"Nem tudom elmagyarázni, miért nem félek a haláltól.
Talán most már egyértelműbben látom a nagy vonalakat.
Hálás vagyok." – Linn Skaber
Ó, egy virág. Szép. Egyszerűen gyönyörű. Annyira csodás az a rózsaszín! Nem rikító, inkább pasztelles, de annyira illik a szirmokhoz, ahhoz a halovány zöld szárhoz, és levelekhez, hogy szinte az már leírhatatlan.
Tudtam, hogy nem kellene ezt tennem. De volt valami, ami mégiscsak késztetett. A belső hang talán? Sose tudtam elkerülni, hogy ne hallgassak rá.
Annyit segített, amikor írtam, akkor miért ne akarná a legjobbat nekem? Miért döntene úgy, hogy most hirtelen a semmiből a legrosszabbat suttogja nekem? Minden alkalommal, amikor hozzám szólt, akkor egy kicsit megnehezítette a dolgom, nem csak egy szót, vagy egy egyértelmű mondatot mondott. Nem. Ez nem volt ilyen egyszerű. Kisebb versikékben kommunikált, már-már azt hittem, talán Isten vagy egy démon az, aki nekem suttog.
Most minden egyes lépésemnél ugyanazt szajkózta.
Oh, te veszett lélek…
Kelet helyett Délnek;
Délt követve Nyugatnak –
Víz mélyén mulatnak!
Először nem tudtam hova tenni. Amikor a mai nap már sokadszor hangoztatta, akkor viszont már időről időre egyre többet értettem belőle.
A következő lépésnél már halkabban, de még mindig ezt suttogta. Az azt követőnél már éreztem a hideg vizet, ami a lábamat vette körbe. Újabb lépést követően már a másik lábam is a vízbe merült.
Hideg volt. Tavasz közepe felé jártunk, nem volt csoda, hogy a Han-folyó vize ilyen hűvös volt. Sose volt olyan meleg.
Megálltam, nem léptem többet.
OH, TE VESZETT LÉLEK!
KELET HELYETT DÉLNEK;
DÉLT KÖVETVE NYUGATNAK –
VÍZ MÉLYÉN MULATNAK!
A belső hang ordított. Már majdnem nyúltam, hogy befogjam a fülem, amikor realizáltam… Már megannyiszor próbáltam, és a fülem befogása sose hatott ellene. Szólt ő mindenen keresztül, hallatta hangját, ami bársonyos finomsággal simított mindig gondolataimra.
Lenéztem a kezemben lévő csokor krizantémra. Nem fehér vagy sárga volt, amilyet általában látni. Pasztell rózsaszín… Ilyen színben még sosem láttam. Tökéletes volt az alkalomra.
Tűztem egy három oldalas kinyomtatott szöveget a virágok közé, majd pedig visszaléptem a nedves homokba. Aztán már következőnek a száraz homokban álltam, míg meg nem álltam a kedvenc magassarkúm mellett. Leguggoltam, és a legnagyobb óvatossággal eléjük helyeztem a csokrot. Nem akartam, hogy vizes legyen, de egy szálat mégis magammal ragadtam.
A kedvenc ruhám volt rajtam. Egy fehér, abroncsos ruha. Egyesek azt mondanák, biztosan esküvőről szöktem. Dehogy. Ez nem is volt esküvői ruha. Egy teljesen egyszerű, hófehér ruha volt, aminek a szoknyája még csak nem is tüll volt, hanem egyszerűen csak viszkóz. A felsőrésze selyem volt, amit úgy formáltak, hogy tökéletesen körül öleljen.
Imádtam. Édesanyámtól kaptam. Amikor kiderült, hogy leukémiája van. Gyógyíthatatlan.
Az egyetlen szál virágot szorongatva fordultam meg. A telihold fénye ezüst hidat festett a folyóra. Hallottam, ahogy a távolban a hídon dudálnak az autósok, ahogy a sok kerít sikítva súrlódik végig az aszfalton.
Megráztam a fejemet. Ezt akartam?
OH, TE VESZETT LÉLEK!
KELET HELYETT DÉLNEK;
DÉLT KÖVETVE NYUGATNAK –
VÍZ MÉLYÉN MULATNAK!
Nem hittem volna, hogy valaha is fogok valamit ilyen hangerővel hallani. Ezúttal nem törődtem azzal, hogy megőrültem-e vagy sem, a füleimet kezeimmel fedtem, de a hang… Még csak nem is tompult. Tudtam, hogy csak az én fejemben él. Annyira tudtam… De annyira éles volt, és annyira felzaklatott, megijesztett. Ilyen még sosem volt.
Ahelyett, hogy meghátráltam volna, léptem egyet újból a víz felé. A szoknya vége már vizes volt, és most a száraz homokszemek is tapadtak rá. Nem zavart. Már nem.
Az egyik lábfejem a vízben, majd a másik is. És egyre beljebb haladtam. Már a derekamig ért a víz. Remegtem. A hideg víz és hideg ruha anyaga… Azt hiszem, hogy attól még jobban fáztam. Megdörzsöltem volna a karomat, amikor realizáltam, hogy a kezem már régóta vizes, szinte már nem is éreztem az ujjaim végét.
Még beljebb léptem. És még tovább. Már éreztem, ahogy a sodrás magával ragadna. Aztán elrugaszkodtam a medertől, és úszni kezdtem még beljebb. Már az erős sodrás bőven odébb rántott, aztán valami sikamlós, csúszós, undorító dolog csavarodott a bokám köré.
Megijedtem. A szívem már a hűvössel való érintkezés óta a fülemben dobott, elnyomta a hangot. Ahogy megijedtem, teljesen elvesztettem a játszmát.
Olyan volt, mintha sakkoztam volna, és már csak a királyom állt volna a táblán, az ellenfelemnek pedig az összes bábúja támadásra készen állt.
Vizet nyeltem. A torkom megfagyott. Újabbat nyeltem. Kiáltani készültem, de azzal csak azt értem el, hogy még több víz nyomult be a számba, egészen a tüdőmig. Megijedtem, aztán, ahogy egyre többet nyeltem a hideg vízből eszembe jutott, hogy miért is voltam itt. Ezt közetően már pedig kifejezetten hamar megnyugodtam. A szívem mintha egyre lassabban, és lassabban vert volna.
Már nem pánikoltam azért, mert hideg a víz, vagy mert hirtelen alá kerültem, és teljesen bekerített. Az eddig erősen összezárt szemem kinyitottam, és úgy vezettem a tekintetem végig a felettem húzódó ezüst hídon, ami a semmiből jelent meg.
Bezzeg akkor még nem volt ott, amikor én akartam a látszólag ottlévő hídon sétálni. Ez is csak azért van, hogy valaki mulasson rajtam egy jót, mi? Ki hitte volna…
Hiába éreztem, hogy a sodrás visz magával, egyre tempósabban, ahogy egyre mélyebbre löktek a hullámok, és vonzott magához az a mélység – aminek a végét nem is láttam magam alatt – még a híd így sem került távolabb. Folyamatosan felettem volt. Nem tudtam, hogy ez mit jelenthet.
Aztán eszembe jutott minden más.
Annyit írtam… Mindig sokat. Nem tudtam keveset írni. Az nem az én műfajom volt. Egyáltalán nem. Emlékszem, amikor az első regényem került ki a polcokra. A kiadó agyon reklámozta, mégis alig kelt el belőle néhány darab az első egy évben. Miért? Mert a mérete visszariasztott mindenkit, aki valaha is leemelte a polcról. Vastag volt. Nagyon vastag, több mint ezer oldal. Rengeteg.
A második kötetét a sorozatnak már nem akarta kiadni a kiadó, mert az elsőt is alig vették, akkor a másodikkal mi történne? Ugyanez. Azt mondták, hogy írjak kevesebbet. Így is csoda volt kiadót találni, nem akarok újat keresni. Úgyhogy megpróbáltam valahogy máshogy reklámozni a könyvet. És úgy sem vitték. Senki nem mert levenni a polcról egy ilyen nagy darab könyvet.
Már megírtam a harmadik kötetet, éppen a negyediket kezdtem, amikor közölte a kiadó, hogy az első köteteket, amik nyomtatva voltak kidobják. Pontosabban bezúzatják, és a papírt újra felhasználják.
A szívem összetört. Már megpróbálta a kiadó akciósan adni, vagy olyan zsákbamacska csomagokban szétszórni, amiket gyakrabban vettek az emberek, de nem ment. A szerkesztő szerint a történet maga jó volt, még csak ezért sem kellett volna problémának lenni, hogy ilyen hatalmas a könyv. Azt mondta, hogy kell ennyi szó ahhoz, hogy a történet teljesen ki legyen fejtve, és még így is csak egy első kötetről volt szó.
Nem értettem. Ahogy a gondolataim ebben az időszakban keveredtek abba az irányba, hogy egyáltalán mégis miért kezdtem én el írni? Miért?
Nem tudom.
Ötletem sincs.
Teljesen őszintén semmi ok nem jut eszembe.
Egészen addig, amíg fel nem ugrik előttem a kép, ahogy a pszichológussal – akihez jártam – megfejtettük ezt. Ahogy azt is, hogy miért is szerettem annyira.
Ez volt az, ami életben tartott. Azért találtam ki egy ilyen hosszú történet egyveleget, ami a könyvsorozatomat képezte, hogy legyen valami okom arra, hogy éljek. Hogy mindazt, amit elképzeltem megírjam. Ez volt az éltető erőm. És mindig csak egyre több szálat szőttem a történetbe, mintha ennyire kapaszkodtam volna az élethez.
Nem véletlenül jártam én pszichológushoz. Volt bennem egy halálvágy, és… Ez volt az, ami elég okot adott számomra arra, hogy felkeressek egyet. Olyan tanácsokat kaptam tőle, hogy keressek valami olyat, ami szintén motivál az életre annyira, mint az írás. Próbáljak meg barátokat szerezni.
Ez… Lehet, hogy valakinek könnyű, de nekem nehéz. Azzal nincs gond, hogy túl zárkózott vagy túl nyitott lennék. Azzal van a gond, hogy ez a társadalom… Elítélnek azért, mert nem úgy öltözködöm, ahogy a korosztályom szokott, vagy olyan dolgok érdekelnek, ami mást nem. Nincs közös témánk.
Én arról sose tudok mesélni, hogy hétvégén a haverokkal egy házibuliban mennyire bebasztam. Az nem az én világom. Nagyon nem. Ha iszok, akkor sose annyit, hogy berúgjak, mérsékelten iszok, és általában nem társaságban. Főleg miután megpróbáltak lenyomni a torkomon valami erősebbet, mint amit lelkesen kortyolgattam.
Más voltam, mint ők. És erre büszke voltam, de közben zavart is. Azzal, hogy nem illettem közéjük, hogy teljesen kiugrottam a sorból, és nem csak fekete-fehérben voltam, hanem mindenféle színt mutattam; elértem, hogy mindenki furán nézzen rám. Utáltam azokat a tekinteteket.
Megpróbáltam illeszkedni közéjük, de nem ment. Erre az érzésre még egy haikut is írtam, ami a sorozatom első kötetében is helyt kapott, hisz ha már egyszer megírtam, akkor fel is használtam.
Ahogy éj a nappalt,
a hideg tél a tavaszt,
úgy váltok maszkot.
Ez tökéletesen leírta azt, amit éreztem, amilyen az egész életem volt. Folyamatosan a maszkokat cserélgettem, mindig igyekezve a megfelelőt kiválasztani az adott alkalomra. Nem mindig sikerült, de nem volt gond, mert hamar újabbat adattam arcomra.
Én tudtam, hogy nem a valódi énem akarom elrejteni előlük, szimplán azt akartam, hogy ne ítéljenek el azért, aki vagyok. Ennyire súlyos bűn volna ez tán? Hogy valaki, aki nem állt be a sorba, aki képes egyedi lenni az keresi mégis mások társaságát? Túl fura vagyok, ha magam vagyok. Ha maszkot húzok, akkor illek közéjük.
Nem sok időm maradt a földön. Tisztában voltam ezzel. Amikor már nem voltam képes megemelni a karom, és a szám szétnyílt újból beengedve a vizet, aminek az eddig tartó hűvösségét már nem is éreztem – egyértelmű volt.
Amikor már a szemem is lehunyva volt, és vártam az utolsó gondolatot, akkor egy forró kéz ragadta meg az enyém. A hallásom eddig mintha megszűnt volna, de abban a pillanatban, ahogy megéreztem a kapcsolatot az enyém, és valaki más teste között, akkor visszatért.
– Ne vedd el tőlem!
Nem ismertem fel először a hangot. Mégis rettentően ismerős volt.
Jön elkapni téged!
Sikított a belső hang, amit mindig is hallottam. Éreztem, hogy elkapott engem. De ki?
– Nehogy!
És ekkore felismertem. Az egyetlen ember, aki mellettem volt még annak ellenére is, hogy milyen fura voltam.
Egy fény a sötétségben
Olyan, mint ők, de mégsem.
Amíg az ő teste forró, tiéd hideg; jeges.
A legjobb barátom.
A következő pillanatban már azt éreztem, ahogy valami húz, pont a sodrással szembe. Aztán már alig kellett néhány másodperc, és a fejem kibukott a vízből, a tüdőm elárulva engem azonnal levegőért kiáltott, és meg is kapta. Nehézkesen, de megkapta. A víz, ami nemrég a torokomon ment le, és már szinte az egész tüdőm eláztatta, felköhögtem.
Aztán már csak azt vettem észre, ahogy a fókusz visszatért a szemembe, hogy az ezüst hídon vagyok. Mellettem a legjobb barátom ül, és néz fel a Holdra. Pont úgy, ahogy én, csak én hanyatt fekszem az ezüstön. Majd megfagyok, de elég volt annyi, hogy újból felmelegedjek, ahogy ő megragadta a kezemet, és erősen szorította. Nem eresztett. Többet nem.
– Köszönöm, hogy őt nem vetted el tőlem.
Nem hozzám szólt. Azóta, hogy valamikor, valamilyen módon az ezüst hídra húzott, nem is nézett rám, egyedül az eget nézte, vagy inkább az azt ékesítő ezüst ékszert.
– Te pedig, ha még egyszer egy ilyen levelet hagysz magad után… Komolyan mondom, ha nem most mentettelek volna meg, megvernélek!
Egyetlen friss csepp csöppent a kezemre. Forró volt, ahogy végigfolyt a kézfejemen, az útján végig égette a bőrömet. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy tudjam, mi volt az. Könny.
– És azokat a virágokat is felejtsd el, te idióta!
Nagyon kiakasztottam.
Nem tudom, hogy került ide ő. Azt sem tudom, hogy mikor lett itt ezüst híd. Talán a Sors akarta így? Lehet. Ki tudja? Senki sem tudja, hogy annak az őrültnek mi megy végbe a fejében.