Ajánlott zene: Halsey - Lilith
"Nem lehet eltörölni a sötétséget, mert akkor a fény is eltűnne." – Nalini Singh
A rossz oldalon lenni nem egyenlő azzal, hogy gonosznak valaki, inkább a rossz irányba terelték őt, nem nyújtott neki segédkezet a fény, mintha hagyta volna, hadd űzze magát a fénytelen pokolba.
Hiába voltál te a gonosz, hiába tettél megannyi borzalmat, tudtam, miért teszed. Tudtam, hogy min mentél keresztül, mégis… féltem. Féltem, hogy felismersz engem, hogy ismered azt, aki hasonlít rád, hogy megismersz, és tudni fogod, hogy miért teszem azt, amit. Hogy meglátod azt, amitől gyenge vagyok, hogy meglátod bennem a megtört lelket, a darabokra hullott elmét, ami egy az egyben olyan, mint a tiéd.
Tudod, én nagyon erősnek látlak ezért. Erősebbnek, mint magamat. Hogy miért? Mert én nem tudtalak felismerni. Lehet, hogy te vagy az, akitől meg kellene védenem a világot, még mielőtt magaddal rántod azt is; de képtelen vagyok rá. Képtelen lennék úgy élni a világban, hogy te már nem vagy benne. Ez a világ hősként tekintene rám, elvárnák, hogy úgy viselkedjek, mint egy szuperhős manga főszereplője, de nekem ez nem megy. Soha nem is fog menni.
Lehet, hogy badarság, hogy így érzek, viszont te… te vagy az én hősöm. Egy ember, aki megmutatta, mi lett volna, ha én is abba az irányba terelődök.
Meg akarlak védeni a sötétségtől, ami körbevesz, amivel körbezártad magad, s most nem tudsz szabadulni tőle. Rájöttem, hogy nem a világ megmentése a cél – legalábbis nem az enyém –, amiért mindvégig küzdeni igyekeztem. A társadalom belém verte azt, hogy ez a helyes. Semmi sem helyes, amíg egy ember élete veszélyben van, azonban ők ezt látják jónak, hogy végezzek veled, mielőtt őket sebzed meg.
A társadalom félti a bőrét, és kicsit sem törődik veled, akinek szintén vannak érzései, aki olyan, mint ők, viszont az élete, az amin keresztül ment sokkal rosszabb, mint amit ők valaha átéltek.
Azt akartam, hogy a több évtizednyi sötétség után újra érezhesd a nap melegét, újra láthasd a világosságot, amit a végtelen fénytelenség, ami körbe leng elnyelt előled. Eltitkolta, hogy a fény, a jó még létezik, és elhitette veled, hogy csak a rossz létezik, az a vakság, amivel kínozni igyekezett.
Segítek elűzni a démonokkal töltött ködöt, ami hozzád tapadt, és éveken keresztül kísért téged.
***
Olyan volt, mint én. Pont olyan, mégis más. Ő a történtek után a fény felé terelődött, míg én a feketség bugyraiban leltem megnyugvást, bosszúszomjat. Az ő mérge eloszlott, neki annyi mindenki ott volt, hogy segítse ebben, de én csak a nyomorult árnyaknak tudtam kiönteni lelkem, akik csak a bosszúra buzdítottak, hogy tegyem katasztrófává azok életét, aki ezt tették.
Utáltam őt, amiért neki megadatott az, ami nekem nem. Nem tudja, mennyi minden tett arról, hogy én erre az ösvényre tévedjek, ahelyett, amire őt vezették. Én vakon bíztam azokban a lágy, karcos hangokban, amik erre késztettek.
Mondanám, hogy nem én választottam, de igen. Hallgattam rájuk, akik végül tönkretették azt, ami megmaradt belőlem. Azt az aprócska darabot, amit apa meghagyott magából.
A roncs, akit hátrahagyott csak egy kóválygó test lett, amiből kiveszett az az aprócska élet.
De ő még így is meg akart menteni a semmitől. Nem értette meg, hogy már nincs, akit meg tudna menteni. Ahogy nekem segíteni lehetett volna, azt nem fogadta volna el, kereste volna az újabb lehetőséget.
Elvesztem, és visszatalálni nem fogok, mert a végtelen sötétség elhatárolt, és ez a köd olyan vastagon lengett körbe, hogy esélytelen lett volna, hogy egyedül vissza találjak magamhoz, hogy újra meglássam a jót.
Tudtam, hogy ő az, hiszen ha nem lett volna melegszívű, akkor nem akart volna segíteni, azonban ahhoz világtalan volt, hogy észrevegye, már nem tud.
Szerettem volna vele lenni, hogy megismerjem, hogyan is jutott el oda, hogy hogyan nem szippantotta be őt is a sötétség, ahogyan velem tette. Kíváncsi voltam, hogy bírt ellenállni a csábító hangnak, ami eleinte megnyugvást biztosított, majd apró darabonként falt fel.
A világ ekkor omlott össze. Az ajtó bezárult a két világ között, és a Sors döntetett, melyik életet veszi el. Azt választotta, amelyik a halált vágyta.
Aki a fény mellett állt ordított, ahogy látta hasonmását, egy másik életben elporladni, ahogy a sötétség felhő felkapta darabjait, magához láncolva, ami megmaradt belőle, mintha nem akarná elengedni a vakság sem.
Senki sem jó, vagy rossz, amikor megszületik. Mindig a társadalom formálja, hogy melyik oldalra kerülnek, a Sors pedig nem szól bele ebbe, rájuk hagyja. Úgyis több párhuzamos életük van, ha az egyikben nem jött össze az egyik lehetőség, akkor egy másikban meg fog történni. A születésünk semmiképp sem határoz meg minket a Sors előtt, azonban a társadalomba nem ez rögzült be, nekik számít, milyen családba pottyantott a gólya, mennyi pénzed van, de a valódi értéked, téged nem látnak tisztán, csak a hasznot, amit belőled húzhatnak.
"Árnyék nélkül nem vesszük észre a fényt." – Libba Bray
---
Sziasztok! ^^
Be kell vallanom, hogy nem a dalszöveg alapján írtam meg a történetet, valahogy nem jött olyan ötlet a szövegre, amit szívesen megírtam volna, azonban ahogy hallgattam a dalt, megfogalmazódott bennem ennek a novellának az alapja.
Elüt a szövegtől, és talán a dal hangulatától is, viszont én nagyon élveztem megírni, hiába ilyen rövid. Ezzel pedig sikerült megdöntenem az eddigi legrövidebb novellám hosszát is.
Remélem, annak ellenére, hogy eltér egy kicsit a daltól, élvezhető lett! ^^
Köszönöm, hogy időt szántatok a novellára! ^^