"Nem tudom elmagyarázni, miért nem félek a haláltól.
Talán most már egyértelműbben látom a nagy vonalakat.
Hálás vagyok." – Linn Skaber
Ó, egy virág. Szép. Egyszerűen gyönyörű. Annyira csodás az a rózsaszín! Nem rikító, inkább pasztelles, de annyira illik a szirmokhoz, ahhoz a halovány zöld szárhoz, és levelekhez, hogy szinte az már leírhatatlan.
Tudtam, hogy nem kellene ezt tennem. De volt valami, ami mégiscsak késztetett. A belső hang talán? Sose tudtam elkerülni, hogy ne hallgassak rá.
Annyit segített, amikor írtam, akkor miért ne akarná a legjobbat nekem? Miért döntene úgy, hogy most hirtelen a semmiből a legrosszabbat suttogja nekem? Minden alkalommal, amikor hozzám szólt, akkor egy kicsit megnehezítette a dolgom, nem csak egy szót, vagy egy egyértelmű mondatot mondott. Nem. Ez nem volt ilyen egyszerű. Kisebb versikékben kommunikált, már-már azt hittem, talán Isten vagy egy démon az, aki nekem suttog.
Most minden egyes lépésemnél ugyanazt szajkózta.
Oh, te veszett lélek…
Kelet helyett Délnek;
Délt követve Nyugatnak –
Víz mélyén mulatnak!
Először nem tudtam hova tenni. Amikor a mai nap már sokadszor hangoztatta, akkor viszont már időről időre egyre többet értettem belőle.
A következő lépésnél már halkabban, de még mindig ezt suttogta. Az azt követőnél már éreztem a hideg vizet, ami a lábamat vette körbe. Újabb lépést követően már a másik lábam is a vízbe merült.
Hideg volt. Tavasz közepe felé jártunk, nem volt csoda, hogy a Han-folyó vize ilyen hűvös volt. Sose volt olyan meleg.
Megálltam, nem léptem többet.
OH, TE VESZETT LÉLEK!
KELET HELYETT DÉLNEK;
DÉLT KÖVETVE NYUGATNAK –
VÍZ MÉLYÉN MULATNAK!
A belső hang ordított. Már majdnem nyúltam, hogy befogjam a fülem, amikor realizáltam… Már megannyiszor próbáltam, és a fülem befogása sose hatott ellene. Szólt ő mindenen keresztül, hallatta hangját, ami bársonyos finomsággal simított mindig gondolataimra.
Lenéztem a kezemben lévő csokor krizantémra. Nem fehér vagy sárga volt, amilyet általában látni. Pasztell rózsaszín… Ilyen színben még sosem láttam. Tökéletes volt az alkalomra.
Tűztem egy három oldalas kinyomtatott szöveget a virágok közé, majd pedig visszaléptem a nedves homokba. Aztán már következőnek a száraz homokban álltam, míg meg nem álltam a kedvenc magassarkúm mellett. Leguggoltam, és a legnagyobb óvatossággal eléjük helyeztem a csokrot. Nem akartam, hogy vizes legyen, de egy szálat mégis magammal ragadtam.
A kedvenc ruhám volt rajtam. Egy fehér, abroncsos ruha. Egyesek azt mondanák, biztosan esküvőről szöktem. Dehogy. Ez nem is volt esküvői ruha. Egy teljesen egyszerű, hófehér ruha volt, aminek a szoknyája még csak nem is tüll volt, hanem egyszerűen csak viszkóz. A felsőrésze selyem volt, amit úgy formáltak, hogy tökéletesen körül öleljen.
Imádtam. Édesanyámtól kaptam. Amikor kiderült, hogy leukémiája van. Gyógyíthatatlan.
Az egyetlen szál virágot szorongatva fordultam meg. A telihold fénye ezüst hidat festett a folyóra. Hallottam, ahogy a távolban a hídon dudálnak az autósok, ahogy a sok kerít sikítva súrlódik végig az aszfalton.
Megráztam a fejemet. Ezt akartam?
OH, TE VESZETT LÉLEK!
KELET HELYETT DÉLNEK;
DÉLT KÖVETVE NYUGATNAK –
VÍZ MÉLYÉN MULATNAK!
Nem hittem volna, hogy valaha is fogok valamit ilyen hangerővel hallani. Ezúttal nem törődtem azzal, hogy megőrültem-e vagy sem, a füleimet kezeimmel fedtem, de a hang… Még csak nem is tompult. Tudtam, hogy csak az én fejemben él. Annyira tudtam… De annyira éles volt, és annyira felzaklatott, megijesztett. Ilyen még sosem volt.
Ahelyett, hogy meghátráltam volna, léptem egyet újból a víz felé. A szoknya vége már vizes volt, és most a száraz homokszemek is tapadtak rá. Nem zavart. Már nem.
Az egyik lábfejem a vízben, majd a másik is. És egyre beljebb haladtam. Már a derekamig ért a víz. Remegtem. A hideg víz és hideg ruha anyaga… Azt hiszem, hogy attól még jobban fáztam. Megdörzsöltem volna a karomat, amikor realizáltam, hogy a kezem már régóta vizes, szinte már nem is éreztem az ujjaim végét.
Még beljebb léptem. És még tovább. Már éreztem, ahogy a sodrás magával ragadna. Aztán elrugaszkodtam a medertől, és úszni kezdtem még beljebb. Már az erős sodrás bőven odébb rántott, aztán valami sikamlós, csúszós, undorító dolog csavarodott a bokám köré.
Megijedtem. A szívem már a hűvössel való érintkezés óta a fülemben dobott, elnyomta a hangot. Ahogy megijedtem, teljesen elvesztettem a játszmát.
Olyan volt, mintha sakkoztam volna, és már csak a királyom állt volna a táblán, az ellenfelemnek pedig az összes bábúja támadásra készen állt.
Vizet nyeltem. A torkom megfagyott. Újabbat nyeltem. Kiáltani készültem, de azzal csak azt értem el, hogy még több víz nyomult be a számba, egészen a tüdőmig. Megijedtem, aztán, ahogy egyre többet nyeltem a hideg vízből eszembe jutott, hogy miért is voltam itt. Ezt közetően már pedig kifejezetten hamar megnyugodtam. A szívem mintha egyre lassabban, és lassabban vert volna.
Már nem pánikoltam azért, mert hideg a víz, vagy mert hirtelen alá kerültem, és teljesen bekerített. Az eddig erősen összezárt szemem kinyitottam, és úgy vezettem a tekintetem végig a felettem húzódó ezüst hídon, ami a semmiből jelent meg.
Bezzeg akkor még nem volt ott, amikor én akartam a látszólag ottlévő hídon sétálni. Ez is csak azért van, hogy valaki mulasson rajtam egy jót, mi? Ki hitte volna…
Hiába éreztem, hogy a sodrás visz magával, egyre tempósabban, ahogy egyre mélyebbre löktek a hullámok, és vonzott magához az a mélység – aminek a végét nem is láttam magam alatt – még a híd így sem került távolabb. Folyamatosan felettem volt. Nem tudtam, hogy ez mit jelenthet.
Aztán eszembe jutott minden más.
Annyit írtam… Mindig sokat. Nem tudtam keveset írni. Az nem az én műfajom volt. Egyáltalán nem. Emlékszem, amikor az első regényem került ki a polcokra. A kiadó agyon reklámozta, mégis alig kelt el belőle néhány darab az első egy évben. Miért? Mert a mérete visszariasztott mindenkit, aki valaha is leemelte a polcról. Vastag volt. Nagyon vastag, több mint ezer oldal. Rengeteg.
A második kötetét a sorozatnak már nem akarta kiadni a kiadó, mert az elsőt is alig vették, akkor a másodikkal mi történne? Ugyanez. Azt mondták, hogy írjak kevesebbet. Így is csoda volt kiadót találni, nem akarok újat keresni. Úgyhogy megpróbáltam valahogy máshogy reklámozni a könyvet. És úgy sem vitték. Senki nem mert levenni a polcról egy ilyen nagy darab könyvet.
Már megírtam a harmadik kötetet, éppen a negyediket kezdtem, amikor közölte a kiadó, hogy az első köteteket, amik nyomtatva voltak kidobják. Pontosabban bezúzatják, és a papírt újra felhasználják.
A szívem összetört. Már megpróbálta a kiadó akciósan adni, vagy olyan zsákbamacska csomagokban szétszórni, amiket gyakrabban vettek az emberek, de nem ment. A szerkesztő szerint a történet maga jó volt, még csak ezért sem kellett volna problémának lenni, hogy ilyen hatalmas a könyv. Azt mondta, hogy kell ennyi szó ahhoz, hogy a történet teljesen ki legyen fejtve, és még így is csak egy első kötetről volt szó.
Nem értettem. Ahogy a gondolataim ebben az időszakban keveredtek abba az irányba, hogy egyáltalán mégis miért kezdtem én el írni? Miért?
Nem tudom.
Ötletem sincs.
Teljesen őszintén semmi ok nem jut eszembe.
Egészen addig, amíg fel nem ugrik előttem a kép, ahogy a pszichológussal – akihez jártam – megfejtettük ezt. Ahogy azt is, hogy miért is szerettem annyira.
Ez volt az, ami életben tartott. Azért találtam ki egy ilyen hosszú történet egyveleget, ami a könyvsorozatomat képezte, hogy legyen valami okom arra, hogy éljek. Hogy mindazt, amit elképzeltem megírjam. Ez volt az éltető erőm. És mindig csak egyre több szálat szőttem a történetbe, mintha ennyire kapaszkodtam volna az élethez.
Nem véletlenül jártam én pszichológushoz. Volt bennem egy halálvágy, és… Ez volt az, ami elég okot adott számomra arra, hogy felkeressek egyet. Olyan tanácsokat kaptam tőle, hogy keressek valami olyat, ami szintén motivál az életre annyira, mint az írás. Próbáljak meg barátokat szerezni.
Ez… Lehet, hogy valakinek könnyű, de nekem nehéz. Azzal nincs gond, hogy túl zárkózott vagy túl nyitott lennék. Azzal van a gond, hogy ez a társadalom… Elítélnek azért, mert nem úgy öltözködöm, ahogy a korosztályom szokott, vagy olyan dolgok érdekelnek, ami mást nem. Nincs közös témánk.
Én arról sose tudok mesélni, hogy hétvégén a haverokkal egy házibuliban mennyire bebasztam. Az nem az én világom. Nagyon nem. Ha iszok, akkor sose annyit, hogy berúgjak, mérsékelten iszok, és általában nem társaságban. Főleg miután megpróbáltak lenyomni a torkomon valami erősebbet, mint amit lelkesen kortyolgattam.
Más voltam, mint ők. És erre büszke voltam, de közben zavart is. Azzal, hogy nem illettem közéjük, hogy teljesen kiugrottam a sorból, és nem csak fekete-fehérben voltam, hanem mindenféle színt mutattam; elértem, hogy mindenki furán nézzen rám. Utáltam azokat a tekinteteket.
Megpróbáltam illeszkedni közéjük, de nem ment. Erre az érzésre még egy haikut is írtam, ami a sorozatom első kötetében is helyt kapott, hisz ha már egyszer megírtam, akkor fel is használtam.
Ahogy éj a nappalt,
a hideg tél a tavaszt,
úgy váltok maszkot.
Ez tökéletesen leírta azt, amit éreztem, amilyen az egész életem volt. Folyamatosan a maszkokat cserélgettem, mindig igyekezve a megfelelőt kiválasztani az adott alkalomra. Nem mindig sikerült, de nem volt gond, mert hamar újabbat adattam arcomra.
Én tudtam, hogy nem a valódi énem akarom elrejteni előlük, szimplán azt akartam, hogy ne ítéljenek el azért, aki vagyok. Ennyire súlyos bűn volna ez tán? Hogy valaki, aki nem állt be a sorba, aki képes egyedi lenni az keresi mégis mások társaságát? Túl fura vagyok, ha magam vagyok. Ha maszkot húzok, akkor illek közéjük.
Nem sok időm maradt a földön. Tisztában voltam ezzel. Amikor már nem voltam képes megemelni a karom, és a szám szétnyílt újból beengedve a vizet, aminek az eddig tartó hűvösségét már nem is éreztem – egyértelmű volt.
Amikor már a szemem is lehunyva volt, és vártam az utolsó gondolatot, akkor egy forró kéz ragadta meg az enyém. A hallásom eddig mintha megszűnt volna, de abban a pillanatban, ahogy megéreztem a kapcsolatot az enyém, és valaki más teste között, akkor visszatért.
– Ne vedd el tőlem!
Nem ismertem fel először a hangot. Mégis rettentően ismerős volt.
Jön elkapni téged!
Sikított a belső hang, amit mindig is hallottam. Éreztem, hogy elkapott engem. De ki?
– Nehogy!
És ekkore felismertem. Az egyetlen ember, aki mellettem volt még annak ellenére is, hogy milyen fura voltam.
Egy fény a sötétségben
Olyan, mint ők, de mégsem.
Amíg az ő teste forró, tiéd hideg; jeges.
A legjobb barátom.
A következő pillanatban már azt éreztem, ahogy valami húz, pont a sodrással szembe. Aztán már alig kellett néhány másodperc, és a fejem kibukott a vízből, a tüdőm elárulva engem azonnal levegőért kiáltott, és meg is kapta. Nehézkesen, de megkapta. A víz, ami nemrég a torokomon ment le, és már szinte az egész tüdőm eláztatta, felköhögtem.
Aztán már csak azt vettem észre, ahogy a fókusz visszatért a szemembe, hogy az ezüst hídon vagyok. Mellettem a legjobb barátom ül, és néz fel a Holdra. Pont úgy, ahogy én, csak én hanyatt fekszem az ezüstön. Majd megfagyok, de elég volt annyi, hogy újból felmelegedjek, ahogy ő megragadta a kezemet, és erősen szorította. Nem eresztett. Többet nem.
– Köszönöm, hogy őt nem vetted el tőlem.
Nem hozzám szólt. Azóta, hogy valamikor, valamilyen módon az ezüst hídra húzott, nem is nézett rám, egyedül az eget nézte, vagy inkább az azt ékesítő ezüst ékszert.
– Te pedig, ha még egyszer egy ilyen levelet hagysz magad után… Komolyan mondom, ha nem most mentettelek volna meg, megvernélek!
Egyetlen friss csepp csöppent a kezemre. Forró volt, ahogy végigfolyt a kézfejemen, az útján végig égette a bőrömet. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy tudjam, mi volt az. Könny.
– És azokat a virágokat is felejtsd el, te idióta!
Nagyon kiakasztottam.
Nem tudom, hogy került ide ő. Azt sem tudom, hogy mikor lett itt ezüst híd. Talán a Sors akarta így? Lehet. Ki tudja? Senki sem tudja, hogy annak az őrültnek mi megy végbe a fejében.
Szia!
VálaszTörlésHuh, nem is tudom, mi írhatnék.
Elkeserítő volt olvasni azt a kilátástalanságot, amit a szereplőd átélt, azt a sok bántást és reménytelenséget, kudarcot, amit az útján érte, ami annyira kikészítette, hogy az életét akarta feladni. Ez a sok bántó mondat, a sztereotípiák, amibe belekényszerítik a fiatalokat, hogy a tömegnek kell megfelelni és az már rossz, ha valaki egyéniség, undorítóak az ilyen emberek, sajnos tenni ellene nem igazán lehet, csak elnémítani ezeket a hangokat és olyan színfoltnak lenni köztük, akire úgyis fel fognak figyelni, főleg a sok pozitív tulajdonság miatt.
Külön tetszett ez a mondatod: „Olyan volt, mintha sakkoztam volna, és már csak a királyom állt volna a táblán, az ellenfelemnek pedig az összes bábúja támadásra készen állt.” – én szeretek sakkozni, és volt, amikor pont ilyen helyzetbe kerültem, de még akkor is arra törekedtem, hogy hogyan tudnám minél több bábuját levenni az ellenfélnek, mert utálom feladni.
Én úgy gondolom, akármilyen kilátástalannak is tűnik egy helyzet, még ha remény nem sok van, de az akarás és a kitartás meg tudja hozni a változást. Csak ki kell tartani, újra próbálni. Mint Naruto, soha fel nem adni. Minden sikertelen kör után lehet egy új menetet kezdeni, tiszta lapról. Persze ez így könnyen hangozhat, és ha ezeket a csapásokat az életben tapasztaljuk, sokkal nehezebbnek tűnik a kiút, de ott is ugyanúgy van, akár egy barát személyében, a családban, a zenében vagy bármi másban, ami erőt ad. Mint ebben a történetben a legjobb barát.
Megkönnyebbültem, hogy a végén megjelent és kicsit jobbra fordult a helyzet. Remélem, hogy a személyes életedben is megvan az a biztos pont, amire tudsz támaszkodni, ahonnan erőt tudsz meríteni, mert mindenkinek szüksége van legalább egy támogató emberre ahhoz, hogy túlélje. Még azoknak is, akik azt mondják, hogy nincs szükségük senkire. Igazából szerintem azoknak van a legnagyobb szükségük egy barátra.
Úgyhogy fighting heyadwae, légy te az a színfolt, ami jobb kedvre deríti a környezetedben lévő embereket, és bármibe is vágsz bele, a lelkesedésed sose hagyjon alább!
(Megkérdezhetem, hogy mi a regényed címe és hol található, amit az utóbbi évben írtál?)
Köszönöm, hogy olvashattam, várlak a következőben! ^^
Szia ^^
TörlésGosh, nagyon örülök, hogy az a mondatom megragadott, mert talán ebben a történetben arra vagyok a legbüszkébb, pedig nagyon spontán jött.
Azt hiszem, hogy van egy ilyen biztos pontom, bár ilyen téren elég bizonytalan vagyok, mióta nem barátnőmnek nevezett nem barátnőm, szóval röviden ismerősöm, akivel legjobb barátnők voltunk bejelentette, hogy többet nem vagyunk barátok. Azóta csak olyan esetben keres, amikor segítséget követel valami kapcsán, aztán pedig kiakad, amikor azt mondom, hogy nem. Most van egy másik barátnőm, és talán ő az, aki ez a pont számomra. Nem tudom. Az írás mondanám annak, hogy az egy olyan biztos pont számomra, amitől ha elszakítanak, akkor az... fájna.
A zárójeles kérdésre válaszolva pedig a regény címe a Sors Alakjai, és maga az egész nem található meg az interneten, most osztom meg egy részletét wattpadon, és az ottani visszajelzésekből próbálok éppen erőtmeríteni ahhoz, hogy leszerkesszem az egészet, és utána megosszam majd valamikor az egészet is. Vagy esetleg felkeresek vele egy kiadót, bár már most érzem, hogy a hosszával gond lenne, főleg, hogy első könyves lennék, úgyhogy egyelőre a wattpad a megoldás. És akkor már ide dobok egy linket is hozzá:
https://www.wattpad.com/story/336671060-sors-alakjai-sors-alakjai-i
Köszönöm, hogy olvastad, és ááááh, olvadozom a regény iránt való érdeklődés miatt ;;
Szia!^^
VálaszTörlésHat wow, ez valóban meglepően rövid írás volt tőled, nem is tudom írtál e a challenge során már ennyire rövid novellát. Mindenestre nekem kifejezetten tetszett, hogy nem volt annyira cselekményes, hanem sokkal inkább az érzelmekre és a szereplő belső lelki világára fókuszáltál, és e köré építetted ezt a vizes, ezüstös környezetet. Végig láttam magam előtt a folyót, a hidat, az egész jelenetet is, szerintem nagyon jók voltak a leírások, és most tökre azt éreztem, hogy megvan az egyensúly, semmi sincs túlságosan kifejtve, mindenből pont annyit kaptunk, amennyit kellett.
Nagyon elgondolkodtató volt egyébként olvasni a novellád. Én abszolút úgy gondolom egyébként, hogy senkinek sem mutatja meg az értékét, hogy mennyire képes beilleszkedni a szokványos tinik közé és csinálni azt a sok hülyeséget, amik ők. Mondom ezt úgy, hogy én is mindig kilógtam a sorból, sosem arra mentem amerre mindenki, és sosem érdekelt hogy most a “nagymenők” mit gondolnak, mert őszintén mondom, hogy semmit sem számít, mert mindenki a saját értékrendje szerint éli az életét, és senkit se fog boldoggá tenni a másik értékrendje szerinti célok elérése. Ami szerintem nagyon fontos, hogy legyenek, vagy legalább egy olyan igazi barát, akire tényleg számíthatunk és ott van nekünk jóban rosszban. És ha valaki mégsem ilyen barát, akkor valóban határokat kell fölállítani, ami sokszor sajnos nagyon nehéz tud lenni. Azt nagyon jó volt olvasni a novellában is, hogy ott volt az a barát, aki nagyon szereti a főszereplőt és tudott neki segíteni.
A másik ami nagyon tetszett, hogy megjelent a novellában konkrétan az írás és hogy miért is jó írni, a kis vers és a haiku, hát az különösen tetszett mert imádom őket, én is próbáltam már írni de annyira baromira nehéz, hogy le a kalappal hogy neked megy! De a lényeg, hogy engem is tökre elgondolkodtatott, hogy amúgy miért is írok, miért is hiányzik, vagy miért akarok írni annak ellenére is, hogy nekem most pl baromira nincs rá időm xd. És hát arra jutottam, hogy hiába lettem már idősebb és érettebb stb., még mindig szükségem van az írásra, hogy bizonyos dolgokat fel tudjak dolgozni, átgondolni, vagy éppen kimondani, mert sokszor úgy érzem nem is igazán tudom mit gondolok vagy érzek, ameddig le nem írom. Szóval tényleg az írás önmagában egy kapaszkodó nekem, egy kis menedék amit nem tudnak elvenni, mert hát amit írok az én vagyok, ezt pedig nem lehet elvenni bármi is történik, és éppen ezért segít is az írás abban, hogy ne akarjak beállni abba a sorba, amitől majd olyan átlagos tini, vagy átlagos egyetemista vagy átlagos akárkicsoda leszek.
Összességében engem nagyon elgondolkodtatott és megérintett a novellád, őszintén remélem, hogy neked is az írás mindig a menedéked tud lenni és segíteni neked, ha csak egy hangyányit is^^
Köszönöm, hogy olvashattam, várom már a következő novellád is!^^
(És majd mindenképpen lecsekkolom a regényedet én is, nagyon kíváncsi vagyok rá^^)
Szia!
VálaszTörlésHát... Erre nehéz mit írni ;; Olyan rossz, hogy valaki így érzi magát attól, mert más. Mert nem illeszkedik be a sorba. Én meg amúgy világ életemben utaltam olyan lenni, mint mások, bármiről is volt szó. Úgyhogy én tökre megértelek téged, és büszke vagyok rá, hogy mersz más lenni és nem hagyod, hogy befolyasoljanak. Ez igazi erős jellemre vall.
Olvastam itt, hogy az írás tartja benned ezt a hitet. Ez egy nagyon jó dolog! Emlékszem annó, hogy amikor én kerültem ilyen helyzetbe, amit te leírtál ide kommentbe Viviennek, nekem is az írás volt az, ami segített. Akkor szuletett meg az egyik legszomorúbb oneshotom is, ami lehet másnak nem az, nekem nagyon fájt leírni. De egyébként meg jó érzés volt kiírni magamból, azt, hogy én és egy akkor olyan ember, akire mindenkinél jobban szükségem volt elengedtük egymást. Igazából már nem is tudom az okát, hogy miért, egyszerűen így hozta az élet. De az emberek jonnek-mennek az életünkben, csak kevesen maradnak meg, ők lesznek az igazi kincsek :)
Ez a hangulat amúgy nagyon elkapott most úgy miattad is, magam miatt is, Moonbin miatt is. Nagyon sajnálom, hogy bárkinek ilyet kell megélnie, ilyen érzést, ezt a fokozott reménytelenség érzést, amikor tényleg tehetetlen az ember, és nem tud mit csinálni. Végig ezt éreztem a novellad alatt.
Remélem, hogy az idő minden sebet begyógyít. Az írás pedig segíteni fog elengedni a dolgokat. Kívánom, hogy így legyen!
A regényed miatt pedig nagyon büszke vagyok rád, és mindenképp el fogom olvasni!
Várom a következő írásod!
Hali!
VálaszTörlésAzta a mindenit.. Szandi novellája után kisebb zuhanás ez az írás.
Annyira átérezhetőre sikerült megírni egyes porcikáját.. Szörnyű, hogy manapság ennyire gyakori, hogy azért néznek ki valakit, mert más. Régebben annyira színesek voltak az emberek, most meg csupa ctrl c ctrl v mindenki, és akkora nyomást kap az, aki kiáll a sorból. Az pedig, hogy valakit ennyire kitaszít a társadalom, hogy azon gondolkodik, hogy vessen véget az életének.. El se tudom képzelni, mi lehetett egy-egy olyan ember fejében és min mehetett keresztül, aki öngyilkosságot követ el. Oly keserű szájízem lesz, mikor meghallok ilyet pl a híradóban. És nekik nem volt ott az az ember, aki mindenből kihúz, légy bármilyen mélyen is. Rettentő szerencsésnek mondható minden ember, akinek van/vannak olyan barátai (nem kell sok, 1-2) akiknek bár,mit elmondhat és úgy válaszolnak és viszonyulnak az emberhez, ahogy kell. Nagyon meg kell őket becsülni <3
Az nagyon elgondolkodtatott, hogy miért is ír az ember. szerintem én leginkább azért írok, hogy alkossak valamit, Hogy azokat az ötlet foszlányokat továbbgondoljam, és megvalósítsam őket illetve, hogy az olvasót kicsit elgondolkodtassam és felnyissam a szemét egy-két dologgal kapcsolatban.
"Én tudtam, hogy nem a valódi énem akarom elrejteni előlük, szimplán azt akartam, hogy ne ítéljenek el azért, aki vagyok." Érdekes ez a gondolat. Kicsit továbbboncolva arra is lehet következtetni, hogy 2 dolog miatt vehet álarcot az ember. Egyik az, hogy elrejtse magát, illetve hogy megmutassa ki nem ő és elfogadják. Ugyanaz, mégis más. De kijelenthetjük, hogy létezik a maszk, az a legszomorúbb.
Volt benne egy elírás itt: "És ekkore felismertem. Az egyetlen ember, aki mellettem volt még annak ellenére is, hogy milyen fura voltam. " ott az ekkorra"
Illetve volt benne pár helyen szóismétlés pl a víz vagy a volt
Érdekes, hogy ilyen hasonló táméban született több novella is, bár a dal közrejátszott :'D
Nagyon köszönöm, hogy olvashattam, nagyon elgondolkodtattál. Kitartást, bármi is történjék, és igaz, nem én lennék az első, akire ráírsz, viszont bármikor szeretnél beszélgetni, csak nyugodt szívvel keress, néha könnyebb egy idegennek elmondani pár benned kavargó gondolatot. (A regény mindenképp meglesem, és remélem, egyszer sikerül kiadatnod!^^)
Szia!
VálaszTörlésHűha, nem is tudom hirtelen mit írjak, illetve hol is kezdjem.
Legelsőnek annyit szeretnék mondani, hogy ennél te hosszabbakat szoktál írni? :o Most nem akarlak megsérteni, meg ilyesmi, én is írtam már hosszúakat, illetve mások is, csak mindig meglepődök, ha valaki ekkora terjedelműre azt mondja , hogy rövid :D Igaz, ezt magadhoz mérten kell nézni. Én pl a one shotokkal állok furán, nagyon nagyon rövidet még nem nagyon sikerült írnom, az eddigi legrövidebb szerintem a mostani körben volt, utána meg a Cseppek jönnek :D Emlékszem, mikor én is írtam magamhoz képest rövidet és megkaptam, hogy "akkor is a tiéd a leghosszabb" :D De ez nem a challengben volt :D
Annyi biztos, hogy a regények mellett jó kis gyakorlat a novellaírás, ezt a profik is mondják, mert megtanulod összegezni a gondolataidat, szóval nagyon jót fog tenni a regényíráshoz is.
Ez is egy elgondolkodtató történet volt. Egyetértek az előttem szólókkal, anynira kinézik a másikat, ha más. Mármint most fel van kapva az , hogy legyél egyedi, legyél más, tűnj ki a sorból, közben meg ez is meg van szabva... Én pl szeretem a különlegesebb dolgokat és embereket, attól függetlenül, hogy nem járok pink hajjal és egetmeresztő ruhakompozícióval, de élvezem, hogy olyat viselek, ami nem jön szembe nap mint nap. Az meg a másik, hogy kitűnni nemcsak a külsővel lehet, hanem a gondolkozásmóddal is. Én nagyon bírom azokat az embereket, akik felvállalják önmagukat és így árad belőlük az önbizalom, engem is felhúznak. Persze nem azokról beszélek, akik átesnek a ló túlsó oldalára, flegmáznak, bunkóznak és lenézik a másikat, mert annyi valakinek képzelik magukat. Szóval érted :)
Az egyetemem utolsó évében volt egy olyan kurzusom, ahol egyszer feltette az oktatóm a kérdést, hogy miért is írunk. Ki miért ír? Pár gondolatban kellett megfogalmazni válaszunkat és tudom, hogy sokáig gondolkoztam felette. Mármint én (meg ugye ti is) tényleg írok, de miért is? Lehet hogy korábban is feltettem a kérdést, de akkor válaszoltam meg igazán. Örülök, hogy te is elmerengtél ezen, illetve, hogy másokat is erre késztettél.
Az pedig külön dicséret, hogy volt benned annyi bátorság, hogy beismerted, hogy személyes az írásod. Nagy dolog! Az írás pedig hidd el sokat segít az ember lelkén, mert kiadja magából a dolgokat.
Nagyon örülök, hogy itt vagy, és köszönöm, hogy olvashattam!
Szia^^
VálaszTörlésNe haragudj, amiért ennyire nagyon későn, de megérkeztem!
Az ilyen öngyilkossághoz kapcsolódó novellákhoz mindig nagyon nehéz mit írnom, egyrészt azért, mert kicsit másképp vélekedek róla, mint a legtöbben, másrészt azért, mert nagyon is átérzem, amit ezek az emberek átélnek.
Nekem nagyon tetszett, hogy azzal a verssel adtál nyomatékot annak, hogy mi történik a főszereplővel. Hogy egyre csak azt hallotta, és bármit tett, nem tudta tompítani a fejében lévő hangokat. Én még nem éltem át ilyet, de biztos vagyok benne, hogy van az a lelki állapot, ami ilyen módon jelenik meg.
Nekem az is tetszett, ahogy egyre mélyebbre sétált a vízben. Jó volt ez a természetes közeg, az ezüst híd felbukkanása, és, hogy mi jutott eszébe, amikor elkezdett sodródni. A számára legfájóbb pont.
Szerintem az is tök jó, hogy a regényírással foglalkozott, és ahogy a mai magyar helyzetet ábrázoltad. Mindig is a legnagyobb álmom volt, hogy az általam írt regény a könyvesboltok polcairól köszönjön vissza, de kizártnak tartom, hogy ez valaha is megtörténjen. És pont azok miatt a dolgok miatt, amiket te is említettél. De nem feltétlen a történet nagy terjedelmére gondolok. Magyar írót eleve kevesebben olvasnak, egy kezdő meg kb. labdába sem rúghat. Szóval én meg tudtam érteni, hogy ez ilyen szinten lehangolta a főszereplőt, hiszen az álmairól volt szó, amit mások nem értékeltek, így értéktelennek tartotta a munkáját, saját magát...
Azzal viszont nem tudok egyetérteni, amit az előttem szólók írtak, hogy olyan király másnak lenni... Most ezzel nem arra célzok, hogy az a jó, amikor seggrészegen mindenki mindenkivel minden buliban... De sajnos én elég zárkózott vagyok, és nem egyszer gondoltam, mennyivel könnyebb lenne az életem, ha nem olyan lennék, amilyen... De tudom, te külön kiemelted, hogy itt nem a nyitottság / zárkózottság volt a gond.
A maszkos hasonlat is tetszett, mert bizony én csak a hozzám legközelebb állók társaságában vagyok képes teljes mértékben megszabadulni attól a bizonyos maszktól, illetve még az írás által, de tökre megértem, hogy mire gondoltál.
Csodálatos, hogy pont a legjobb barátja mentette meg! Én imádom a családom, de mindig is úgy éreztem, hogy a legjobb barátnőm nélkül nem nagyon bírnám ki... Szóval az a helyzet, hogy szinte én is írhattam volna ezt a történetet, annyira passzol hozzámXD
Örülök, hogy ismét tudtál hozzánk csatlakozni, és csak így tovább! Ne add fel az álmaid^^ Várlak vissza:-)