Kísértesz vagy segítesz?

Dal: Tomorrow X Together - Sugar Rush Ride

"Mennyire őrültje az ember elsősorban nem is annak, amire vágyódik, hanem magának a vágynak; (...) nem józanodásra, hanem mámorra és vágyra törekszik, és semmitől sem fél jobban, mint attól, hogy várakozásaiban, azaz áhított megcsalatásában csalódhatnék." – Thomas Mann

Gondolatok, ó, olyan luxusnak számított, ha egy értelmessel összefutottam, de az elme katyvaszában, ha volt is ilyen: elveszett. Miért? Nem éppen nehéz erre a kérdésre választ adni, csak szimplán egyáltalán nem találtam mást értelmesnek. Egy dolog azonban megnyugtatott. 

Tudtam, hogy nem volna szabad engednem, hogy itt legyen, hogy az ágyam mellett helyet foglaljon, majd onnan tartson engem szemmel, azonban valami mégse hagyta, hogy elűzzem. Nem is tudom… Megpróbáltam ezt a fejtörőt megfejteni, majd pedig arra jutottam, hogy mi van, ha azért hagyom neki, hogy nézzen, hogy itt létezzen, mert így legalább tudom, hogy van itt valaki. Mert lehet, hogy magányos vagyok, de így legalább nem vagyok egyedül. 

Láttam, hogy mi ő, ki ő, és mégsem érdekelt. Még mindig hagytam neki, hogy itt legyen. Már nem tudtam, hogy azért, mert még mindig a csendes társaságra vágytam, ami olyan, mintha ott se lenne, mégis nyugtató, nem mintha tényleg teljesen egyedül lettem volna, vagy éppen azért, mert féltem tőle. Mindkettő elképzelhető volt. 

Amikor itt volt, akkor mindenem azonnal érzékenyebb lett. A hallásom pontosabb lett, a látásom élesebb, az ízlelésem, szaglásom úgyszint mintha fejlődött volna. Viszont egyedül csak akkor, amikor ő itt volt. Máskor soha. 

Sokszor alig lépek be a lakásba, máris mintha alakot váltottam volna, és máris tudtam, hogy jelen volt. 

Vajon nincs másra ideje? Ennyire unatkozna? Mégis mi a francért kísért engem? Amikor jelen volt nem csak az előbb említett érzékeim lettek erősebbek, érzelmeim azokkal együtt erősödtek. Hatással volt rám, a mélyről felhozta a felszínre a gödörbe zuhant énem. Aztán, amikor el kellett mennie, akkor minden egyes alkalommal azt hittem, valami csoda folytán szárnyakat növesztek, vagy talán ő maga elkap, ehelyett minden egyes alkalommal természetfeletti sebességgel zuhantam vissza a szakadékba, melynek alja minden egyes nappal, mintha csak egyre mélyebbre és mélyebbre került volna. 

Ezt élvezte volna? Ezért látogatott volna egyre nagyobb gyakorisággal? Emlékszem, eleinte csak talán havonta egyszer, ha felbukkant. Ezt váltotta havi két alkalomra. Majd ez is egyre jobban megszaporodott, már ott voltunk, hogy havonta háromszor, majd heti egyszer, mígnem elértünk a mához, mikor már naponta kétszer is eljött hozzám. Egyszer reggel munka előtt, a reggeli kávém kortyolgatása közben, majd pedig este, a nyugtatóim beszedésekor. 

Nem mertem belegondolni, hogy vajon mi előnye származott abból, hogy ilyen gyakorta meglátogatott. Azt viszont tudtam, hogy felemelő érzés, amikor jelen van. És egészen addig a pillanatig a felhők felett éreztem magam, míg újra kámforrá nem vált. 

Még nem láttam. Tudtam, hogy jelen volt, vagy követett az árnyéka szobáról, szobára, de még soha nem láttam. Tisztában voltam azzal, hogy este, mikor már az ágyban fekszem, és várom, mikor taszít a fáradtság a semleges sötétségbe, akkor ő ott van, és figyel. Tudom, hogy néz. Vár. Nem tudom, hogy mit. Lehet, sose fogom megtudni. Még nem volt olyan, hogy este úgy aludtam volna el, hogy ne lettem volna kiszabadítva az egyre mélyülő gödrömből. Azt azonban érzem, mikor eltűnik míg én az álmok mezejét kergetem, s még a vakságot jelképező sötétségben a boldogságot kutatom. 

Ó, szerencsém volna, ha álmodhatnék. De hát már az álmok világa sem enged be ajtaján! Hát még az élőké… Az emberek… Kegyetlenek. Ezt ki ne tudná? Az, aki azt hiszi, hogy az élet csodaszép és jó, szivárványok és unikornisok ugrálnak egymás hátán. 

Pedig jaj, az élet, az emberek… Egytől egyig lélekfacsaróak. Ha le kellett volna írjam kötlőibben, akkor mindenképp magamat egy már többször kifacsart fél citromnak festettem volna meg, míg az életet a kapzsi, minden cseppet is kierőszakoló embernek írtam volna le, hogy már pedig azok az utolsó cseppecskék, amelyek maradtak is szükségesek a mennyei limonádé elkészítéséhez. Azon limonádéé, amelyből Ő szürcsöl minden egyes átkozott alkalommal, amikor itt van. Talán nem ő az, aki minden erejét beleviszi abba, hogy kinyerje azokat az utolsó csöppöket, de nem is tesz ellene semmit, csak nézi, és élvezi a frissen facsart nedű, számára mennyei – számomra inkább pokoli – ízét. 

Újabb reggel, az infernális, feneketlen sötétségből kimenekítő újabb gyötrődés. Örülhetnék, hogy legalább attól a feketeségtől megszabadultam, de már tudtam, hogy az emberek okozhatnak még több fájdalmat, ürességet éreztethetnek, nagyobb, kellemetlenebbet, mint ahogy most van. És ekkor, mint egy ébresztőóra, olyan pontossággal jelent meg az árnyéka a semmiből, egyenest a hálószobám általa legkedveltebb, legsötétebb zugában. Mindig ott jelent meg. 

A mai nap viszont más volt. Kilépett az árnyékból. Teljes valójában állt előttem. Futnom kellett volna? Sikoltani? Ugyan, minek? Senkit se érdekelt volna! Talán őt… Ez sem volt biztos. Még nem ismertem olyan jól. Ó, mintha egyáltalán ismertem volna! Azt tudtam róla, hogy meg szokott jelenni nálam reggel és este. És már tudtam, hogy mi ő. Ennél többet tudni talán nem is szabadott. Jobb volt így. Tényleg jobb volt így? Nem tudom. Talán igen. Talán nem. 

Köszönjek neki? Még sose tettem. Mi lenne, ha most mégis? Megváltozna valami? Lehet, hogy azt hiszi, nem látom, és jobb ha hozzá sem szólok, különben még ő sem fog ellátogatni hozzám? Oh, Istenek és Pokolfajzatok, ha tudnám, hogy mi volna a helyes… Feltegyem neki a bennem sorakozó, folyamatosan bővülő kérdések egyikét, vagy inkább hagyjam meg ilyen némának a reggelt, mint az összes többit? 

Pedig… Már a mai miatta más. Nem szokott teljesen megmutatkozni. Talán félig kibújik a védelmező árnyékok közül, és egy kissé, de látom valóját, de sose mutatkozott teljességében. 

Ha nem kellett volna látnom, akkor lebuktam. Ezúttal biztos voltam benne, hogy arcomon egyáltalán nem a megszokott semleges kifejezés ült, annál inkább egy kidülledt, beesett, színtelen szemű, résnyire elnyílt ajkú, hófehér ábrázatú férfit látott, akinek a haja olyan kesze-kuszán állt, hogy már-már félő volt, hogy madarak költöznek a hajkoronájába, mert azt hiszik rá, elhagyott fészek. Nem tagadtam volna, hogy valóban úgy festettem, mint a mosott fos. Vagy még annál is rosszabban, de ezúttal egy meglepett, csodálkozó, talán kissé ijedt mosott fos, ami már az alapból nem mindennapi látványt is igencsak egyedivé átkozta. 

Rápillantottam, miután realizáltam, hogy már nem is figyeltem rá, inkább a padlót fikszíroztam, mintha nem mertem volna rátekinteni. Nem erről volt szó. Kínosnak éreztem volna? Vagy csak nem értettem magamat… Egek és Bugyrok! Hát a fejem se tudtam, melyik irányba állt. Rohannom kellett volna. Nem előle. A kötelezettség miatt, a munka ugyanis nem várta meg, amíg felébredtem az ámulkodásból. 

Min ámultam? Rajta. Hogy lehetett lehetséges az, hogy egy ilyen alvilági lény ily frenetikussággal legyen ellenállhatatlanul varázslatos. Hordoznia kellett volna magával a hádészi sikolyokat, a bűnbe veszelytő suttogást, a förtelmes Pokolnak minden kíméletlen moraját. Búgnia kellett volna azon sötétségnek himnuszát, vonaznia kellett volna azon világ felé! Erre fel, ha ránéztem egy fenséges lényt láttam, nem azt, akitől úgy rettegnem kellett volna. 

Az is fülemet ütötte, ahogy a levegőt vette, tehát élt, és valóban ott volt. Ahelyett, hogy a bűzös aljasságnak fekete gomolyát hordta volna magával, egyenesen a csillagoknál fényesebben ragyogott. 

Magas, ha ki kellett volna sétálnia a szobámból, fejét biztosan az ajtófélfa találta volna el. Alakja egészen emberi, azt leszámítva, hogy bőven nagyobb termetű, mint az átlag. Haja ápolt, tiszta, fényesen, légiesen foglalt helyet feje tetején. Szeme sötét, már-már mélyebb, mint a Marianna-árok, de valahol a végtelen mélység, és a határtalanság között megállt. Arca karakteres, és ha ránézett az ember egy szó jutott volna eszébe: angyal. 

Pedig aztán ő volt a legkevésbé az. A démonok démona, az pokolfajzatok ura, az alvilágnak vezetője, az emberek által félt és megvetett Ördög. Ki Sátánnak, ki Ördögnek, ki Lucifernek, ki pedig Azazelnek említette, mikor a rettegett lényről, a gonosz megtestesítőjéről akadt szó. 

Ha ránézett az ember… Elcsábult, ha nem is a rossz felé, akkor maga a lény irányába, mely szintén nem okozott szerencsét. Én már csak tudtam. 

Ezúttal szőke kétség nem csak megjelent. Ő jelent meg. Ahogy volt. Mindennel együtt. Haja közül azon szarvak ágaskodtak az ég felé, melyekről az ember csak mende-mondákban hallhat. Ördögfarka ugyan nem volt, vagy nem mutatta, azonban egykori angyali lényét megtestesítő festői, magasztos vakítóan fehér tollazatú szárnya ékesítette hátát. 

Istenek és Pokolfajzatok! 

A lény oldalra döntötte a fejét, és úgy kémlelt a lelkem mélyére ásó, belső sötétségemet visszaadó lélektükrével. Féltem, talán képes a gondolatok között vájkálni, és máris hall mindent, ami elhangzik kesze-kusza, rendezetlen elmémben. Ha erre képes is volt, jelét legkevésbé sem adta ennek.

Megembereltem magam. Megpróbáltam. Igyekeztem. Azt hiszem, talán sikerült annyi bátorságot összeszednem, hogy hangomat hallattassam, s kérdésem ő hozzá intézzem. 

– Ki maga? 

Ez minden, amire futotta? Komolyan? Hogy lehetek ennyire… Egek és Bugyrok! 

Úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy a fű zöld-e. Újabb kérdést akartam feltenni neki, de… Nem ment. Elfogyott a merészség, mintha az az egyetlen egy kérdés minden erőmet felemésztette volna. Akár csak egy erdőtűz, melyben az erdőt én képviselem, a tűz pedig maradt az a felemésztő, veszélyes, de csodás elem. 

– Hát nem tudod már te magad is? Ki volnék? 

Szentek és Profánok! 

A hangja karcos, de nem mint a legélesebb kés, inkább csak egy életlen, gyenge penge. Baritonja mély, ellenben nem annyira, mint szeme. Istenek, csak néhány szót mondott, máris ledöntött lábamról. 

Eddig nem beszélt. Csak a sötétből kémlelt. Csak volt. 

Most miért szól hozzám? Elkövettem valamit, amiért hozzám kell szólnia? Mit csináltam? Miért pont most szól? Mit csináljak? 

Csak egyet akarok, szabad lenni. Semmi más. Ő most mégis itt volt, és hozzám szólt. 

– Nem tudod, ki vagyok? – kérdezte már egyre türelmetlenebbül. 

Nem. Nem tudom, hogy ki vagy. Ötletem lenne, de nem merem kimondani. Ha kimondom magaddal viszel? Elcsábulok és utánad ugrom? Mi történik, ha kimondom a nevet, amitől rettegnem kellene? Nem csak a névtől. Hanem tőle. Attól a gyönyörű lénytől, ami éppen előttem állt. És igazán dühösnek tűnt. Nem kicsit. 

– Menj el… – próbáltam neki mondani, de hangom annyira remegett… Mintha a hangszálaim olyan földrengés rázta volna meg, hogy nyugalmuk nem volt, még akkor sem, amikor már rég nem beszéltem. 

– Menjek el? – A tökéletes szemöldökét felhúzta, de csak az egyiket. Kérdőn tekintett, arcán mégis olyan mosoly táncolt, ami csintalanságra kész volt. – Hát ezt se hallottam még halandótól – ingatta a fejét, a mosoly maradt, és már szeme is átvette azt, szemöldöke újból nyugodtan feküdt arcán a megfelelő helyen. 

Rémisztő, amilyen tökéletes volt. Nem lehetett máshogyan leírni csak úgy, hogy tökéletes. Pedig nem volt az. Tudtam, hogy nem az. Hogy ő az, aki elől most menekülnöm kellene. Tudtam, hogy nem szabadna a szemébe néznem, de megtettem. És megállapítottam, hogy azok voltak a legszebb kékek. Földi kékhez nem is hasonlítható. Ez teljesen más. 

– Még mindig azt akarod, hogy elmenjek? – döntötte oldalra a fejét. Már nem vigyorgott pajzán módra, kíváncsiság vette át az uralmat arcizma felett. Szeme csillogott a tudás utáni vágytól, ajkai kissé elnyíltak, ahogy várt. 

Nem szóltam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Ha elmegy, akkor visszatérnek azok a gondolatok, azok a borzalmas érzések. Ha marad, akkor olyan fog történni, aminek nem kellene. De ha marad… 

– Kössünk alkut, kicsi halandó – szakította félbe a csöndet. Alkut? Alku az ördöggel… Egek és Bugyrok! Elment az esze! Még csak gondolnia sem szabad rá. Még csak belegondolnia sem kellene, és már el is késett…

– Társaságot kapsz, egy darabot az erőmből, de csak ha itt vagyok, én pedig továbbra is élvezhetem a szenvedést, amit annyira titkolni igyekszel más halandók elől. Majd pedig ha meguntad, sorvadt lelked az enyém.  

Nem. Nem szabad. És miért is lenne nekem jó ez? Lelkem adjam társaságért? Erőért? 

Mintha a gondolataim közt olvasott volna, csettintett egyet. Olyan fájdalom járta át a testem, mint amilyet még sose éreztem. A lapockámra koncentrálódott, és ugyan nem tartott sokáig, de nagyon fájt. Viszont nem kellett tükörbe néznem, hogy tudjam, mi történt. Szárnyam nőtt. Két hatalmas, tollas szárnyam. A látásom olyan jó lett, hogy láttam az apró porszemet megülni a haján. A hallásom olyan érzékennyé lett, hogy azt is hallottam, amit igazán nem kellett volna: egy pár buja elhúzódott éjszakája hat sarokra a lakásomtól. Erősebbnek éreztem magam. Legyőzhetetlennek. Még sose éreztem hasonlót. 

– Megegyeztünk? – Már előre nyújtotta a jobb kezét. Lenéztem a jobbomra, majd az övére. Majd megint az enyémre, s újból az övére. Játszottam az ujjaimmal, majd abbahagytam. A szemébe néztem. Aztán a kezére. Vissza a szemébe, és ekkor már levakarhatatlan vigyor telepedett meg az arcán. 

Tudta, már tudta, hogy mit fogok tenni. 

Mozdultam, de mintha nem is egészen én lettem volna… Aztán kezem már az ő markában volt. Mintha egy villám rohant volna végig a testemen, aztán valami szúrta a jobb karom. A sötétben is tökéletesen láttam a mintát, ami a bőrömbe égett. Lángok, szárnyak, és valami ősi írás talán. 

El sem múlt a fájdalom, még mindig égett, szúrt, lüktetett, amikor olyan erővel szorított a markában lévő kézfejemre, hogy hallottam benne a csontokat darabokra törni. Aztán pedig azt, hogy már nem is fájt, és mintha megint minden egyben lett volna. 

A szemébe néztem. Az enyémekben könny ült a fájdalomtól, alig láttam tisztán. Megvillant kékje, majd pedig hisztérikus nevetésbe kezdett. A még markában lévő kezemnél fogva magához rántott, másik karjával átölelt, magához szorított. 

Nem tudtam hogyan szabadulhatnék. Erősebbnek éreztem magam, de ő erősebb volt. Nem tettem semmit. Ő még mindig vihogott, aprókat csapkodott a hátamra, mintha azzal előbb elfojthatná a rákényszerült nevetést. 

– Ez vicces lesz, kicsi halandó – jegyezte meg, miután abbahagyta a kacagást. – Alig várom – nyúlt az állam alá, és mintha jobban megnézett volna magának. Aztán se szó, se beszéd eltűnt. Mintha ott se lett volna. 

Már megint sötét volt. Nem hallottam szinte semmit a magam szapora lélegzetén kívül. Feloltottam a lámpát. Elvakított a fény. Amint sikerült hozzá szoknom, a teljes alakos tükör elé rohantam. Szárnyak sehol. Feljebb vezettem a tekintetem. A jobb karomon ott díszelgett a minta. 

Aztán felsikoltottam. Rémületből? Meglepettségtől? Nem is tudtam eldönteni még én sem. A hajam a sötétbarna színe helyett most pontosan abban a szőke árnyalatban lengett a hátam közepéig, mint amilyen az ő haja. A szemeim a megszokott, unalmas barnák helyett ugyanazt az emberfeletti kéket kapták, mint amilyen az övé volt. 

Az lettem, ami ő. Úgy néztem ki, mint ő. Amikor mellettem volt, ő lehettem, ha csak egy kis időre is. Aztán egy belső hang azt szajkózta, többet akarok. Több időt vele? Vagy több időt az erővel, amit adott? Mindkettő? Nem tudtam. Olyan volt az a hang, mint egy kisördög. De miért kellett volna kisördög, ha maga az Ördög volt mellettem? 

Eltelt egy kis idő, már nem is tudtam, mennyi. A hang még mindig erősködött, egyre többet követelt. Aztán rájöttem, hogy mi is volt az, mi volt az a lágy, ringató búgás, ami telhetetlen becsvágya már-már átvette felettem az irányítást. Kapzsiság, sóvárgás, hogy minél több erőm legyen. 

Annyira elvakított, hogy a magány helyett már ez volt a társaságom. És már ő sem jött el. Nem jött és ezzel az őrületbe kergetett. Nem adott erőt! Újból a mélybe zuhantam. És még mindig nem értem földet. Mintha folyton visszahúzott volna csak egy kicsit, hogy sose érhessek földet, hogy sose kezdhessek el mászni. 

Ezt élvezte volna igazán? Ezért ajánlott alkut? Hogy minél több szenvedést okozva nekem rajtam szórakozzon? Aztán megértettem. Hogy az az alku pontosan milyen szereppel is volt.

Könyörögtem. Hozzá imádkoztam, hogy eresszen el. Legyen övé a lelkem, ahogy azt ígértem, csak inkább vessen véget ennek. Leszek inkább a sötétség durva, mély, láthatatlan magánya, csak ne kelljen így élnem. 

Megtette. Csak azt nem tudtam, hogy az, hogy a lelkem neki adtam nem arra vonatkozott, hogy felfalja azt. Tévhit az ugyan. Ő ennél jobban szeret szórakozni, mint lelkeket falatozni. És én hülye, oh, egekre és bugyrokra! Én hülye még azt hittem, könnyen megúszom. 

Aztán újból adott az erejéből. És mintha minden visszatért volna belém, minden, ami hiányzott. És megint elvette, és a legmélyebb bugyor felé lökött. Sose értem földet. De ő mindig jött, és szárnyakat adott, hogy egy kicsit feljebb küzdjem magam, hogy ne zuhanjak tovább. 

Csak azt nem tudtam, hogy sose hagyott eleget repülni felfelé. Csakis annyit, hogy ne érhessek földet. 

Mintha azt akarta volna, hogy azt kántáljam neki, még. Hogy adjon nekem még. Erőt? Időt? Társaságot? Mindet. Mást faragott belőlem. Talán tökéletes démont? Nem tudtam. Egyben voltam biztos. Egy olyan lényt teremtett, ami egy dologtól függött: tőle. 

---

Sziasztok!

Megpróbáltam viszonylag rövid maradni. És már megint egy hozzám közel álló novella született végül... Nem egészen arra számítottam, hogy ez lesz belőle, eléggé máshogy indult, leginkább azzal, hogy kiírok magamból minden szar érzést, hát... Kicsit más irányba kanyarodtam, és azt hiszem, talán a zene hangulatától is kicsit eltértem...

Eleinte nem igazán kedveltem a novellát, de sikerült megszeretnem. Én úgy érzem, hogy ahhoz képest, amiket mostanában írtam elég választékos, viszonylag talán szép képekkel tarkított írás. Úgyhogy erre ezért részben büszke is vagyok.

Köszönöm, hogy elolvastad!