Ajánlott zene: Lee SungKyung - As We Live
Vannak dolgok, amikről kizárólag egy anyának lehet fogalma. – Michelle Frances
A veszteség mindig fájdalmas. Van, aki ezen szó hallatán egy játék elvesztésére gondol, de van, aki egy szerette távozására összpontosít. A gyötrelem mértéke ugyan változó, bár mindenki képes ugyanolyan szinten érezni, mint más.
Sose akartam megtudni, milyen lehet egy édesanyát elveszíteni. Milyen lehet, ha nem kiskorunkban veszítjük el, hanem rengeteg közös emlékkel a hátunk mögött? Amikor már épp megbékéltünk azzal, hogy bele fog szólni az életünkbe, ha akarjuk, ha nem, pedig már rég önállóan élünk, távol tőlük.
A barátnőm, EunJung egy hete vesztette el az anyukáját, aki váratlan szívrohamban hunyt el. Semmi előjele nem volt, mindenkit meglepett a halál híre. Milyen érzés az, amikor úgy érsz a szülői házba, hogy az édesanyád már örök álomra hajtotta fejét? Esélye sem volt elbúcsúzni tőle. Hálát adott az Istennek, amiért pont azelőtt békültek ki, még mondhatta neki, hogy szereti. Nem tudta, nem tudhatta, hogy az lesz az utolsó alkalom, amikor ezt mondhatja neki.
EunJung mellett ott állt párja is, MinHo, aki szorosan húzta magához a zokogó lányt. Nem tudtam mit tenni. A lányomat, aki pont aznap született, amikor EunJung édesanyja elment, így az ő tiszteletére, EunSoonak neveztem el. Hisz őt is így hívták.
Megtapasztaltam ezalatt a hét alatt, hogy milyen az anyai szeretet. Mindig csak hallottam, ahogy anyukáink erről beszélnek, de nem tudtam megérteni, hogy milyen is lehet, míg meg nem született a kislányom. Ezt szinte lehetetlen szavakkal leírni. Olyan, mintha egy elszakíthatatlan kötelék lenne köztünk. Nem tudnám utálni, ha pedig netán haragban lennénk, azt nem bírnám elviselni, ahogy azt sem, hogy ilyesmit kelljen átélnie, mint amin most a barátnőm megy keresztül.
A vőlegényem mellettem szobrozott; szomorú tekintettel méltatta EunJungot, aki azóta se tudott megnyugodni – ami érthető is. Végül a férfi kezébe nyomtam a csendes gyermekem, és abban a pillanatban nem riasztott vissza az sem, hogy amint más kezébe került, felsírt.
EunJunghoz sétáltam, megböktem párja karját, aki szavak nélkül is értette a célzást, elhúzódott a barátnőmtől, majd valamit súgott a fülébe, amire ő bólintott. Ezután MinHo ellépett tőle, én pedig egyből odaálltam mellé, és elkaptam; nem hagytam, hogy összeessen.
– EunJung. Ne sírj. Tudod, hogy ő sem akarná, hogy ezt tedd – szóltam hozzá emlékeztetve arra, amit még egyszer anyukája mondott. “Ha netán én, vagy HeeYoung elmennék, akkor legyetek ott egymásnak, és ne sírjatok! Tudom, hogy fáj, de kérlek, ne hullajtsatok könnyeket, mert mi is elszomordunk!”
– De nem bírom, SangHee. Én... – remegett meg hangja. – Én nem bírom. Hiányzik. Úgy hiányzik.
– Tudom, EunJung, tudom. Nekem is. És tudom, ő nem az én anyukám volt, de szinte második anyámként tekintettem rá. Az volt. Ő is mindig mondta, hogy fogadott lánya lehetnék. Emlékszel? – kérdezem elterelve figyelmét.
– Emlékszem, persze. Mindig mondogatta, hogy már annyit vagy nálunk, mintha testvérek lennénk. – Biztos kedves emlék lehetett, hisz zokogás helyett mosoly terült el arcán, és ízes kacajt hallatott. Én is nevettem vele, hiszen sok szép emléket köszönhettem neki. Sokszor vittek magukkal nyaralni, vagy csak egy-egy kirándulásra. Tudta, hogy szinte elválaszthatatlanok vagyunk EunJunggal, de nem zavarta, mindig örömmel fogadott. Az én szemeim is könnyek szúrták, homályosan láttam, de nem sírhattam. Segítenem kellett a barátnőm, hisz őt érte nagyobb veszteség.
Nem adhattam neki olyan ölelést, mint amilyet egy anya ad. Én is az voltam, de nem az övé. Nem érezhette olyan melegnek, olyan mélynek, olyan szeretettel telinek, olyan anyásnak az én karjaim, mégis úgy kapaszkodott belém, mint egy apró gyerek; nem zavart, hagytam neki. Az az ölelés, amit édesanyánktól kapunk értékesek, a legértékesebbek. Csakis egy édesanya tud úgy átölelni, de egyedül a saját gyereke tapasztalhatja meg azt.
El se tudnám képzelni, hogy milyen lenne, ha többé nem lenne anyám. Most ő jött oda hozzánk. Ő is elkísérte az utolsó útjára barátnőjét.
– Gyere, kicsi gyermekem. – Tudtam, hogy ez most nem nekem szólt. Sokszor hívta már így EunJungot, de sose mondta még ki ilyen komolyan. Éreztem, hogy most magukra kell hagynom őket egy kicsit, és valami azt sugallta, hogy most azért nevezte így őt, mert befogadja a családunkba, helyettesíti majd az édesanyját, bár tudja, hogy sose lesz olyan, mint ő. Legalábbis neki nem.
EunJung édesapja viszont újra láthatja feleségét a Mennyekben. Sajnos őt még kiskorában vesztette el, így szinte nem is ismerte, csak az anyja volt neki, erre most ő is itt hagyta ebben a kegyetlen világban.
A Halál sosem azokat vitte magával, akik rosszak, akik könyörtelenebbnél könyörtelenebb dolgokat tettek, hanem a jókat, az emberek közé szállt angyalokat. Hiszen tudta, hogy nekik vissza kell térniük egyszer a Mennyekbe, így hát, mikor lejárt a Földön tölthető idejük, eljött értük és elragadta őket.
Akik gonoszak voltak, azok tovább gyötrődtek a Földnek gúnyolt helyen, élték életüket, amit maguktól, ha elvettek, a Pokolra jutva többet szenvedtek. Nem érdemelték meg, hogy a Halál maga vigye magukkal őket, ők hívták őt kétségbeesetten, hogy végre a földi pokolból az igaziba kerülhessenek. Azt hitték, az nem olyan kemény, de tévedtek. Mindig tévedtek. A Pokol sokkalta kegyetlenebb. Biztos voltam benne, hogy az. Nem érdemelték meg, hogy az itt tett szörnyűségeik után ott megkönnyebbülhessenek.
Amor de une Madre: Egy Anya Szeretete
---
Sziasztok! ^^
Húha, nem számítottam, hogy ilyen hamar eljön az utolsó kör. Szomorú voltam, de örültem, hogy eljutottunk idáig. Sok tehetséges embert ismertem meg, mindannyian azok vagytok. Személy szerint nekem nagyon jó érzés volt, amikor visszaolvastam a novelláim, és láttam rajtuk, hogy a hónapok alatt mennyit fejlődtem. Szeretném megköszönni mindenkinek, hogy nem dobtátok el az első bekezésdés után a novelláim, hanem végigolvastátok - még, ha egy-egy borzalmas is volt -, és leírtátok, hogy hol vannak hiányosságok, mikre kéne figyelnem, hol vannak a hibáim!
Köszönöm, hogy volt ez a lehetőség, sokszor segített egy novella megírása kilépni a kisebb írói válságaimból!
Az utolsó körre megírtam az eddigi legrövidebb novellámat is! ^^
Szia!
VálaszTörlésErős egy téma, és sose egyszerű, amikor a halálról ír az ember. Szerintem alapból nagyon szomorú, amikor valaki elveszíti egy szerettét, mégis, rá kellett nekem is jönnöm, hogy z sokkal rosszabb, ha valaki úgy veszíti el, ha már ismerte például az anyukáját. Mert amikor megtapasztalod, hogy milyen egy anyai ölelés, vagy egy bátorító szó, a melegség, ami belőle árad, vagy éppen fedd, ha rosszat teszel, akkor ha elment, utána mindutalan ezek hiányozni fognak, míg ha nincs emléked, nem olyan szoros a kötődés, hiába volt az anyukád. Épp olvastam egy könyvet, Benjamin Alire Sáenztől az Életem kifürészhetetlen logikáját (csodálatos), abban ez egy központi téma volt pont.
Kedves gesztus volt, hogy róla nevezte el a legjobb barátnője a babáját, de egy kicsit furcsa is nekem, én nem tudom, lehet nem tettem volna így. Ha a lányára néz ezután, akkor mindig a szomorúság és a barátnője elhunyt anyukája jut róla eszébe, és benne lesz az a veszély, hogy nem a lányára figyel, hanem az emlékeiben ragad? Ez kicsit kettős, mert ha például a saját rokona tiszteletére/emlékére nevezte volna el, akit imádott, akkor az hozzám is kicsit közelebb állna, viszont így nekem picit furcsa volt, de lehet más mást gondol erről. Én nem hiszem, hogy így tettem volna.
Arról, hogy "ne sírj", azt gondolom, hogy azzal, hogy az érzések felszabadulhassanak, sírni kell. Ha valaki gyászol, akkor sír. Szerintem teljesen normális, ha valaki sír. ;; Én mondjuk jól a szőnyeg alá tudom söpörni a saját érzéseimet, és korábban én is mondtam volna, hogy "ne sírj, meg majd jobb lesz, meg ne szomorkodj", de igazából ezek tökre nem érnek semmit. Az segít, ha megéli az illető az érzéseit, és ezáltal kicsit könnyebb lehet a lelke, akármi miatt is szomorú.
A kedves emlékek felidézése aranyos volt, hogy így emlékeztek rá, ez szerintem jó és fontos, hogy emlékezzünk. És már találkozhatott újra a férjével. :')
A végén lévő dőlt betűs résszel, annak a második részével viszont most nem értek egyet, vagy nem értelmeztem jól, az is lehet. Nem csak azok az emberek veszik el a saját életüket, akik gonoszok, itt kicsit úgy hangzott, mintha az, aki öngyilkos lesz, az gonosz, és mivel így tett, menjen a pokolra, de mennyi olyan eset van, amikor a kegyetlen világ hajszolja oda az embereket, hogy feladják az életüket, de ez nem jelenti azt, hogy ők maguk gonoszok voltak, és nem juthatnak a mennyországba.
És így a végére nekem eléggé kontrasztos volt a történet mondanivalójával, hogy elhunyt az anyuka, de a lányt a barátnője családja ugyanugy gyermekének tekinti, és így is van otthona, és akkor a végén a pokolban szenvedők a végszó. Összezavaró volt nekem ez így és nem nagyon tudom hova tenni, mert nem érzem idevalónak ezt a befejezést, mert már nekem nem az anyai szeretetről szól. :/
Az elején lévő viszont tetszett. Érdekes is egy kicsit, mert én, ha elveszítek egy tárgyat, vagy eltörik, vagy elszakad vagy bármi, akkor nem kifejezetten azt a dolgot siratom, hanem nekem az fáj, hogy azt számomra fontos személytől kaptam, és ezzel egy darab mintha belőlem veszne el, abból a részből, ami őt alkotja. Lehet ez hülyeség XD De én például így kötődök az emberekhez, tárgyakon kersztül is, erre utal nekem ez a pár sor, hogy lehet nem csak én vagyok így vele. XD
Bocsánat, hogy kicsit ha nyers voltam, meg a kettős érzéseim is így a végére ezzel kapcsolatban, ha megbántottak, bár tudom, téged nem lehet, meg nem is szándékom, de azért ne haragudj, ha mégis. ;;
Köszönöm, hogy olvashattam, és hogy itt voltál a challenge-ben, és fejlődtél nagyon is sokat! Örülök, hogy segített neked, remélem, hogy még hallhatunk felőled!^^
Szia
VálaszTörlésde furcsa volt tőled ilyen rövid novellát olvasni xD
Tetszett, hogy meghalt az anyuka, de viszont kisbaba is lett. M ert az élet tényleg ilyen, nagyon sokszor, amikor egy családban meghal valaki, akkor egy új családtag érkezik, és tényleg ez is mutatja, hogy az élet folyamatosan körforgásban van. szerintem ez tök érdekes, és bár fáj, de közben meg mégis boldogság.
Nagyon tetszett ahogy az anyai ölelésről írtál, és hogy más anyuka ölelése nem olyan, mint a te anyukádé. És hát... tényleg nem. De szépen, bensőségesen leírtad.
Azzal egyetértek Vivivel, hogy egy ilyen helyzetben pont, hogy azt mondod inkább az embernek, hogy sírjon csak, sírja ki magát, vagyis én is ezt tenném, mert a sírás gyógyító hatású egyébként ilyen helyzetben.
A végén lévő idézet szerintem is elvitte ezt az anyás hangulatot, amit megteremtettél, hogyha csak a jókról szóló részt hagytad volna benne szerintem az szép véget adott volna neki, és még a hangulat meg az összeköttetés is megmarad.
Köszönöm, hogy olvashattam és örülök neki, hogy tudtál fejlődni a challenge alatt!
Szia!
VálaszTörlésHűha, ez de rövid! *meglepett* De a rövidsége most találó volt! Tetszett, hogy nem magyaráztad túl a dolgokat, pont annyi volt leírva, amennyi kellett, tisztán, érthetően. Az idézetekkel adtál neki egy keretet, és elgondolkoztattál. Főleg az utolsóval. Föld, mint pokol? Elgondolkodtató... Mondjuk szépen meg van írva, hogy a jókat azért halnak meg, mert visszakérik angyalnak, a rosszak meg nem méltók arra sem. Ezzel nem értek egyet. Ez ilyen megnyugtató magyarázat. Ez az élet igazságtalansága. Ez nem vont el a novella élményéből, csak az én véleményem.
Azt azért be vallom, hogy az elején kicsit bizonytalan voltam abban, hogy ki kicsoda, kinek kije, ki beszél. De utána belerázódtam.
Szerintem méltó lezárása volt a challengnek, benne van (szerintem) az összes fejlődésed. Gratulálok!
Köszönöm, hogy olvashattam, remélem, még olvashatok tőled!
Szia^^
VálaszTörlésJahjj, hát megkönnyeztem;;
Végig a legjobb barátnőmmel képzeltem a novellát, ami eléggé meghatott. Szerencsére, mindkettőnk anyukája él, viszont nálunk és a másik anyukája kb a második anyukánk, és szörnyű volt belegondolni, de valahogy így történhetne velünk is.
Bár nekem elég furcsa volt, hogy a lányát ugyanúgy nevezte el. Mármint szép gesztus volt, viszont ezzel szerintem csak megnehezítette a lány dolgát a halál feldolgozásában.
Jahj és az utolsó bekezdés. Nagyon szép, viszont annyi érv és ellenérv szól mellette/ellene. Tegyük fel, egy angyal lejön a földre. minden zép s jó, míg akaratlanul elkövet egy hibát, akkor ő bukott angyal lesz? Illetve a rosszak a földön kínlódnk? Szerintem annyira nem rossz hely ez. Mármint félre ne érts, nagyon tetszett az utolsó bekezdés, csak nagyon elgondolkodtatott annal ellenére, hogy nem igazán hiszek ebbe.
Szerintem rengeteget fejlődtél, és nagyon örülök, hogy itt voltál.
Köszönöm, hogy olvashattam!^^
Szia!
VálaszTörlésTyű de nehéz témát választott mindenki, és igen hát a dal is adja magát, mégis olyan rossz volt ezt olvasni, mert nekem még nincs gyerekem, ezért aktuálisan úgy gondolom, hogy a legrosszabb és legfajdalmasabb dolog ami történhet velem, hogy elvesztem anyát. És ebbe így belegondol az ember ilyenkor hogy egyszer mindenki meghal és olyan ripbe vagyok, utána 1 napig ezen kattogok.
Szerintem amúgy még sosem volt ilyen osszeszedett novellad, mint ez. Pedig amikor elkezdtem olvasni egy picit aggódtam azon, hogy ilyen fiatalon képes leszel-e atadni az érzelmeket, de abszolút átjott minden, amit szerettél volna, jól meghasgattad a szívem vele.
Én igazából az utolsó bekezdés első felét értem, mert az élet mindig a jókat viszi el, és itt az anyukajara gondoltál angyal képében, szerintem ha itt megallsz, az egy nagyon jó befejezés lett volna, szivfacsaro és a végén odavag az embernek, hogy igen, az élet többször igazságtalan, mint kellene lennie. A második fele, "akik gonoszak voltak..." részre pedig kérek majd egy magyarázatot, hogy te mire is gondoltál.
Szerintem nagyon erzelemdus novella lett, nagyon örülök neki, hogy ilyen sokat tudtál fejlődni, remélem olvashatok még tőled sok történetet! ^^
Szia!^^
VálaszTörlésHát bocsánat, hogy ilyen késve írok, de nem feledkeztem meg a novelládról!
Aztaaaa, hát nekem most nagyon átjött ez a novellád, az érzelmek, és a történet is. Annak ellenére, hogy ilyen nehéz témát választottál nagyon helyén volt minden!
Hát ez tényleg egy annyira szörnyű dolog lehet, elveszíteni az anyukád, hogy bele se tudok igazán gondolni. Nem is tudom mi lenne velem nélküle, remélem hogy jó sokáig nem is kell még megtudnom.
Engem az a része fogott meg a legjobban, mikor a barátnőkről írtál, és hogy az egyikük anyukája a másiké is. Ezzel nagyon tudtam azonosulni, mivel én is benne vagyok egy ilyen helyzetben, de hát azért egyáltalán nem olyan, mintha a saját anyukámról lenne szó.
A végén lévő idézet második fele nekem sem passzolt a novellához, de kíváncsi vagyok te hogy értelmezted azt a részt : D
Nagyon örülök, hogy itt voltál végig a challengben, és körről körre olvashattuk a fejlődésed, remélem sokat tudtunk neked segíteni!
Remélem, hogy a következő challengben is találkozunk!^^