Egérfarkfű és Azálea [Hyunjin]

 

Ajánlott zene: Derik Fein – Don't matter

"Démonok kínozzák az elmém" – Derik Fein

Egy test, melyben egy lélek él. Egy test, melyet ez a lélek elítél. Egy élet, amit ez a lélek nem ebben a testben kíván. Az én lelkem, mi távozni akarván folyton rávesz erre.

 

Ma is ugrottam. Viszont hiába vetettem le magam a legmagasabb pontról a közeli hegyen, hiába tört el rengeteg csontom, mégis itt vagyok, és nincs semmi bajom. Utálom. Legyen az bármi, tényleg bármi, nem engedi, hogy végre nyugalomra térjen lelkem egy másik testben, esetleg egy másik világban. Nem, úgy tűnik, nekem még itt van dolgom, ha már ennyire nem engednek el erről a földről. 

Most jönne mindenki, hogy a családdal kellene beszélnem, barátkoznom, szereznem egy pasit, de minek? A családom tojik rám magasról, a barátaim mind elhagytak, mikor három éve rohamos változáson mentem keresztül. Tehetek én róla, hogy nem kellettem az anyáméknak, ezért kidobtak, én pedig emiatt változni akartam? Hát, kicsit talán az én kezem is benne van, de komolyan emiatt hagytak ott a francba. 

Nem éreztem tovább maradásom, így elköltöztem Szöulból. Jó döntés volt, sőt, talán a legjobb. Itt csend volt, tiszta levegő, sok erdős rész hatalmas mezőkkel. Akár egy álom, gyönyörű volt. A kedvencem mégis csak a hely volt, ahol éltem a mindennapjaim. A világítótorony. Egy gyermekkori ábrándom vált valóra, mikor megláttam, hogy éppen eladó egy. Vonzott magához az épület. Úgy húzott magához, mintha a mágnes negatív vége én, míg pozitív pedig a torony lenne.

Most is éppen oda tartottam, hogy végre bekuckózzak a kis, kör alapú otthonomba. Hideg volt már így este a parton. A szél is gyengéden fújdogált, ami rátett arra, hogy még jobban fázzak a hazafele úton. Ez az ára, ha az ember próbál úgy megélni, hogy épphogy telik ételre, italra és a világítótorony fenntartására. Nincs autóm, de nem is tudnék vele eljutni teljesen a toronyig, hisz nincs út kiépítve hozzá. 

Ritka, ha bárki egy hónapban is eljön ide, de ők is általában hamar távoznak, mikor meglátják már-már őrült énemet szambázni az épület tetején, nem félve a haláltól. Miért is félnék a haláltól, ha egyszer nem tudok eltávozni erről a kegyetlen földről? Van így bármi értelme annak, hogy ódzkodjak megtenni olyanokat, amiktől mások halálosan félnek? Imádtam a tetőn ülni. Megnyugtatott. Kellemesen éreztem magam, mikor onnan leshettem a nap csodálatos vonulását, ahogy aranyra festi az óceánt a szemeim előtt.

Pazar látvány esténként, de a reggeltől minden kezdődik elölről. Újból próbálkozom, újabb módszerekkel. De mégis... Olyan, mintha egy idegen cselekedne helyettem. Ha valaki kérdezné, milyen érzés, ha irányítanak, akkor tudnék válaszolni. Mert olyan, mintha valami zsinórokon rángatna, akár egy marionett bábut. 

Ezek az esték mégis a mentsváraim voltak. Mert ekkor Ő mindig mellettem termett. Sose tudtam, hogy honnan, hogyan érkezett, de mindig eljött. Sokáig úgy éreztem, hogy nem is létezett, csak beképzeltem magamnak, mert túlságosan is magányos voltam, de nem. Ő élt, lélegzett, dobogott a szíve, és teljes mértékben látták őt mások is. Mikor este látogatta valaki a lakhelyemül szolgáló épületet, míg mi éppen a tetőn ülve lógattuk a lábunkat a semmibe, olyanok szoktak elhangzani, hogy „két őrült ül a tetőn”, „kicsim, ne vegyél róluk példát, menjünk innen”, „menjünk, még mielőtt levetik magukat”. Fájt, hogy csak este lehetett velem. Napközben sose láttam. Míg a nap le nem hunyt, addig az életem egy kínszenvedés volt, mikor hirtelen a hold az ég alját verdeste, megérkezett az életembe jókedvet hozó. Ő nem tudott róla, hogy mennyire meg akartam halni végre. Nem volt kiért élnem. Család? Barátok? Szerelem? Ugyan, ezek számomra nem léteztek. Egyedül fog elérni a vég.  

Siettem, hogy még azelőtt hazaérjek, hogy a nap teljesen eltűnik a végtelennek látszó víz mentén. Még fájt minden porcikám. Éreztem, hogy nem volt olyan rég, hogy levetettem magam a magasból, de mindhiába, csak szenvedést hoztam magamra, nem a hőn áhított nyugalmat.

– Késtél. – Halkan szólt a már jól ismert, nyugtató hang. Felemeltem fejem, s a sötét föld helyett a torony tetejét vizslattam.

– Mióta vagy itt? – kérdeztem, majd még mielőtt bementem volna az épületbe, megvártam a válaszát.

– Nem olyan rég óta. Hol jártál? – érdeklődött.

– Ah, majd mesélek. Ha vársz egy kicsit, akkor már nem kell lenézned rám onnan fentről. – Néztem, miközben vártam valami reakciót, de a homályban nem láttam szinte semmit, így reméltem, hogy megvárja, míg felérek a magasba, mellé. Elfordítva a kulcsot a zárban már nyitottam is az ajtót, s magam után bevágva azt rohantam a lépcsőn. Mikor kiértem a terasz részre, a korlát szélén csimpaszkodva szenvedtem fel magam a – nem túl biztonságos – tetőzetre. Előttem ült a férfi, mikor felértem.

– Hyunjinie~ – köszöntöttem, és egy nagy ölelésben részesítettem. Karjaim erősen fonták körbe derekát, úgy próbáltam jobban kifejezni felé a hiányát, amit napközben éreztem. Nem voltam a szavak embere, így mindig inkább cselekedtem, mintsem beszéltem. Megéreztem kezeit, ahogy hátamra simulva húznak közelebb – a furcsán forró – mellkasához.

–   Te is hiányoztál, Hwayoung – motyogta nyakamra. A meleg levegő, amit kifújt ajkain, csiklandozta bőrömet, de kellemesen esett, ahelyett, hogy visszatarthatatlan nevetésre késztetett volna. Furcsa volt. Nagyon érdekes volt, amit éreztem. Nem lehetett vonzalom, mert nem a szavaiba estem bele, nem lehetett vágy, mert nem a szépségét láttam szemeim előtt. Én a lelkéért voltam oda. A majdhogynem hófehér belsőjéért, amit egy aprócska, halványszürke pöttyöcske rondított el, mégis csalogatott magához. Mi ez? Fiatal voltam, de ilyen érzést még nem tapasztaltam.  

Elváltunk egymástól, s a határtalan, meseszép ég felé fordultunk. Lestük az apró, fényes csillagokat a szinte fekete alapon. Egy hullócsillag szántott el a sötét égbolton. Egyből kívántam, szinte el se jutott agyamig, mit teszek. Meg akarok halni végre.  

Megráztam a fejemet. Nem! Én nem ezt akarom. Nem ezt kívántam. Mi történik velem? Már nem csak a testem, hanem az elmém is irányítja? Ezt… ezt elképzelni sem tudom, hogy megtörténjen, de amiket átélek nap, mint nap erre engednek következtetni. A fejembe férkőzött. Miért csak most? Miért pont most? Hyunjin… Segíts! Szabadulj meg tőle. Mindegy mi ez, ki ez, de ments meg tőle. Érzem, hogy miatta történt minden rossz az életemben. Csakis miatta. Hisz miért dobtak volna ki tizenkilenc év szeretettel teli év után csak úgy? Miért hagytak el a barátaim ilyen apró okból? Miért gondolok minden nap arra, hogy mi fáj, miért szenvedek? Olyan volt, mintha belőlem táplálkozna.

 

---

 

Már hajnalodott, mikor ugrottam. Nem értettem, mikor kerültem a tornyot fedő cserepekre, hogy most miért ugrottam. Viszont most más volt. Most nem azt éreztem, mint a többi alkalomnál. Most féltem. Nem akartam elmenni. Nem akartam Őt itt hagyni. Élni akartam, de már ellöktem magam az ereszről.

Zuhantam a mélybe. Szemeztem az egyre világosodó éggel, mígnem a menetszél hajamba kapva arcomba nem terelte tincseim. A süvítő levegőt hallottam, s éreztem, hogy egyre lejjebb esek. Meg akartam kapaszkodni valamiben, de nem tudtam. Egyedül, magányosan közeledtem a föld felé. Még vettem egy utolsó, mély lélegzetet, meg akartam jegyezni az illatokat, érzéseket. Nem tudtam, mi vár rám, ha becsapódok. Ahogy a súlyom egyre gyorsította esésem, úgy kiáltottam fel félelmemben. Nem akartam itt hagyni.

– Hyunjin! – kiáltottam a semmibe, hátha meghallja, és nem leszek egyedül, mikor a túlvilágra térek. Most nem akartam egymagamban lenni. Nem így akartam elmenni, nem most.

Érzékeltem, hogy már közel a vég. A menetszél vészjóslóbban susogott fülemben, a friss, kellemes illat, mit úgy szerettem, most taszított magától, a levegő mégis óvatosan fogta közre apró testem. Eddig nem ilyen érzés volt zuhanni. Nem éreztem ezt. Megbánást.

Hirtelen egy hatalmas kezet éreztem meg hátamnál, s egy másikat combom alatt. Nem sodort a légáramlat a talaj felé, mivel a két erős kar szorosan, védelmezően tartottak. Időközben görcsösen összezárt szemeim újból kinyitottam, még a történtek miatt rémülten, félve lestem ki pilláim mögül. De amit magam előtt láttam, olyan volt akár egy álom, amiben mi ketten vagyunk csak.

Ő tartott karjaiban, de nem a talajon. Lebegtünk felette. Nem állt a földön, hanem repült. Velem a karjaiban. Két hatalmas, méltóságteljes, eszméletlen gyönyörű szárnya segítette őt, tartotta két ember súlyát, úgy úszott a lég tengerén. Azt hittem angyal, de elvetettem ezt, mikor láttam, hogy dicsőségét alkotó tollai korom feketék, mint akit ezzel büntetnek. De el nem tudom képzelni, mit tehetett, hogy ily ocsmány büntetést érdemeljen.

Felpofoztam magam. Ébredj, Hwayoung! Oh Hwayoung! Ez egy álom, ébredj fel! Nem vált be. Még mindig Hyunjin oltalmazó karjai között voltam, de észre sem vettem, hogy már a világítótorony kilátó részén. Tekintetem folyamatosan az újonnan felfedezett két részét vizslatta. Kezemmel felé nyúltam, mindent kizárva, ami körülöttem történt. Hozzáértem a puha tollakhoz. Fenségesen, óvóan ölelték körben apró ujjaim, ahogy lassan fedeztem fel azt.

– Ez-

– Hwayoung! Jól vagy? – szakított félbe aggódóan, halk hangon. Nem tudtam felelni kérdésére, mert még mindig a történtek hatása alatt voltam.

– Gyönyörű. – Bátrabban húztam végig ujjaim, szép lassan tenyerem az éjfekete tollazaton. Egy holló szárnyához tudtam hasonlítani, de ez kecsesebb, felsőbbrendűbb volt. Az ébenfekete szín a rosszat, bűnt, de ragyogást juttatott eszembe. Először angyalnak, majd démonnak hittem. De ő egyik sem. Nem olyan tökéletes, mint egy angyal, mégis szebb, mint egy közülük. Nem olyan romlott, bűnre hajazó, akár egy démon. Nem lehet egy a kettő közül, mégis szárnyai voltak, amikkel most mentett meg.

– Köszönöm, Jinie – mondtam ámulatban tőle, a valójától.

– Miért ugrottál? Nem elég, minden nap látom, ahogy a halálba vágysz, próbálod megölni magad, de most miért? – Folyamatosan beszélt hozzám, de az agyamig nem jutott el egyetlen szava sem. Egy valamit láttam. Rettegve meredtem ijesztő tükreibe. Ez nem angyal, de nem is olyan, mint Hyunjin. Róla sugárzott a negatív energia. Ránéztem, s kirázott a hideg. Neki szarvai voltak, mik fejéből kinőve varázsolták őt még rémisztőbbé. Észrevette, hogy figyelem. Kidugta szájából nyelvét, s lassan végignyalta ajkait. Ocsmány volt, ahogy sötétlila ízelőjével szántott végig azokon a taszító, cserepes ajkain.

– H- Hyun- Hyunjin… e-ez… ez mi? – kérdeztem dadogva a frusztrációtól, amit az idegen, hátborzongató férfira hajazó, szarvakkal rendelkező valami idézett elő.  

– Micsoda? – nézett rám értetlenül, de én nem vettem el szemeim a minket figyelő lényről, aki a toronyhoz közeli fa tetején csücsült. Hyunjin észrevette, hogy a háta mögé meredek, így megfordult, s azonnal kiszúrta a lombkoronán tanyázót.

– Woojin. Ideje menned. Még mielőtt kieszelem, hogyan küldelek vissza a pokolba. – Nyíltan fenyegette. Úgy beszélt, mintha éppen itt se lennék. Nem értettem. Pokol… Szóval létezik. De, ha pokol van, akkor menny is, nem?

– Hyunjin fényangyal. Nem is. Már nem vagy angyalka. – Már nem angyal? Akkor mi? Ez… Ha csak egy álom, akkor minél előbb fel akarok ébredni. De… De, ha véletlenül ez volna a valóság. Hyunjin, hagytál volna meghalni. Megőrültem. Hyunjinból valami angyalszerűt alkottam, míg egy vadidegent démonként láttam magam előtt.

– Démon – biccentett felé. – Ne várd meg, míg Lucifert hívom, hogy tessékeljen vissza a tömlöcödbe. Kínozd a pokolra jutott halandókat, ne a még életüket élőket! – dorgálta meg fenyegetően. Viszont a Woojin nevű teremtmény rá se hederített, de még arra se, hogy mit papolt a szárnyas lény. Teljesen nekem szentelte figyelmét a démon. Szembogarait le nem emelte volna a félelemtől reszkető testemről. – Ne merj ránézni! – szólt Hyunjin oltalmazóan, s egy pillanat nem telt el, de eltakart dicső tollainak százaival. Hirtelen ért a gyengéd fuvallat, amit szárnyai képeztek, így közelebb bújtam hozzá, míg ő továbbra is karjaiban tartva őrzött. – Távozz!

– Nem kell azt mondani. Unom a románcotokat, úgyis mennék. – Románc?! Mit lát ez? Még, hogy román- Ez… Mégse lenne vak a szarvas, baljós lény? Hisz lehetséges. Érzem magamon, hogy nem barátként gondolok már Rá. Egy ideje többet érzek, jobbat, mint barátságot. Ez szabadabb, szenvedélyesebb, mélyebbről jön, mégis rémisztően fájdalmas. Ilyen lenne szeretni valakit? Akkor én most… Először a szavait kedveltem meg, majd szépségét, később lelkébe bonyolódtam bele. A beszédet, a kinézetet tudtam érzéshez kötni, de az érzéseit, Őt magát nem. De most már tudtam. Amikor valaki belsőjéért, érte, a valójáért vagy oda, az a szerelem. Egy gyönyörű, de veszélyes érzés.  

Észleltem magamon, hogy egyre kevésbé tudok koncentrálni a civakodásukra, vagy bármiféle hangra, képre. Csak Hyunjin vigyázó kezeit, testének melegét, szívének hangos dobbanásait éreztem. Az, hogy a külvilág megszűnt számomra, megnyugtatott. Elfeledkeztem mindenről, ami kora reggel történet, csakis az apró érzésekre tudtam figyelni. Az ütemes dobbanásai ellazítottak, s azt vettem észre, hogy egyre laposabbakat pislogok. Elnyelt az álmok mezeje, mint amit nem olyan rég a föld próbált.

 

 

Hyunjin:

 

Éreztem, hogy Hwayoung teste egyre nehezedik karjaimban. Azonnal rájöttem, mi történt, mikor lepillantottam rá. Elaludt. Halkan szuszogott, zavartalanul. Megfeledkeztem arról, hogy éppen kivel folytattam szócsatát, jobban érdekelt Ő. Hogy jól legyen, kialudja magát, ne kelljen ilyen borzalmakat átélnie az itt élősködő démon miatt.

– Na, mi van, Rómeó? – nevetett Woojin a fán. Már hasát fogta a kacaja közben, de hamar abbahagyta, mintha az előbb nem is lett volna jókedve, gyilkos lélektükrökkel méregetett. Kiolvastam belőle a haragot, a mélyről áradó utálatot, az undort, de ott volt köztük az élvezet is. Élvezte a helyzetet, hogy újabb hibát követek el. De nem érdekelt, amíg neki nem esett bántódása. Nem bírtam tovább nézni szenvedését, így lassan egy éve jelentem meg az életében. Akkor még nem tudtam, hogy Woojin találta meg, mivel távolról irányíthatta. Olyan távból, ahol már nem tudtam érzékelni a jelenlétét. Most mégis vészesen közel merészkedett.

– Semmi, démon. És tudhatnád, hogy a nevem Hyunjin, te féreg.

Ránéztem a nőre a kezeim közt, majd lerepültem a hálószobájának szintjére. Szerencsére nyitva hagyta az ablakot, így csak be kellett röppennem rajta. A helyiségbe érve azonnal az ágy keresésére igyekeztem. Amint meglett, közelebb lépdeltem hozzá, s óvatosan lefektettem a matracra Hwayoungot. Néztem volna még békés arcát, hallgattam volna szinte nesztelen, szabályos légzését, de most más dolgom volt. Elkapni Woojint.   

Az ablakon távoztam a toronyból, egyből a fa felé vettem az irányt, de a démon már rég nem volt ott. Kihasználta a lehetőséget, hogy előnyre tegye mocskos kezét. Viszont kiszúrtam, ahogy az erdő előtt bóklászik. Oda indultam, s szárnyaimnak köszönhetően hamar elé értem.

– Woojin, ne akard úgy végezni, mint legutóbb! Ez nem egy véletlen műve lesz, hanem eltervezett. – Megkeményedtek izmaim, ahogy próbáltam visszatartani magam attól, hogy most azonnal büntessem meg.

– Most félnem kéne? – érdeklődött hatalmas vigyorral ajkain.

– Félned hát! Most nem köt az angyalság. Már tehetek veled olyat, amit elképzelni sem tudsz, mégis ordítanál a fájdalomtól. – Lelki szemeim előtt már ezt a kegyetlen jelenetet láttam, mikor megszakított kérdésével.

– Pont én? – kérdezett vissza játékosan, szarkasztikusan hahotázva.

– Pont te. Ez jár, ha olyannal szórakozol, ami az enyém – hangsúlyoztam az utolsó szót. – Húzd el a beled, mielőtt most talállak a semmibe küldeni! – izzottak a szemeim, s végre megrendült szavaimtól. Örüljön, hogy még nem cselekedtem, de vissza kell térnem hozzá. Ha nem félteném ennyire, akkor már rég szétporladt volna a démon, de ráérek később elintézni.

– A viszont nem látásra, Rómeó!

– Mondom, hogy nem vagyok Rómeó! – kaptam hangja felé tekintetem, de épphogy elkaptam azt, ahogy elnyeli a föld. Szuper. Visszatért oda, ahova való.

Nem gondoltam többet arra, hogy egyáltalán itt járt. Egy dolog ugrált szemem előtt. Még pedig, minél előbb térjek vissza hozzá. Rossz érzésem még nem múlt el, s ahogy közeledtem Hwayounghoz, úgy terjedt szét bennem jobban e borzalom. Gyorsabban nem is csapkodhattam volna szárnyaimmal. Mikor berepültem az ablakon, szembesültem a ténnyel, hogy…

 

*---*---*

 

Hwayoung:

 

Mi ez? Nem bírtam mozdítani tagjaim, s valamiért lélektükreimet fedő szemhéjam nem szándékozott felhúzódni, így nem láttam semmit. Hangokat hallottam. Egy női hangot.

– Kicsim! – sírt fel, majd megéreztem egy meleg kezet, mi összekulcsolódott az enyémmel. – Hallasz engem, Hwayoung-ah? – kérdezte. Szerettem volna bólintani, vagy kinyitni szám és válaszolni, de nem ment. Egy aprót sem mozdultak, mintha nem én parancsoltam volna nekik. Erős próbálkozások árán nehezen, de megmozdítottam egy kicsit az ujjam, amit körbefont sajátjaival az ismerős, lágy női hang tulajdonosa. – Hwayoung! Megmozdította az ujját. Éreztem! Doktor úr, most már felébred, ugye?

– Úgy tűnik asszonyom, hogy igen. Adjunk neki egy kis időt. Sokáig volt távol, hogy azonnal kinyissa a szemeit. – Ahogy befejezte mondatát, nem kellett tovább erőlködnöm, hogy felnyissam pilláim, amiket az éles fény miatt azonnal összezártam. Óvatosan résnyire nyitottam őket újból, s szép lassan egyre szélesebbre tártam. A hófehér plafontól kezdve egészen a falakig minden vakítóan világosnak hatott.

– Kicsim! – zokogott fel a nő, majd magához vont. Nem tudtam, hogy ki ő, míg meg nem éreztem nyugtató, kellemes illatát. Anya.

– Hwayoung-ah! – Odakaptam tekintetem, ahonnan a hang szólt. Mély, érdes hangjáról azonnal felismertem. Apa.

 

 

---

 

Kómában voltam három évet. Sőt, több, mint hármat. Annyi időt, ami azóta telt el, hogy “kidobtak otthonról”. De kiderült, hogy az nem történt meg. Azt akkor láttam, amikor kómában voltam. Nem tudtam, hogy most minek higgyek. Annak, amit én láttam, vagy amit ők mondanak? Létezett-e Hyunjin, vagy sem? Nem tudtam. Nem tudtam azt sem, hogy hamis volt-e, amit láttam. Megbolondított, de nem tudtam választ adni a kérdésemre. Nem éreztem másképp magam, mint ahogy elvileg akkor, mikor még vele voltam. Olyan volt, mintha még mindig lenne lehetőségem látni Őt.

Ma távozhattam a kórházból. Éppen szedelődzködtem, miközben vártam a szüleimre, hogy végre hazavigyenek. Belegondoltam, hogy milyen régen jártam már a saját szobámban. Nyílt az ajtó, mire oda sem nézve szóltam.

– Segítenétek egy kicsit? Több cuccom van, mint gondoltam. – Nem fordultam arra, hanem pakoltam tovább, de nem érkezett válasz. – Anya, komolya- – félbeszakadt mondatom, mikor megpördültem tengelyem körül, de nem édesanyámat láttam az ajtóban. Hanem Őt. – Hyunjin – mondtam nevét ledöbbenve.

– Jó újra látni, Hwayoung! – közölte apró mosollyal száján. Ezt most…

– T-te itt? Megint kómában vagyok? – kérdeztem értetlenül, idegesen.

– Nem. Itt vagyok, Hwayoung-ah. Teljes valómban. – Becsukta maga mögött az ajtót, majd a kis pöcköt elfordította rajta, hogy kívülről más ne jöhessen a szobába. Nem éretettem cselekedetét, ezért kissé megijedtem. Közelebb lépett felém, egyre közelebb ért, mikor szárnyai kibontakoztak hátából, és súlytalanul ékesítették őt. Mi vagy Te? – Bukott angyal – válaszolta meg a fel nem tett kérdésem. – Bukott angyal vagyok, Hwayoung.

– Hoztál virágot. – Ahelyett, hogy szavaira reagáltam volna, kiszúrtam, hogy kezében egy csokrot tart. Nem ismertem fel egyik virágot sem.

– Igen, hoztam – helyeselt. – Tudod, virágot a leggyönyörűbb virágnak. – Ezt szó szerint értette, ugyanis a nevem gyönyörű virágot jelent, tudtam, hogy erre gondol, de az, hogy leggyönyörűbbnek nevezett, felforrósította arcom. Jól esett bókja, mit most végre nem burkoltan kaptam. – Örülök, hogy észrevetted, de éppen most mondtam, hogy bukott angyal vagyok – nézett le rám. Fel se tűnt, hogy egész a falig hátráltam, s ő alig hagyott apró rést kettőnk között.

– Létezel? – kérdeztem félve, elnézve helyes arcáról, próbáltam figyelmen kívül hagyni orcáját tökéletesen keretező, hosszú, szőke haját.   

– Létezem. De, ha a szemednek nem hiszel, és még nekem sem, akkor higgy a kezednek – mondta, majd azzal a karjával, amiben a virágok voltak, megfogta enyémet, s szívének helyére, majd puha tollara nyomta. Éreztem, hogy vert a szíve, szárnyát alkotó hosszú tollai úgy bújtak ujjbegyem alá, mint mikor először érintettem őket. Ez Ő. Élt, és itt volt.

– Hyunjin – néztem fel rá. – Te… Én… Én láttalak, de kómában voltam, és-

– Nincs semmi baj – szakított félbe. – Látsz engem, én is téged. Tudod, Woojin mindig a gyengébb helyzetűekre utazott. Ne haragudj, hogy nem mondtam el, de nem tudtam, hogyan reagáltál volna arra, hogy éppen kómában vagy. – Egyem meg, de aranyos, nem lehet rá haragudni. Nem mintha tettem volna. 

 

 

– Mik ezek? – kérdeztem, miközben rámutattam a kezében tartott virágokra. Már eltelt egy jó tíz-tizenöt perc, mióta közölte velem, hogy igenis egy bukott angyal. Próbáltam terelni erről a szót, de nem engedte. Még nem tudtam feldolgozni teljesen azt mind, amit kiejtett azokon a csodás, vonzó ajkain. Például azt, hogy Woojin irányította kezdetektől a gondolataim. Ha voltak is sajátjaim, kevés. Mindet ő ültette fejembe, én csak tovább bonyolítottam. A testemre tudott csak később hatni. Ez olyan hihetetlennek tűnt. Olyannak, akár percekkel ezelőtt az, hogy léteznek démonok, angyalok és köztük a bukott angyalok.

– Egérfarkfű és Azálea. Egérfarkfű – mutatott a fehér, apró virágokra –, mint szenvedés és gyógyulás. Kínlódtál eleget, most gyógyulj meg teljesen. Azálea – fogta meg kecses, hosszú ujjaival a rózsaszín, hatalmas szirmokkal rendelkező növényt –, akár a szerelem, szenvedély. Ezt érzem minden pillanatban irántad.

 

Rájöttem, hogy az életben csodás érzés szeretni valakit teljes szívemből. De az még gyönyörűbb, mikor az, akibe te mélyen beleestél viszonozza érzéseid. Nem számít a tegnap, vagy a holnap. Csak a mának élünk, hisz az én életem rohamosan közeledett a vége felé, míg Hyunjint nem fenyegetett semmi ilyesmi. Én megöregszem, meghalok, míg ő alig változik bármit, s él tovább, akár több évezredig. De nem bántam addig, ameddig vele lehettem. Mellette. Védelmező szárnyai között, forró, széles, biztonságot nyújtó mellkasához bújva, hallgatva biztató szavait, érezve szívünk egy ütemben dobogását.

---

*Egérfarkfű: jelentése gyógyulás, szenvedés
*Azálea: jelentése szerelem, romantika, első szerelem, törékeny szenvedély, mérséklet, szenvedély, a nőiesség jelképe Kínában

Sziasztok! ^^

Húúú, azért egy kicsit félve osztom meg... Nem tudom, én egész jónak érzem, imádtam írni, de alapból nem is ez volt az, amit akartam, de ez így sokkal jobb, mint amit eredetileg terveztem ;-;

Hát, remélem, tetszett, illetve, hogy most nem volt benne annyi túlmagyarázásom ><

De ahhhh... Kis psycho Hyunjin is került bele, de na >< az kellett xD

Fun fact: az egészet a demons, suicide szavak illetve a "Don't matter how hard I fall
No matter how fast I hit the ground
Go on and break all my bones
But you will never break me down" rész ihlette, tehát nem éppen a dal jelentését vittem bele, és hát a démon szó eldöntötte, hogy ez biza fantasy lesz...

Komolyan mondom, most kicsit félek a visszajelzésektől 🙈