Ajánlott zene: Lee SungKyung - As We Live
Vannak dolgok, amikről kizárólag egy anyának lehet fogalma. – Michelle Frances
A veszteség mindig fájdalmas. Van, aki ezen szó hallatán egy játék elvesztésére gondol, de van, aki egy szerette távozására összpontosít. A gyötrelem mértéke ugyan változó, bár mindenki képes ugyanolyan szinten érezni, mint más.
Sose akartam megtudni, milyen lehet egy édesanyát elveszíteni. Milyen lehet, ha nem kiskorunkban veszítjük el, hanem rengeteg közös emlékkel a hátunk mögött? Amikor már épp megbékéltünk azzal, hogy bele fog szólni az életünkbe, ha akarjuk, ha nem, pedig már rég önállóan élünk, távol tőlük.
A barátnőm, EunJung egy hete vesztette el az anyukáját, aki váratlan szívrohamban hunyt el. Semmi előjele nem volt, mindenkit meglepett a halál híre. Milyen érzés az, amikor úgy érsz a szülői házba, hogy az édesanyád már örök álomra hajtotta fejét? Esélye sem volt elbúcsúzni tőle. Hálát adott az Istennek, amiért pont azelőtt békültek ki, még mondhatta neki, hogy szereti. Nem tudta, nem tudhatta, hogy az lesz az utolsó alkalom, amikor ezt mondhatja neki.
EunJung mellett ott állt párja is, MinHo, aki szorosan húzta magához a zokogó lányt. Nem tudtam mit tenni. A lányomat, aki pont aznap született, amikor EunJung édesanyja elment, így az ő tiszteletére, EunSoonak neveztem el. Hisz őt is így hívták.
Megtapasztaltam ezalatt a hét alatt, hogy milyen az anyai szeretet. Mindig csak hallottam, ahogy anyukáink erről beszélnek, de nem tudtam megérteni, hogy milyen is lehet, míg meg nem született a kislányom. Ezt szinte lehetetlen szavakkal leírni. Olyan, mintha egy elszakíthatatlan kötelék lenne köztünk. Nem tudnám utálni, ha pedig netán haragban lennénk, azt nem bírnám elviselni, ahogy azt sem, hogy ilyesmit kelljen átélnie, mint amin most a barátnőm megy keresztül.
A vőlegényem mellettem szobrozott; szomorú tekintettel méltatta EunJungot, aki azóta se tudott megnyugodni – ami érthető is. Végül a férfi kezébe nyomtam a csendes gyermekem, és abban a pillanatban nem riasztott vissza az sem, hogy amint más kezébe került, felsírt.
EunJunghoz sétáltam, megböktem párja karját, aki szavak nélkül is értette a célzást, elhúzódott a barátnőmtől, majd valamit súgott a fülébe, amire ő bólintott. Ezután MinHo ellépett tőle, én pedig egyből odaálltam mellé, és elkaptam; nem hagytam, hogy összeessen.
– EunJung. Ne sírj. Tudod, hogy ő sem akarná, hogy ezt tedd – szóltam hozzá emlékeztetve arra, amit még egyszer anyukája mondott. “Ha netán én, vagy HeeYoung elmennék, akkor legyetek ott egymásnak, és ne sírjatok! Tudom, hogy fáj, de kérlek, ne hullajtsatok könnyeket, mert mi is elszomordunk!”
– De nem bírom, SangHee. Én... – remegett meg hangja. – Én nem bírom. Hiányzik. Úgy hiányzik.
– Tudom, EunJung, tudom. Nekem is. És tudom, ő nem az én anyukám volt, de szinte második anyámként tekintettem rá. Az volt. Ő is mindig mondta, hogy fogadott lánya lehetnék. Emlékszel? – kérdezem elterelve figyelmét.
– Emlékszem, persze. Mindig mondogatta, hogy már annyit vagy nálunk, mintha testvérek lennénk. – Biztos kedves emlék lehetett, hisz zokogás helyett mosoly terült el arcán, és ízes kacajt hallatott. Én is nevettem vele, hiszen sok szép emléket köszönhettem neki. Sokszor vittek magukkal nyaralni, vagy csak egy-egy kirándulásra. Tudta, hogy szinte elválaszthatatlanok vagyunk EunJunggal, de nem zavarta, mindig örömmel fogadott. Az én szemeim is könnyek szúrták, homályosan láttam, de nem sírhattam. Segítenem kellett a barátnőm, hisz őt érte nagyobb veszteség.
Nem adhattam neki olyan ölelést, mint amilyet egy anya ad. Én is az voltam, de nem az övé. Nem érezhette olyan melegnek, olyan mélynek, olyan szeretettel telinek, olyan anyásnak az én karjaim, mégis úgy kapaszkodott belém, mint egy apró gyerek; nem zavart, hagytam neki. Az az ölelés, amit édesanyánktól kapunk értékesek, a legértékesebbek. Csakis egy édesanya tud úgy átölelni, de egyedül a saját gyereke tapasztalhatja meg azt.
El se tudnám képzelni, hogy milyen lenne, ha többé nem lenne anyám. Most ő jött oda hozzánk. Ő is elkísérte az utolsó útjára barátnőjét.
– Gyere, kicsi gyermekem. – Tudtam, hogy ez most nem nekem szólt. Sokszor hívta már így EunJungot, de sose mondta még ki ilyen komolyan. Éreztem, hogy most magukra kell hagynom őket egy kicsit, és valami azt sugallta, hogy most azért nevezte így őt, mert befogadja a családunkba, helyettesíti majd az édesanyját, bár tudja, hogy sose lesz olyan, mint ő. Legalábbis neki nem.
EunJung édesapja viszont újra láthatja feleségét a Mennyekben. Sajnos őt még kiskorában vesztette el, így szinte nem is ismerte, csak az anyja volt neki, erre most ő is itt hagyta ebben a kegyetlen világban.
A Halál sosem azokat vitte magával, akik rosszak, akik könyörtelenebbnél könyörtelenebb dolgokat tettek, hanem a jókat, az emberek közé szállt angyalokat. Hiszen tudta, hogy nekik vissza kell térniük egyszer a Mennyekbe, így hát, mikor lejárt a Földön tölthető idejük, eljött értük és elragadta őket.
Akik gonoszak voltak, azok tovább gyötrődtek a Földnek gúnyolt helyen, élték életüket, amit maguktól, ha elvettek, a Pokolra jutva többet szenvedtek. Nem érdemelték meg, hogy a Halál maga vigye magukkal őket, ők hívták őt kétségbeesetten, hogy végre a földi pokolból az igaziba kerülhessenek. Azt hitték, az nem olyan kemény, de tévedtek. Mindig tévedtek. A Pokol sokkalta kegyetlenebb. Biztos voltam benne, hogy az. Nem érdemelték meg, hogy az itt tett szörnyűségeik után ott megkönnyebbülhessenek.
Amor de une Madre: Egy Anya Szeretete
---
Sziasztok! ^^
Húha, nem számítottam, hogy ilyen hamar eljön az utolsó kör. Szomorú voltam, de örültem, hogy eljutottunk idáig. Sok tehetséges embert ismertem meg, mindannyian azok vagytok. Személy szerint nekem nagyon jó érzés volt, amikor visszaolvastam a novelláim, és láttam rajtuk, hogy a hónapok alatt mennyit fejlődtem. Szeretném megköszönni mindenkinek, hogy nem dobtátok el az első bekezésdés után a novelláim, hanem végigolvastátok - még, ha egy-egy borzalmas is volt -, és leírtátok, hogy hol vannak hiányosságok, mikre kéne figyelnem, hol vannak a hibáim!
Köszönöm, hogy volt ez a lehetőség, sokszor segített egy novella megírása kilépni a kisebb írói válságaimból!
Az utolsó körre megírtam az eddigi legrövidebb novellámat is! ^^