Dal:
"Néha mindennel sírunk, csak könnyekkel nem." – Gregory David Roberts
Ismered az érzést? Azt a fojtogató borzalmas emóciót, amikor szíved szerint sírnál, hisz minden okod megvan rá, de egyszerűen nem megy.
A szoba néma vakságában elrejtőzve sem tudod előcsalni azokat a nyamvadt könnyeket, amik az előbb még azért kiáltottak, hadd szabadulhassanak, de most mint akik szégyenlősek, inkább elbújtak, és fel sem akarnak tűnni.
Talán megint a könnycsatorna fogságába estek volna? Hogyan eresztheted ki őket a szabadba, mikor bármi keserű emléket idézel fel, sem hajlandóak magukat mutatni? Már olyan mélyen magadba szálltál, fel sem tűnt, hogy a vak némaság körületted meg sem rezzent, sőt, mintha az közelebb lett volna, mint a sírás, amit már magad kívántál előidézni.
Végre kiadhattad volna magadból azt, ami már felgyülemlett. Mióta is kezdted ezt a falat építeni? Hisz alighogy letettél egy téglát, és máris félfalad lett, amit seperc alatt egy kész fal váltott.
Pontosan mióta is gyülemlik ez a rengeteg tégla – sérelem? Egy hónapja? Dehogy. Kis híján egy éve? Közelít. Két éve? Valami olyasmi. Hát, de ez rengeteg idő, amíg halmoztad a temérdek téged ért rémséget!
Máris felbukkant az örök kérdés, ami már mióta kísért téged... De akkor mégis… Mégis miért nem tudsz sírni?
---
Sziasztok!
Hát, ez tőlem egy szokatlan egyperces lett, de nem is bánom, ennek szerintem nem kellett több, csak így ennyi épp elég.
Remélem, annyira nem rossz, én egész erősnek érzem... :D
Köszönöm, hogy olvastad! ^^