Ismered az érzést?

 

Dal:

Azariah - Hazug világ

"Néha mindennel sírunk, csak könnyekkel nem." – Gregory David Roberts

Ismered az érzést? Azt a fojtogató borzalmas emóciót, amikor szíved szerint sírnál, hisz minden okod megvan rá, de egyszerűen nem megy. 

A szoba néma vakságában elrejtőzve sem tudod előcsalni azokat a nyamvadt könnyeket, amik az előbb még azért kiáltottak, hadd szabadulhassanak, de most mint akik szégyenlősek, inkább elbújtak, és fel sem akarnak tűnni.

Talán megint a könnycsatorna fogságába estek volna? Hogyan eresztheted ki őket a szabadba, mikor bármi keserű emléket idézel fel, sem hajlandóak magukat mutatni? Már olyan mélyen magadba szálltál, fel sem tűnt, hogy a vak némaság körületted meg sem rezzent, sőt, mintha az közelebb lett volna, mint a sírás, amit már magad kívántál előidézni. 

Végre kiadhattad volna magadból azt, ami már felgyülemlett. Mióta is kezdted ezt a falat építeni? Hisz alighogy letettél egy téglát, és máris félfalad lett, amit seperc alatt egy kész fal váltott.

Pontosan mióta is gyülemlik ez a rengeteg tégla – sérelem? Egy hónapja? Dehogy. Kis híján egy éve? Közelít. Két éve? Valami olyasmi. Hát, de ez rengeteg idő, amíg halmoztad a temérdek téged ért rémséget!

Máris felbukkant az örök kérdés, ami már mióta kísért téged... De akkor mégis… Mégis miért nem tudsz sírni? 

---

Sziasztok!

Hát, ez tőlem egy szokatlan egyperces lett, de nem is bánom, ennek szerintem nem kellett több, csak így ennyi épp elég.

Remélem, annyira nem rossz, én egész erősnek érzem... :D

Köszönöm, hogy olvastad! ^^

Kísértesz vagy segítesz?

Dal: Tomorrow X Together - Sugar Rush Ride

"Mennyire őrültje az ember elsősorban nem is annak, amire vágyódik, hanem magának a vágynak; (...) nem józanodásra, hanem mámorra és vágyra törekszik, és semmitől sem fél jobban, mint attól, hogy várakozásaiban, azaz áhított megcsalatásában csalódhatnék." – Thomas Mann

Gondolatok, ó, olyan luxusnak számított, ha egy értelmessel összefutottam, de az elme katyvaszában, ha volt is ilyen: elveszett. Miért? Nem éppen nehéz erre a kérdésre választ adni, csak szimplán egyáltalán nem találtam mást értelmesnek. Egy dolog azonban megnyugtatott. 

Tudtam, hogy nem volna szabad engednem, hogy itt legyen, hogy az ágyam mellett helyet foglaljon, majd onnan tartson engem szemmel, azonban valami mégse hagyta, hogy elűzzem. Nem is tudom… Megpróbáltam ezt a fejtörőt megfejteni, majd pedig arra jutottam, hogy mi van, ha azért hagyom neki, hogy nézzen, hogy itt létezzen, mert így legalább tudom, hogy van itt valaki. Mert lehet, hogy magányos vagyok, de így legalább nem vagyok egyedül. 

Láttam, hogy mi ő, ki ő, és mégsem érdekelt. Még mindig hagytam neki, hogy itt legyen. Már nem tudtam, hogy azért, mert még mindig a csendes társaságra vágytam, ami olyan, mintha ott se lenne, mégis nyugtató, nem mintha tényleg teljesen egyedül lettem volna, vagy éppen azért, mert féltem tőle. Mindkettő elképzelhető volt. 

Amikor itt volt, akkor mindenem azonnal érzékenyebb lett. A hallásom pontosabb lett, a látásom élesebb, az ízlelésem, szaglásom úgyszint mintha fejlődött volna. Viszont egyedül csak akkor, amikor ő itt volt. Máskor soha. 

Sokszor alig lépek be a lakásba, máris mintha alakot váltottam volna, és máris tudtam, hogy jelen volt. 

Vajon nincs másra ideje? Ennyire unatkozna? Mégis mi a francért kísért engem? Amikor jelen volt nem csak az előbb említett érzékeim lettek erősebbek, érzelmeim azokkal együtt erősödtek. Hatással volt rám, a mélyről felhozta a felszínre a gödörbe zuhant énem. Aztán, amikor el kellett mennie, akkor minden egyes alkalommal azt hittem, valami csoda folytán szárnyakat növesztek, vagy talán ő maga elkap, ehelyett minden egyes alkalommal természetfeletti sebességgel zuhantam vissza a szakadékba, melynek alja minden egyes nappal, mintha csak egyre mélyebbre és mélyebbre került volna. 

Ezt élvezte volna? Ezért látogatott volna egyre nagyobb gyakorisággal? Emlékszem, eleinte csak talán havonta egyszer, ha felbukkant. Ezt váltotta havi két alkalomra. Majd ez is egyre jobban megszaporodott, már ott voltunk, hogy havonta háromszor, majd heti egyszer, mígnem elértünk a mához, mikor már naponta kétszer is eljött hozzám. Egyszer reggel munka előtt, a reggeli kávém kortyolgatása közben, majd pedig este, a nyugtatóim beszedésekor. 

Nem mertem belegondolni, hogy vajon mi előnye származott abból, hogy ilyen gyakorta meglátogatott. Azt viszont tudtam, hogy felemelő érzés, amikor jelen van. És egészen addig a pillanatig a felhők felett éreztem magam, míg újra kámforrá nem vált. 

Még nem láttam. Tudtam, hogy jelen volt, vagy követett az árnyéka szobáról, szobára, de még soha nem láttam. Tisztában voltam azzal, hogy este, mikor már az ágyban fekszem, és várom, mikor taszít a fáradtság a semleges sötétségbe, akkor ő ott van, és figyel. Tudom, hogy néz. Vár. Nem tudom, hogy mit. Lehet, sose fogom megtudni. Még nem volt olyan, hogy este úgy aludtam volna el, hogy ne lettem volna kiszabadítva az egyre mélyülő gödrömből. Azt azonban érzem, mikor eltűnik míg én az álmok mezejét kergetem, s még a vakságot jelképező sötétségben a boldogságot kutatom. 

Ó, szerencsém volna, ha álmodhatnék. De hát már az álmok világa sem enged be ajtaján! Hát még az élőké… Az emberek… Kegyetlenek. Ezt ki ne tudná? Az, aki azt hiszi, hogy az élet csodaszép és jó, szivárványok és unikornisok ugrálnak egymás hátán. 

Pedig jaj, az élet, az emberek… Egytől egyig lélekfacsaróak. Ha le kellett volna írjam kötlőibben, akkor mindenképp magamat egy már többször kifacsart fél citromnak festettem volna meg, míg az életet a kapzsi, minden cseppet is kierőszakoló embernek írtam volna le, hogy már pedig azok az utolsó cseppecskék, amelyek maradtak is szükségesek a mennyei limonádé elkészítéséhez. Azon limonádéé, amelyből Ő szürcsöl minden egyes átkozott alkalommal, amikor itt van. Talán nem ő az, aki minden erejét beleviszi abba, hogy kinyerje azokat az utolsó csöppöket, de nem is tesz ellene semmit, csak nézi, és élvezi a frissen facsart nedű, számára mennyei – számomra inkább pokoli – ízét. 

Újabb reggel, az infernális, feneketlen sötétségből kimenekítő újabb gyötrődés. Örülhetnék, hogy legalább attól a feketeségtől megszabadultam, de már tudtam, hogy az emberek okozhatnak még több fájdalmat, ürességet éreztethetnek, nagyobb, kellemetlenebbet, mint ahogy most van. És ekkor, mint egy ébresztőóra, olyan pontossággal jelent meg az árnyéka a semmiből, egyenest a hálószobám általa legkedveltebb, legsötétebb zugában. Mindig ott jelent meg. 

A mai nap viszont más volt. Kilépett az árnyékból. Teljes valójában állt előttem. Futnom kellett volna? Sikoltani? Ugyan, minek? Senkit se érdekelt volna! Talán őt… Ez sem volt biztos. Még nem ismertem olyan jól. Ó, mintha egyáltalán ismertem volna! Azt tudtam róla, hogy meg szokott jelenni nálam reggel és este. És már tudtam, hogy mi ő. Ennél többet tudni talán nem is szabadott. Jobb volt így. Tényleg jobb volt így? Nem tudom. Talán igen. Talán nem. 

Köszönjek neki? Még sose tettem. Mi lenne, ha most mégis? Megváltozna valami? Lehet, hogy azt hiszi, nem látom, és jobb ha hozzá sem szólok, különben még ő sem fog ellátogatni hozzám? Oh, Istenek és Pokolfajzatok, ha tudnám, hogy mi volna a helyes… Feltegyem neki a bennem sorakozó, folyamatosan bővülő kérdések egyikét, vagy inkább hagyjam meg ilyen némának a reggelt, mint az összes többit? 

Pedig… Már a mai miatta más. Nem szokott teljesen megmutatkozni. Talán félig kibújik a védelmező árnyékok közül, és egy kissé, de látom valóját, de sose mutatkozott teljességében. 

Ha nem kellett volna látnom, akkor lebuktam. Ezúttal biztos voltam benne, hogy arcomon egyáltalán nem a megszokott semleges kifejezés ült, annál inkább egy kidülledt, beesett, színtelen szemű, résnyire elnyílt ajkú, hófehér ábrázatú férfit látott, akinek a haja olyan kesze-kuszán állt, hogy már-már félő volt, hogy madarak költöznek a hajkoronájába, mert azt hiszik rá, elhagyott fészek. Nem tagadtam volna, hogy valóban úgy festettem, mint a mosott fos. Vagy még annál is rosszabban, de ezúttal egy meglepett, csodálkozó, talán kissé ijedt mosott fos, ami már az alapból nem mindennapi látványt is igencsak egyedivé átkozta. 

Rápillantottam, miután realizáltam, hogy már nem is figyeltem rá, inkább a padlót fikszíroztam, mintha nem mertem volna rátekinteni. Nem erről volt szó. Kínosnak éreztem volna? Vagy csak nem értettem magamat… Egek és Bugyrok! Hát a fejem se tudtam, melyik irányba állt. Rohannom kellett volna. Nem előle. A kötelezettség miatt, a munka ugyanis nem várta meg, amíg felébredtem az ámulkodásból. 

Min ámultam? Rajta. Hogy lehetett lehetséges az, hogy egy ilyen alvilági lény ily frenetikussággal legyen ellenállhatatlanul varázslatos. Hordoznia kellett volna magával a hádészi sikolyokat, a bűnbe veszelytő suttogást, a förtelmes Pokolnak minden kíméletlen moraját. Búgnia kellett volna azon sötétségnek himnuszát, vonaznia kellett volna azon világ felé! Erre fel, ha ránéztem egy fenséges lényt láttam, nem azt, akitől úgy rettegnem kellett volna. 

Az is fülemet ütötte, ahogy a levegőt vette, tehát élt, és valóban ott volt. Ahelyett, hogy a bűzös aljasságnak fekete gomolyát hordta volna magával, egyenesen a csillagoknál fényesebben ragyogott. 

Magas, ha ki kellett volna sétálnia a szobámból, fejét biztosan az ajtófélfa találta volna el. Alakja egészen emberi, azt leszámítva, hogy bőven nagyobb termetű, mint az átlag. Haja ápolt, tiszta, fényesen, légiesen foglalt helyet feje tetején. Szeme sötét, már-már mélyebb, mint a Marianna-árok, de valahol a végtelen mélység, és a határtalanság között megállt. Arca karakteres, és ha ránézett az ember egy szó jutott volna eszébe: angyal. 

Pedig aztán ő volt a legkevésbé az. A démonok démona, az pokolfajzatok ura, az alvilágnak vezetője, az emberek által félt és megvetett Ördög. Ki Sátánnak, ki Ördögnek, ki Lucifernek, ki pedig Azazelnek említette, mikor a rettegett lényről, a gonosz megtestesítőjéről akadt szó. 

Ha ránézett az ember… Elcsábult, ha nem is a rossz felé, akkor maga a lény irányába, mely szintén nem okozott szerencsét. Én már csak tudtam. 

Ezúttal szőke kétség nem csak megjelent. Ő jelent meg. Ahogy volt. Mindennel együtt. Haja közül azon szarvak ágaskodtak az ég felé, melyekről az ember csak mende-mondákban hallhat. Ördögfarka ugyan nem volt, vagy nem mutatta, azonban egykori angyali lényét megtestesítő festői, magasztos vakítóan fehér tollazatú szárnya ékesítette hátát. 

Istenek és Pokolfajzatok! 

A lény oldalra döntötte a fejét, és úgy kémlelt a lelkem mélyére ásó, belső sötétségemet visszaadó lélektükrével. Féltem, talán képes a gondolatok között vájkálni, és máris hall mindent, ami elhangzik kesze-kusza, rendezetlen elmémben. Ha erre képes is volt, jelét legkevésbé sem adta ennek.

Megembereltem magam. Megpróbáltam. Igyekeztem. Azt hiszem, talán sikerült annyi bátorságot összeszednem, hogy hangomat hallattassam, s kérdésem ő hozzá intézzem. 

– Ki maga? 

Ez minden, amire futotta? Komolyan? Hogy lehetek ennyire… Egek és Bugyrok! 

Úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy a fű zöld-e. Újabb kérdést akartam feltenni neki, de… Nem ment. Elfogyott a merészség, mintha az az egyetlen egy kérdés minden erőmet felemésztette volna. Akár csak egy erdőtűz, melyben az erdőt én képviselem, a tűz pedig maradt az a felemésztő, veszélyes, de csodás elem. 

– Hát nem tudod már te magad is? Ki volnék? 

Szentek és Profánok! 

A hangja karcos, de nem mint a legélesebb kés, inkább csak egy életlen, gyenge penge. Baritonja mély, ellenben nem annyira, mint szeme. Istenek, csak néhány szót mondott, máris ledöntött lábamról. 

Eddig nem beszélt. Csak a sötétből kémlelt. Csak volt. 

Most miért szól hozzám? Elkövettem valamit, amiért hozzám kell szólnia? Mit csináltam? Miért pont most szól? Mit csináljak? 

Csak egyet akarok, szabad lenni. Semmi más. Ő most mégis itt volt, és hozzám szólt. 

– Nem tudod, ki vagyok? – kérdezte már egyre türelmetlenebbül. 

Nem. Nem tudom, hogy ki vagy. Ötletem lenne, de nem merem kimondani. Ha kimondom magaddal viszel? Elcsábulok és utánad ugrom? Mi történik, ha kimondom a nevet, amitől rettegnem kellene? Nem csak a névtől. Hanem tőle. Attól a gyönyörű lénytől, ami éppen előttem állt. És igazán dühösnek tűnt. Nem kicsit. 

– Menj el… – próbáltam neki mondani, de hangom annyira remegett… Mintha a hangszálaim olyan földrengés rázta volna meg, hogy nyugalmuk nem volt, még akkor sem, amikor már rég nem beszéltem. 

– Menjek el? – A tökéletes szemöldökét felhúzta, de csak az egyiket. Kérdőn tekintett, arcán mégis olyan mosoly táncolt, ami csintalanságra kész volt. – Hát ezt se hallottam még halandótól – ingatta a fejét, a mosoly maradt, és már szeme is átvette azt, szemöldöke újból nyugodtan feküdt arcán a megfelelő helyen. 

Rémisztő, amilyen tökéletes volt. Nem lehetett máshogyan leírni csak úgy, hogy tökéletes. Pedig nem volt az. Tudtam, hogy nem az. Hogy ő az, aki elől most menekülnöm kellene. Tudtam, hogy nem szabadna a szemébe néznem, de megtettem. És megállapítottam, hogy azok voltak a legszebb kékek. Földi kékhez nem is hasonlítható. Ez teljesen más. 

– Még mindig azt akarod, hogy elmenjek? – döntötte oldalra a fejét. Már nem vigyorgott pajzán módra, kíváncsiság vette át az uralmat arcizma felett. Szeme csillogott a tudás utáni vágytól, ajkai kissé elnyíltak, ahogy várt. 

Nem szóltam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Ha elmegy, akkor visszatérnek azok a gondolatok, azok a borzalmas érzések. Ha marad, akkor olyan fog történni, aminek nem kellene. De ha marad… 

– Kössünk alkut, kicsi halandó – szakította félbe a csöndet. Alkut? Alku az ördöggel… Egek és Bugyrok! Elment az esze! Még csak gondolnia sem szabad rá. Még csak belegondolnia sem kellene, és már el is késett…

– Társaságot kapsz, egy darabot az erőmből, de csak ha itt vagyok, én pedig továbbra is élvezhetem a szenvedést, amit annyira titkolni igyekszel más halandók elől. Majd pedig ha meguntad, sorvadt lelked az enyém.  

Nem. Nem szabad. És miért is lenne nekem jó ez? Lelkem adjam társaságért? Erőért? 

Mintha a gondolataim közt olvasott volna, csettintett egyet. Olyan fájdalom járta át a testem, mint amilyet még sose éreztem. A lapockámra koncentrálódott, és ugyan nem tartott sokáig, de nagyon fájt. Viszont nem kellett tükörbe néznem, hogy tudjam, mi történt. Szárnyam nőtt. Két hatalmas, tollas szárnyam. A látásom olyan jó lett, hogy láttam az apró porszemet megülni a haján. A hallásom olyan érzékennyé lett, hogy azt is hallottam, amit igazán nem kellett volna: egy pár buja elhúzódott éjszakája hat sarokra a lakásomtól. Erősebbnek éreztem magam. Legyőzhetetlennek. Még sose éreztem hasonlót. 

– Megegyeztünk? – Már előre nyújtotta a jobb kezét. Lenéztem a jobbomra, majd az övére. Majd megint az enyémre, s újból az övére. Játszottam az ujjaimmal, majd abbahagytam. A szemébe néztem. Aztán a kezére. Vissza a szemébe, és ekkor már levakarhatatlan vigyor telepedett meg az arcán. 

Tudta, már tudta, hogy mit fogok tenni. 

Mozdultam, de mintha nem is egészen én lettem volna… Aztán kezem már az ő markában volt. Mintha egy villám rohant volna végig a testemen, aztán valami szúrta a jobb karom. A sötétben is tökéletesen láttam a mintát, ami a bőrömbe égett. Lángok, szárnyak, és valami ősi írás talán. 

El sem múlt a fájdalom, még mindig égett, szúrt, lüktetett, amikor olyan erővel szorított a markában lévő kézfejemre, hogy hallottam benne a csontokat darabokra törni. Aztán pedig azt, hogy már nem is fájt, és mintha megint minden egyben lett volna. 

A szemébe néztem. Az enyémekben könny ült a fájdalomtól, alig láttam tisztán. Megvillant kékje, majd pedig hisztérikus nevetésbe kezdett. A még markában lévő kezemnél fogva magához rántott, másik karjával átölelt, magához szorított. 

Nem tudtam hogyan szabadulhatnék. Erősebbnek éreztem magam, de ő erősebb volt. Nem tettem semmit. Ő még mindig vihogott, aprókat csapkodott a hátamra, mintha azzal előbb elfojthatná a rákényszerült nevetést. 

– Ez vicces lesz, kicsi halandó – jegyezte meg, miután abbahagyta a kacagást. – Alig várom – nyúlt az állam alá, és mintha jobban megnézett volna magának. Aztán se szó, se beszéd eltűnt. Mintha ott se lett volna. 

Már megint sötét volt. Nem hallottam szinte semmit a magam szapora lélegzetén kívül. Feloltottam a lámpát. Elvakított a fény. Amint sikerült hozzá szoknom, a teljes alakos tükör elé rohantam. Szárnyak sehol. Feljebb vezettem a tekintetem. A jobb karomon ott díszelgett a minta. 

Aztán felsikoltottam. Rémületből? Meglepettségtől? Nem is tudtam eldönteni még én sem. A hajam a sötétbarna színe helyett most pontosan abban a szőke árnyalatban lengett a hátam közepéig, mint amilyen az ő haja. A szemeim a megszokott, unalmas barnák helyett ugyanazt az emberfeletti kéket kapták, mint amilyen az övé volt. 

ELSŐ RÉSZ: ELSŐ FEJEZET – HOLDFÉNY

Holdfény. Mi jut róla eszembe? Egyértelműen egy romantikus, meghitt jelenet. Miért? Mert mindig könyvekben olvasni arról, hogy a holdfényben így, a holdfényben úgy. Én mit írnék? Függne erősen a történettől. Ha sötétebb hangulatú, tegyük fel, hogy a dymeonok vannak a középpontjában, akkor a holdfényt úgy jeleníteném meg, mint a gonosz ereje, a gonosznak utat mutató fény; ha pedig netán szerelem – valami boldog – volna, ami körül a történet forog, akkor a holdfény az egyik karakter valódi arcát mutatná meg, mintsem az éppen alatta összefonódó párt.

Egy ilyen többarcú holdfény világította éjszakán – annak okán, hogy se atyám, sem én nem tudtam aludni – a könyvtárban ültünk. Csendben olvastunk két egymás melletti fotelben olvasáshoz elegendő legkisebb gyertyafényben. Nem akartuk zavarni a másikat, a hangoskodással; nem láttunk egymás fejébe azt illetően, hogy a másik mennyire fáradt már.

Hát, én nem voltam az, és helyette igazán nagy lelkesedéssel lapoztam a könyvet, amit legutóbb atyám szerzett nekem egy még új írótól. Jane Austen. Izgatottan kezdtem el olvasni, és ahogy haladtam a történettel egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet.

–Nem szeretnél mára lepihenni? – kérdezte atyám, miután halkan összecsukta az ölében pihenő könyvet. Én is becsuktam az enyémet, miután egy könyvjelzővel megjelöltem, hogy pontosan hol tartottam.

– Elég későre jár már az idő. Pihenj le te is – kötöttem ki annak feltételét. – Hogyha én megyek, akkor bizony te is.

– Már attól félek, hogy itt szunnyadok el a fotelben ülve – mosolygott atyám, majd lassan felállt, és várakozóan nézett rám. 

 Nem akartam megváratni, így amikor felajánlotta a kezét, hogy felsegít elfogadtam azt, és vele együtt léptem ki a könyvtár ajtaján, ahol azonnal mögénk sorakozott kíséretünk. Nem siettünk. Atyám nem kívánkozott hamar elereszteni a kezemet, így hát kézen fogva kísért el a háló ótermemig, ahol még egy utolsó lágy csókot nyomott homlokomra, pont ahogy szokta. 

– Kellemes álmokat, Aditi. 

Ő volt az egyetlen, aki a nevén hívott életemben. Mindenki más csak kisasszony, úrhölgy, és ezeknek további szinonímáival illethetett engem. 

– Neked is, atyám. 

Megvárta, amíg kinyitották előttem az ajtót, majd a szolgálók be is húzták mögöttem azt. Egyenesen haladtam már sokkal nagyobb tempóval az ágyam felé, majd szívem szerint minden egyes erőmet abba fektettem volna, hogy elterüljek rajta, nem törődve azzal, hogy még mosdanom kellene, illetve a napközben hordott ruhát valami éjszakai lengébbre kellene cserélnem. Egyszerűen nem volt kedvem ahhoz, hogy egyáltalán bármit is csináljak, pedig ugyan fáradt még nem voltam. 

Végül az ágyam mellett pihenő éjjeliszekrényre helyeztem a karkötőt, amit kaptam ajándékba atyám egyik üzleti partnerétől. 

– Ennek kerítsetek egy ékszerdobozt. Olyanba tegyétek, aminek már a külseje is elijeszt, hogy soha többet ne kelljen ezt a csuklómon viselnem. 

Az egyik szolgálóm már bólintott is, és mellém sietett, hogy óvatosan elvegye a falapról az ékszert, majd a parancsnak megfelelően járjon el. 

– Bátorkodtam előkészíteni a kisasszony fürdővizét, ha netalán mosdani kívánna – jött be a háló részre egy újabb szolgáló. 

Azonnal elindultam a fürdőhelyiségbe. Undorítónak éreztem a bőrőmön felgyülelő koszt, amitől csak akkor szabadulhattam, amikor a megfelelő hőmérsékletű fürdővízben lubickoltam. Az ajtót is a szolgáló nyitotta ki, hogy nekem ne kelljen a mocskos kilincshez érnem.

Előttem lépett a szobába, hogy el tudja húzni a függönyöket, hogy egy árva lélek se tudjon azokon bepillantani, míg én a fürdőmet veszem. Az előre kikészített székre ülve vártam, hogy két újabb szolgáló lépjen be a helyiségbe, és segítsenek a levetkőztetésemben. Az egyik a hajamból kezdte el kiszedni az ékszereket, a másik a fülbevalót, nyakéket, gyűrűket távolította el. A függönyt elhúzó szolgáló a cipőimet lazította meg és húzta le őket óvatosan lábfejemről, mindeközben a másik kettő a hajam fésülésével, illetve a sminkem lemosásával foglalatoskodott. 

– Elmehettek – mondtam a kettőnek, akik hajamat fogdosták még az előbb. A függönyt elhúzó lány maradt már csak. Minden alkalommal neki hagytam azt, hogy a ruháimat levegye rólam. Másnak nem. Talán azért, mert ő volt a legkörültekintőbb azon tekintetben, hogy tiszta legyen a keze. Gyakran mosta őket, szinte már-már fénylettek. 

Felálltam a székről, és hagytam, hogy dolgozzon. Először meglazította a ruha fűzőjét, ami után már kissé fellélegeztem. Nem arról volt szó, hogy utáltam volna ezeket a ruhákat, de egész napos viseletre nem voltak alkalmasak. Gyönyörűnek mindig is azok voltak, és az én szekrényemben csakis a legszebb darabok lóghattak. A fűző igazán csodás alakot teremtett, és kebleim is hirtelen mintha megnőttek volna. Kényelmetlen volt, és ha a szolgáló túl szorosra húzta, még a levegővétel sem volt egyszerű benne. 

A díszes felsőruhától már megszabadultam, amit szépen a székre helyezett a lány, majd pedig nekilátott az aláöltözemet is meglazítani. Először az ingemet gombolta ki, egy pillanatra sem tekintve arcomra, csakis ujjai munkájára figyelve. Egyetlen szál semmiben álltam, majd végül úgy határoztam, ideje elmerülni a vízben, ami már biztosan hűvösebb volt, mint ahogy én azt kedveltem. 

A szolgáló megengedett magának egy kérdést, mielőtt magamra hagyott volna. – Ne fogjam össze a kisasszony haját, hogy ne legyen vizes? 

– Ne. – Meg akartam szabadulni annak az embernek a mocskos kezének érintésétől, amivel lágyan, és épphogycsak, de súrolta a hajam. – Inkább hozz még meleg vizet – parancsoltam, ahogy hátradőltem a kád hideg, márvány falának. 

A víz, mint mindig frissítő rózsa, fenyő, és citrom illatát árasztotta, pont ahogyan azt szerettem. Sose volt sok, vagy kevés, mindig pont jó. Ezért hagytam mindig ennek a lánynak a fürdőm készítését. Pontosan tudta, mi kellett nekem, megkímélt engem és társait attól, hogy ezen kelljen veszekednem. 

A szolgáló visszatért két nagy vödör szinte forró vízzel, s megkért, hogy amíg a káda önti azokat, addig lépjek ki belőle. Megtettem, hiszen égési sebeket én sem akartam szerezni ettől. Amint mindkét vödör kiürült, máris látszott, hogy a fürdővizem gőzölög. 

– Magára hagyom a kisasszonyt. Ne féljen szólni, az ajtó előtt várakozom magára. 

Visszabújtam a kádban lévő vízbe, majd még mielőtt a szolgáló az ajtóhoz lépett volna megszólaltam. – Húzd el a függönyöket. Szép a hold fénye. 

Azzal már a lány ott is termett a hatalmas ablakok előtt, és mindenféle kérdés nélkül elhúzta azokat beengedve a hold ezüst fényét. Eloltotta azokat a gyertyákat, melyekre így már nem volt szükség, meghajolva már el is tűnt az ajtó mögött, már csak a kilincs kattanását lehetett hallani. 

Lehunyt szemmel élveztem, ahogy a kellemesen meleg víz körbeöleli testem, és nem hagy mást nekem, csak hogy végre megszabaduljak a koszrétegtől, ami a mai nap rám tapadt. Nem is tudtam, hogy egy fél évszázaddal ezelőtt a nők, vagy bárki hogyan tudott élni anélkül, hogy minden nap fürdőt vett volna. Ritkaságnak számított, ha valaki fürdőt vett. Milyen lehetett akkor a városokban sétálni? Elmentek egymás mellett és összehasonlították, hogy melyikük volt piszkosabb? Az nyert, akin több mocsok volt?

A szappan már oda volt készítve mellém. A szolgálóim tudták, hogy a fürdésnél mindenben segíthetnek, de abban nem, hogy a testemet is végig fogdossák. Már az is szinte csodának számított, hogy ennek a lánynak hagytam, hogy teljesen levetkőztessen. 

A vízbe mártottam a szappant, majd az illatos habot végigvezettem a testemen a lábamtól kezdve. Alaposan mosakodtam, legutoljára a hajamat hagytam, tudtam, hogy az lesz az igazán hosszú procedúra. 

Amikor a hajamat elég tisztának ítéltem, és még a fürdővizet is kellemesnek találtam, úgy határoztam, hogy még maradok egy kicsit, inkább figyelem az eget. Egy-egy pamacs felhő úszott a fekete ég tengerén, a hold ezüst fénye mutatta az utat maga felé. Olyan fényesen világított az égitest, mint ami ennél ritkább nem is lehetne. 

Nem csak a vízben, hanem a holdfényében is fürödtem. A románcokban ezt inkább elítéltem, mintsem istenítettem, azonban most mintha valami másfajta erővel töltött volna fel. A bőröm mintha ragyogott volna, a látásom a sötét ellenére is kiélesedett, a hallásom olyan tökéletesnek mutatkozott, hogy hallottam ahogy a lány az ajtó előtt már fáradtan fel-alá lépeget, hogy végre rendet tehessen utánam.

Ilyenkor már a belső udvarban sem volt senki, talán egy-két őr. Kellettek ilyenek, nem minden mágus, vagy ember találta jónak azt, amikor valakinek több pénze volt, mint nekik. A manók, törpék, trollok más tészta voltak. Ők könnyen besurrantak apró termetükkel, bár amikor kiszúrták őket, hamar ki lettek paterolva. 

Persze ezek a lények leginkább azért jártak ide, hogy jól teletömjék bendőjüket. 

Felálltam a vízből, amikor már eléggé hűvösnek éreztem. A székről elvettem a rajta hagyott törölközőt, majd kikiáltottam a szolgálóért, aki azonnal belépett az ajtón, kezében frissen vasalt, igényesen összehajtott selyemruhával. 

A székre lehelyezte a ruhát, és visszahúzta a függönyöket, mielőtt segített rámadni a ruhát. 

A hajam egy még száraz törülközővel kezdte el szárítani, majd egy idő után intettem neki, hogy abbahagyhatja. Kikísért a fürdőből, ahol rám adott egy papucsot, amíg elmentem a háló részlegbe, ahol pedig a takarót igazgatta, míg elfeküdtem az ágyon, s magamra húztam azt. 

– Kellemes álmokat, kisasszony – hajolt meg, majd eloltva az utolsó gyertyát is behúzta maga mögött az ajtót. Még hallottam, ahogy visszament a fürdőbe, hogy rendet tegyen, amikor végre nem mászkált senki az ajtóm előtti folyosón, tudtam csak lehunyni a szemem. 

Szerettem sokáig ébren maradni, és a csendet hallgatni az állandó nyüzsgés helyett, és ezúttal kivételesen jól is esett a némaság. A hátamról az oldalamra fordultam, a lábamat is felhúztam, szinte magamhoz öleltem őket.

Krizantém

Dal: Imagine Dragons – Sharks

"Nem tudom elmagyarázni, miért nem félek a haláltól.
Talán most már egyértelműbben látom a nagy vonalakat.
Hálás vagyok." – Linn Skaber

Ó, egy virág. Szép. Egyszerűen gyönyörű. Annyira csodás az a rózsaszín! Nem  rikító, inkább pasztelles, de annyira illik a szirmokhoz, ahhoz a halovány zöld szárhoz, és levelekhez, hogy szinte az már leírhatatlan. 

Tudtam, hogy nem kellene ezt tennem. De volt valami, ami mégiscsak késztetett. A belső hang talán? Sose tudtam elkerülni, hogy ne hallgassak rá. 

Annyit segített, amikor írtam, akkor miért ne akarná a legjobbat nekem? Miért döntene úgy, hogy most hirtelen a semmiből a legrosszabbat suttogja nekem? Minden alkalommal, amikor hozzám szólt, akkor egy kicsit megnehezítette a dolgom, nem csak egy szót, vagy egy egyértelmű mondatot mondott. Nem. Ez nem volt ilyen egyszerű. Kisebb versikékben kommunikált, már-már azt hittem, talán Isten vagy egy démon az, aki nekem suttog. 

Most minden egyes lépésemnél ugyanazt szajkózta. 

Oh, te veszett lélek…

Kelet helyett Délnek;

Délt követve Nyugatnak –

Víz mélyén mulatnak!

Először nem tudtam hova tenni. Amikor a mai nap már sokadszor hangoztatta, akkor viszont már időről időre egyre többet értettem belőle. 

A következő lépésnél már halkabban, de még mindig ezt suttogta. Az azt követőnél már éreztem a hideg vizet, ami a lábamat vette körbe. Újabb lépést követően már a másik lábam is a vízbe merült. 

Hideg volt. Tavasz közepe felé jártunk, nem volt csoda, hogy a Han-folyó vize ilyen hűvös volt. Sose volt olyan meleg. 

Megálltam, nem léptem többet. 

OH, TE VESZETT LÉLEK! 

KELET HELYETT DÉLNEK;

DÉLT KÖVETVE NYUGATNAK – 

VÍZ MÉLYÉN MULATNAK! 

A belső hang ordított. Már majdnem nyúltam, hogy befogjam a fülem, amikor realizáltam… Már megannyiszor próbáltam, és a fülem befogása sose hatott ellene. Szólt ő mindenen keresztül, hallatta hangját, ami bársonyos finomsággal simított mindig gondolataimra. 

Lenéztem a kezemben lévő csokor krizantémra. Nem fehér vagy sárga volt, amilyet általában látni. Pasztell rózsaszín… Ilyen színben még sosem láttam. Tökéletes volt az alkalomra. 

Tűztem egy három oldalas kinyomtatott szöveget a virágok közé, majd pedig visszaléptem a nedves homokba. Aztán már következőnek a száraz homokban álltam, míg meg nem álltam a kedvenc magassarkúm mellett. Leguggoltam, és a legnagyobb óvatossággal eléjük helyeztem a csokrot. Nem akartam, hogy vizes legyen, de egy szálat mégis magammal ragadtam. 

A kedvenc ruhám volt rajtam. Egy fehér, abroncsos ruha. Egyesek azt mondanák, biztosan esküvőről szöktem. Dehogy. Ez nem is volt esküvői ruha. Egy teljesen egyszerű, hófehér ruha volt, aminek a szoknyája még csak nem is tüll volt, hanem egyszerűen csak viszkóz. A felsőrésze selyem volt, amit úgy formáltak, hogy tökéletesen körül öleljen. 

Imádtam. Édesanyámtól kaptam. Amikor kiderült, hogy leukémiája van. Gyógyíthatatlan. 

Az egyetlen szál virágot szorongatva fordultam meg. A telihold fénye ezüst hidat festett a folyóra. Hallottam, ahogy a távolban a hídon dudálnak az autósok, ahogy a sok kerít sikítva súrlódik végig az aszfalton. 

Megráztam a fejemet. Ezt akartam? 

OH, TE VESZETT LÉLEK! 

KELET HELYETT DÉLNEK;

DÉLT KÖVETVE NYUGATNAK – 

VÍZ MÉLYÉN MULATNAK! 

Nem hittem volna, hogy valaha is fogok valamit ilyen hangerővel hallani. Ezúttal nem törődtem azzal, hogy megőrültem-e vagy sem, a füleimet kezeimmel fedtem, de a hang… Még csak nem is tompult. Tudtam, hogy csak az én fejemben él. Annyira tudtam… De annyira éles volt, és annyira felzaklatott, megijesztett. Ilyen még sosem volt. 

Ahelyett, hogy meghátráltam volna, léptem egyet újból a víz felé. A szoknya vége már vizes volt, és most a száraz homokszemek is tapadtak rá. Nem zavart. Már nem. 

Az egyik lábfejem a vízben, majd a másik is. És egyre beljebb haladtam. Már a derekamig ért a víz. Remegtem. A hideg víz és hideg ruha anyaga… Azt hiszem, hogy attól még jobban fáztam. Megdörzsöltem volna a karomat, amikor realizáltam, hogy a kezem már régóta vizes, szinte már nem is éreztem az ujjaim végét. 

Még beljebb léptem. És még tovább. Már éreztem, ahogy a sodrás magával ragadna. Aztán elrugaszkodtam a medertől, és úszni kezdtem még beljebb. Már az erős sodrás bőven odébb rántott, aztán valami sikamlós, csúszós, undorító dolog csavarodott a bokám köré. 

Megijedtem. A szívem már a hűvössel való érintkezés óta a fülemben dobott, elnyomta a hangot. Ahogy megijedtem, teljesen elvesztettem a játszmát. 

Olyan volt, mintha sakkoztam volna, és már csak a királyom állt volna a táblán, az ellenfelemnek pedig az összes bábúja támadásra készen állt. 

Vizet nyeltem. A torkom megfagyott. Újabbat nyeltem. Kiáltani készültem, de azzal csak azt értem el, hogy még több víz nyomult be a számba, egészen a tüdőmig. Megijedtem, aztán, ahogy egyre többet nyeltem a hideg vízből eszembe jutott, hogy miért is voltam itt. Ezt közetően már pedig kifejezetten hamar megnyugodtam. A szívem mintha egyre lassabban, és lassabban vert volna. 

Már nem pánikoltam azért, mert hideg a víz, vagy mert hirtelen alá kerültem, és teljesen bekerített. Az eddig erősen összezárt szemem kinyitottam, és úgy vezettem a tekintetem végig a felettem húzódó ezüst hídon, ami a semmiből jelent meg. 

Bezzeg akkor még nem volt ott, amikor én akartam a látszólag ottlévő hídon sétálni. Ez is csak azért van, hogy valaki mulasson rajtam egy jót, mi? Ki hitte volna… 

Hiába éreztem, hogy a sodrás visz magával, egyre tempósabban, ahogy egyre mélyebbre löktek a hullámok, és vonzott magához az a mélység – aminek a végét nem is láttam magam alatt – még a híd így sem került távolabb. Folyamatosan felettem volt. Nem tudtam, hogy ez mit jelenthet. 

Aztán eszembe jutott minden más. 

Annyit írtam… Mindig sokat. Nem tudtam keveset írni. Az nem az én műfajom volt. Egyáltalán nem. Emlékszem, amikor az első regényem került ki a polcokra. A kiadó agyon reklámozta, mégis alig kelt el belőle néhány darab az első egy évben. Miért? Mert a mérete visszariasztott mindenkit, aki valaha is leemelte a polcról. Vastag volt. Nagyon vastag, több mint ezer oldal. Rengeteg. 

A második kötetét a sorozatnak már nem akarta kiadni a kiadó, mert az elsőt is alig vették, akkor a másodikkal mi történne? Ugyanez. Azt mondták, hogy írjak kevesebbet. Így is csoda volt kiadót találni, nem akarok újat keresni. Úgyhogy megpróbáltam valahogy máshogy reklámozni a könyvet. És úgy sem vitték. Senki nem mert levenni a polcról egy ilyen nagy darab könyvet. 

Már megírtam a harmadik kötetet, éppen a negyediket kezdtem, amikor közölte a kiadó, hogy az első köteteket, amik nyomtatva voltak kidobják. Pontosabban bezúzatják, és a papírt újra felhasználják. 

A szívem összetört. Már megpróbálta a kiadó akciósan adni, vagy olyan zsákbamacska csomagokban szétszórni, amiket gyakrabban vettek az emberek, de nem ment. A szerkesztő szerint a történet maga jó volt, még csak ezért sem kellett volna problémának lenni, hogy ilyen hatalmas a könyv. Azt mondta, hogy kell ennyi szó ahhoz, hogy a történet teljesen ki legyen fejtve, és még így is csak egy első kötetről volt szó. 

Nem értettem. Ahogy a gondolataim ebben az időszakban keveredtek abba az irányba, hogy egyáltalán mégis miért kezdtem én el írni? Miért?

Nem tudom. 

Ötletem sincs. 

Teljesen őszintén semmi ok nem jut eszembe. 

Egészen addig, amíg fel nem ugrik előttem a kép, ahogy a pszichológussal – akihez jártam – megfejtettük ezt. Ahogy azt is, hogy miért is szerettem annyira. 

Ez volt az, ami életben tartott. Azért találtam ki egy ilyen hosszú történet egyveleget, ami a könyvsorozatomat képezte, hogy legyen valami okom arra, hogy éljek. Hogy mindazt, amit elképzeltem megírjam. Ez volt az éltető erőm. És mindig csak egyre több szálat szőttem a történetbe, mintha ennyire kapaszkodtam volna az élethez. 

Nem véletlenül jártam én pszichológushoz. Volt bennem egy halálvágy, és… Ez volt az, ami elég okot adott számomra arra, hogy felkeressek egyet. Olyan tanácsokat kaptam tőle, hogy keressek valami olyat, ami szintén motivál az életre annyira, mint az írás. Próbáljak meg barátokat szerezni. 

Ez… Lehet, hogy valakinek könnyű, de nekem nehéz. Azzal nincs gond, hogy túl zárkózott vagy túl nyitott lennék. Azzal van a gond, hogy ez a társadalom… Elítélnek azért, mert nem úgy öltözködöm, ahogy a korosztályom szokott, vagy olyan dolgok érdekelnek, ami mást nem. Nincs közös témánk.

Én arról sose tudok mesélni, hogy hétvégén a haverokkal egy házibuliban mennyire bebasztam. Az nem az én világom. Nagyon nem. Ha iszok, akkor sose annyit, hogy berúgjak, mérsékelten iszok, és általában nem társaságban. Főleg miután megpróbáltak lenyomni a torkomon valami erősebbet, mint amit lelkesen kortyolgattam.

Más voltam, mint ők. És erre büszke voltam, de közben zavart is. Azzal, hogy nem illettem közéjük, hogy teljesen kiugrottam a sorból, és nem csak fekete-fehérben voltam, hanem mindenféle színt mutattam; elértem, hogy mindenki furán nézzen rám. Utáltam azokat a tekinteteket. 

Megpróbáltam illeszkedni közéjük, de nem ment. Erre az érzésre még egy haikut is írtam, ami a sorozatom első kötetében is helyt kapott, hisz ha már egyszer megírtam, akkor fel is használtam. 

Ahogy éj a nappalt, 

a hideg tél a tavaszt,

úgy váltok maszkot.

Ez tökéletesen leírta azt, amit éreztem, amilyen az egész életem volt. Folyamatosan a maszkokat cserélgettem, mindig igyekezve a megfelelőt kiválasztani az adott alkalomra. Nem mindig sikerült, de nem volt gond, mert hamar újabbat adattam arcomra. 

Én tudtam, hogy nem a valódi énem akarom elrejteni előlük, szimplán azt akartam, hogy ne ítéljenek el azért, aki vagyok. Ennyire súlyos bűn volna ez tán? Hogy valaki, aki nem állt be a sorba, aki képes egyedi lenni az keresi mégis mások társaságát? Túl fura vagyok, ha magam vagyok. Ha maszkot húzok, akkor illek közéjük. 

Nem sok időm maradt a földön. Tisztában voltam ezzel. Amikor már nem voltam képes megemelni a karom, és a szám szétnyílt újból beengedve a vizet, aminek az eddig tartó hűvösségét már nem is éreztem – egyértelmű volt. 

Amikor már a szemem is lehunyva volt, és vártam az utolsó gondolatot, akkor egy forró kéz ragadta meg az enyém. A hallásom eddig mintha megszűnt volna, de abban a pillanatban, ahogy megéreztem a kapcsolatot az enyém, és valaki más teste között, akkor visszatért. 

– Ne vedd el tőlem! 

Nem ismertem fel először a hangot. Mégis rettentően ismerős volt. 

Jön elkapni téged! 

Sikított a belső hang, amit mindig is hallottam. Éreztem, hogy elkapott engem. De ki? 

– Nehogy! 

És ekkore felismertem. Az egyetlen ember, aki mellettem volt még annak ellenére is, hogy milyen fura voltam. 

Egy fény a sötétségben

Olyan, mint ők, de mégsem.

Amíg az ő teste forró, tiéd hideg; jeges. 

A legjobb barátom. 

A következő pillanatban már azt éreztem, ahogy valami húz, pont a sodrással szembe. Aztán már alig kellett néhány másodperc, és a fejem kibukott a vízből, a tüdőm elárulva engem azonnal levegőért kiáltott, és meg is kapta. Nehézkesen, de megkapta. A víz, ami nemrég a torokomon ment le, és már szinte az egész tüdőm eláztatta, felköhögtem. 

Aztán már csak azt vettem észre, ahogy a fókusz visszatért a szemembe, hogy az ezüst hídon vagyok. Mellettem a legjobb barátom ül, és néz fel a Holdra. Pont úgy, ahogy én, csak én hanyatt fekszem az ezüstön. Majd megfagyok, de elég volt annyi, hogy újból felmelegedjek, ahogy ő megragadta a kezemet, és erősen szorította. Nem eresztett. Többet nem. 

– Köszönöm, hogy őt nem vetted el tőlem. 

Nem hozzám szólt. Azóta, hogy valamikor, valamilyen módon az ezüst hídra húzott, nem is nézett rám, egyedül az eget nézte, vagy inkább az azt ékesítő ezüst ékszert. 

– Te pedig, ha még egyszer egy ilyen levelet hagysz magad után… Komolyan mondom, ha nem most mentettelek volna meg, megvernélek! 

Egyetlen friss csepp csöppent a kezemre. Forró volt, ahogy végigfolyt a kézfejemen, az útján végig égette a bőrömet. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy tudjam, mi volt az. Könny. 

– És azokat a virágokat is felejtsd el, te idióta! 

Nagyon kiakasztottam. 

Nem tudom, hogy került ide ő. Azt sem tudom, hogy mikor lett itt ezüst híd. Talán a Sors akarta így? Lehet. Ki tudja? Senki sem tudja, hogy annak az őrültnek mi megy végbe a fejében. 

---

Sziasztok!

Azt hiszem, hogy ez most egy kicsit túlságosan személyesre sikerült... Mást nem tudok hozzáfűzni, egyedül azt, hogy hosszú idő óta ez az első történet, amit írtam, és rövid. 

Csak 1865 szó, ami nálam az utóbbi időben még egy fejezetet sem tett ki, talán még a felét sem egynek... Novella terén is hosszú idő óta úgy alapból ez volt az első, nem tudom, mennyire sikerült... Túlságosan is regényhez vagyok szokva, azt hiszem :,D

Mindenesetre köszönöm, hogy elolvastad! ^^