Ikigai [Bang Chan]

 

Ajánlott zene: Stray Kids - Voices

Egy ölelés többet ér, mint száz bók. – Kim NamJoon (BTS)

 

Ikigai. Egy szó, ami mindennél többet ért. Egy szó, ami a világot jelentette nekem. Egy kifejezés, melynek egyszavas fordítása nincs, de jelentése gyönyörű – ezért is imádom a japán nyelvet, rengeteg gyönyörű szavunk van, amiket más nyelvek nem tudnak egyetlen szóval leírni. Ilyen az ikigai is; valami, ami olyan mély jelentéssel bír, mint egy ember oka a létezésre, az, amiért megéri élni. Nekem te voltál az ikigai-om.

A fák sokasága, ami mesés egyveleget alkotva rengeteggé vált; a mező szabadsága, amit közrefogott a sok égig nyúló ág. Úgy szerette ezt a helyet, és én ettől csak még hamarabb megszerettem mind őt, mind ezt a varázslatos vadont.

A sík némaságban egy fülsiketítően hangos reccsenés hallatta magát a fák magányában, mint amikor valaki lába alatt egy apró ág kettétörik. Tudtam, hogy te leszel az, a lelkem mélyén éreztem, amikor meghallottam hangodat. Azt a tökéletes, eltéveszthetetlenül ritka hangodat, amely szinte értem kiáltott. Tisztában voltam azzal, hogy közel járok – nagyon közel.

Szedtem lábaim a sötét, tegnapi esőtől csúszós, sáros talajon, hogy mielőbb odaérhessek hozzád. Már csak pár lépés. Egy, kettő, három, négy, öt… és hat. Jobbra fordultam és megláttam a földből kinövő lélegzetelállító emlékkövet. Ikigai – állt gyönyörűen húzott, ízlésesen díszes kanjikkal kőbe vésve a neved, melyet sose fogok tudni elfelejteni. A név, a szó és a kapcsolat, ami köztünk volt, sohasem lesz semmivé.

Megint megszólaltál azon az elragadó hangodon. Értettem, mit szerettél volna. Üdvözöltél, örültél, hogy újra láthatsz.

– Bár én is láthatnálak, Ikigai! – Mélyet sóhajtottam, majd végül a nyughelyedet nézve óvatosan előhúztam azt a két pár cseresznyefaágat, amin a halvány rózsaszín szirmok épphogy megjelentek. Imádtad ezeket, de sajnos hiába volt ez a kedvenc helyünk, hiába volt álomszép, itt nem akadtak cseresznyefák, pedig azokat is olyannyira imádtad. Sokat játszottál velük, még többet csodáltad őket, ahogy lassan elhullajtották a mályvaszín ékességeiket, és végül mennyei, vörös gyümölcsöt termettek helyettük.

Mielőtt mélyebbre merültem volna az emlékeim között, ugatásod kirántott a nemlétező varázsvilágból. Saját hangodon szóltál hozzám újból, de tudtam, igazából nem hallhatom a hangod. Ez is csak valóságnak hitt bűvölet; hazugság volt, mégis kellemes. Tetszett, örültem, hogy hallhattam újból azt a rendkívüli búgásod.

Alig három hónapja, hogy nem vagy már mellettem, de hiányod felemészt. Nem akartam nélküled lenni. Féltem, milyen lesz a világ a vidám farkcsóválásod, az energikusságod, a játékosságod nélkül. Nem voltam képes arra, hogy a világomban te ne legyél benne. Fájt és még mindig fáj, ha erre gondolok, hisz szerettelek. Te voltál minden értelemben az én Ikigai-om. És most, hogy már nem élsz, eszembe sem jut semmi, mit tehetnék, amihez te nem kellenél. Lehetetlen; ilyen nem létezik.

Annyira hiányzott, hogy éjjel mellém bújj az ágyba, hogy el sem tudnád hinni. Ezelőtt mindenhol, szinte minden pillanatban hallottam a hangod. Ugattál, nyüszítettél, vagy csak szimplán a figyelmemre vágytál, mint akkor, amikor még teljes valódban mellettem voltál.

Elveszteni valakit fáj. Legyen az családtag, bárki is az bizony ígyis-úgyis összetöri szívedet. Lehet, hogy valakivel nem voltál jóban, esetleg az utolsó találkozásotok alkalmával olyanokat vágtál a fejéhez, amik nem igazak, indulatosan csak elferdített rágalmakkal halmoztad el, amikor még meg volt az esélyed arra, hogy később ne bánj meg semmit. Amikor tudatosult bennem, hogy meg volt határozva az időd, próbáltam mindennél jobbá tenni azt az amúgy is rövidke életed.

A szíved meg volt nagyobbodva, és emiatt nem működött rendesen, úgy, ahogy kellett volna. Ez is azért lehetett, mert a te szíved olyan hatalmas volt, mindenkit szívesen fogadtál benne, és végül majdnem ez lett a veszted. Segítettél nekem, miközben te magad is tudtad, hogy lassan eljő' a vég, de te kitartottál. Fájt neked, tudom, hogy fájt, hiába próbáltad takarni azt akárhogyan, a grimasz az arcodon fellelhető maradt.

Az, hogy azért váltak el útjaink, mert nem bírtam tovább a szenvedésed, még inkább lelkembe taposott. Én magam vittelek oda, ahonnan többet vissza nem térhettél. Egyszerre haragszom magamra, és veregetem vállon saját magam, mert megtettem ezt. Ez a lépésem lett a kettőnk kapcsolatának vége, és minden másé is, amit együtt tehettünk.

 

Feladtam. Nem bírtam tovább, hogy folyton hangodat hallom, ahogy nyüszítesz. Álmomban mindig megjelentél és mindig láttam, ahogy azon a pokrócon fekszel, miközben sírsz. Megkaptad amiért odavittelek, de te küzdöttél ellene. Küzdöttél a döntésem ellen, de az túl erős volt, hogy legyőzhesd ilyen gyenge állapotban. A legszörnyűbb az, hogy én végig melletted voltam és néztem, ahogy a túlvilágra szállsz. Ott voltam melletted az utolsó pillanatodig, folyamatosan beszélve hozzád, így próbálva nyugtatni, talán bátorítani téged. Akkor elmondtam neked mindent, amit a veled töltött évek alatt éreztem. Szerettelek már azóta, hogy megláttalak a kennelben, és még mindig kiolthatatlanul szeretlek.

Hiányoztál, mint növénynek a víz, embernek az oxigén, élőlénynek az étel, az ételből a só. Csakis miattad nem adtam fel. Igaz, volt állásom, lakásom, családom, barátaim, étel az asztalomon, de te már nem. Ezek nekem nem kellettek az élethez. A családdal már több éve nem beszéltem, a barátokkal tartottam a kapcsolatot, de nem tudtunk annyiszor találkozni, ezáltal kevésbé érezte magam közel hozzájuk. A munkámat nem végeztem szívesen, hisz ki is akarná több éven keresztül egy étteremben pincérként hajtani magát azért, hogy végre előléptessék? Az életem nem volt fényes, sose volt az, de veled még akkor is szebbnek tűnt, amikor a sötét verem legmélyén vergődtem. Ha te ott voltál, akkor baj nem lehetett, ugyanis hozzád bármikor fordulhattam.

Újból hallattad hangod. De én nem akartam hallani, nem így. Nem így, hogy egy világ volt közünk, most csak még inkább rontottad a helyzetem. Tudtad te is, hogy mennyire fáj, mégis kommunikálni próbáltál, bár a saját módodon, amit továbbra sem értettem, valamit közölni akartál úgy, hogy tisztában voltál vele, az majd szétmarcangol.

Egy ideig csodáltam még az emlékköved, minden részletét emlékeimbe égettem, hogy soha ne feledkezzem meg róla, rólad. Nem tudtad, mit tervezek, sőt, még én se teljesen, de egy dologban biztos voltam, mégpedig biztos, hogy meg fogom tenni. Percek múltán voltam csak hajlandó otthagyni a sírhelyed, de hiába távolodtam, hangodat ugyanúgy hallottam; az őrületbe kergetett és talán ezért is vettem a fejembe furcsa, tébolyodott dolgokat.

 

~*--~*~--*~

 

Otthon, az üres lakásban lenni rosszabb volt, mint az erdőben, ahol te is jelen voltál. Itt nem éreztem az üdítő levegőt, ami felfrissítette tüdőm, ami hiába lehelt életet a még mozgó testembe, hiszen a lelkem veled kelt át a másvilágra. A lakás kicsi volt kettőnknek, de mióta nem töltötted meg boldogságoddal, nehezen neveztem már otthonnak, és így valahogy ijesztően hatalmasnak, félelmetesnek, magányosnak mutatkozott.

Az utóbbi időben kifejezetten rettegtem egyedül a megtévesztő, emlékekkel teli helyiségben. A hűvösnarancssárga gyűlölet csak áramlott belőlem a falak felé, de saját magam irányában szinte vörösen izzott.  Hófehér gyengeség övezett az utóbbi hónapokban, mióta végleg eltűntél az életemből. Nem voltam képes elviselni a nyomasztó, fojtogató magányt. Úgy döntöttem, felmegyek a tetőre egy kis levegőt szívni, hátha úgy tűrhetőbb lesz ez a rémálom, amit az életnek gúnyoltam.

A liftben a gondolataimmal segítettem a szerkezetet, hogy mielőbb a tetőre érjen; mikor pedig végre ott voltam, szinte kivágódtam belőle. Mélyet szippantottam, és még Tokió undorítóan mocskos levegője is megnyugtatott, jobban, mint az a négy fal, ahol aludtam minden éjszaka. Elsétáltam a peremig, amik közt magas félfalak húzódtak, hogy ha netán valaki idefönt futkározna, vagy figyelmetlenül sétálna, ne essen le. Nem volt olyan magas, hogy ne lehessen átesni rajta, de a célnak megfelelt; ha a combomig ért, akkor nem mondtam sokat – körülbelül fél méter volt. Megálltam előtte, lenéztem az utakra. Sok gyalogos rohant végig rajtuk, még több autó döngetett irgalmatlan sebességgel velük egyidőben. Hatalmas zaj volt, de már hozzászoktam, ahogy a folytonos rohanáshoz is, hisz nem szerencsés lekésni a buszt, vagy a vonatot.

Ahogy álltam ott, egyre közelebb araszoltam a falhoz – amit inkább betonkorlátnak nevezhetnek. Közelebb és közelebb értem, míg végül a lábammal teljesen neki dőltem, úgy néztem le. Húsz emelet magasan voltam éppen, onnan lestem az elsuhanó foltokat. A gondolatok világa magába szippantott, szabadulni se tudtam volna, de nem is akartam. Most, ahogy ott álltam, érdekesebbnek tűnt az a hatalmas katyvasz, ami a fejemben volt.

Össze-vissza ugráltak előttem szavak, félmondatok, amik mind máshoz kötődtek, mégis egyetlen eseményhez. Január tizenegyedike, a te távozásodnak napja. Minden gondolatfoszlányom ahhoz, hozzád kötődött. Jól vagy ott, ahol éppen vagy? Jobban vagy? Vannak még fájdalmaid? Látsz engem?

Szívem szakadt meg, amiért nem kaphattam válaszokat a kérdéseimre, de hisz ki felelne nekem? Ikigai, te nem tudsz, még ha szeretnél is. Az önzésem jeleként nem egy másik kérdés is megfogant a fejemben: hiányzom neked? Jól tettem, hogy aznap elvittelek? A legfontosabb, legőrültebb, legeslegönösebb kérdés pedig ez volt: ha én is oda kerülök, akkor újra láthatlak és ölelhetlek? Ott akartam lenni, ahol te vagy, de nem ment. Nem akartam gondozatlanul itthagyni nyughelyed, ápolni akartam, amíg csak tudtam, de ez a gondolat mindent megváltoztatott.

A hajamba kapott a szél, lágyan, de megemelte rövid tincseim. Kíváncsi lettem, milyen volna repülni. Annyira szerettem volna madár lenni és szárnyalni az ég mérhetetlen, akadálytalan óceánján, szívesen repkedtem volna a természetben, rácsodálkoztam volna minden titkára, minden rejtett zugát felleltem volna.

Dőltem előre, közeledtem a több tíz méterre lévő talajhoz, amikor egy erős kéz visszarántott. A lábaimmal is épp elengedtem volna magam, amikor ez történt, így végül nem történt meg az, amit hirtelen felindulásból próbáltam megtenni. Nem tudtam, ki volt az, aki visszahúzott, és nem is volt időm felnézni rá, megtudni a kilétét, mert azonnal magához vont. Két kezével odalakatolt erős mellkasához.

Lehet, hogy nem tudtam, ki ő, de egy dologban biztos voltam, mégpedig abban, hogy ugyanazt váltja ki belőlem, mint amit régebben te. Talán te küldted, hogy ne merjek leugrani? Vagy csak a véletlen műve lenne? Mindenesetre karjai közt biztonságra leltem, akár melletted, Ikigai. Meleg ölelése borzasztóan jól esett, szinte összeforrasztotta darabokra szelt lelkemet.

– Chan.

Halk hang volt ugyan, misztikusnak, szinte varázslatosnak hatott. Olyan volt, mint Ikigai, mint az erdő, mint a kapcsolatunk, mágikus; de kabalisztikus, mint a férfi megjelenése. Úgy éreztem, nem az idegen mondta, a hang nem hangzott e világinak. Sokkal inkább volt olyan, mint a te hangod, csak most nem ugattál, hanem beszéltél. Chan. Talán ő lenne, aki most megmentett a mélybe zuhanástól? Aki visszarántott a végtelen, mély, sötét szakadék széléről?

 

 

Az idő telt, de az mindig is fog. Egy ütemben halad előre, de vannak pillanatok, amikor egy perc több órának, egy óra pár percnek érződik. Az idő csalafinta, folyton játszik velünk, mindig is ezt tette, mi pedig hagytuk, hogy ezt tehesse. Mi mást tehettünk volna? Hatalma van felettünk, mert ha nem lenne, nem öregednénk, sőt egy helyben ácsorognánk. De lehet, teljesen meg is szűnnénk, ki tudja, hiszen idő mindig is volt, és örökké lesz is.

Ez egy elpusztíthatatlan, kijátszhatatlan katasztrófa, amiről az hírlett, hogy sebeket gyógyít, de ez egy aljas rágalom csupán, ugyanis ő semmit nem tett, csak telt, telt és telt, míg el nem fogyott. Sebeinket nem az idő gyógyította, hanem saját magunk, ahogy az előrehaladtával feldolgoztuk a sérelmeinket. Az időszakok követték egymást, ezalatt mi megfeledkeztünk dolgokról, öregedtünk, bölcsebbek lettünk, felnőttünk. Az idő a szivárvány minden színében pompázott minden pillanatban, mást éreztetve az emberekkel. Az idő egyszerre átok, egyben áldás. 

---

Sziasztok! ^^

Nem tudom, ti hogy éreztétek, de én végig könnyes szemekkel írtam meg ezt a novellát.

Ezzel a történettel szerettem volna megosztani, hogy milyen drága volt számomra a kutyám, akit nem régen el kellett altatnunk. Ezzel a novellával szerettem volna megköszönni Channek, hogy azon a vasánapon is live-olt, majd annak végén virtuális ölelést adott. Valamennyire ezek a vasánapok segítettek, hiszen végre nem csak rajta elmélkedtem, hanem elterelte a figyelmem, megállított, hogy szakadékba zuhanjak.

Köszönöm, hogy időtöket szántátok erre a novellára! ^^