többihez.
Megfogtam először a vastagabbakat, és szépen külön válogattam őket a vékonyabb gallyaktól. A már megépített tűzrakóhelyemhez léptem, majd ellenőriztem, hogy nincsenek-e száraz levelek a kövekkel körberakott területen. Mivel nem voltak, így neki is kezdtem az összegyűjtött elszáradt ágakat elhelyezni. A kabátom zsebéből előtúrtam az öngyújtóm, majd egy kis ágacskát gyújtottam meg, amit a már elrendezett vastagabbak alá tettem, hogy a tűz azokra is átterjedjen. Figyeltem, hogy a lángok tovább terjednek-e a vastagabb ágakra. Mikor ez megtörtént gyorsan visszamentem a négy-öt méterre lévő sátorhoz, s elvettem a táskám tetejéről az odakészített bepácolt csirkemellet, a már előre megfőtt rizst és a pálcikám. A fém alapot – amit külön kempingezéshez vettem –, szintén hozzátettem az ételekhez. A késem is magamhoz vettem, hisz ki tudja, mi támad rám főzőcskézés közben. Összeszedett dolgokkal a kezemben visszamentem a tűzhöz, hogy a fém alapot felállíthassam, és végre elkezdjem sütni a húst.
Mikor mindennel kész voltam, s a hús is rendesen átsült, azt ráhelyeztem a rizsre, mit időközben a tűz mellé helyeztem, hogy az is átmelegedjen valamennyire, s neki álltam a mennyei, füstös vacsorám elfogyasztásának. Nem tartott sokáig megenni az ételt, amit így a tűz mellett ülve, hallgatva a kis rovarok ciripelését, a madarak halk, távoli szárnycsapásait, a baglyok nyugtató huhogását.
Olyan, mintha születésem óta itt élnék a sok élőlény között, pedig csak hétvégente látogatok el ide. Nem féltem, hisz sötét sem volt, mert az ég tengerén a hatalmas hold megvilágította a helyet. Az állatok halk motoszkálása, a szél halk, gyenge süvítése mind biztonságot nyújtott. A fák, a bokrok, a hegyvonulatok, dombok mintha mind védenének, elrejtenének a civilizációtól.
Óvatosan, figyelve a forróságra, elvettem a tűzről a fémet, min a húst sütöttem. Mikor a sütőlap végre lekerült onnan, arrébb tettem, hogy kihűljön, s később lemoshassam. Újabb ágakat raktam a többi, már félig elégett közé. Amíg vártam, hogy a fémlap veszítsen a hőjéből, addig a lángokra meredtem. A lenyűgöző, vörös, narancs lángcsóvákat figyeltem, hogy mily szabadak, mégis mily kötöttek. Távol lehetnek az égő fától, mégsem annyira, hogy az égig érjenek.
A tüzet nézve meghallottam egy álomszép hangot. Nem is akármilyen hang volt ez. Egy ember hangja. Egy férfié. Egy varázslatos, nem mindennapi hang, mi magával ragadott a pillanatban. Hallottam, ahogy énekel, de eleinte a meglepettség miatt a szövegre nem is figyeltem.
Felébredve a sokkból, amit a férfi hangja okozott, körbe néztem a sötétben, hogy honnan is jöhet ez a fantasztikus ének, de nem láttam semmit, ami nem idevaló lenne. Talán a fák közül énekel? Ilyen későn? Nem tagadom, igen gyorsan telt az idő, és már igen későre járt. A szemeim leragadtak volna, de a dal felébresztett, hiába volt lassú. Kellemes volt, s megnyugvást kölcsönzött szívembe, ahogy a zenét hallgattam. Mintha a férfi hangja mellé egy hangszer is csatlakozna. Talán gitár?
Ha tudnám, hogy ezelőtt mi volt a dalszöveg, akkor talán érteném, hogy mi is van. De úgy tűnik, hogy egy angyalról énekelhetett.
– Mi a fene?! – kérdeztem magamtól halkan. – Lehetetlen, hogy olyan álmos legyek, hogy hangokat hallok. Levágom a kezem, ha így akar a hely arra csábítani, hogy nézzek szét az erdőben... – motyogtam magam elé.
A férfi éneke mindenképp a fák közül, vagy a fák mögül jött. De nem fogom hagyni, hogy a kíváncsiság uralkodjon felettem. Nem fogok bemenni a rengetegbe. Megszegném a magamban tett ígéretem, és meg is bánnám, hogy megtettem. Nem én leszek, ki elveszi érintetlenségét az erdőnek.
Olyan álomszerűnek hatott, hogy kezdtem azt hinni, hogy tényleg álmodom, de mikor a szöveg végére ért, a gitár szólam is elhalkult. Mintha nem is lett volna semmi az elmúlt négy percben, újból csend volt. Most nem élveztem a némaságot, mit az elképesztően szép hang hagyott maga után. Nyomasztó volt a hallgatás. A szél is lecsillapodott, s mintha az idő megállt volna körülöttem, egy apró zaj nem hagyta el az erdőt. Az állatok minthogyha megfagytak volna, a rovarok, melyek szintén csöndbe burkolództak. Egyedül az égő fák ropogását lehetett hallani, heves lélegzeteim mellett. Megijedtem. A hideg érzés villámként járta át testem, s húzta össze izmaim. Kelletlenül, ösztönösen nyakam is behúztam, mintha vártam volna a támadást az ellenségtől.
De nem. Az ismeretlen ember újból énekelni kezdett. Énekszójával együtt érkezett meg a lágy szellő, a rovarok ciripelése, a baglyok nyugalmat árasztó huhogása, a patak lassú csörgedezése, viszont a lángok alatti ropogás elhalkult. Az éneke újból biztonságérzetet költöztetett lelkembe, pedig nem tudom kitől is szólt.
Nem élvezhettem oly sokáig az angyali, elragadtató dalolást, mert elhalkult az ének, s mintha nem is lett volna, úgy eltűnt a mesés dal. Emberfeletti hangja volt. Ez kétségtelen. Embert ilyen tisztán dalolászni még nem hallottam. Hiába volt koromsötét a felhők miatt, mik eltakarták a fényt adó holdat, mégis bátran, félelem nélkül folytatta tovább a zenélést. Gitárjátéka is felejthetetlen lett számomra.
– Biztos vagyok benne, hogy nem csak beképzeltem magamnak ezt. A kezemet teszem rá, hogy valaki tényleg az erdőből szórakoztatott. – A kijelentésem után azonnal eloltottam a lángokat azzal, hogy leöntöttem azt egy vödör vízzel, amit még a tűz meggyújtása előtt odakészítettem. Megbizonyosodtam arról, hogy kialudt-e, majd visszamentem a sátorba.
A már kikészített hálózsákba bújtam, s magamra terítettem a vastag pokrócot, hogy ne fagyjak át az éjszaka. Kérdések százai jelentek meg elmémben, melyekre a választ megadni most nem fogom tudni. Még nem. A bizonytalanság érzet miatt azt hittem, hogy nem fogok tudni az éjjel aludni, de meglepően hamar sikerült az álmok mezejére lépnem.
Újból itt. A természet hangja, mely hív, hogy minél előbb visszatelepedjek megszokott helyemre, hangosan szólít magához. Azt akarja, hogy ott legyek. A felejthetetlen réten, táborozva, sütögetve, elmélkedve. De valami megállít abban, hogy azonnal odafuthassak. Egy magas férfi alakja. Hosszú sötét vászonkabát melegíti testét, minek egyelőre csak a hátát látom. Válla ízlésesen széles, nyaka alig látszódik a vastag sáltól melyet visel a hideg szélben. Sötét tincseit a gyengéd szellő kissé megemelve táncoltatta azokat. Táncot járnak fürtjei a levegővel, mi még elképesztőbbé teszi a férfi lényét.
Nem értem, hogy mit keres itt bárki is, hogy kerül ide ez az ember, és miért is van épp itt. Mintha tisztában lenne azzal, hogy őt bámulom már több perce, hátrafordul, így immár rám néz, s nem a hatalmas hegyek és az erdő felé. Én lefagyva állok továbbra is, mint ijedt őz a liget közepén, mikor zajt hall a bokor mögül. Tekintete megtalálja enyémet, s szemét el nem szakítja az enyémektől. Meredünk egymásra, tekintetünk összefonva.
Felébredve a kezdeti meglepettségből, mit az ismeretlen jelenléte okozott megszakítottam a szemkontaktust, s elindultam felé. Ahogy közelebb és közelebb érek hozzá, úgy távolodik Ő is. Futok, szinte szelem köztünk a távolságot, de Ő egyre távolabb, s távolabb kerül tőlem. Mintha így akarná elérni, hogy ne akarjam tudni, ki ő, mi ő. Pedig biztos vagyok benne, hogy ő volt az, kinek hangját azon az éjjelen hallottam.
Míg víz véges tengerén, addig a levegő végtelenbe tartó terén úszom, repülök a Nap felé. Felé, hogy végre láthassam titokzatos pacsirtám, hogy meg ismerhessem Őt.
Mielőtt láttam volna az álmom folytatását, egy furcsa beszélgetésre ébredtem.
– Hogy kerülhetett ide egy emberi identitás?! – kérdezte idegesen egy idegen férfi, morcos hanggal. Megijedtem az idegen hangtól, és nem értettem, hogy hogy kerülhetett a sátramba bárki is. Illetve mi az, hogy emberi identitás? Ők nem azok, vagy szimplán ugyanúgy éreznek az emberi társadalom felé, mint én?
– Hyung*... Szerinted, ha tudnám, akkor itt állnék? – vágott vissza egy ismerős férfihang, mintha már hallottam volna. De hol is?
– Nem érdekel – válaszolt ridegen az ismeretlen.
– Mégis furcsa. Tudod, hogy a hangomat csak népem hallhatja. Pedig tisztán hallottam az embert, ahogy azt mondja, hogy nem hiszi el, hogy hall valakit énekelni! Hyung, ez az ember engem hallott tegnap éjszaka! – magyarázta az ismerős hang. S ekkor bevillant: „Mi van, ha hamis? / Egy róka vagy, aki egy angyal maszkiját hordja?". Ez az a férfi, aki tegnap énekelt! Biztos vagyok benne, hogy Ő az. Pontosan olyan a hangja.
– Hogy bírta megállni, hogy ne nézzen utána annak, hogy én énekelek? – tette fel a kérdést halkan motyogva az ismerős hang. – Eddig ember nem járt itt. Most itt van egy, és ez képes ellenállni a kíváncsiság kísértésének? Lehetetlen. – mondta elhűlten a dalolászó.
Hallottam, ahogy egyikőjük elhagyja a sátrat, egyedül hagyva a másikkal. Nem tudtam, hogy melyikük hagyott itt.
– Ember, mit keresel a nekem kijelölt területen? – hallottam magam fölött a kérdést az énekestől.
Ébren voltam, s biztos voltam abban, hogy ez nem álom, ezért amíg beszéltek felnézni sem mertem. Megvártam, amíg elhagyja a sátram, majd felültem, s a késemet kerestem. Kiugrottam a sátorból, az éles fegyvert erősen fogva, majd körülnéztem, de nem volt ott semmi és senki. Mi a franc? Beképzeltem volna ezt is? Pedig élethűnek hangzottak. Lehetséges volna, hogy nem véletlenül „emberi identitás" voltam, illetve „ez"? Ha így beszélnek egy emberről, akkor ők nem azok, igaz? Vagy én bonyolítom túl? Megőrültem volna? Mitől? Mikor? Talán a hely tett volna ilyenné? Itt kéne maradnom? Éljek itt távol a többi embertől, vagy fussak, ahogy csak tudok innen?
A futás mellett döntöttem. Ha nem is bolondultam meg, vissza kellett térnem a monoton, zajos napokhoz, miket a városban töltöttem. Nem várva, még a késsel a kezemben körbe néztem, de egy árva lelket nem láttam, ezért gyorsan összeszedtem minden cuccomat, és eltűntem a továbbra is meseszép, de egyre hátborzongatóbb helyről, mely titokzatosságát életem végéig őrizni fogom.
Két hét telt el az óta, s én újból szokásomhoz híven, elindultam a rejtekemre. Hiába rémített meg a fél hónappal ezelőtti esemény, nem tudtam elszakadni ettől a hagyományomtól, miszerint kijárok ide. Körültekintőbben, sasszemmel figyeltem mindenre az utam során, de semmi különössel nem találkoztam. Mintha nem is történt volna semmi legutóbb. Minden ugyanolyan érintetlen és elragadó volt.
Ez a hétvégém teljesen nyugodtan telt, nem hallottam énekelni a férfit, s így a biztonságérzetem kicsit nagyobb volt. Nem történt semmi érdekes, higgadtan, zavartalanul tudtam elmélkedni, hogy mi is történt az előző látogatásom alkalmával. Arra jutottam, hogy elfelejtem, mielőtt nagyobb kárt tesz a fölösleges gondolkodás az elmémben.
Mikor hazamentem éreztem azt, hogy történjék bármi, nekem oda mindig el kell jutnom, mert ha nem, akkor biztosan diliházban kötök ki a sok ember közelségétől, mit a hatalmas városban érzek. Szöulnak ez az egy hátránya van, hogy nagyon sok ember él itt. Az embertömeg nagyobb, mint a rejtekhelyemen a fák rengetege. Több ember van itt a városban, mint a mezőn fűszál.
Az elmúlt két hónapban minden második hétvégét ott töltöttem, ahogy most is tervezem. Az ének visszatért, s minden alkalommal hallhattam, ahogy a varázslatos dalok körbe lengik a helyet. Hiába volt idegen, kitől a zene származott, hiába féltem, félelmem hamar eltűnt, mikor felismertem, hogy az erdőből ez az ember ki nem teszi a lábát.
Feledésbe merült az álmom, mit már akkor furcsáltam, most már inkább jövendölésnek mondanám. Ugyanis mikor felértem a rétre egy alakot láttam. Ugyanabban a sötét vászonkabátban, mint ami az álmomban szerepelt. Pontosan ugyanúgy, a hegyeket kémlelte, s én értetlenül rámeredtem. Nem akartam elhinni, hogy ez történik. Valaki megtalálta a helyet, ahová elmenekülök minden elől. Hosszan bámultam széles hátát, melyet kabátja tökéletesen körbe ölelt. Igaz, már május vége felé járunk, de mai nap igazán hideg volt. Hegyek, amiknek tavasz elején még csúcsaik havasak voltak, már kopáran, szürkén magasodtak a felhők felé.
Akárcsak megérezte volna, hogy szemeim majd lyukat ütnek hátán, felém fordult, s nem tellett neki sok időbe, mire megtalálta tekintetem. Tekintetünk összefonódott, s szemeit el nem szakította volna az enyémektől. Meglepett, hogy megtörtént az, mit álmomban láttam. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténhet.
Az esélyt kihasználva futtattam végig rajta szemeim, megnézve magamnak, belevésve emlékeimbe a titokzatos férfi jelenségét. Hosszú lábait fekete vászonnadrágba bújtatta, s lábfejét szintén fekete bőrcipő ékesítette, míg felsőtestét egy sötétkék garbó takarta, végül egy sötét sállal tekerte körbe nyakát, hogy torka ne fázzon meg.
A sokkból, amit okozott felébredtem, majd hevesen megindultam felé. Ledobtam mindent vállaimról, hogy ne hátráltassanak, s úgy közeledtem a férfi felé, ki kíváncsian figyelte, ahogy egyre közelebb érek hozzá. Nem kellett sokat várni, hamar elé értem, hiába vannak rövid lábaim. Megálltam előtte, majd felnéztem a tőlem egy fejjel magasabb férfire.
– Mi vagy te? – kérdeztem tőle, nem kertelve, kimondva azt, amire kíváncsi vagyok. Ugyanis biztosan állítom, hogy nem ember.
– Nem inkább ki? – kérdezett vissza eleresztve egy mosolyt a férfi. Ahogy nézett le rám, s amilyen szemrehányóan szólalt meg, sikeresen elérte, hogy a nyugodtságomat levetkőzve magamra kaphassam forrófejűségem.
– Mi vagy te?! – tagoltam lassan, egyre idegesebbé válva. Az arcáról eltűnt a mosoly, s megkomolyodva tekintett le rám.
– Nem szükséges tudnod, ember – adott választ az énekes. Ahogy mondta, hogy ember, mintha undorodna az emberektől. Nem mintha én nem, de azért ennyire nem tekintek rájuk más lényként, mint én magam vagyok.
– Szóval nem ember – jelentettem ki, végül bízva a spekulációmban, hogy tényleg nem emberi lény áll épp előttem. – Nem is lehetsz ember, ily ritka, de gyönyörű hanggal, és ilyen arccal semmiképp sem tartozhatsz közénk. Túl tökéletes arcod van, még egy modelhez képest is – mondtam ki hangosan a gondolataimat, aminek következtében a férfi ajakin újból megjelent egy mosoly. Nem tudtam, hogyan magyarázzam ki az előbbit, ezért inkább úgy döntöttem, hogy témát váltok. – Szóval, mi vagy te?
– Nem ember – adott rövid választ, még mindig mosollyal arcán.
– Na, látod, ezt már én is tudom. – Ijesztően szűkszavú ez a férfi, ami még félelmetesebbé, titokzatosabbá és érdekesebbé tette Őt számomra. – Vámpír? – kérdeztem elgondolkozva, majd egyik kezemmel homlokon csaptam magam. – Azok nem elégnek a napon?! Akkor... Űrlény? Vagy, mondjuk... Elf? – bombáztam kérdéseimmel, de valahogy egyik lény sem illet rá azok közül, amiket mondtam. – Csak azt ne mond, hogy Isten, vagy Félisten, mert komolyan mondom, felmászok a legmagasabb hegyre, és fejest ugrok a semmibe! – jelentettem ki teljesen komolyan.
– Szép is lenne, ha az Istenek közé tartoznék, de sajnálatára egyik lény sem vagyok a felsoroltak közül – közölte sajnálkozva, mégis szórakozottan – Űrlény pláne nem! Elf?! – kérdezte kiakadva. – Nincs nekem hosszú, csúcsos fülem! Hogy képzelte ezt egyáltalán? Az emberi lények furák...
– Furák? Mondod te! Még, hogy furák? Inkább te vagy fura, hogy egy emberek által nem ismert, lenyűgözően szép helyen vitázol velem – vágtam vissza azonnal a kijelentésére. Még, hogy fura. Vannak furcsa emberek ebben egyetértek, de hogy én is egy legyek közülük? Mondjuk, ami az eddigi életemet illeti, talán mégis furák közé tartozom.
– Látom, ebben egyetértünk. E hely, mire én figyelek, a legszebbek egyike – mondta egyetértően. – Makacsabb, mint az Idomítókból álló népem... – motyogta, de sajnálatára értettem, amit mondott.
– Áh, szóval Idomító vagy... És az pontosan mit is tud? – kérdeztem tőle kíváncsiskodva, hisz még nem nagyon hallottam róluk. Idomító. Mi ez, Avatar?
– Nem vagyok köteles válaszolni a kérdésére – válaszolt a feltett kérdésre, ami két okból is zavart. Nem tudtam meg többet arról, hogy mit tud egy idomító, de még magázott is, amit én ki nem állhatok. Zavaró, hogy látszólag tőlem valamivel idősebb férfi, vagyis idomító magázzon engem.
– Megtennéd, hogy nem magázol? – kértem kedvesen.
– Nem tehetem, Ryu HyonSuk-sshi* – mondta a férfi a nevemet használva. Mi a franc? Én nem mondtam el neki a nevem, úgyhogy ezt neki kellett valahonnan kiderítenie. De honnan?
– Honnan tudod a nevem? Ki vagy te? – kérdeztem tőle egy pillanatra megijedve, hisz a nevem nem említettem.
– Dongsaeng*! Az ember itt van még az átjárónál? Vagy már megetted? – jött egy másik férfi, aki még az előttem álló Idomítótól is magasabb volt. Az idegen férfi az Idomító mögül szólt, így én azonnal megláttam őt, míg a velem szemben állónak meg kellett ehhez fordulnia. Ő is hasonló ruházatban volt, mint az énekes, nemember barátom, csak ő világosabb árnyalatú anyagokban pompázott. Mint két angyal. Mindketten tökéletesen néztek ki, ezzel megmutatva számomra ennek a szónak a pontos jelentését.
– Na, de hyung! – Az előttem álló a másik felé fordult – akiről fogalmam sem volt, hogy honnan jöhetett –, s úgy szólt rá. Úgy tűnt, ismerik egymást. Mivel nekem még ismeretlen volt az előbb érkezett lény – akiről már nem is feltételezem, hogy ember –, ezért a számomra már valamennyire ismert férfi mögé bújtam.
– Oh, hogy még mindig él! – jelentette ki szemrehányóan, mégis vidámsággal a hangjában az idegen, miután átnézett az Idomító felett – Csak meg kéne enned. Egy ilyen egyszerű feladatot nem tudsz teljesíteni Donghyuck! – Hogy mit kéne csinálnia? Megenni? Egyre bizarrabb ez a beszélgetés. Nem elég, hogy elvileg egy Idomítóval tanyáztam egy helyen, de most kiderül, hogy ezek meg akarnak enni? Ez nekem sok így mára, de úgy érzem, ez még nem minden. – Miért is téged küldtek ide, hogy felügyeld az átjárót, amikor pontosan tudták, hogy egy emberi identitás itt szokott tanyázni?! – vágta hozzá Donghyuckhoz, a tőle úgy tűnik, idősebb.
– Bocsássatok meg, hogy megzavarom a furcsa lények társalgását, de átjáró? És megenni? Kösz nem. Inkább ugrom le arról a hegyről, ott – mondtam, majd rámutattam a nem olyan rég kinézett hegycsúcsra –, mintsem valaki szerveit nézegessem belülről, hogy még jól emészt-e. Kihagyom, köszi – mondtam hitetlenkedve. Persze még valamit? Örülök, hogy még nem ájultam el, nemhogy még valakinek a belsőségét nézegessem addig, amíg el nem ér a halál.
– Pedig tök izgi. Neki például kék a belseje, és a vére is – váltott hirtelen hangnemet a magasabb férfi. Az előbb még komoly volt, most meg viccelődik? És még én vagyok fura! Ch...
Ahogy ezt mind kiejtette ajkain az idegen, magas lény elkapott a hányinger. Izgalmas? Az hogyan lehet izgalmas, ha egy Idomító épp emészt téged? Fúj! Kék? Mi ez? A vizet idomítja, vagy mi? Kék... Miért kék? Nem maradhatott volna a sztenderd pirosnál? Miért pont kék? Egyre többet tudok meg, mégis egyre szokatlanabb ez az egész. Hihetetlen, hogy most épp egy Idomító belsejének, és vérének színéről beszélt az előbb.
– Tapasztalat? Jesszus! Ez beteg... Nem akarom tudni! – kiáltottam még azelőtt, hogy az ismeretlen férfi belekezdett volna a mesélésbe.
– Ne is akarja tudni, ember – fordult hátra felém Donghyuck, továbbra is magázva.
– Nem akarsz a barátodra szólni, hogy ne emberezzen már, ha egyszer tudja a nevem! – bújtam elő végül, Donghyuck védelmet nyújtó háta mögül, s úgy beszéltem tovább, mert már kevésbé éreztem védtelennek magam.
– Donghyuck-ah*, teljesítenéd a szépség kérését? – Elpirultam a megnevezésre, hisz nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy így hívjon bárki is.
Zavarom eltűnt, az este, a kemény nap ellenére most, hogy besötétedett sokkal erőteljesebbnek éreztem magam, mint minden egyes éjszakán. Volt, hogy nem tudtam aludni, annyi energia volt bennem. Olyankor csak úgy tudtam lenyugodni, hogy azt néztem, ahogy folyik a víz, fúj a szél, ég a gyertya.
Gyorsan telt az idő, míg ők ketten leálltak veszekedni azon, hogy Donghyuck-ah – hogy Johnny-t idézzem –, miért nem képes egy kicsit lazítani, főleg akkor, ha már megkértem rá. Johnny hosszan érvelt, míg Idomító barátom szűkszavúan visszaszólogatott neki. Kíváncsian hallgattam őket, de úgy voltam vele, hogy ellesznek még egy darabig, úgyhogy ellépkedtem tőlük, s visszamentem az elhajított táskáimért. Mikor felvettem a hátizsákokat, ránéztem a még mindig vitázó párra, majd megráztam a fejem hitetlenségben.
Bolond vagyok, hogy hiszek nekik, őrült vagyok, ha egy szót is elhiszek, de mind hiába, már elkéstek. Hittem nekik. Ki találná ki azt, hogy egy Idomító, amiről, még mindig nem derítettem ki semmit, vagy azt, hogy Donghyuck – az alacsonyabb – kék belsőséggel rendelkezik. Ha poénkodnának, akkor várom a kamerát, és a nagy kacajt, rivaldást, de nem hinném, hogy csak viccelnek. Ilyen komolyan venni... Ha viccelnének, nem szántak volna rá ennyi időt. Milyen naiv lehetek a szemükben. Elhiszem, bármit mondjanak, ugyanis ez a világ ismeretlen nekem, s úgy tűnik, ők többet tudnak róla, mint én.
Nem hagytam, hogy sokáig uralkodjanak ezek a gondolatok az elmémben, úgyhogy ezeket kiűzve visszasétáltam a két – tőlem jóval – magasabb férfihez, hogy felállíthassam a sátramat a megszokott helyemen. A két misztikus lényt nem zavartatta, hogy eltűntem pár percre, de az sem, hogy már a kész sátor előtte álltam keresztbe tett karokkal, s úgy figyeltem vitájuk. Donghyuck elengedve magát, egyáltalán nem kimérten beszélt Johnny-val. Furcsa volt az alacsonyabbat nem magázódva, komolyan beszélni hallani. Johnny-nak be nem állt a szája arról, hogy a Félistenek népe miért olyan arrogáns, amikor egy Idomító, vagy egy vámpír, vagy akár lidérc is képes legyőzni őket. Még nem sikerült kiderítenem, hogy az égimeseszelő, szófosó Johnny vajon milyen lény lehet, mígnem meg nem hallottam ezt a beszélgetésük során
– Az angyal mindenedet! Johnny növessz szárnyakat, és repülj el a francba! – morrant rá mérgesen Donghyuck. Nem figyeltem annyira a társalgásuk, hisz nem akartam kíváncsiskodni, vagy útban lenni, ezért egyáltalán nem értettem, hogy most min sértődött meg a fiatalabb.
– Ne parancsolj, Idomítók Királya! – szólt rá az angyalok közül való. Király? Erről eddig miért nem tudtam? Igaz, a „népem" kifejezés miatt egyértelműbb nem is lehetett volna. Viszont most már értem, hogy miért néz ki mindkét férfi szinte tökéletesen. Az egyik hatalmas szárnyakkal repked, míg a másik ereiben nemesivér folydogál. Kezdem érteni, hogy miért lehet kék a belseje. – Emlékeztesselek, hogy csak nappal vagy erős, míg az éjszakára legyengülsz?! Vagy nem szükséges, mert az évek alatt sikeresen felfogtad – mélyült el a férfi hangja, ahogy a tőle alacsonyabbhoz beszélt.
– Nem akarok zavarni, de abbahagynátok a felesleges hatalmi párbajt? – szóltam közbe, mert már nem bírtam hallgatni a hangvételt, ahogy a szavakat hányták. – Az előző mondatából kiindulva, kedves angyal úrfi – emeltem ki az utolsó három szót, végig az említett szemébe nézve. – Úgy érzem, hogy a drága idomító úrfi – emeltem ki a megnevezést, s Donghyuck szemébe meredtem – nappal simán leverné egy csatában. Úgyhogy hagyjátok abba, mielőtt valami furcsa lény nappalt csinál, és akkor lesz ne mulass! – jelentettem ki figyelmeztetve őket, mintha én képes lennék a Hold helyett Napot varázsolni, hogy megnézhessem, ahogy küzdenek egymás ellen. Nem bánnám, ha megtörténne, mert kíváncsi vagyok, de annyira nem fontos látni egy angyal, aki összeverekszik egy Idomítóval, de nem is akármelyikkel, pont a királlyal. Ki ne lenne egy ilyen izgalmas mérkőzésre kíváncsi?
– Ezzel kapcsolatban lenne egy kérdésem az Idomítók Királya felé – kezdtem bele, majd feltettem kérdésem. – Hogyhogy csak nappal erős, és miért gyengül el éjszaka?
– Azt hiszem, most magatokra hagylak! – közölte az angyal, majd pillanatokon belül szárnyakat növesztett, melyet hatalmas, hófehér tollak alkottak. Johnny felröppent, s egyre felfelé haladt az égen. Alig telt két percbe, mire teljesen eltűnt a szemünk elől.
– Felség, nappal hogy lehet erős, s éjjelre miért gyengül? – kérdeztem, miután meggyőződtem arról, hogy figyel-e a férfi. A válasz megadásával nem habozott, kérdésem után azonnal nyitotta is száját, hogy elmondhassa, amit akart.
– Ki az alapítók véréből származék, az hordozza az elsők vérét, az alapítók képességét. A vér mely ereimben csörgedez, kitörni vágy, amint a Nap felkél. Míg a hatalmas égitest látható az égen, addig ez a vér legyőzhetetlenné téve uralja testemet – A férfi rímes, s kimért mondókát szólt, melynek köszönhetően megértettem mindent. Amint a hold az égen jár, attól kezdve a férfi vékony jégen áll, mely bármely pillanatban beszakadhat alatta. Viszont a mesélése eszembe juttatott valamit, melyet édesapám hangja súgott felém. Atyám beszéde késztetett engem a párhuzamos beszédre, édesapám hangja kérlelt, hogy hallattassam szavait, miket az én fülembe suttogott oly bőszen.
– Ki az alapítók véréből származék, az hordozza az elsők vérét, az alapítók képességét. A vér mely ereimben csörgedez, kitörni vágy, amint a Hold felkél. Míg az éjben fényt adó égitest látható az égen, addig ez a vér legyőzhetetlenné téve uralja testemet – Mintha megszállt volna valami, úgy ismételtem atyám szavait. A férfi lenézett rám, s engem vizslatott meglepett, félő tekintettel. Nem tudom mi vett rá arra, hogy ezt mondjam, s én is megijedtem magamtól.
Ekkor felugrott elém egy emlékkép, ahol édesapám kisebb koromban folyamatosan ezt mantrázza nekem, mintha nem lenne holnap, de az nekik nem is volt. Tizenhat éves lehettem, mikor autóbalesetben mindketten elhunytak. Haláluk körülményeit a mai napig titok fedik.
Furcsa érzésem volt Donghyuckkal kapcsolatban. Mintha valami láthatatlan kötél húzni felé, pedig nem is ismertem még. Mégis mintha szavai hallgatása közben életének pillanatai mind beleégnének elmémbe, hogy emlékezzem rájuk. Láttam, ahogy díszes ruhában, koronával hajkoronájában áll egy hatalmas tömeg előtt, mik áhítattal néztek föl Rá. Láttam, ahogy a kis Idomítókkal bánt, a fiatal gyermekek iránti törődése megolvasztotta szívemet. Rendkívül aranyosan viselkedett a gyerekekkel, akik mind felnéztek a férfira. Ahogy minden szava után kaptam egy képet róla, ahogy uralkodott. De csak az előbbi kis versének szavainak számával megegyező mennyiségű emlékképet kaptam. Ijedtem meredtem magam elé, pedig másodpercek alatt történt az egész. Gyorsan pörögtem előttem, mégis mind megjegyeztem.
Nem sok ideig szemeztünk rémülten, mivel Johnny hamar visszatért közénk, pont olyan hamar, mint ahogy eltűnt pillanatokkal ezelőtt. Komoly arccal érkezett vissza, s rólam megfeledkezve szólt az előbbi társalgó partneremhez.
– Nem sok időnk maradt az újabb vándorlásig. Most már muszáj lesz megennem az embert, ha már te nem tudod, dongsaeng – ajánlotta a magasabb férfi, miközben éhes szemekkel méregetett engem.
– Nem! Ezt a példányt nem eszed meg Johnny! Vállalom a felelősséget, és méltón viselem majd büntetésem. – Donghyuck azonnal reagált, s elém is állt, hogy így védelmezzen.
– Tudd, mit vállalsz magadra, király! – köpte oda Donghyucknak.
– Tudom, de nem számít – mondta a király. Most ezt vegyem úgy, hogy megmentett? Ha igen, akkor nem ártana egy köszönömöt minimum mondanom neki. Hátat fordított barátjának, majd rám emelte tekintetét.
– Köszönöm, felség – hálálkodtam meghajolva. Visszaegyenesedtem, majd arcát kémleltem választ keresve előbbi tettére, de válasz híján kénytelen voltam elvetni kérdésem. A férfi meghajlásom után bólintott egyet apró mosollyal ajkain. Az én számra is mosoly húzódott, s mikor ezt látta, újból Johnny felé fordult.
– Nyisd a kaput, angyal! Legyünk túl rajta minél hamarabb – szólt a szárnyasnak, majd felé lépett. Johnny lehunyta szemeit, majd pár másodperccel később kinyújtotta karját Donghyuck felé. A király megfogta az angyal kezét, s pillanatokon belül eltűntek a szeme elől.
– Ha ezek teleportálnak, garantálom, hogy megyek a sárgaházba, mert begolyóztam! – motyogtam magamnak elhűlten.
Míg ők elvoltak igen hosszú ideig, addig én elmentem a tűzifa gyűjtő utamra, hogy újból száraz ágakat, gallyakat gyűjtsek össze, amikből később tüzet tudok gyújtani. Most könnyebben találtam tűzbe való fadarabokat, így azokat a tűzrakóhelyhez cipeltem, majd nem sokkal később már a nagyobbnál, nagyobb lángokkal szemeztem. A húst megint itt sütöttem meg, míg a rizst már csak melegítenem kellett.
Miközben falatoztam a már kész ételem Donghyuck megérkezett, de Johnnyt nem láttam vele. Biztos ő is hazament, hogy aludjon, vagy épp máshol van dolga. A férfi az erdőből bújt ki, s úgy iramodott felém. Egy kis időre abbahagytam az étel elfogyasztását, de hamar folytattam az evést. Donghyuck amint mellém ért, leült mellém a farönkre, amit még hat hónapja húztam ide, hogy tudjak hova ülni sütögetés közben. A férfi csendben ült, s én is a némaságba burkolóztam, így ettem meg a maradék ételem. Egész hamar végeztem, ennek ellenére mindketten csöndben maradtunk. Élveztük a hallgatást, s az eget néztük. Nem percekig, hanem órákig ültünk a némaságban, s kémleltük így a csodás eget, mígnem Donghyuck megszakította a békés csendet.
– Kaptam egy jóslatot. Egy próféciát, mely két Idomítóról szól. A jóslatom így szól – mondta éllel hangjában, mégis lágyan, akárcsak egy patak, mely lehet barátságos, de ellenséges is. Mikor a sodrás erős, ott a víz lehet oly éles, akár egy penge, míg mikor gyengén, alig csörgedezik, akkor lehet a patakvize simogató, lágy, mint egy madártoll.
– „Midőn eljő a megfelelő idő,
A férfit megleli majd a teremtett nő.
Napod ragyogtatja majd Holdad,
Az éj sötétje és a nap fénye összeolvad,
S összekötteték a férfi, s a nő,
Míg a Nap és Hold összenő." – Miután az első sort befejezte, én csatlakoztam hozzá, s így együtt fejeztük be a rövid versbe foglalt próféciát. Apró, kis makk koromban édesanyám esténként mindig ezt mondogatta, ismételte minden alkalommal, amíg meg nem jegyeztem. Ez a versike beleégett elmémbe, s még ma is hallom édesanyám hangját, ahogy ezt a verset szavalja. Vele együtt, egy ütemben szavalom, s Donghyuck ugyanezen tempóban ejti ki ajkain a költemény rímes sorait.
– Te vagy az – mondta halkan, elhűlten. – Te vagy a Holdam, HyonSuk – ejtette ki csókolni való ajkain ezt a mondatot.
Ekkor valami elengedte magát bennem. A biztonságérzetem megnőtt, s pillanatokkal később úgy éreztem, mintha jobban látnék annak ellenére, hogy vak sötét volt. A holdat eltakarta egy vastag, sötét felhő, de mikor éreztem, ahogy az erő végig szánt az ereimben, a felhő úgy oszlott fel a Hold előtt, mintha ott se lett volna. Az égitest megvilágította a férfi alakját, ki közelebb volt hozzám, mint én azt gondoltam. Alig tíz centiméter volt kettőnk között, mikor ajkaimra mart. Oly gyorsan hajolt, hogy először nem is reagáltam, csak pár másodperccel később.
– Végre megtaláltál – mondta elérzékenyülve, kissé kapkodva a levegő után. Szemeimbe meredt, s én is elmélyültem lélektükreiben. A mandula alakú, sötét, barna, szembogara, mely úgy csillogott, mintha az égről az összes csillagot lelopta volna, s bezárta volna oda, hogy így bűvöljön el bárkit a világon. Szemeibe könnyek torlódtak fel, s egy-egy kósza csepp kiszökött börtönéből, s végig csordult orcáján, minek útját végig követtem tekintetemmel. Miután úgy érezte, hogy eleget olvasott szemeimből, újból közelebb hajolt, s párnáit enyémeknek nyomta. Érzelmesen, lágyan, gyengéden, lassan csókolt, úgy vigyázott rám, mint egy porcelán tányérra, amit ha csak egy kis nyomás is ér, azonnal ripityára törik.
– Kétszázhúsz évet kellett várnom erre a pillanatra – szakadt el a csókból, majd újból ajkamra tapadt –, úgyhogy most kiélvezem – húzódott el egy kissé, hogy kimondhassa szavait, de hamar visszahúzott párnáira –, remélem nincs ellenedre. – Amint befejezte mondatát, kezei – egyidőben ajkaink érintkezésével – rántottak engem közelebb a férfihez, ki erősen tartott engem karja között, így még jobban fokozva biztonságérzetem. Egyik kezemet felvezettem hajkoronájába, s tincsei közé kaptam, mikor ő a csípőmbe markolt. Másik kezemmel a testét fedő kabátot szorítottam ujjaimmal el nem engedve azt. Testünk minden ponton összeforrt, míg mi élveztük ajkaink közös táncát. Ekkor tudtam, hogy eddig miért nem volt szerencsém a férfiakkal, s miért is övezte annyi furcsaság az életem. Mert én Rá vártam, s Hozzá tartozom, az Ő világába.
---
*-sshi: A név végére szokták illeszteni, mikor valakit megszólítanak. Amikor ezt a megnevezést használják, formálisan beszélnek. A jelentése megfelel az angol Mr/Mrs/Miss-szel.
*dongsaeng: Egy idősebb férfi vagy nő így nevezi a tőle fiatalabb férfit vagy nőt. Mindkettő nem használja, mindkét nemre.
*hyung: Egy fiatalabb férfi így nevezi a tőle idősebb, hozzá közelálló férfit. Illetve egy fiatalabb testvér hyungnak nevezi a bátyját. Csakis férfineműek között használatos.
*-ah/-yah: Hozzájuk közel állóknak, a nevének a végére illesztik, amikor beszélnek; amikor ezt a megnevezést használják, akkor informálisan beszélnek, így informális megnevezésnek veszik.
*A zene részletek az NCT - Angel c. számból származnak!
----
6043 szó
2021. 01. 08.
by: _Akira_Asato_
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése