Sárkány Szél Melódia

 

Ajánlott dal: Pentagon - RUNAWAY

“A tetoválások érdekesek, ugyanakkor mindegyik egy maszk is egyben:
a saját múltadat állítod ki velük a testeden.” – Keanu Reeves

 

Menőnek, erősnek mutatni magad könnyebb, mint felvállalni azt, hogy mit érzel egy pillanatban. Sokan azt hiszik, attól erősebbek, ha visszatartják a könnyeiket, de aki valóban erős, az hagyja, hadd ömöljenek a sós cseppek, míg el nem fogynak. 

 

Zephyr tudta, mit jelentett az, ha valaki tettetett. Ő maga nagyon jól elsajátította ezt a mesterséget, és az iskolában azt az oldalát mutatta, ami a maszkjára volt festve. 

Az iskolaváltás segített neki elrejtenie, hogy milyen is ő valójában, egyedül az édesanyja tudta, hogy az embereknek mutatott énje csak egy maszk volt, hogy elkerülje a további sérelmeket. Nem szerette volna, ha emlékszik rá, ha valaki annyira közel került hozzá, mint ő. 

Georgetown jó helynek ígérkezett azután, ami történt. Idegen állam, idegen emberek, akik semmit sem tudtak róla. 

Zephyr régebben egy általában jókedvű, de csendesebb személy volt, nem zavart sok vizet; egyetlen barátja volt, akivel nagyon közel álltak egymáshoz. 

– Elmentem – jelentette ki, amikor reggel suliba indult volna. 

– Vigyázz magadra, kicsim! – kiabált vissza a konyhából az édesanyja. – Van nálad pénz? 

– Van. – Nem is várta meg, míg újabb kérdéseket kezdett volna feltenni, inkább becsukta maga után a bejárati ajtót, és végleg elhagyta a kertes ház területét. Megbékélt már az új házzal, ahova még három éve költöztek. Belegondolva is rengeteg volt az a három év, mégse érezte úgy, hogy annyi idő eltelt volna azóta, hogy utoljára látta a legjobb barátját. 

Végigsétált az utcán, majd a sarkon lévő buszmegállóban várta a buszt, hogy eljusson az iskolának nevezett pokolba. Az iskolát nem szerette, viszont  az új barátait annál inkább. Ők nem tudták, mi történt vele, és nem is nagyon érdekelte őket – legalábbis mikor elterelte a témát, nem firtatták tovább. 

Ahogy megérkezett a busz felszállt rá, majd leült leghátul. Ilyen korán még szinte csak a buszsofőr volt ott, illetve a kilencvenhárom éves nagymama, aki hajnali hatkor indul a pékhez, hogy nyitáskor már nála legyen a kiflije. Zephyr sose tudta, és soha nem is fogja megérteni, minek ilyen korán megy mindig az idős nő. Ő örült, ha ki tudott mászni az ágyából, és elkészült, hogy az iskolában ne úgy nézzen ki, mint egy zombi. 

Nem hallgatott zenét, nem nyomogatta a telefonját, csak bámult kifelé, figyelte a házakat, amelyek mellett a jármű elhaladt. Amikor megpillantotta az újépítésű modern társasházat, fordult az ajtó felé, ahol már két barátja fel is pattant a buszra. A két dilis fiú, Liam és William, egyazon társasházban laktak. 

Ahogy hátraértek, emelték az öklüket, mire Zephyr ugyanígy tett, majd öklözött egyet mindkettejükkel. 

– Csá, Zep – köszönt Will. Ő részben udvarias volt, talán a társaság legértelmesebb tagja. Viszonylag alacsony volt, legalábbis a többiekhez képest alacsony volt, de Zephyrnél még így is egy fejjel magasabb. 

– Reggelt – viszonozta a fiú köszönését.

– Jó reggelt, Z.

– Nem lehet jó, mert iskola van, és reggel – vágta rá Zephyr.

– Tény – értett egyet Liam. 

– Hogyhogy nem motorral indultál el? – kérdezte Will. 

– Ma semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a vezetésre figyeljek, úgyhogy inkább választottam mára egy kis buszozást. Két fényév lesz, mire beérünk, de legalább nem öletem meg magam a motoron.

– Srácok, tudtátok, hogy ma írunk matekból? – kérdezte Liam elterelve a témát. 

– Mi?! – kérdezett vissza Zephyr. 

– Most írt a tanár, hogy írunk. Sebaj, ez is egyes lesz – vonta meg a vállát. 

– Nem hiszem el, hogy ennyire lusta vagy, te felhőkarcoló. – Liam volt a legmagasabb a bandában, alulról verdeste a két métert. 

– Majd kipuskázom – vonta meg a vállát Liam. 

– Értem én, hogy sinus cosinus tételeket nem fogsz használni az életedben, ettől még fontos – figurázta ki a tanárt Will egy csintalan mosollyal ajkain. 

– Barmok – kuncogott Zephyr. 

– Nem is! – A két fiú teljesen egyszerre csattant fel. 

Zephyr csak megrázta a fejét, majd inkább kifelé kezdett kémlelni, hogy tudja hol tartanak. Liam és Will beszélgetni kezdtek, úgy csináltak, mintha nem is szomszédok lettek volna. Tudták, hogy Zephyrnek vannak ilyen pillanatai, amikor nem szólal meg, ő mindig a legcsendesebb tagja volt a csapatnak, pedig az iskolában szinte be nem állt a szája. 

– Mit csináltál hétvégén, Z? – címezte a kérdést Liam Zephyrnek. 

– Annyi mindent, hogy már csak az alvásra emlékszem. – Nem is nézett rá, ahogy válaszolt, végig a környezetet figyelte. Alig volt éber, meg tudta mondani, hogy az agya sem volt éppen olyan állapotban, hogy túl komplikált dolgokra válaszoljon, vissza se tudott pörgetni az emlékei közt, hogy mit is csinált a hétvégén. Az biztos, hogy aludt. Nagyon sokat aludt. Ahogy az utóbbi időben szinte folyamatosan. 

Három éve az ágya, az alvás a menedéke. Részben az a pár óra is felszabadítja, de kicsit sem annyira, mint az alvás. Az álmaiban el tud menekülni minden elől. A maszk elől, amit három éve magára aggatott, és nem tudott leszakítani magáról, bármennyire is próbálkozott vele; az emlékek elől, amik még a legmélyebb álmaiban is megtalálták. 

– Hallod, egy kis életkedvet kaparj már össze magadnak – nyaggatta Will. 

– Esélytelen. Iskolába megyek, és korán  van, hogy ilyen dolgokra fecséreljem az energiám.

– Úgy tudtam, hogy ezt fogja mondani! – csapta össze a tenyerét Liam. 

– Maradj má’ meg magadnak, te fasz – szólt rá William. – Nem látod, hogy szenved szegény? 

– De. Nagyon is. Én is szenvedek. Nem tudtam felszedni senkit tegnap. 

– Nem szeretnénk hallani az összetört kis szíved történetét, hogy odamentél vagy száz csajhoz, és senki nem mondott igent – fordult végre feléjük Zephyr.

– Ez- Ez most gonosz volt, csak tudd – fonta össze sértődötten a karjait Liam. Mint egy rossz ötéves.

– Mesélj, összetört szívű édes gyermekem – kérte egy apró görbülettel ajkain a fiút, hogy öntse ki a lelkét. 

– Fú, nagyon szomorú voltam. Az egész ott kezdődött, hogy nagyon csinibe vágtam magam, azt úgy voltam vele, hogy elmegyek bulizni egyet, mer’ a Mark elhívott valami házibuliba a környéken. Na, odaértem, nagyban megy a zene, mindenki táncol, ledobtam a kabátom, aztán mentem a konyhában pia után kutatni. Lenyomtam az első felest, és mentem én is táncolni a csajokhoz. Olyan nőt láttam, te! 

– Milyet? – kérdezett vissza Will. Két kanos állat. Lehet, hogy Will még értelmesnek minősült, de ilyen téren ő is kerge birka volt.

– Alig ért a vállamig, retek szép volt, és az a test, te szent egek! Ott voltam, hogy helyben letépem a ruháit és-

– Ilyen szinten nem érdekelnek a részletek, te fajankó – szakította félbe Zephyr, amikor tudta, hogy a beszélgetés olyan irányba ment volna el, amit ő nem akart hallani. 

– Jó’ van már! – tette fel védekezően a kezeit Liam. – Szóval, volt a csaj, és egy hím sem volt a közelében, úgyhogy fogtam magam, azt oda sprinteltem hozzá. Elkezdtünk beszélgetni, meg minden, tök jófej volt, meg haláli sztorijai voltak. Amikor megkérdeztem, nem-e akar kicsit elvonulni, tudod, ba- – Zephyr olyan gyilkos szemekkel nézett rá, hogy kijavította magát – lefeküdni. Erre olyat szól nekem, hogy nem, mert neki barátja van, és mekkora tapló vagyok. Néztem rá, mint Brian a matek dolgozatra. Érted, egy szóval nem mondta, hogy van már palija. Én meg nem vagyok az a kibaszott vámpír csávó, tudod a…

– Edward. – Zephyr kisegítette.

– Igen, a csávó, aki olvas a csaj gondolataiban, hogy ezt megmondjam, mielőtt leállok vele beszélni. Azt még aznap este vagy húsz nőhöz odamentem, de egyiket se sikerült ágyba vinnem. Ronda vagyok?! – kérdezte ijedten. 

– Igen! – vágta rá Zephyr és Will kegyetlenül. 

– Mi, tényleg?! – Elővette a telefonját, és az előlapi kamerával megnézte az arcát. – Nem is! Tök helyes vagyok. Ha buzi-

– Meleg – javította ki őt Zephyr. 

– Oké. Ha meleg lennék, akkor eskü be lennék izgulva magamra – jelentette ki komolyan. 

– Ebben a pillanatban rendkívül örülök, hogy nem vagy az, mert nem szeretném látni, ahogy magadnak intézed a problémád. 

– Z, ne bassz, hogy képes voltál erre gondolni egyből! 

– Nem, az első gondolatom ezzel kapcsolatban az volt, hogy lekapod Will-t, de ezt a képet sikerült hamar elűzni a fejemből. Franc, most emlékeztettem magam és ew – tettetett öklendezést. 

– Zep – húzta el a nevét szenvedve William. – Ne szívass, hogy ez volt az első.

– Pedig de. Szóval, másnap se jött össze az éjszakai partner szerzés? 

– Nem, és egek, tiszta depis lettem miatta. Érted, már szombaton tele ittam magam, azt hazafele még egy árokba is beleestem, erre másnap még nem is az, hogy összejött volna, neeeeeem. Mi történt? Na mi? Csak nem dobott minden csaj? Dehogynem! Úgyhogy tegnap is olyan részeg lettem, hogy most örülök, hogy nem vagyok olyan, mint a mosott fos. Mondjuk lehet, az segített a másnaposságomon, hogy az este még a belem is kihánytam magamból. 

– Ha nem akarsz takarítani, akkor nem részletezed, mert idehányok – szólt közbe Zephyr. 

– Finnyás – nyújtotta ki rá a nyelvét Will.

– Nem, de a hányás gondolatától is képes vagyok kidobni a taccsot, ami a buszon nem tűnik jó ötletnek. 

– Oké, egyetértek. 

– Na, látod. Ezen a téren lehet, hogy finnyás vagyok, na de azt a témát illetve, hogy fejbevágjalak inkább érdekelt is vagyok. 

– Hagyd élni, asszony! – érkezett a hang, amit kihez máshoz tudott kötni, ha nem Christopherhez. 

– Asszony a seggem asszony! Téged is megütlek, férjuram – fenyegetőzött Zephyr. 

– Jól van már, nyugi van. Megvan, vagy mi? – kérdezte szórakozottan, miközben levágódott mellé az ülésre. Jelenleg úgy ültek, hogy a baloldalon legszélen ült ő, mellette Chris, utána pedig Liam és Will. 

Chris a kisboltból jött, hiszen reggelente ott szokott magának üdítőt és kaját venni, mert a suli büfében túlságosan is drága.

– Nincs, de ez az előjele. Viseljétek el. – Megvonta a vállát, majd szokásosan eldőlt, hogy a feje Chris vállára érkezzen. – Remélem, mondtam már, hogy nagyon jó vállad van. 

– Mondtad már, és tudok róla, hogy így van. Csak szeretem hallani – jegyezte meg, mire Zephyr egy gyengébbet csapott a combjára. – Hé! Ne bántalmazd a férjed! 

– Tök mindegy, hogy a férjem vagy-e, ha egoista vagy, még a disznószarban is megfürdetlek, Chris.

– Dúl a láv – jegyezte meg mellékesen Liam, mire Zephyr csak megemelte a kezét, és szépen, kicsit sem nőiesen bemutatott neki. 

– Hú, de kemény valaki… 

– Ne basztasd már – szólt rá ezúttal Chris, Liamra, aki hiába volt másnapos, túl sok volt az energiája. – Nézz rá, és döntsd el, hogy az ő keze által akarsz megdögleni, vagy még egy kicsit kergetnéd a csajokat. 

– Kussoltam – jelentette ki, és előkapta a telefonját. 

– Kösz – bökte ki Zephyr, majd lehunyta a szemeit, hogy kicsit pihenjen, és lélekben felkészüljön az aznapi életre. 

– Ugyan, nincs mit, drága asszonyom. 

– Még él az ütés ajánlata – szúrta oda továbbra is csukott szemekkel. 

– Én a helyedben nem idegesíteném, mert a végén te előbb végzed a föld alatt, mint én. – Liam örült a fejének, hogy volt végre egy erősebbnek vélt visszaszólása.

– Ha a helyedben lennék, Liam, akkor csendben ülnék a seggemen, mert a nemsokára menstruáló nő, rosszabb, mint a már menstruáló, éhes nő keveréke – dünnyögte Zephyr. 

– Oké-oké. Vettük a lapot – mondták egyszerre, majd végre csendben maradtak. A buszon már csak a négy fős idős nőkből álló csoport beszélgetését lehetett hallani, ahogy éppen arról beszéltek, hogy a Walmart vagy a Target a jobb, és melyikbe menjenek vásárolni. Ahogy sikerült túlesniük ezen a témán, jött az, hogy a John mennyire fajankó, mert nem vágta le két hete a kertjében a füvet. 

– Ez nevetséges – törte meg a csöndet Zephyr. – Ki a fenét érdekel, hogy John, a kétezer éves idős bácsi két kilométerrel arrébb két hete nem vágta le a füvet a saját kertjében? – kérdezte fájdalmasan fintorogva. 

– Engem érdekel, mert ilyenkor olyan infókat lehet megtudni John bácsiról, hogy ennyi mindent nem tudok elmondani a csajaimról, pedig nekem volt egy pár. – Liam a nőcsábász megszólalt… 

– Én se tudok ennyit beszélni arról, hogy az irodalom, és az angol nyelv milyen szép – szólt közbe Christopher. 

– Jól van, zsenikém, tudjuk, hogy odavagy ezért a nyelvért, de nyugi van, oké? Ennyit még én se tudok beszélni a játékaimról, mint ezek egyetlen emberről, aki csak fele annyi idős, mint ők.

– Ez nagy volt, Will – nevetett, majd lepacsizott vele Liam. 

– Néha bánom, hogy egyáltalán szóba állok veletek – rázta a fejét hitetlenségében Zephyr. – De komolyan, srácok. Pletyisebbek vagytok, mint a nők, és ez már gáz – nevetett kínjában. 

– Ez sértő! – húzta fel az orrát Liam és Chris. 

– Ez tény. – Zephyr komoran meredt rájuk.

– Egyet kell értenem vele, bocs srácok – szólalt meg Will. 

– Na. Kettő a kettő ellen. Már csak egy-egy nyakleves kell, és négyen leszünk. 

– Ja, csak nem mindegy, hogy kinek megy az a nyakleves – szakadt a nevetéstől Liam. Hogy volt ennyi energiája ennek az embernek? 

– Az egyetlen szerencséd, Liam Dylan Park, hogy most nem érek el odáig. 

– Tudom, ezért mondtam. 

– Na, én most tényleg leütöm – emelte fel a fejét Chris válláról hirtelen, amivel sikoltást váltott ki Liamből, aki nem csak úgy sikított, mint egy két éves kislány, de még William ölébe is ugrott ijedtében. 

Természetesen Chris és Will kiröhögték, Zephyr csak kuncogott, ám nem sokáig; már épp állt volna fel, hogy beváltsa az ígéretét, de Chris visszarántotta az ülésre, a másik kezével visszanyomta a fejét a vállára, és így szólt:

– Hagyd békén. Szerintem az előbb annyira befosott, hogy haza kell mennie nadrágot cserélni – nevetett még mindig Chris. 

– Kellett neki idegbe hoznia – morogta a nemlétező bajsza alatt. 

– Felőlem megölheted, és majd azt mondom a rendőröknek, hogy nem lennél képes ilyesmire, és nem is tettél semmit, de azért kicsit hiányozna az a hülye feje. 

Zephyr csak szótlanul nézett ki az ablakon. Igazából nem ütötte volna meg. Csak egy lágy, szeretettel teli taslit adott volna a tarkójára, hogy érezze a törődést. Régebben nem volt ennyi problémája az indulataival, de mióta költöztek, meggyűlt vele a baja. 

Általában Chris szokta leállítani, mielőtt tényleg kinyír valakit. Sokszor csak szavakkal dobálózik, ekkor mutatkozik meg a rejtett sorozatgyilkosokról szóló dokumentumfilm imádata. Sokkal kreatívabb azon a téren, hogyan érdemes elrejteni egy hullát, és pontosan hogyan végezzen valakivel. Mondjuk ebben már a Gyilkos Elmék is segítettek, bár ott eléggé elbuktak a hulla elrejtése téren. 

Ő csendben ült, pihentette a fejét Chris vállán és figyelte a házakat, amik mellett elhaladtak. Szívás volt, hogy a gimnázium, ahova jártak konkrétan Washington egyik legtávolabbi pontján volt – legalábbis tőlük legtávolabb. 

A fiúk beszélgetni kezdtek a legújabb játékról, ami kijött, Will olyan pozitívumokat, negatívumokat hozott fel, hogy egy influenszer – aki a játékokkal foglalkozik – sem tudott volna egyszer egy ilyet összerakni. Aztán Will nem csak az internetről tájékozódott, hanem megvette mindig a játékot, több órát játszott vele, és csak utána mondott bárminemű véleményt is róla. 

Kisebb vita alakult ki Will és Liam közt, mert mindketten játszottak már a játékkal, de Willnek nem jött be annyira a grafika, amíg Liam odavolt érte. Megmutatták az érvelési tudásukat, és néha jó lett volna, ha órákon is megmutatják ezt az oldalukat, amikor nem csak semmilyen érvekkel próbálnak valamit elérni. Volt eszük, csak lusták voltak a tanulást illetően. 

Zephyrt sem érdekelte annyira a tanulás, sőt nem is volt szokása tanulni, órákon is néha figyelt, néha nem, mégis mindig sikerült négyes-ötös dolgozatokat írni, illetve amikor épp Chris-szel beszélgettek órán, és feleltette a tanár az aznapi óra anyagából se kapott karót. 

Régebben azért megvolt neki az ötös, akkor viszont minden órán szemfülesen figyelt, talán csak vizsgákra tanult. Sokan irigyelték is érte. A tanulás igazából nem is érdekelte, legalábbis az olyan tárgyak, mint a matek, fizika, kémia, biológia. A történelmet szerette, az angolt elviselte. A zenei alapismeretek órát viszont imádta. 

A mindene volt a zene. Egy óriási hegyként tudná leírni, nagyobbnak, mint a Mount Everest, tele különböző növényekkel, amik a különböző témákat, műfajokat jelképezett. Három éve, mielőtt elköltöztek, az események, ahhoz vezettek, hogy ez a hegy hatalmas darabot veszítsen magából. 

Egyszerűen letört több, mint a fele a hegynek és apró kis kavicsokra hullott, a növényvilág eltűnt róla. 

Egészen kicsi maradt meg az egészhez képest. Ellenben ez a kicsi is elég volt ahhoz, hogy ne veszítse el azt a mélységes szeretetét a zene iránt. Régen imádott énekelni, de három éve nem tette. Nem csak énekelt, zenéket is írt. Tudott gitározni, zongorázni, dobolni, hegedülni, csellózni. A fúvós hangszerekhez a tüdejének nem volt elég kapacitása, így a trombitálást abba kellett hagyni. A többi hangszert szívesen tartotta a kezében. 

Zongorázni már négy éves korában elkezdett tanulni. Az édesanyjának volt egy zongorája a régi házukban, és kicsiként nem tudott ellenállni a hatalmas hangszernek, sokszor csak szórakozásból nyomogatta a billentyűket, aztán volt, hogy szép darabokat összehozott kis tudatlan óvodásként. 

Akkor volt az, hogy az anyja beíratta zongora órákra, amiket a kicsi Zephyr imádott. Sose tudta megunni, és a legnehezebben játszható darabokat is hamar megtanulta, már nyolc évesen Chopin – Étude Op. 10 No. 4 darabját el tudta bárminemű hiba nélkül játszani. 

Egyre nehezebb és nehezebb darabokat tanult, egyre gyorsabban és gyorsabban játszotta őket, még úgy se volt annyi hibája, amit az ember egy tizenéves diáktól elvárt volna. Tehetsége volt hozzá. 

Gitározni kilenc évesen kezdett, amikor egy kicsit megunta a zongorát. Félretolta, és jelentkezett gitározni. Először szenvedett vele, a zongora után nehéznek tűnt, de ahogy megtanulta a különböző trükköket, egyre csak könnyebbé vált az is, és tizenegy évesen már úgy játszott a különböző gitárokon, mint ahogy az ő korában senki más. Még nem is volt akkora, mint egy gitár, de már szinte hiba nélkül játszott rajta. 

Sajnos ez nem lett az egyik kedvence, mert az ujjbegyein mindig lejött a bőre a sok akkord lefogásától, ezért egy idő után ujjvédőben játszott, és sokkal egyszerűbbé, fájdalommentessé vált a gitározás. Alapból szerette, de ahogy eltűnt a fájdalom már tényleg fesztelenül játszott.

A hegedűt először tizenhat évesen fogta kézbe, pont azelőtt, hogy elköltöztek volna. Először nem ment neki, és idegesítette a hangja, de ahogy belejött a játékba, úgy kedvelte meg a hangszert is. Még nem sikerült teljesen elsajátítania a hegedülés szépségét, azzal szenvedett meg a leginkább. 

A dobolást már akkor kezdte el tanulni, amikor az új suliba került. Ezzel terelte el a figyelmét, vált meg az érzéseitől, amiket már nem bírt elviselni. Akkor ismerte meg a fiúkat, Liamet, Willt, Christ és Sebastiant. Sebastian volt az első, akivel összeismerkedett, ő volt az, aki megtalálta őt az első napján az előadóteremben, ahol éppen egy dob volt felállítva. 

Ezzel sok problémája nem volt, leginkább annyi, hogy nagyon hangos hangszer, ami miatt romlott egy kicsit a hallása. A tanulás folyamata nem tartott olyan sokáig, mivel már volt ritmusérzéke, tudta, hogyan használja a kezeit és a lábait külön-külön. 

A nagybőgő mellékes volt, amikor már megint egy új dolgot, akart megtanulni. Ezzel már nem akadt szinte semmi problémája, a hegedülés után, bár meg kellett szoknia, hogyan kell tartani, és hogy ugrálnak az ujjai a húrokon. 

A trombita ment a legnehezebben, az volt az a hangszer, amit nem érzett a magáénak. Kiderült, hogy a tüdeje miatt nem is folytathatta volna, így kevés bánattal adta fel. Helyette többet gyakorolt a gitárokon, megtanult az akusztikus után elektromossal, majd klasszikussal is játszani. 

Az éneklést nagyon szerette, kiskorában is sokszor tette. Imádta hallatni a hangját, ahogy az ő dúdolása összekapcsolódott a zongorán játszott dallammal, és így kialakult valami egészen más. 

Dalokat írni középiskolás korában kezdett, ahogy ráérzett az ízére, le sem lehetett állítani, minden idejét ennek szentelte, ha éppen nem zene órákon volt. 

Az utóbbi időben kezdett el mixeket is csinálni, ami bár nem volt annyira nagy szenvedélye, mint a hangszeren való zenélés, mégis imádta. Jó volt, hogy valami újjal tölthette megint az idejét. Szerette csinálni, és már két hónap gyakorlat után napi hat-hét mixet is készített, amiket lelkesen töltött is fel a YouTube-ra, hogy ne csak ő élvezze, amiket összehozott, hanem ha másoknak is tetszik, akkor ők is olyan élénkséggel hallgathassák, mint ő. 

Hírnevet szerzett magának vele, hívták már meg különböző bulikra, fesztiválokra, koncertekre, hogy lépjen fel, de mindet visszautasította. Nem akarta felfedni magát, nem akarta, hogy tudják, ki ő, ezért szeressék, utálják azt, amit csinált. Inkább maradt névtelen, személytelen mixer.

– Itt vagyunk – bökte meg Zephyrt Chris. 

– Máris? 

– Három komoly dugón is túlvagyunk, mi az, hogy máris? Elkéstünk az első óráról, de szóltam a tanárnak, hogy a forgalom a ludas. 

– Szuper… – motyogta, majd feltápászkodott, megvárta, míg a többiek az ajtóhoz álltak, majd ő is közeledett felé, hogy pont akkor érjen oda, mire a busz megállt a megállóban. 

Lepattantak a buszról, már csak azt hallották, ahogy elhajt, el is indultak az iskola felé. Még a kapu előtt megszólalt Zephyr. 

– Engem nem érdekel, mit mond az ofő, én még elszívok egy cigit. Az osztályfőnöki óra amúgy is fölösleges. 

– Csatlakozok, asszony. Adsz egy szálat?

– Csóró, férjuram, adok – sóhajtott fel, és felé nyújtott egy szálat, előtte egyet az ajkai közé fogott. Chris elvette a cigarettát, majd ő is az ajkai közé vette. – Tüzet? 

– Nem, majd csak tartom egy kicsit a számban és megelégszem ennyivel. 

– Jól van már, adom a tüzet. – Elővette az öngyújtóját, felnyitotta a tetejét, lenyomta a pöcköt, és már meg is jelent a láng. Odanyújtotta Chrisnek, ő pedig meg is gyújtotte a szála végét. Zephyr is meggyújtotta a sajátját, majd lecsukta a gyújtó tetejét, eloltva a lángot. Zsebrevágta, majd mélyet szívott a cigarettából. 

A nikotin végig hatolt a füsttel együtt a légcsövén, és már érezte is a nyugtató hatását. Nem azért szívott, mert függő volt, ritka alkalom volt, amikor szükségesnek érezte, de sokkal jobban meg tudta nyugtatni a nikotin, mint bármi más. 

– Már megint mi miatt vagy ideges, Zephyr? – kérdezte Chris, tökéletesen ejtve a nevét. Kevesen tudták helyesen kiejteni a görög nevet, az, hogy ő ezt meg tudta tenni csak megmelengette Zephyr szívét. 

– Évforduló – bökte ki az egyszavas választ. Ekkor történt az, amiről nem bírt megfeledkezni, és a nyakán érezte az emlékek súlyát. 

– Neked pasid van?! – akadt ki Chris, mint egy támogató barátnő, aki épp megtudta, hogy a legjobb barinője elrejtette előle, hogy párkapcsolatban van.

– Nincs. Néha elgondolkozok rajta, bár lenne egy – sóhajtott, majd újabbat szívott a csikkből.

– Lenne pár jelentkező a posztra – gondolkozott el Chris. 

– Nem is kevés, de a háromnegyedének annyi esze sincs, mint Liamnek, amihez már tényleg valami mutánsnak kell lenni… 

Christopher nevetett Zephyr megjegyzésén, majd így szólt: – Látom benne az igazságot, de vannak köztük viszonylag normálisak is. 

– Lehet, de nekem a viszonylag normális máshol helyezkedik el a skálán, mint nálad – jegyezte meg. 

– Válogatós vagy, asszony, mondták már? 

– Igen. 

– Ki volt az, akit meg kell vernem ezért? 

– Te voltál, amikor legutóbb megejtettük ezt a beszélgetést. – Beleszívott egy utolsót a cigarettába, aztán elnyomta a kuka fém részén, és a szemetesbe dobta. 

– Én? – kérdezett vissza tettetett döbbenettel. 

– Igen, te. 

– Csodálkozom, hogy nem a földre dobtad a csikket – motyogta Chris. 

– Van elég ember, aki megteszi helyettem. 

– Ez is igaz – sóhajtott, majd ő is elnyomta a cigije végét, és Zephyré mellé dobta a kukába. 

– Indíts befelé, vagy az ofő még engem szid le azért, mert velem együtt késtél – mondta morcosan Zephyr. 

– Megyek már, megyek! – Azzal Chris gyors léptekkel indult a kapu felé, mert tudta, ha lassan sétálna, Zep seggbe rúgná. 

Beballagtak az iskolába, ahol a portás először szúrósan meredt rájuk, amit Zephyr csak egy unott tekintettel díjazott. Tényleg nem értette, mit fújják fel így a késést. Az osztályfőnöki óra csak egy töltelék, hogy még többet szenvedjenek bent az iskolában, miközben semmi hasznosat nem csinálnak. 

Mert volna fogadni arra, hogy még egy matek óra is többet ért – amit általában végig szokott aludni –, mint egy osztályfőnöki. 

Pont kicsengetésre nyitották ki a terem ajtaját, és az ofő hangja már fejbe is vágta őket. 

– Zephyr Drakos, már megint mivel magyarázza meg a késését? – kérdezte ingerülten. – És maga, Christopher Camino?

– Tanárnő, ne haragudjon meg, hogy ezt mondom, de az osztályfőnöki óra olyan felesleges, mint tojásban a cukor. 

– Ezzel nem fogod kimagyarázni a késést! Hogy lehet, hogy Liam és William egy buszon ült veletek, de ti mégis később jöttetek, mint ők? – vonta kérdőre a tanárnő. 

– Megálltam elszívni egy cigarettát, hogy nyugodtabb legyek, de a tanárnő eléri, hogy még egy szálat el kelljen szívnom. 

– Nem megmondtam, hogy ne cigarettázzatok?! – akadt ki a nő.

– De, tanárnő. Nem is egyszer. Viszont, mint minden alkalommal, most is elmondom, hogy ritkán szívok el egy szálat.

– Ez nem mentség. Már megint előadást kell tartanom arról, hogy miért ne cigerattázzatok?

– Nem szükséges, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ártalmas, de amikor sík ideg vagyok, akkor ez érdekel a legkevésbé. 

– Nekem te ne feleselj! Nekem érettségim van és három diplomám. Nincs jogod velem veszekedni.

– Ne tessék megharagudni, de pont, hogy van jogom. Szólás szabadságról tetszett már hallani? – A tanárnő nem tudott mit mondani. – Aztán az, hogy a tanárnő már vagy háromszor annyi idős, mint én természetessé teszi, hogy már van érettségije. Az év végére én is megkapom az enyémet, nem kell aggódni – húzta pimasz mosolyra ajkait.

– Milyen szemtelen maga! Azonnal felhívom az édesanyját, és beszámolok erről neki. – A tanár feje szó szerint forrt. Látszott, ahogy elvörösödött, és egyre zaklatottabban kapkodta a levegőt- 

– Csak nyugodtan. Kérdezte már, hogy az utóbbi időben hogyhogy nem tetszett keresni őt. 

– Szemtelen – jegyezte meg a tanár a fejét csóválva. – Beírom igazolatlan órának, majd ha tudja, igazolja le – mondta kettejüknek, majd elvágtatott mellettük. A tanár a magassarkújának sarkát olyan erővel vágta minden lépésénél a padlóhoz, hogy Zephyr egy pillanatra megijedt, majd magasról téve az egészre elvonult az ujjongó osztálytársai mellett, egészen a helyéig. Ablak felőli padsor leghátsó, pont a belső szék. A mellette lévő széken már ott ült Sebastian, a baráti körének utolsó tagja. 

– Hello, nagyszájú Z – nyújtotta pacsira a kezét Sebastian.

– Remélem, különlegesnek érzed magad, amiért megfogtam a kezed, Sebie – mondta Zephyr, miután lepacsizott a sráccal.

– Természetesen! Te, ilyen pacsit még a sugar daddym se tud adni a seggemre, persze, hogy megtisztelő. – Sebastian teljes mértékben heteroszexuális volt, azonban ezeket a megjegyzéseket nem tudta magában tartani.

– Beteg állat – motyogta elhűlten Zephyr, mire Sebastianból kirobbant a nevetés, amit Liam, Will és Chris is követett. – Elmentek ti az ofő után – morogta sértetten. 

– Ne már, gyere, ülj ide – ajánlotta fel az ölét Chris, aki időközben elfoglalta a Zephyr helyét. 

– Ezt nekem még végig kell gondoljam, drága férjuram – húzta az agyát.

– És még én vagyok a beteg állat. Ezek ketten nem is házasok, de úgy csinálnak, mint akiket most baszott meg a bokor melletti villanypózna – dünnyögte egy huncut mosollyal Seb. 

– Fasz – nevetett Chris, miközben Zephyr elfogadta a felajánlott ülőhelyet, és leült Chris combjára, aki mint már megszokta, a felé eső kezével magához fogta, hogy nehogy véletlenül leessen. Nem mintha bármikor történt volna ilyen, vagy akár csak ehhez közeli.

– Hé, Z, neked mióta van ilyen tetkód? – kérdezte Liam értetlenül az alkarjára bámulva, amin felcsúszott a pulcsijának ujja. 

– Franc, nem figyeltem a pulcsim – mérgelődött. Még nem akarta, hogy srácok tudják, mert megmondta nekik, hogy csak olyat fog tetoválni magára, aminek jelentése volt, olyan, amitől esetleg élete végéig nem akar megválni.

– Hogy mi? – akadtak ki a többiek. Chris egyből elkapta a csuklóját és felemelte, és felhúzta, hogy az egész tetoválás látszódjon. A többiek odamentek mögé és úgy méregették a sötét tintával húzott vonalakat. 

Az alkarján egy hanghullám húzódott, amin festék cseppek voltak, mintha egy művész összepiszkolta volna, alatta pedig egy sorban egy szöveg volt írva szép, de nem csicsás betűkkel. 

 

“Nevertheless you did this, I wanna remember, remember to you

See you before you died and left me here with pain, left me without you.”

vagyis

“Annak ellenére, hogy ezt tetted, emlékezni akarok, emlékezni rád

Látni téged, mielőtt meghaltál, itt hagytál engem fájdalommal, itt hagytál nélküled.”

 

– Te ezt miért nem mondtad? – kérdezte Chris. 

– Nem sikerült eljutnom addig, oké? – Kirántotta a kezét Chris markából, majd visszahúzta rá a pulcsit, hogy elfedje. Még pénteken délután varratta, előre megbeszélt időpontban. Elég régóta tervezte már, hogy lesz egy ilyen tetoválása, de az értelme, a jelentése az évek alatt, a történtek miatt átalakult. Eredetileg az egyik kedvenc számának a hanghullámait akarta magára tetováltatni, egy szöveg részlettel. Végül szerette volna beleszőni valahogy őt is, így lett végül ez. 

Írt egy számot, már három éve, mióta megtörtént az eset, dolgozott egy számon, ami róla szól, arról, ami történt, hogy ezáltal dolgozza fel. A napokban sikerült befejeznie. Eddig nem volt érdekelt újból a dal írásban, ellenben úgy érezte, ez segíteni fog neki. Részben igaza lett. Valahogy könnyebbé vált, és most, hogy pont évforduló volt, nem érezte azt a nyomást, amit az utóbbi két évben érzett a mellkasán. 

Megkönnyebbült, de még érezte, hogy bizony hatással volt rá. Nem tudott megszabadulni tőle; nem is akart, hiszen így is emlékezett mindenre. Arra, ami az álmatlan éjszakái közepette is megtalálta, azonban legtöbbször a legmélyebb álmában is ez kínozta. 

– Hé, jól vagy? – kérdezte Chris Zephyrtől a fülébe súgva, hogy a többiek beszélgetését ne zavarja meg, amiről Zephyr teljesen lemaradt, így azt se tudta, hogy miről volt éppen szó. 

– Nem – bökte ki fél perc késedelemmel. Őszintén válaszolt, tényleg nem érezte jól magát. 

– Baszki, Zephyr – motyogta a fiú, majd másik karját is köré csavarta, és közel húzta magához, hogy megölelhesse. – Ha beszélni akarsz róla, akkor itt vagyok, jó? – Nem eresztette őt, nem mintha annyira el akart volna húzódni, ekkor pedig belépett a tanár. 

– Jó reggelt, osztály – kiabálta, ahogy átlépte a küszöböt. – Osztály vigyázz! – Hallani lehetett a székek csikordulását, azt hogy elhaltak a vidám hangok, helyette átvette a helyét az unott dörmögés. Zephyr és Chris nem mozdultak. Zephyr egyenesen tett arra, ha a tanár megszólta volna őket, de hála az égieknek észre sem vette őket, vagy szimplán nem akarta megemlíteni. 

– Leülhetnek – kiabálta, mire mindenki nagyot sóhajtva helyet foglalt. – Zephyr – ejtette ki a nevet a lehető leghelytelenebbül –, nem hinném, hogy Christopher széknek érzi magát, azt végképp nem, hogy egy plüssmackóval azonosalna, ha már így ölelgeti. – Csak nem hagyja őket békén, gondolta magában. 

– Nincs bajom azzal, hogy széknek használna, Zep, és addig ölel, mint egy plüssmedvét, amíg akar – szólalt fel Chris. 

– Nekem édes mindegy, csak ne halljak hangokat maguktól – morogta a nő, majd elkezdte felírni a táblára az első képletet, amire megoldást várt. Fizika. 

– Mint aki azt hiszi, mert az ölemben ülsz, a teremben dugnálak meg mindenki szeme láttára – suttogta pajkos mosollyal Chris, mire Zephyr elhúzódott az ölelésből, és ökölbe szorított kézzel vágott egy hatalmasat a srác mellkasára. – Ne idegelj, hogy te is ezt nézed ki belőlem – mondta felháborodtan, még mindig elég halkan ahhoz, hogy a tanár ne hallja őket. 

– Nem is tudom – húzta az idegeit Zephyr. Még azt is tettette, hogy elgondolkozott volna rajta, amivel csak azt érte el, hogy Chris tágra nyílt szemekkel nézzen rá.

– Te most komolyan? – kérdezte döbbenten. – Már ne haragudj meg, de ha meg is fektetnélek, akkor biztosan egy királynőjét is megszégyenítően kényelmes ágyban tenném. 

– Nem érdekelt, hogy milyen módon akarsz megfektetni. 

– Nem akarlak-

– Ja, hogy nem is vagyok olyan jó csaj, hogy akár megfektess? – kérdezte felhúzott orral, még mindig suttogva. 

– Hé! Én nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy nem szeretnék lefeküdni veled, mert a barátom vagy, okés? 

– Hát hogyne – motyogta Zephyr. 

– Drakos kisasszony! – A tanár hanga szakította félbe a kissé érdekes irányba haladó beszélgetésüket. – Hogy fog készülni a dolgozatra, amit a következő órán írnak, ha nem jegyzetel? 

– Ügyesen és okosan, tanárnő – válaszolt a kérdésre a tanár felé fordulva. 

– Elhiszem, de mit szólna, ha mostantól írná a füzetébe azt, amit én a táblára? – Az osztályban síri csend támadt. Mindenki vagy a tanárt, vagy Zephyrt nézte. – Nem jókedvemből lélegzem be a krétaport, és szenvesztem magam. Legyenek már szívesek, ha nem is írni, akkor figyelni! Így nem fog tudni jó dolgozatokat írni!

– Tanárnő, elnézést, hogy ezt mondom, de én már négy éve egy szót nem tanultam, írtam fizikából, és remélem észre tetszett venni, majdnem minden dolgozatom négyes, ötös lett. 

– Akkor is! Tudom, hogy nem ebből akarsz majd érettségizni, de tessék legalább figyelni! – mondta a tanár, majd visszafordult a tábla felé, őt követte Zephyr, ahogy visszafordult Chris felé. Óra elején elég volt neki, ha figyeltek, most meg még azt is akarta, hogy írjanak, majd megint elég lenne neki annyi, hogy csak bámulják őt? Nem tudja eldönteni, mit akar, vagy mi?

– Ekkora hárpiát – suttogta Zephyr grimasszal az arcán. – Miért kellett most neki ez? Nem jutottunk előrébb, csak elpocsékolt egy jó tíz percet ezzel. Még jó, hogy nem azzal jött, mint az ofő, hogy neki már mit tudjam én hány diplomája van, meg érettségije. – Chris csak mosolygott a panaszkodásán. 

– Inkább beszélj nekem arról a tetoválásról – szólt, mielőtt Zephyr újabb panaszolós körbe kezdett volna. 

– Ah, mit akarsz tudni? – kérdezte megadóan sóhajtva. 

– Mindent. Mit jelent? Miért most varrattad? Miért nem szóltál? – Zephyr végiggondolta, mit is mondjon, addig a tanár újabb példába kezdett. Lenézett a telefonja kijelzőjére, hogy mennyi az idő. Még volt két perc az órából. Egy válaszra elég. 

– Emlékszel, amikor cigizés közben kérdezte miért ma akarok elszívni egyet? – Chris bólintott. – Na, ugye azt mondtam, évforduló. Erre akarok emlékezni és a jelentés is ezzel kapcsolatos. 

– Jelentés? 

– Majd, ha készen állok rá, elmondom – jelentette ki azonnal. Még nem volt olyan állapotban, hiába tette magát túl rajta. – Köze van ahhoz, hogy miért van rajtam mindig choker. 

– Na ez az, amit már évek óta kérdezek tőled, és sose mondod el az igazat – húzta fel az orrát mérgesen. Igaza volt, mindig csak rávágott valamit, ami eszébe jutott, de sose ment bele tényleg. Szerencsére senki nem látta még nélküle, ha igen, akkor tudnák, miért van mindig rajta.

– Nem most fogom elmondani. 

– Gondoltam, hogy nem fizika végén akarsz ilyen érzelgős lenni – vigyorgott Chris, mire Zephyr már megint rávágott egyet a mellkasára pontban egyidőben a csengővel. – És már fizika sincs. Majd elmondod, amikor úgy érzed. – Chris megértette őt. Normális volt, értelmes, bár hülyeségben le tudta körözni még Liamet is, ami lehetetlenségnek tűnt, amíg meg nem mutatta ezt tehetséges oldalát – már, ha lehet ennek nevezni, amikor benne van minden hülyeségben, amit ezek a marhák kitalálnak. 

– Na, csajszi – fordult hátra Liam és Will egyszerre. Sebastian is feléjük fordult. 

– Én hallottam a fele beszélgetést, de ettől független kíváncsi vagyok – jegyezte meg Seb, még mielőtt bárki bármit mondhatott volna. 

– Jaj, de nagy arcnak érzi magát miatta – húzta mosolyra ajkait Zephyr. Igazából teljesen meg is feledkezett arról, hogy Seb ott ült mellettük. Ez egyet jelentett azzal, hogy azt a részt is hallotta, amikor arról volt szó, hogy Chris megfekte-

– Sebastian, ha csak egyetlen szót is szólsz, garantálom, hogy lassú, a lehető legfájdalmasabb halált halod – vitte fel a hangját Zep, ahogy fenyegetőzött. Hála égnek Seb tudta, hogy most jobb, ha befogja, mert ilyenkor Zephyr kiszámíthatatlan.

– Na, Z. Miért nem mondtad, hogy tetkód lesz? – kérdezte Liam, aztán megkérte őt, hogy hadd lássa már az egészet anélkül, hogy ő mozgatná a kezét. – Né’ már, ez kurva jó – szólt oda a mellette ülő Willnek, aki szintúgy a tetoválást tanulmányozta. 

– Szeretném én tudni, hogy kire akarsz emlékezni? Amúgy melyik számból van? Nem tűnik ismerősnek, pedig több zenét hallgatok, mint ti egész eddigi életetek során, összesen. 

– Ez nem is lehet ismerős neked, Will. 

– Milyen előadókat ismersz, akiket én nem? – kérdezte kikerekedett szemekkel. Szegény nagyon megijedt, hogy van valaki, akit nem ismer, és a barátai közül egy ismeri.

– Minden előadót ismersz, akiket hallgatok. 

– Akkor kitől van az idézet? – kérdezte kíváncsian, kissé értetlenül. 

– Senkitől. Legalábbis… valakitől – javította ki magát, amikor mind a négyen átható szemekkel néztek rá. 

– Nehéz lenne kibökni egy nevet, nem? – kérdezte szórakozottan, a várakozástól feszülten Will. 

– Jól van, jól van – sóhajtott megadóan. Kicsit elhúzódott Chris mellkasától, és kimondta. – Tőlem.

Visszabújt Chrishez, pontosabban el akarta bújni a mellkasában, aztán ahogy hallotta a barátai kiakadását, hogy tényleg tőle van-e, és hasonlók. Már egyszer keresztül ment ezen, de így, hogy másodjára is át kellett élnie, mintha jobban fájt volna. Mert őket tényleg a barátainak tartotta. Nem úgy, mint azokat, akik a neve miatt akartak jóban lenni vele, mert tudták, ki rejtőzködött a maszk mögött, amit azóta lecserélt, egy sokkal különbözőbbre, nehogy felismerje őt bárki is. Nem akarta ezt megkockáztatni.

Mély levegőket vett, hogy lenyugtassa a zakatoló szívverését, ami a kellemetlen emlékek okoztak. Talán remegett is, nem tudta, nem érzékelte, arra összpontosított, hogy lélegezzen, és részben megnyugtassa magát, hogy ne legyen ebből pánikroham. Az utóbbi időben elkerülte, most sem akarta, hogy visszatérjen. 

– Hé, Z!

– Zep!

– Zephyr!

Mindannyian próbáltak hozzászólni, de senkinek sem válaszolt, még a hangjukat sem hallotta jól, csak tompán, nagyon tompán. 

Egyre hevesebben vette a levegőt, sőt szinte kapkodott érte, és elfogta az az érzés, mintha nem jutna el a belélegzett oxigén a tüdejéig, ami érthetőnek is bizonyult, hiszen csak vette a levegőket, de ki nem fújta azt. 

– Hé – hallotta Chris hangját, ami a többieké közül mintha tisztábbnak tűnt volna. – Zephyr, hallasz? – beszélt hozzá, mintha ő is érzékelte volna, hogy őt meghallja. – Ne kapkodj, próbálj lassan levegőt venni. Tudom, hogy nehéz megállni, hogy ne kapj egyből levegő után, de bízz bennem, és tartsd vissza a levegőd két másodpercig. Számolok, jó? Gondolj valami szépre. Most. – Zephyr megpróbált úgy tenni, ahogy Chris kérte, egy szép emlék… Ahogy anyukája közölte vele, hogy megtanulhat zongorázni. – Egy. K- – nem bírta tovább bent tartani a levegőt, újból az éltető oxigénért kapott. – Jól van, semmi baj. Próbáljuk újra. Gondolj valami szépre, lásd a szemed előtt a teljes jelentet, és közben tartsd bent egy kicsit. Mehet? – Zephyr hallgatott Chrisre, újra próbálkozott. A szemeit lehunyva tartotta, így is érezte a legördülő könnycseppeket, amik végül Chris pólóján landolhattak. – Egy. – Zongora, ahogy ült előtte, ahogy az apró ujjaival két billentyűt tudott még csak lenyomni egy időben. A tanára, aki olyan kedves volt vele mindig, és az órák végén a kérésére folyton eljátszott egy nehezebb darabot, amit még ő nem volt képes. – Kettő. – Kifújta a levegőt, már-már el is feledkezett arról, hogy nem lélegzik. – Nagyon jól csinálod, Zephyr. Most még egyszer, ezúttal négy másodpercig. Jó? 

Ezúttal a gitárra gondolt, hogy mennyit szenvedett vele eleinte, mégis mennyire megszerette minden egyes óra alatt. A tanára nem volt olyan rendes, mint a zongorát oktató, a szigorúsága külön segített neki megtanulni játszani a hangszeren. 

– Három, kettő, egy. Fújd ki a levegőt. Most próbáld meg egyedül. – Úgy tett, ám ezúttal nem gondolt semmire, csak a másodperceket számolta. Először csak három, majd öt másodpercig tartotta vissza, s fújta ki. 

– Oké – kezdett bele rekedtes hangon, nem mozdulva Christől, szorosan magához húzva őt, ezzel köszönve a segítséget. – Még élek – lehelte, amit aligha hallottak a srácok, a reakciójukból ítélve viszont csak meghallották, mert megnyugodott sóhajokat hallott. Az osztályban folyt a csevegés, mintha ők nem is léteztek volna, mintha Zephyr nem is kapott volna pánikrohamot a tanterem hátsó részében.

– Mi a fasz volt ez? – kérdezte kiakadva Liam. Sose tudta, mikor mit kell mondani. 

– Pánikroham, te agyhalott – válaszolt Seb idegesen. 

– Ezért emlékeztetett annyira egy filmes jelenetre – jegyezte meg vicceskedve. 

– Ezzel nem segítesz – morogta – rendesen morogta, mint egy farkas, vagy kutya – Chris. 

– Értettem, uram. A sarokba ne menjek el duzzogni? – kérdezett vissza sértődötten. 

– Ha nem bírsz magaddal, akkor igen. Most pedig kussolsz, vagy nem a sarokba mész, hanem beleépítelek a falba. – Erőszakosan mondta, mint aki tényleg megtenné – ami azt illeti, Chris simán megtette volna. 

– Fiúk – szólt közbe Zephyr, mielőtt darabokra cincálták volna egymást. 

– Igen? – kérdezték mind a négyen egyszerre. 

– Ez ijesztő volt – kommentálta az előbbit elképedve, majd mély levegőt vett. – Mint látjátok, még megvagyok, úgyhogy nem kell aggódni, hogy megfulladnék.

 

– Mióta van? – kérdezte Chris, miközben igyekezett tartani a szemkontaktust Zephyrrel. Az előbb majdnem szívrohamot kapott, ahogy nem tudott sokat tenni csak, elcsépelt tanácsokat adni a lánynak. Igazából még sose látott ilyen rohamot, valahogy mégis azonnal be tudta azonosítani, mintha valami tudatalatti lénye megsúgta volna neki, ahogy azt is, hogyan lehet véget vetni neki. Nem érezte magát bolondnak, inkább örült, hogy valahogy kifigurázta ezt, és Zep nem fulladt meg. 

Nem tudta elképzelni, milyen érzés lehetett, mert ahogy hallotta, Zephyr kapkodott a levegő után, de mintha az nem jutott volna el a tüdejéig. Gondolatban feljegyezte magának, hogy ideje lesz utána nézni ezeknek a rohamoknak, mert

– Három éve? – kérdezte, mintsem válaszolta Zephyr. 

– Három? Év? – akadt ki Chris. Hogyhogy nem látta még sose, hogy Zepnek ehhez hasonló rohama lett volna? Miért nem mondta? Ez olyan, mint a múltja azelőtt, hogy megismerkedtek volna. Egy szót sem mondott róla, mindig elterelte a témát, ha éppen a felé eveztünk a többiekkel. Soha nem mondott semmit, olyan volt, mintha titkolt volna valamit, vagy történt volna valami, amit nem akart elárulni. 

Ezt nem is értette, hisz ha Liam nem is, a többiek, vele együtt – javarészt – ezt illetően tartották volna a szájukat. Még Zephyr is tisztában volt ezzel.

– Igen, három. – Zephyr nem mozdult a helyéről – vagyis továbbra is Chris ölében ült, amit ő mondjuk egy kicsit sem bánt. Chrisnek be kellett vallania, hogy Zephyr igenis az esete volt. 

Amikor az első napon meglátta az új alakot, már tudta, hogy bejön neki. Aztán, ahogy elkezdtek beszélgetni az első pár hétben, megismerték egymást, úgy kezdte megkedvelni a lányt. Nagyon szimpatikus volt, és amellett, hogy jó jegyei voltak, nem a tanulás volt az élete. Ahogy észrevette igazából Zephyr sose tanult, néha figyelt órán, és abból meg tudott így élni, hogy négyes-ötös jegyei lehessenek. Ezt nagyon is irigyelte benne, de annál inkább csodálta. Micsoda mák kellett már ahhoz, hogy az ember ilyen legyen? 

Megtudta róla, hogy szeret motorozni, ami személyszerint nála már azt jelentette, hogy visszautasítani semmiképp sem fogja. Ő maga is nagyon szerette a motorokat, csak neki volt három, míg a bátyjának már öt darab. Kérdezné az átlag ember, hogy minek ennyi, egyszerre úgyis csak egy darabon tud ülni. Ezek az emberek sose fogják megérteni ezt.

Chrisnek volt egy versenymotorja, különböző rikító színekre festve, egy terepmotorja – amely katonai mintával rendelkezett –, amivel akár az erdőben is elment minden terepen, illetve volt egy városi, amit általában használt. Kérdezheti az ember, hogy miért busszal jött, ha egyszer van három motorja? Mert az egyikből kifogyott a benzin az esti mocizása folyamán, a másik nem való városba, a harmadik éppen szerelőnél volt. Micsoda mákja volt, hogy Zephyr is buszozott, így nem kellett a két lüke beszélgetését hallgatnia. 

Nem volt neki semmi problémája a fiúkkal, jófejek voltak, kicsit bolondok, de pont ezért is lettek barátok. Nem bírta, ha valaki túl komoly volt, ezért is kedvelte meg annyira Zephyrt. Ő laza volt, bár voltak gátlásai, nem úgy öltözködött, mint egy vele egyidős – vagyis az osztálytársnőik –, hanem sokkal igényesebben, nőiesebben, mégsem tette közszemlére idomait. 

Igazából voltak napok, amikor többet engedett látni a testéből. Szerette az elegáns stílust, amit Zephyr is előnyben részesített, bár sokszor érkezett bőrszerkóban, ami olyan tökéletesen ölelte körbe alakját, hogy Chris néha azon csodálkozott, hogy az anyag még hogy nem engedett el. 

Ami feltűnt neki, és mint mindenkinek, hogy van egy valami, ami mindig része az öltözetének – nem csak az iskolában, mindig, még otthon is – és ez a chockere volt. Nem tudta, miért volt mindig rajta, mondjuk azt tippelte, hogy valamiért kötődik hozzá, lehet, valaki fontostól kapta, talán nem tudott megválni tőle. A fontos ember lehetett volna a pasija is, de saját bevallása szerint nem volt, illetve nem is tervezett egy darabig ilyen téren keresgélni. Azt mondta, hogy a legutóbbi kapcsolata nem volt fényes, ezért szeretné magát túltenni rajta, csak utána tervezett új partnert keresni. Chris ezt tiszteletben tartotta, inkább megpróbálta elfojtani az érzéseit.

Ez nem jött össze neki, bárhogy próbálkozott, úgyhogy felhagyott ezzel, és inkább várni kezdett. Nem akart jeleket adni, felesleges lett volna, tudta, érezte, hogy Zephyr úgysem viszonozza még az érzéseit. Jó barát akart lenni, ezért úgy viselkedett, mint egy, részben félre tudta tenni, hogy szerelmes a lányba. 

Amikor Zephyr először, se szó se beszéd leült az ölébe, akkor kár lett volna tagadnia, gondjai támadtak. Meglepte akkor, azóta ez már bevett szokássá vált, ahogy az is, hogy mögötte ül néha a motoron, hogy a buszon a fejét az ő vállán pihenteti.

 A hosszabb ölelések szintén gondot okoztak először, volt olyan, hogy nem akarta elengedni, a végén mégiscsak meggyőzte magát, hogy jobb lesz úgy. Azt hitte, azzal, hogy a karjai közül elengedni, akkor érzelmileg is el fogja tudni. Hát… Tévedett. Három év telt el, és nem tudta elűzni őt a fejéből. 

Ha akarta, ha nem, ő akkor is ott volt. 

– Chris? – szakította ki őt a gondolatai közül Zephyr. 

– Hm? – hümmögött válaszként. 

– Elengednél? – kérdezte halkan. 

– Nem – makacskodott, és még szorosabbra fonta körülötte a karjait. 

– Ki kell mennem a mosdóba – nyöszörgött Zephyr. 

– Nem kell megigazítanod a sminkedet, még mindig olyan, mint reggel – jegyezte meg Chris, és továbbra sem engedte őt. 

– Várjunk, sminkeltem reggel? – kérdezett vissza a lány döbbenten. Chris nevetni kezdett, hiszen nem tudta elhinni, Zephyr hogyan feledkezhetett meg erről. Apró mozdulatokkal körbepillantott, észrevette, hogy alig voltak a teremben, ami valószínű Sebéknek köszönhető. 

– Igen, drága asszonyom, sminkeltél reggel – helyeselt Chris. 

– Szuper – motyogta Zephyr. – De nem ezért akarok menni – nyavajgott. – Pisilnem kell – panaszkodott, Chris lassan engedte el izmait, mire Zephyr már le is hámozta magáról Chris kezeit. 

– Menj, de aztán siess vissza. – Zephyr hátra sem nézett, gyorsan kislisszolt az ajtón. 

Chris hátradőlt a székén, majd felsóhajtott. Hogy érezhette ilyen nyugtatónak a lány közelségét? Hogy lehet az, hogy ha Zephyr a karjai közt volt, akkor nyugodt volt? Sokszor ezért nem kellett egy szálat sem elszívnia, annyi időt töltött Zephyrrel. Igazából nem vallotta magát nagy cigizőnek, ő is leginkább csak vész esetén szívott el egy-egy szálat, bár volt alkalom, amikor egy egész dobozzal végzett. 

Akkor is Zephyr miatt. Pontosabban Zep bejelentette, hogy elmegy bulizni a hétvégén, de aznap ő pont nem volt szabad, az Ohio államban élő nagymamája látogatott fel hozzájuk, a vacsorát pedig nem hagyhatta ki, ugyanis a nagyi segített a főzésben, ami azzal volt egyenlő, hogy mennyei étkezés várt rájuk. 

Ezen az estén Zephyr nem írt szinte semmit, nem hívta, pedig általában szokta – mintha hobbiként ezt űzte volna –, leginkább azért, mert túlságosan berúgott, vagy éppen túlzottan unatkozott. Ez alkalommal Chris külön kérte, hogy írjon neki, ha odaért, ha elindult haza, ha baj volt. Már hajnali három volt, amikor Zep még mindig nem írta, hogy elindult volna, vagy hazaért volna. 

Chris nem bírta, és fel-alá járkált a szobájában, amit az alatta lévő szobában is biztosan hallottak, ám nem szóltak érte. Fogta magát, kiült az ablakba, majd előhúzott egy bontatlan doboz cigarettát. Az azt követő órában az egész dobozt elszívta, egymás után gyújtotta a csikkeket. Alighogy elnyomta az egyiket a másik már a szájában volt, és kész volt az is elszívni. Az utolsó szál elszívása vége felé járt, amikor meglátott egy botladozó alakot befordulni az utcába. Nem laktak messze egymástól, sőt majdhogynem szomszédok voltak. Míg Chrisék az utca sarkon lévő házban éltek, addig Zephyrék a közepe felé a viszonylag kicsi, alig kis forgalommal rendelkező utcában. 

Az este további részét azzal töltötte, hogy Zepre vigyázott, mivel kiderült, hogy aznap nem volt otthon az édesanyja sem. Ő fektette ágyba az irdalmatlanul részeg lányt. Vigyázott rá, míg az édesanyja haza nem ért. Még előtt főzött neki másnaposság elleni levest, ami igaz, kissé undorító volt, de tényleg elűzte a másnaposságot. 

– Na, már itt is vagy? – kérdezte Chris, ahogy Zephyr visszatért a terembe, ami ez idő alatt úgy tűnt, teljesen kiürült. 

– Mi van, nem itt lesz óránk, hogy senki nincs itt? – kérdezte meglepettséget árasztó szemekkel Zephyr. 

– Szerintem itt vagyunk órán. A többiek az udvaron lehetnek, mint mindig – gondolkodott el Chris, ahogy neki is egyre furcsábbnak tűnt, hogy csak ők voltak a teremben. Nem sokáig foglalkoztatta ez, hiszen Zephyr elkezdett felé sétálni, miközben nyomkodott valamit a telefonján. 

A lány nemhogy leült volna a teremben található bármely üres székre, vagy padra, fogta magát és visszaült Chris combjára, majd kényelembe helyezte magát, a háta pont Chris mellkasának nyomódott, ami miatt ő kissé félt, hogy a szívének heves dobogása esetleg érzékelhető, vagy ahogy egyre mélyebb levegőket vett, ahogy szaglását kényeztette a lány kellemes illata, ami mindig körbe lengte őt. Mintha valami erősebb, talán levendula – aminek nyugtató hatása is volt – illetve egy gyengébb, lágyabb illat, orgona vegyült egy kevéske kávéval, aminek az illatát Chris egyszerűen imádta. 

– Mi az? – kérdezte Zephyr, újból kirántva Christ a körülötte forgó gondolatok közül. 

– Semmi. – Azzal kicsit feljebb csúszott a széken, hogy annyira ne legyen derék gyilkos, ahogyan ült, és szokásához híven Zep köré fonta karjait, állát a lány feje tetejére támasztotta, úgy kémlelt előrefelé. Visszafogta a késztetést, miszerint megnézze azt, hogy a lány mit írogat ennyit a telefonján. 

– Én ezt nem hiszem el – kiáltott fel Zephyr, majd mintha morgolódott volna valamit, amit Chris nem érett. 

– Mit? – Chris közelebb hajolt, hogy a másikkal jobban érzékeltesse, figyel rá. 

– Neten írt valami bolond, hogy ismer, meg elkezdte leírni, hogy ilyen meg olyan vagyok, aztán a fele sem igaz – hadarta idegesen Zephyr, majd újból pötyögni kezdett. 

– Tiltsd le – ajánlotta felhúzott szemöldökkel Chris. Nem is értette, hogy ez a lánynak hogyan nem jutott eddig eszébe.

– Ne haragudj meg, de nem lehet, mert nyilvánosan fikáz, nem is az én oldalamon, ha letiltom, attól még ugyanúgy tudja folytatni. 

– Oké, oké, nem kell leharapni a fejem – mentegetőzött Chris, ahogyan érzékelte a lány dühösségét, idegességét a hangszínébe ivódva. 

– Ekkora idiótát… – motyogta, majd homlokon csapta magát Zephyr. 

– Mi az isten történik? – kérdezte totál értetlenül Chris. Zephyr nem méltatta válaszra csak továbbra is idegesen pötyögött a telefonján. 

– Ezt nézd meg – szólt oda neki Zephyr, majd az arcába nyomta a telefonját. – Tudod mit? Olvasd végig az egészet – morogta mérgesen, amilyennek még nem nagyon látta őt. Oké, néha felkapta a vizet, de ennyire még nem volt kiakadva semmin. 

Odaadta Chrisnek a telefont, majd továbbra is idegesen motyogott valamit, de olyan halkan tette, hogy Chris még az üres teremben sem hallotta, mit mondott, pedig ott ült, alig pár centire tőle. 

– Ez tényleg nagyon furcsa. Mármint, miért állítja azt, hogy megölted a bátyját? Mármint már ne haragudj meg, fel tudod magad idegesíteni, de ilyen messzire nem hiszem, hogy el tudnál menni. Jól érzem? 

– Ha kinyírnék valakit, arról nem tudna senki – jegyezte meg Zephyr. – Lennének ötleteim, hogyan, hova rejtsem el a hullát, de maximum egy nyaklevesig megyek el, és nem ölök meg senkit. Ebben az esetben már a rendőrség elkapott volna, mintsem valami ismeretlen ember próbálja bemocskolni a nevemet.

– Na, vagyis nem lehettél te, ha tényleg arról van szó, hogy meghalt a bátyja – kacsintott, megpróbálva ezzel kicsit elterelni a figyelmét. 

– Igen, de olvasd tovább – mondta Zep, majd Chris úgy tett, ahogy kérte. Ahogy olvasta a sorokat úgy lett ő is egyre idegesebb, míg már nem bírta magában tartani a gondolatait. 

– Már ne haragudj meg, de hogy az istenbe jött ide az, hogy dagadt vagy? És mi az, hogy te dagadt vagy? Olyan vagy, mint egy kibaszott pálcika, pedig rendesen eszel, még hogy dagadt… Istenem, az emberek tényleg azt hiszik, hogy ettől jobb lesz, ha valakit le dagiznak? Nem lesz jobb, sőt testképzavart okozhat – hadarta Chris. Érdekelte a pszichológia, onnan tudott ilyesmiket, nem egy cikket, könyvet olvasott már különböző témákban; még egyetemi előadásokra is beült.

– Nem tudom, de tényleg… Több lenne rajtam a zsír? – kérdezte félve, csukott szemekkel Zephyr. Chris elhűlve meredt rá. Megkísérelt felállni, ami miatt Zep kénytelen volt vele együtt felállni. Chris fogta és a derekánál tartotta, majd megemelte őt, letette a padra előttük. Így magasabb volt a lány, nem kellett úgy letekintenie Chrisnek. 

– Nézz rám, Zephyr – kérte őt lágy hangon. Először nem tette, de másodpercek elteltével beadta a derekát, és felnyitotta pilláit. – Nézz a szemembe. Nem vagy duci, érted? Gyönyörű vagy, ahogy vagy. Épp annyi zsír van rajtad, ami egészséges. Ne gondolj ilyenekre, mert más azt mondta. Ne hidd el neki. Nincs igaza, oké? – Chris két keze közé fogta Zephyr arcát, hogy ő még csak meg se kísérelhessen elfordulni. 

Sose fogja megérteni, hogy az emberek hogyan mondhatnak ilyeneket egy másik emberre, egy érző lényre. Senkinek sem esik jól, ha a súlyával zargatják, vagy esetleg a kinézetével. Nem feltétlen tehet az ember arról, hogy könnyebben szedi fel a kilókat, vagy olyan az arca, amilyen. Nem szabad ezért senkit sem leszólni, mert nem tehetnek róla. Ez a létező legrosszabb méreg egy ember számára, az élve szétcincálás, közben nem is tudják ki ő, milyen ő igazából. Nem a külső jelent mindent. 

 

Zephyr nem tudott mit mondani a pillanatban, ahogy Chris lélektükreibe meredt. Amit ki tudott olvasni a gyönyörű barna szempárból az az őszinteség, aggodalom és szeretet volt. Az ő szemeibe könnyek gyűltek. 

Igazából rajta kívül senki nem mondott még neki ehhez hasonlókat. Voltak partnerei, de egyikük sem volt ilyen.. őszinte, aggodalmas, pláne nem ilyen kedves, hogy egy ilyen után így megnyugtassa. Ugyanis kár lett volna bárhogyan is tagadnia, már nem volt ideges, már nem érezte úgy, hogy az idegennek, aki sértegette igaza lett volna. Ahelyett, hogy dagadtnak érezte volna magát, inkább tűnt volna alultápláltnak, mintsem túlsúlyosnak. Sokszor nem is talált magának megfelelő ruhadarabokat, mert a combjánál sokszor túl bő volt az anyag, úgy viszont nem festett jól rajta egy nadrág sem. 

– Érted, Zephyr? Gyönyörű vagy – suttogta Chris, ahogy egyre közelebb araszolt felé, ami nem zavarta. Akkor és abban a pillanatban nem. Chris bátorkodott tovább hajolni, ahogy látta, hogy Zephyr nem igyekszik eltolni őt. – Higyj nekem, nálad szebb embert még nem láttam – motyogta Zephyr ajkaira, de még nem érintette össze sajátjával. Megállt, még mielőtt egy apró rész is összeérhetett volna. – Megtehetem, Zephyr? – kérdezte halkan, amivel hirtelen ő nem tudott mit kezdeni. – Megtehetem? Megcsókolhatlak? 

Zephyr ahelyett, hogy szóval válaszolt volna, szimplán megtette azt, amit szükségesnek érzett; gyorsan mozdulva lecsapott az ajkakra. Sose hitte volna, hogy egyszer Chrissel fog csókolózni, azt végképp nem, hogy ilyen kellemes lesz. Nem hitte el abban a pillanatban, hogy egyáltalán éber volt-e. Nem tudott volna kibökni semmit, ha valaki kérdezte volna. 

Már volt benne egyfajta érzés, amikor Chris-szel volt, de erre nem gondolt soha. Azt hitte, csak egyre közelebbi barátként tekint rá, viszont a csók, az a mennyei ajak, választ adott, méghozzá olyat, amire nem számított. 

Talán ahhoz hasonlította volna, hogy egy már régi vágya teljesült volna, mint amikor már négy éve tervezgette, hogy motort vesz magának, amikor végre aláírta a papírt, és a tulajdonába került egy. Most ugyanez a nyugodt, megkönnyebbült érzés járta át, és esküdni mert volna, hogy olyan szinten jól esett neki, hogy jólesően felsóhajtott. 

Chris a bal kezét az arcáról a derekára helyezte, majd annál fogva húzta őt közelebb magához; a jobbat lejjebb csúsztatta a hüvelykujja Zephyr álla alatt nyugodott, amíg a tenyere a nyakára szökött. 

Lassan indult, szinte bátortalanul, de ahogy Chris érezte, hogy Zephyr is vele együtt mozgott, elmélyítette a csókot, kissé oldalra döntötte a fejét, és úgy falta tovább az ajkakat. Ha Zephyrnek le kellett volna írnia, milyen volt a fiú szája a sajátján, ahogy egyidőben mozdult a kettő, a mézédes jutott volna eszébe először. Puha, telt ajkak igyekeztek tartani a tempót vele, ahogy türelmetlenül gyorsabban, követelőzőbben kezdte csókolni Christ. 

Zephyr Christ a tarkójánál fogva igyekezett őt közelebb tudni magához, néha bele-beletúrt a hajába, játszott a fürtökkel. 

Amikor Chris újabb csókot akart kezdeményezni, akkor szökött be a csukott terem ajtaján az óra kezdetét jelző csengő, ami egy pillanatra nem is érdekelte őket, egészen, míg Zephyrnek ki nem tisztult az elméje.

– Hé – szólt halkan, miután elhúzódott, mielőtt Chris méznél is édesebb ajkai újra az övére nem tapadtak volna, mintha ragasztó tartaná össze a kettőt, de olyan, amit soha többet nem választanak el egymástól. Zephyr megesküdött volna, hogy már-már tökéletesen illeszkedtek egymásra. 

Chris nem szólt semmit, reakcióként is csak hümmögött. Szemeit nem tudta levenni Zephyr szájáról, ami rá is igaz lett volna, ám mégis volt benne annyi erő, hogy elszakítsa tekintetét a fiú vöröses, duzzadt ajkaitól. 

– Becsöngettek – suttogta Zephyr. 

– Igen? – kérdezett vissza, mintha nem is hallotta volna a fülsüketítő zajt. 

– Igen. – Nem vette el a kezét a hajából, sőt nem akarta abbahagyni, amibe az előbb belekezdtek, de nem tűnt jó ötletnek, hogy folytassák, főleg, hogy abban a teremben lesz órájuk. Amikor hallotta a rengeteg, sietős lépés hangját, akkor tudta, hogy az osztálytársaik közelednek, talán a tanár is, ezért gyorsan elhúzta a kezét, és aprót lökött Chrisen, leugrott a padról. Mivel Chris még mindig elég mozdulatlannak tűnt, ezért fogta és visszaterelte őt a székhez, ami hátrébb csúszott valószínűleg attól, amilyen hevesen nemrég Chris felállt róla. 

Chris még mindig nem csinált semmit, ezért Zephyrnek úgy kellett lenyomni az ülőalkalmatosságra. Mintha mi sem történt volna a szünetben, Zephyr elkapta a telefonját az asztalról, majd visszaült Chris combjára, mintha csak neki lenne arra engedélye, hogy oda ülhessen. 

– Ezt még megbeszéljük – motyogta oda, majd visszatért ahhoz, hogy mi volt a valakivel, aki sértegette az interneten. Több válasz érkezett az eredeti poszt alá, és nem csak a kettejük vitája zajlott, hanem többen álltak Zephyr oldalára. Ekkor tűnt fel neki, hogy a szokásos, átlagos felhasználójával reagált a posztra, hanem azzal a profiljával, amit több ezren követtek. Majdnem elkáromkodta magát, amikor ezt észrevette, ám az ajtó nyitódása megállította ebben. 

– Zephyr Draken – közeledett felé kiabálva Liam, akit Will és Sebastian követett, mindannyia kissé dühösnek tűntek, ami valószínűleg azért volt, mert kiderült, hogy ki az, aki azokat a mixeket készíti, amiket ők hallgattak. 

Amikor azokról meséltek neki, hogy milyen jó zenét találtak, és mutatták neki a saját mixeit, akkor néha nem is tudta, hogyan kéne reagálnia. 

– Kedves Draken kisasszony, vagy inkább nevezzelek a művészneveden, Dragon Wind? – kérdezte kiakadva Liam. – Miért nem mondtad soha, hogy te csináltad azokat a kurva jó mixeket? 

– Nem hiszem, hogy fontos, ki csinálja, amíg szereted – mondta kissé zavarban Zephyr. Nem gondolta, hogy ekkora idióta lesz, és rossz profillal reagál… Nem akarta felfedni magát, és félt, hogy most majd mindenki rajta fog lógni. 

– Oh, nem! – érkezett Willtől. – Már ne haragudj meg, itt áradoztunk, milyen jó, erre te tényleg képes voltál eljátszani, most hallod először? Nagyon jók a mixeid csajszi, nem is értem, miért nem mondtad – folytatta a kiakadást. 

– Sebastian téged már hallani sem akarlak – szólt, mielőtt ő is belekezdett volna. 

– Zephyr ne idegelj, hogy te csináltad a mixeket. – Chris eddig csöndben volt, de mintha végre visszatért volna az életbe. 

– Igen, én voltam, és még van egy csomó, ami nincs megosztva. 

– Nem. Ne spoilerezz – szakította félbe Liam. 

– Miért nem mondtad? – kérdezte Seb és Chris egyszerre. 

– Mert… Nem tudtam, hogyan mondhatnám el, és eleinte meg akartam tartani a titokzatosságom, erre jöttetek ti, és folyton rólam beszéltetek, anélkül, hogy tudtatok volna róla. Azután nem tudtam, hogyan hozhatnám fel, ezért még nem mondtam – vakarta a tarkóját kissé zavartan. Nem akarta, hogy most tudják meg; azt végképp nem, hogy így. 

Ahogy ez eszébe jutott, úgy csinált egy gyors szelfit, majd egy olyan szöveggel megosztotta a Dragon Wind profilján, hogy elnézést kér, amiért ennyi ideig húzta, hogy feldeje magát, megjelölte a privát felhasználóját. Nem éppen így volt tervben, hogy leleplezze magát, de ha már egyszer így alakultak a dolgok, akkor így jött ki belőle a egyszerűbben.

– Ha már ezt megtudtuk, akkor azt is tudni akarjuk, miért van rajtad mindig a choker? – kérdezte hirtelen Will, mire Zephyr majdnem kiejtette a telefonját a kezéből. Ha most, és a legutóbb nem hozzák fel, akkor meg is feledkezett volna róla. Ezt szerette annyira ebben a társaságban, hogy annyira eltudták terelni a figyelmét, hogy megfeledkezett a kiegészítőről, és az okról, miért hordta azt bárhol, ahol mások is láthatták. 

– Nem – mondta a kelleténél tiltakozóbban, hangosabban. – Azt még nem. – Senki nem merte megkérdezni miért, ugyanis eléggé zaklatottnak tűnhetett, és legutóbb is majdnem emiatt kapott pánikrohamot. 

Ekkor jött meg a tanár, aki egyből azzal kezdte, hogy mi volt a házi. Hozzászokhattak volna már, hogy senki nem csinálja meg azon a srácon kívül, aki nyalni akar a tanárnak… Mivel a történelem unalmas, főleg mivel éppen az államok történelmét vették, így Zephyr gondolatai teljesen elterelődtek, vissza Chrishez. 

Christopher random lekapta őt a teremben – nem is, ő kapta le őt! Mit kellene tennie? Elfelejteni? Nem… Azt nem tudná. Ahogy visszagondolt arra, hogy milyen harmóniában voltak, milyen nagyszerű volt az a csók… Megfeledkezni erről vétek lett volna, még ha esetleg barátok- Mi lesz a barátságukkal? 

Aggódni kezdett, mi lesz ezután velük? Eltávolodnak egymástól? Nem akarta, hogy ez megtörténjen, ugyanis a négy srác közül talán őhozzá állt legközelebb, nem akarta őt elveszíteni. Nem akarta, hogy az legyen, többet nem beszélnek, többé nem lesznek ilyen közvetlenek. 

Ahogy arra gondolt, hogy milyen lenne Chris nélkül, összeszorult a szíve. Ekkor szembesült a ténnyel, hogy valószínűleg nem csak barátként tekint Chrisre. Ehhez pedig az kellett, hogy csókolózzanak. Már az is megszokott volt, hogy az ölében ült szinte mindig, amikor alkalma volt rá. Először az is furcsa volt, de kellemesen fura, akkor is, mintha azt érezte volna, hogy végre megtörtént. 

Lehetséges volna, hogy eddig volt olyan vak, és nem vette észre saját magán, hogy szerelmes lenne? Egyáltalán szerelem ez? Olyan bonyolult… Nem tudta hogyan bogozza ki magában a dolgokat, a rengeteg gondolatot, az érzéseit. 

Hiába tűnt utólag hülyeségnek, hogy csókolóztak, még ha vissza tudott volna menni az időben, akkor sem változtatott volna ezen. Nem tudta, mit kéne tennie, most hogy megtörtént, de változtatni semmiképp nem akart rajta. Mintha… máris ragaszkodott volna az emlékhez, a kellemes érzéshez. 

Egész nap azon gondolkozott, mit kéne mondania Chrisnek. Nem szóltak egymáshoz, az összes szünet azzal ment el, hogy arról faggatták, milyen mixeket csinálni, és továbbra is folytatták a panaszkodást arról, hogy csak most tudták meg, és nem előbb, pedig mint a barátai elsőbbséget élveztek volna. 

A szünetben többen is odamentek hozzá, hogy személyesen is megjegyezzék, hogy tényleg jók a mixei, voltak, akik másik osztályból jöttek. Sok megjegyzés érkezett a szelfis posztja alá, azonban még nem merte pket megnézni. 

Órákon kivételesen csendben ültek, ha nem is a tanárra figyeltek, nem beszéltek. Chris nem beszélt, de néha közelebb hajolt Zephyrhez, ami őt kizökkentette a gondolatai közül. Volt olyan, amikor annyira közel hajolt – talán direkt tette –, de apró csókot hagyott a feje búbján, vagy a tarkóján, mikor hol. Nem szólt érte, de nem is tett úgy, mint aki ignorálta, szimplán… Nem mondott semmit, csak élvezte.

Ha azt állította volna, hogy nem tetszett neki, akkor az biztosan hazugság lett volna, de akkora, hogy csoda lett volna, ha a plafon nem szakadt volna rá rögtön. 

Ahogy az utolsó óráról is kicsengettek – és hála istennek a matek tanár elfeledkezett arról, hogy beígért egy dolgozatot –, kirohantak az iskolából mind az öten. Kint a buszmegállóban Zephyr megállt, hogy elszívjon egy újabb cigit. 

Úgy érezte, hogy szüksége van még egy kis nikotinra mielőtt hazamegy. A többiek beszélgetni kezdtek valami új játékról, amihez Chris is csatlakozott, így Zephyr egyedül szívta el a csikket. 

Ezúttal hamar végzett vele, nagy slukkot szívott, nem élvezte ki magát a cigizést, csak elszívta, hogy nyugodtabb legyen. Nem segített sokat, nem úgy, mint reggel. Nem is tudta, miért vert még mindig ilyen hevesen a szíve. 

– Jön a busz – szólt Seb, mire Zephyr még egy utolsót szívott, majd elnyomta a cigit, és kidobta a gyűjtőbe. 

 

Otthon nem csinált sok mindent, ebédelt, majd amikor az édesanyja hazaért, segített neki vacsorát készíteni. Ahogy azzal elkészültek, enni kezdtek, Zephyr érdeklődött afelől, hogy az anyukájának hogy telt a napja. 

– Unalmas volt, ezúttal tényleg semmi érdekes nem történt. A főnök már megint nem jött be, de ehhez már hozzászoktunk. Inkább mesélj te, kicsim. Mi volt a suliban? – érdeklődött kíváncsi mosollyal az édesanyja.

– Semmi – vágta rá, majd eszébe jutott minden, ami történt. 

– Semmi? 

– Oké – húzta el kínosan mosolyogva. – Történtek dolgok.

– Mik? – kérdezte az anyja, mint egy túl energikus legjobb barátnő, aki mindent meg akar beszélni, és egy témán akár két órát is rágódik. 

– Hát… Kezdem a legkisebb problémával. Kiderült, hogy én vagyok Dragon Wind.

– Hogyhogy? 

– Rossz profilba bejelentkezve reagáltam egy posztra, ami Zephyrről szólt, és nem Drgaon Windről. Úgyhogy lebuktattam magam – nevetett kínosan a sztorin Zephyr. 

– Jaj, kicsim – mosolygott a szerencsétlenségén az anyja. – Sebaj, legalább már nem kell úgy rejtőzködnöd. Büszke vagyok rád! 

– Ahogy elmondom a rosszabb eseményt, akkor már annyira nem leszel büszke – motyogta olyan hangerővel, hogy az anya ennek ellenére jól hallja őt. 

– Mit csináltál, te lány? – kérdezte kuncogva.

– Nem én csináltam. Mármint én is, de… De mégsem. Chris megcsókolt. Pontosabban… Megkérdezte, hogy megcsókolhat-e, én pedig megtettem. – Elbújt a két keze mögé, hogy ne lássa a reakcióját.

– Na, de hát ez tök jó! – örült meg az anyukája, amit ő furcsa szemmel nézett a karjai közül kilesve. 

– Nem jó – jelentette ki komolyan. 

– Miért? – kérdezett vissza ezúttal az anyja értetlenül. 

– Mert barátok vagyunk. Akik barátok, azok nem csókolóznak, anya – rivallt rá Zephyr, mire az édesanyja csak elmosolyodott. 

– Drágám, ti ketten már régóta nem barátok vagytok. 

– Miért, mik? Idegenek? 

– Kicsim, szerintem a csók után neked is kellett érezned, vagy gondolnod arra, hogy szerelmes vagy. 

– Anya! – kiáltott fel zavarában Zephyr. 

– Nincs igazam? Csak felmerült benned. Nem? 

– De, de nem lenne szabad-

– Miért ne lenne szabad. Szerintem Chris sem véletlenül csókolt meg. Gondolj bele, mennyi időt van veled, mennyire figyel rád. Már egy jó ideje nem csak barátkozási szándékai vannak, és az elsődleges célja nem az, hogy ágyba vigyen. 

– Mert ezt te így megmondod, nem? – kérdezete grimaszolva Zephyr. Próbálta leplezni a zavarát, hogy elvörösödött. 

– Nem kell szégyenlősködni, rajtad is látom, hogy nem csak barátodnak akarod a fiút. Én rád hagynám a dolgot, hogy tégy, ahogy gondolod, de most, hogy megcsókolt téged, vagyis megcsókoltad, mert ő előtte megkérdezte, az azzal egyenlő, hogy ő már letisztázta magában azt, hogy mit érez irántad. Neked is ezt kellene tenned. Ha nem szereted, akkor mondd meg neki, ne kínozd a tudatlansággal. – Az anyukája volt a legjobb tanácsadó, pedig már egy ideje szingli nőként tengette napjait. Nem hiába mondják, hogy az edzők adják a sportban a legjobb tanácsokat. 

– De honnan tudjam, hogy szeretem-e? – kérdezett vissza Zephyr.

– Mit érzel, amikor vele vagy? – Zephyrnek gondolkodnia sem kellett, egyből rávágta a választ. 

– Nyugodt vagyok. Ha tudom, hogy ott van, mindig megnyugszom.

– Jaj, az én egyetlen kislányom szerelmes – visította az anyukája, majd felpattant a székéről, és odasietett Zephyrhez és megölelte. 

– Nem vagyok szerel-

– Dehogynem – szakította félbe az anyja. – Ezt éreztem, amikor apáddal voltam. A parasztja azt is tagadta, hogy tőle lennél – vált dühössé egy pillanat alatt, majd mint aki elűzte az emléket, újból boldog mosoly költözött az arcára. Néha ijesztőek voltak a hangulatingadozásai. – Azóta sejtem, hogy szerelmesek vagytok, mióta elmesélted, hogy hagyja, hogy az ölében ülj. Ha azóta nem csábított még az ágyába, még csak nem is próbálkozott ezzel, akkor komoly szándékai vannak. 

– Jól van, értem. Inkább fejezzük be a vacsit, és majd egy forró zuhany közben kikövetkeztetem, hogy szeretem-e vagy sem – morgolódott Zephyr. Sok volt neki ez a csöpögés. 

– Ez egy jó ötlet, de ne használd el az összes meleg vizet, mert még én is szeretnék fürdeni – kacsintott rá az anyja, majd visszült a helyére, mintha mi sem történt volna folytatta a vacsorát, bár folyamatosan vigyorgott, mint egy rossz kisgyerek, aki épp megkapta a követelt nyalókáját.

Ezek után hamar befejezték az evést, ahogy Zephyr mondta, el is vonult zuhanyozni. Ahogy az első meleg cseppek a bőréhez értek, úgy kalandoztak a gondolatai Chris felé. 

Tényleg szereti? Volt már szerelmes, de az nem is hasonlított ehhez az érzéshez. Akkoriban vele volt, és neki nem merte bevallani, azonban esküdni mert volna rá, hogy az szerelem volt. Előtte még sose érzett ahhoz hasonlót. A könyvekben leírt pillangók táncoltak a hasában, amikor vele volt, mégis félt neki bevallani. Ő volt a legjobb barátja, csak elrontotta volna az egészet azzal, hogy bevallja az érzéseit. Aztán partnerek is voltak, a rajongóik nem örültek volna nekik. Nem biztos, hogy olyan jól fogadták volna, mint azt az ember várná. 

Chris… Kár lett volna tagadni, nem volt rossz. A barna szemek, amikben el lehetett mindig merülni. A sötét barna haj korona, ami se nem volt rövidnek, vagy hosszúnak nevezhető, de tökéletesen keretezte markáns arcát. Az ízlésesen dús szemöldöke, a mélyen ülő, kissé felfelé ívelő, közel ülő szemeivel tökéletes összhangot alkottak. A telt ajkai, amelyek gyakran mosolyt formáltak. 

Nem hitte volna, hogy ezt fogja állítani a nap végére, de tényleg beleesett a srácba. Nehéz lett volna elkerülni, főleg amilyen bensőséges kapcsolatot ápoltak. 

Az, hogy Chris hogyan érzett iránta, titok maradt. Szerette volna elhinni édesanyja szavait, de nem ment könnyen, sőt kicsit sem reménykedett, hogy igaz volna. 

Szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára. Zephyr hitt ebben, ezúttal mégsem bizakodott, mintha máris feladta volna ezt a kapcsolatot, pedig még el sem kezdődött. 

– Miért ilyen bonyolult az élet? – morgolódott, miközben egy utolsó gondolatnak engedett helyet. 

Vajon milyen lenne, ha ők ketten egy párt  alkotnának? Érdekes felvetésnek tűnt, és nem ment olyan messzire vele, csak elemezte ezt a lehetőséget is, hiszen a Sors, az Élet oly kiszámíthatatlan, hogy szinte ő maga sem tudta biztosra, mit fog tenni. Eldönthette volna akkor, abban a pillanatban, amikor elért volna a pillanatig, mikor cselekednie kellett, azon helyzetben a legjobb döntést hozta volna meg, mintegy túlélő ösztönre hagyatkozva. 

– Kicsim, tudom, hogy nehéz a szerelem, de hagyj nekem is meleg vizet! – kiabált be az édesanyja a fürdőszobába. 

Zephyr megrázta a fejét, mintha ezzel el tudta volna űzni az ezernyi gondolatot, majd elzárta a vizet. 

Megtörülközött, felvette az egyszerű pizsamáját, ezután átfésülte a haját, végül kilépett a szobából, aminek ajtaja előtt az édesanyja a mellkasa előtt összefont karokkal várakozott. 

– Csak sikerült kifáradni, hercegnő – jegyezte meg egy mosollyal, majd már át is lépett a küszöbön. – Megyek, fürdök én is, utána pedig alszok, mert holnap is korán kelek – mondta, majd végül hozzátette. – Jó éjt, kicsim! 

– Jó éjt, anya! – mosolygott rá Zephyr, majd el is indult a szobája felé, hogy zenéljen egy kicsit. A zongorát mára hanyagolnia kellett, hiszen az a nappaliban volt, ami az édesanyja szobája mellett helyezkedett el a házban. Szerencsétlen tény, de a zongora holnapra maradt. 

Felrohant a lépcsőn, és már a szobájába is vonult, maga után becsukta az ajtót. A szerencse az volt, ha az ajtaja zárva volt, az édesanyja egy gitár pendülést sem hallott, amit hamar megszeretett az új házban. A régiben csak fordult egyet az ágyában, és hallatszott. 

A falra akasztott gitárok közül először nem tudott dönteni, az elektromost azonban hamar kizárta a hangossága miatt. 

– Jól van, te leszel a mai áldozatom, Louise – motyogta, majd lekapta a helyéről az akusztikus gitárt, amit teleragasztott különböző bandák logóinak matriciáival. Imádta a hangját, és azt, hogy az volt az első gitárja. 

Ötlete sem volt, mit kéne játszania, így csak pengetni kezdte, ahogy jött. Sikerült egy olyan akkordot lefognia, hogy emlékeztette a saját maga írt műre, így végül azt kezdte játszani. Először végigment vele csak a gitárral, majd a második körben már a szöveget is halkan dúdolta hozzá. 

Ezt még nagyon régen írta, és érzi is rajta, hogy most már sokkal jobbat is ki tudna hozni ebből a dalból – már ami a szöveget illeti –, azonban nem akart változtatni semmin, ez így volt jó, és egy szép emlék.

A sajátjáról átváltott Ed Sheeran Shape Of You-ra, és azt játszotta, dudorászta. Újabb és újabb zenéket játszott, míg azt nem vette észre, hogy olyan sötét volt odakint, szinte az utcai lámpa fényét nem látta. 

Szuper, még a köd is leszállt. 

Úgy határozott, még egy belefért, így neki is kezdett, lefogta az akkordokat, és megpengette a húrokat. Perfect, Ed Sheerantől. Szerette ezt a számot, ahogyan az előadót is. Nagyon jó zenéi voltak, amikor Zephyr éppen nem tudott továbbjutni egy kisebb válságán, vagy csak nem jöttek neki a szavak a dalszöveghez. Ha egyszer már volt egy dallama, akkor szeretett hozzá szöveget írni, többé-kevésbé szenvedett is vele, aztán arra is volt már példa, hogy matek dolgozat után lekörmölt egy olyan szöveget, amire a mai napig is büszke. 

Amint befejezte az “éneklést”, a gitár pengetését nem hagyta abba, egyre halkabban játszotta rajta a dalt, míg olyan finoman nem érintette a húrokat, hogy már a legkisebb hangot sem adták ki. 

Ekkor fogta, és visszatette a helyére Louise-t, nehogy egy újabb zene játszására motiválja már csak a látványa is a hangszernek. 

Még gondolkodott azon, játszon-e egy kicsit a hegedűn, de végül egy nemmel elküldte magát aludni, ugyanis amikor megnézte, mennyi az idő, akkor sajnos bele kellett kalkulálnia azt is, hogy korán kel holnap. Jó vastagon betakarózott – imádta a meleget. 

Percekig forgolódott, mire megtalálta azt a pozíciót, amit akkor kényelmesnek ítélt. Nem tartott onnantól sokáig, hogy az álmok olykor kellemes, ezáltal apró, máskor mérgező és végeláthatatlan mezejére jusson. 

 

A Nap párja, ki folyton váltja

felragyogott az éj sötétjén, 

világítva az utat; hogy ne csak botorkáljon

célja felé haladva az elvesztett lélek.

A ház látványára máris feléledtek pillangói,

mintha azt mondanák: – Ez a legszebb hely e világ bolygóin.

 

Ez az éjjel, amin ily tragédia történt, 

a hideg futkosott a törzsén,

miközben átkozta az eget ezen Sorsért, 

mely szó nélkül elvette azt, ami övé.

 

Aznap úgy határozott, meglátogatja legjobb barátját, Homurát, hogy átbeszéljék a másnapi fellépést, nehogy pont előtte akadjon probléma. 

A ház előtt az ismert pillangók röppentek fel, hogy már csak Homura gondolatára is táncot lejtsenek nyugodt belsőjében. Nem sokáig szobrozott a fémkapu előtt, megnyomta a csengőt. Fél perc se telt el, mikor nyílt a bejárati ajtó, és kilépett rajta Homura. 

Furcsa volt, hogy vezetékneve Taylor volt, azonban nem tehetett róla, míg az édesanyja japán, addig édesapja amerikai származású volt. Egyszer mesélte, hogy a Homura név a japánoknál azt jelenti, tűz, vagy láng – függ attól, milyen írásjeleket alkalmazunk a leírásához. Az övé a láng jelentést hordozta magával. 

Ekkor beszélték meg azt is, hogy a Zephyr görög név nyugati szelet jelent, ami pontosabban a természet erejét szimbolizálja. Ő volt a szél, mi szította a lángot, hogy később tűz lehessen belőle, ne csak egy aprócska nyúlvány. Zephyr családneve: a Draken az angol dragon szóhoz hasonlít, ezáltal nem is kell az embernek sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön, sárkányt jelent. 

Érdekes játék volt ez a nevekkel, de Zephyr mindig is szerette, hogy a neveknek jelentésük volt. Igaz, sokszor volt olyan, hogy a jelentése a névnek nem passzolt a nevet viselőre. Adott egy pluszt a mindennapi élethez, főleg így a 21. században, amikor is már régen megfeledkeztek erről az emberek. 

– Szia, Zepy – köszöntötte őt egy hatalmas öleléssel Homura. Ő természetesen visszaölelte, és elmotyogott egy sziát. – Jöttél, hogy megbeszéljük a holnapot, igaz? – kérdezte, mikor elhúzódott. 

– Ühüm – bólogatott Zephyr. 

– Gyere csak be. Mondanám, hogy érezd otthon magad, de annyit voltál már itt, hogy ezt az egyetlen szabályt be tudod már tartani. 

– Jövök, jövök – hangoztatta Zephyr, majd követte is Homurát, hogy belépjen az aprócska előszobába. Az ajtónál Homura előreengedte őt, mire ő csak zavarában elmosolyodott, és a fiút megelőzve belépett. 

Már megszokásból levette a cipőjét, és a neki fenttartott papucsba bújtatta lábait, úgy várta meg, míg Homu is úgy tett. Egyszerre indultak el a szobájába, hogy ott beszélgessenek. 

– A szüleid? – kérdezte Zephyr kissé zavartan, ugyanis Mr. és Mrs. Taylor szinte mindig otthon tartózkodtak már ebben az időben. 

– Elmentek moziba, mert kijött valami nyálas film, amit anya meg akart nézni, és elrángatta magával apát. 

– Csodás program – nevetett Zephyr, ahogy belegondolt, hogy ezt ő hányszor játszotta már el Homuval. 

Igazából ő volt az egyetlen barátja, az egyetlen az édesanyján kívül – illetve Homu szüleit –, aki szóba állt vele. Zephyr sose tartozott azon emberek közé, akik csak úgy odamentek egy idegenhez, és beszélni, beszélni kezdtek, míg végül barátokká lettek; ő inkább magányosan tengette napjait, nem beszélt. Az iskolában is csodának számított, ha válaszolt a tanár úr, vagy tanárnő kérdésére, sokan azt hitték róla, néma. Sokszor örült is ennek, ezáltal olyan dolgokat tudott meg másokról, amiket nem is akart, azonban érdekesnek tűntek annyira, hogy elmesélje őket az édesanyjának. 

Sokszor volt, hogy amiatt sírt, mert nem volt senki, akivel ő is megoszthatta volna a gondolatait az édesanyján kívül. Ekkor jelent meg az új osztálytársa, Homura, aki mindenki más helyett mellette találta meg végleges helyét a maradék két évre. 

Először Zephyr nem szólt semmit, ha válaszolt is Homura bármely kérdésére, írásban tette, mintha tényleg néma lett volna. Akkor volt az, hogy a fiú megkérdezte tőle, tényleg néma-e, az volt a pillanat, mikor először hozzászólt az első négy hónap csend után. Azóta egyre többet beszéltek és jó barátokká lettek, olyannyira jókká, hogy három évvel később már saját bizniszbe kezdtek; énekeltek, és abból gyűjtötték a zsebpénzüket. Míg Zephyr tudott játszani a gitáron és zongorán abban az időben, akkor Homu még csak zongorázni tanult. 

Sokat gyakoroltak együtt, amikor valamelyik nap úgy döntöttek, felveszik az egyik dalt, ahogyan ők játsszák a dallamot, illetve énekelnek hozzá. Zephyr akkoriban nagyon sokat énekelt, imádta, ahogyan Homu is. Kettejük hangja együtt olyan szólamot alkotott, melyet egyikük sem hallott még soha azelőtt. 

Az első videójukon több millió megtekintés gyűlt össze kevesebb, mint két nap alatt. Sokan kérték őket, hogy újabb és újabb covereket vegyenek fel, majd osszanak meg. Mivel nekik nem esett ebből bántódásuk, úgy döntöttek, folytatják. 

Több száz ilyen videójuk volt, amin énekeltek, vagy csak hangszeren játszottak. Olyan felvételek is készültek, amikor a zenének semmi szerepe nem volt; magukról meséltek, miközben a hallgatóik által feltett kérdésekre válaszoltak. Ahhoz képest, milyen fiatalok voltak, hamar befutottak, sok sztárral találkoztak, tv műsorokba hívták őket, felkérték őket, hogy adjanak interjút különböző újságoknak. Nem voltak restek, egyiket sem utasították vissza. A paparazzikat nehezen kerülték el, és a kilétük valami csodával határos módon sose derült ki. 

Zephyr nem is bánta, hogy nem lettek az arcukkal együtt híresek, úgy érezte, nem bírta volna azt a nyomást. Annyi tekintetet képtelen lett volna elviselni magán, amik csak azt lesik, mikor hibázik. Nem azért zenélt, hogy híres legyen, hanem hogy élvezze, érezze a zenét, azzal pedig levezesse a felgyülemvő stresszt. 

Rengeteg menedzser tolongott, hogy őt kérjék fel, hogy foglalkozzon velük, azonban ők mindenkit visszautasítottak. Nem akartak függni egy ilyen embertől, aki viszont csak a hírnevük miatt érdeklődött irántuk. 

Igaz, menedzserük nem volt, megoldották egyedül is, hogy különböző helyeken koncerteket adjanak. Igaz, mások dalait énekelték, nem sokra a befutásuk után, Zephyr saját dalokat kezdett szerezni. 

Az elsőt félve osztották meg, de a közönség szinte őrjöngve fogadta, így nem féltek már a másodikat, harmadikat, sokadikat is megosztani a nagyvilággal. Hiába volt ennyi rajongójuk, ennyi koncertjük, senki sem tudta, mi az igazi nevük, hogyan néztek ki. Maszkot viseltek a videókban, koncerteken. 

Fiatalok voltak, sokan kutattak utánuk, tudni akarták, ki az a két tehetséges ember. 

Így jutottak el a napig, mikor másnap egy hatalmas koncertet adtak, a saját számaikkal, az első albumuk kiadatásának megünneplése alkalmából. 

– Szerintem ne haladjunk olyan sorrendben, ahogyan az albumon vannak a számok. Vegyük elsőnek az egyik covert, a Perfectet, és utána jöjjön a Pink Air – saját –, azt pedig követheti a Siren: Hurricane – saját –, ami után… Nem tudom, mi jöjjön utána, de én azt mondom, kezdjük ezekkel.

Homu hümmögött egy sort, majd rábólintott, és már le is írta a sorrendet. Végigbeszélték, melyik daluk, melyik után következzen, lejegyezték, majd egyszer mindegyiket elpróbálták Homu szobájában. 

– DragonZ és FlameZ duója odacsap! – kiabálták, ahogy befejezték a próbát. 

– Csak ügyesen holnap – mosolygott Homu Zephyrre. Ő majdhogynem leolvadt a székről, amin ült, a gitárját is majd’ elejtette. 

– Éhes vagyok – jegyezte meg a semmiből Zephyr. Majd a kaja eltereli a gondolatait onnan, ahol nem szabadna lenniük. 

– Menjünk, nézzük meg, van-e valami étel. – Felálltak a székekről, és elmentek a konyhába. Homu végig kutatta az egész helyiséget, minden lehetséges kaját elővett. Utána kijelentette, hogy elmegy mosdóba, amit Zephyr leokézott. Addig ő végigmérte az összes ételt, és eldönteni igyekezett, mit egyen. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy a palacsintát vagy a sajtos tésztát válassza, hogy nem is hallotta, hogy Homu visszatért a konyhába. 

Amit érzékelt, az volt, hogy valami hideg tárgy szorul a nyakához, mire elállt a levegője. Nem mert levegőt venni, sem nyelni, nehogy a kés éle megvágja bőrét. Hátrálni akart, de nem tudott sokáig, ugyanis valami keménynek, viszonylag melegnek ütközött. Mi az Isten történt éppen? Rémálma lett volna? Elaludt volna próba alatt? Lehetetlen. 

– Homu – kiáltott volna a fiúért, azonban nem olyan hangosan sikerült, mint akarta. 

– Igen? – érkezett a füle mögül a hang, mire Zephyrt az ájulás keringette. 

– Mit csinálsz? – A hangja megremegett, ahogy feltette a kérdést, amire mintha már előre tudta volna a választ. Azt leszámítva, hogy esetleg csak szórakozik, Zephyr megijedt, a hangja remegését a teste, mint egy válaszreakcióként lemásolta, mintha az lett volna utasítva neki. Nem mert mozdulni, hogy a penge nehogy megvágja, mikor Homu nyelve megeredt, hogy válaszoljon a feltett, illetve csak gondolatban megfogalmazott kérdésekre. 

– Szerintem te is érzed, hogy éppen egy kést tartok a nyakadhoz – morogta. A hangjából talán… dühöt hallott ki. De miért lenne rá dühös? Főleg annyira, hogy ezt tegye. – Biztos megfogalmazódott benned, hogy miért – nevetett harsányan, kicsit sem vidáman, inkább fájdalmasan. – Azért, mert mindenki rád emlékszik. Mert mindenki a te hangodat imádja, az enyémről szót sem ejtenek, mintha nem is veled énekelnék. Senkit sem érdekel, milyen a zongora játék, ki nyomja le a billentyűket rajta, de a gitárosról mindenki tudni akarja, ki ő. Istenitenek, folyton dicsérnek, míg engem lehúznak. Barátok vagyunk, de te elloptad, ami a miénk. Ami az enyém! – ordította, azonban teste higgadt maradt annyira, hogy még ne vágja meg Zephyrt.

– Én nem- – kezdett bele értetlenül, dadogva.

– Dehogynem! Talán nem direkt, de megtetted. Annyit gyakoroltam, hogy legyen elég jó hangom, hogy olyan jól zongorázzak, erre mit kapok? Semmit! Érted? Semmit, csak azt, hogy a zongorás srác is egész jó. Nem azért dolgoztam ennyit, hogy azt kapjam, egész jó! – kiabálta. Úgy tűnt, elhatározta, mit fog tenni a pillanatban, amikor a kést Zephyr nyakához szorította. Hiába látszott így, Zephyr le akarta beszélni róla. 

– Homu, ne tedd ezt. Nem ilyen vagy. Nem lesz jobb, ha megteszed – igyekezett Zephyr. 

– Nem érdekel – köpte a szavakat a fiú. 

– Homu, ne-

– Fogd már be! – üvöltött rá. – Szarok rá, miért nem kéne! 

Hogy válhatott ilyenné pillanatok alatt a legjobb barátja? Az az ember, akiben megbízott, akit szeretett, és már tudta, nem csak barátilag. Az első ember, aki hozzászólt, erre ő sikeresen beleszeretett, ha pedig ez nem lenne elég, akkor ez a srác éppen a torkához szorított egy konyhakést. 

Nem szórakozott sokáig Homu a késsel, mintha így akarta volna elérni, hogy később ne tudja meggondolni magát, hogy mielőbb megteszi azt, ami örökre nyomot hagyott Zephyr lelkén, testén. 

Lassan közelítette a pengét, ami azt váltotta ki, hogy Zephyr amennyire csak tudott, meghátráljon, teljesen neki feszítse magát Homurának, aki készen állt, hogy mélyen beledöfje azt a bökőt. 

Mivel Zephyr már nem tudta tovább húzni a hátrálással az időt, nem kellettek másodpercek, hogy a penge elmerüljön a húsában. Megérezte a hideg fémet, meglehetősen fura érzésnek bizonyult, azzal egyidőben pedig a fájdalom is átjárta, ami miatt sziszegő hangokat, nyögéseket hallatott. 

Megérezte a forró vért lecsorogni nyaka vonalán, végig a mellkasán, miközben Homu kínzóan lassan húzta a pengét, ami tovább vágta az érzékeny bőrt, húst. Zephyr szíve szerint felkiáltott volna fájdalmában, ahogy így elhúzta az egészet a másik. Fájt, kellemetlen volt, kerülgette az ájulás, a hányinger, és a levegője is, mintha fogyott volna.

Sűrűn kapott az éltető oxigén után, de semmit nem érzett, csak fulladozott. A nyakához kapott, amit Homu nem állított meg, gyorsabb mozdulattal fejezte be a vágást, eleresztette szorításából Zephyrt, aki rögtön a padlóra zuhant, térdei hatalmasat koppantak a márványon, fájdalmasan kiáltott a térdkalács, ahogy a teljes súlyával ütközött a kemény, hideg padlóval. Érezte, ahogy az ujjai között végigfolyik a vére, ami megrémítette, de alig volt ideje, hogy kicsit is összeszedje magát.

A hallása, mintha tompult volna, mégis hallott valami csörömpölést, ami a kés volt, melyet Homu ejtett el, és mellette ért földet. 

– Ha te mész, hát én követlek – jelentette ki komoran, Zephyr szemébe meredve. Arcán, mintha újból megjelent volna a gyengéd, kedves Homu, amit a gonosz, érzéketlen Homura visszaűzött, visszavette a helyét. 

Zephyr végignézte, ahogy Homu egy másik kést tart a kezében. Lassítottan érzékelt mindent, a hangokat, a képet. Homura felemelte a kezét, amiben a pengét tartotta, egészen a nyakáig, majd egy határozott mozdulattal vágást ejtett rajta – saját magán. A vér fröccsent, végig csepegett a földön heverő Zephyr arcán, Homu teste arccal előre a márvány felé dőlt, aminek csattanását Zephyr sikolya előzte meg. 

Hiába tette ezt a fiú, nem érdemelte volna ezt, de ő… Hogy tehette ezt magával? Hogy lehet az, hogy ő még mindig ott volt, látta őt, pedig előbb lett megsebezve, mint ő? Hogyan lehetséges ez? Nem is hallotta magát, ahogy síkitott, és zokogott. A könnyei marták a sebet a nyakán, amit igyekezett teljesen szorítani annyira, hogy levegőt még tudjon venni, hiába nem talált az el a tüdejéig. A zokogása csak rátett az egészre, a teste, nyaka akaratlanul mozgott, ami mintha tovább szaggatta volna a seb két szélét, egyre szélesebben feltárva a torkát. 

Már nem is látott semmit, nagy homályos foltokat, amiken lassacskán megjelentek az apró fekete pontok, mik egyre nagyobbá váltak, teljesen elvéve tőle a látását, a hallása már azóta tompa volt, hogy a padlóra érkezett.

 

***

 

– Homu – kiáltott volna a fiúért, azonban nem olyan hangosan sikerült, mint akarta. 

– Igen? – érkezett a füle mögül a hang, mire Zephyrt az ájulás keringette. 

– Mit csinálsz?

 

Az egész újra, és újra játszódott Zephyrrel, aki folyamatosan csak sírt, minden alkalommal, amikor Homu úgy döntött, sajátkezűleg végez magával, az ő szeme láttára. 

– Miért teszed ezt magaddal? – kérdezte artikulálatlanul a fiútól, akinek mintha szomorúság költözött volna a tekintetébe, amit hamar elkergetett, helyét a visszafojthatatlan düh vette át. 

– Mert egy senki vagy! Nem érdemled meg, hogy emlékezzek rád! – vágta hozzá az erős szavakat, majd egy mosolyt villantva furcsa mozdulatot tett, mire újra kezdődött az egész. 

– Mit csinálsz? – kérdezte Zephyr, ahogyan a két egymás mellett álló Homurára nézett.

– Csak élvezd a műsort! – mordult rá az egyik, míg a másik vele – egy másik Zephyrrel – beszélt. Ezután az egyik Homu eltűnt, csak a jelenet maradt és ő. 

– Ne! – sikoltotta, ahogy Homu újból emeli a kezét. – Ne! 

 

Zaklatottan ült fel az ágyában, rendszertelenül vette a levegőt, remegett, sírt. A könnyei hát itt is kísértik. 

– Miért nem hagysz már békén? Hm? – kérdezte az árnyéktól, mintha az tudná a választ a kérdésre. Tudta, hogy nem fog visszajelzést kapni, nagyon jól tudta, ettől függetlenül nagyon is örült volna, ha valaki elárulta volna a megoldást a kérdésre, amit már három éve folyamatosan feltesz. 

Mély levegőket vett, és igyekezett Homura arcát, ami megannyi lelki fájdalmat tükrözött az utolsó pillanataiban, hogy sikerült Chrisre gondolnia. Nem érezte magát jól, nagyon nem, felmerült benne, mi lenne ha, áthívná, azonban nem ráeszmélt, hogy éjszaka volt, jócskán hajnal, így elvetette ezt. 

Mivel nem tudta, mit kezdjen magával, először felkapcsolta a villanyt, mert a sötétben kiszolgáltatottnak érezte magát. Megnézte a telefonján az időt, ami 3:41-et mutatott. Volt egy olyan tippje, hogy sikeredett pont 3:33-kor ébrednie. 

Ült az ágyában, a hátát a fejtámlának döntötte, a takarót vissza húzta magára. Végighúzta az ujját a nyakán, ahol ott volt a világos heg, ami a rettenetes emlékeket juttatta eszébe. Nem az ugrott be neki először, milyen jó volt Homuval… 

Annyit gondolkozott, hogy vajon áthívja-e Christ, hogy végül ráírt, bízott benne, hogy válaszol. A válasz szinte azonnal érkezett, mintha a fiú csak erre várt volna. Megkérdezte, hogy miért nem alszik, mire Zephyr csak annyit írt, hogy menjen át, tudja, hol a pótkulcs. 

Ezt nem követte válasz, ami miatt Zephyr azt hitte, nem is fog már jönni Chris, amikor lépések zajára figyelt fel, nem sokára pedig kinyílt a szobája ajtaja, ami felfedte az azt nyitó fiú alakját.

– Miért nem alszol? – kérdezte ahogy belépett, és becsukta maga után az ajtót. Zephyr még a döbbenet alatt volt, amit a másik jelenléte okozott. Nem gondolta volna, hogy azért nem válaszolt, mert éppen ide jött át. – Fél órája ég a lámpa a szobádban. Nem tudsz aludni? 

– Nem – lehelte a választ Zephyr, miközben azt nézte ahogy Chris közelebb araszol hozzá, majd leül mellé az ágy szélére. 

– Rémálom? – kérdezte, mint aki mindent sejt. Zephyr bólintott, de szót nem pazarolt. Így volt meghitt. – Gyere ide – suttogta egy kis görbületet varázsolva ajkaira Chris, mire ő azonnal közelebb csúszott, a széttárt karok közé vetette magát. – Itt vagyok veled, jó? – ismételgette, miközben kicsit ringatta az időközben ölé mászott Zephyrt, a kezét nyugatóan fel-le mozgatta a hátán. 

Akaratlanul is, de újból eszébe jutott az álma, ami három éve történt, és a könnyei újból összegyűltek, hogy utjukra eredhessenek. 

– Nem hiszem el – mondta hüppögve, miközben azok az átkozott cseppek legördültek arcán, ami még mindig nedves volt az álma okozott könnyektől, erre még az esélyt sem adta meg arra, hogy megszáradhasson. 

– Hé – húzódott el egy picit Chris, majd két keze közé fogta Zephyr arcát, a kiszökő cseppeket egyesével törölgette le hüvelykujjával, miközben folyamatosan a szemébe nézett, amit Zephyr lemásolva tekintetét nem tudta elrángatni a fiú párjától. Újabb és újabb nyugtató dolgot motyogott, miközben Zephyr folytatta néma sírását. 

Nem aggódott, hogy a másik ilyen állapotban látja, már úgyis látta, mikor pánikrohama volt, ez ahhoz képest semminek számított. 

– Mi ez? – kérdezte hirtelen Chris, akinek lejjebb kalandozott a tekintete. Ekkor rémülten elugrott Zephyr a fiútól, hiszen eszébe jutott a heg. 

– A francba – motyogta, majd lekapcsolta a lámpát, hogy időt nyerjen Chris-szel szemben. 

– Zephyr, mi volt az? – kérdezte aggodalmasan a fiú, aki igyekezett arra fele botorkálni a vaksötétben, amerre legutoljára a lányt látta, azonban hátránya volt, hogy nem ismerte úgy a szobát, mint Zephyr. 

– Semmi – válaszolt a kérdésre, hátha eloszlatta ezzel a kérdéseit, amire számított hogy nem fog működni, amilyen makacs volt a másik. 

– Zephyr – zsörtölődött, miközben bukdácsolt a szanaszét hagyott dolgokban, míg el nem ért a lámpa kapcsolóig, és fel nem kapcsolta azt, hogy könnyebben megtalálja a lányt. A lány elbújt a takaró alá, mintha azzal elrejtőzhetett volna Chris előle, aki hamar visszalépdelt az ágyhoz. 

Megpróbálta lehúzni a takarót róla, azonban olyan erősen húzt azt magához Zephyr, hogy ez elsőre nem jött össze neki, ellenben másodjára már sikerült. Zephyr igyekezett elfordulni tőle, hogy ne lássa a heget, amit sehogy sem tudott volna eltakarni, a vékony pizsamája nem volt erre alkalmas. 

Chris megunta, hogy a lány mindig elfordult, így fogta, és elkapta a derekát, és fölé hajolt, a másik kezével a vállát ragadta meg, hogy semmiképp se mozdulhasson el. 

– Zephyr – mondta alig hallhatóan, aggódó, megtört hangon. – Mi történt? – kérdezte. Mikor tekintetét Zephyré ellen irányította, akkor ő észrevette, hogy fiú szeme könnyekkel teli, amiket összeszorított, mintha azzal meg tudta volna akadályozni, hogy kiszökjenek börtönükből. 

– Én- – kezdett bele, majd elakadt. Nem tudta, hogyan kezdhetne bele. El akarta mondani. Ki akarta adni magából. Az édesanyjának szokott erről kifakadni, aki ismerte a történteket, de ezt egy olyan embernek elmesélni nehezebb feladatnak tűnt, mint gondolta. 

Míg Zephyr gondolkozott, addig Chris megfeledkezve magáról elvette kezeit róla, az egyikkel a feje mellett támaszkodott, míg a másikkal óvatosan a heg felé nyúlt. Ahogy ezt Zephyr érzékelte, nagyokat nyelt, hevesebben vette a levegőt, ami a nyaka mozgásán is látszott. 

Ahogy Chris ujjbegye épphogy hozzáért a sérült bőrhöz, az azonnal visszarántotta, mintha tűzbe nyúlt volna. Mivel Zephyr nem adta jelét annak, hogy zavarta volna, vagy esetleg fájdalmat okozott volna, így kissé felbátorodva érintette meg a sebhelyet. 

– Hogy történt? – kérdezte halkan, ahogyan óvatosan végighúzta ujját a vékony vonalon. 

Zephyr mély levegőt vett, hogy felkészítse magát a hosszú regélésre. – Nagyon régen kezdődött. – Nagyokat nyelt, miközben Chris ujjai felváltva csúsztak végig nyaka vonalán. 

– Folytasd – kérte rekedtes hangon, mintha két napja először beszélt volna. 

– Körülbelül tíz éves lehettem, amikor új osztálytársunk érkezett. Régen én nem… ilyen… voltam. Nem szerettem beszélni, ezért ritkán tettem. Ez az új osztálytárs Homura volt, aki mellém ült le. Próbált beszélni velem, de én ha reagáltam is, akkor írásban. Egyszer megfeledkezve magamról megszólaltam, ami hónapokkal később azt eredményezte, hogy a legjobb barátom lett Én akkor már tudtam zongorázni, ő még csak akkor kezdte tanulni. 

Azzal egy az egyben elmesélte, mi hogyan történt, mi váltotta ki. Volt, amikor meg kellett állnia a beszéd közben, azonban Chris ott volt, és nyugtatólag simogatta a hátát. Említést tett az eseményről, amely rémálomként üldözte őt az őrület felé, nem hagyva neki akár egy éjszakányi pihenést.

Nem értette először, miért osztotta most ezt meg vele. Közelinek érezte lelkileg, nem csak testileg a másikat. Megbízott benne annyira, hogy ezt elárulja neki. 

Amikor befejezte a történetet, akkor Chris nem mondott semmit, amivel esetleg Homut sértette volna, vagy megkérdőjelezte volna tetteit, szimplán megölelte Zephyrt, aki boldogan fogadta a karokat, és a meleg mellkast, minek neki döntve fejét hallotta a férfi szívének nyugtató zakatolását. 

– Szóval ezért hordod mindig a chokert – mondta végül, mintha magában akadt volna ki az egész történeten, azonban nem akarta ezzel terhelni Zephyrt. Milyen figyelmes – mint mindig.

– Azért, hogy ne lássam a heget. Hiába történt ez, emlékezni akarok, de nem akarom minden percben látni, hogy mivé – jegyezte meg, mivel nem tudta, hogy Chris az előbbi kijelentésével pontosan mire is akart célozni.

– Értem. 

Percekig nem szóltak, csak ültek, teljesen egymásnak borulva, talán várták, melyikük mozdul előbb – ami nem történt meg egyhamar. Zephyr a világért nem moccant volna, hiszen a férfi jelenléte, a teste melege olyan nyugtató hatással volt rá – sőt nagyobbal, mint amikor zenélt –, hogy szinte képes lett volna elaludni, annak ellenére, hogy félt. Rettegett, hogy újra beköszön az álmában a múlt tragédiája.

– Kényelmes? – Chris szórakozottan, álmoskás hangon kérdezte, amikor már több, mint negyed órája ugyanabban a pozícióban voltak. 

Zephyr nem válaszolt szóban, inkább cselekedett, elhúzódott egy kicsit, majd előrébb húzta Christ, végül lenyomta a vállánál fogva, a feje pont a párnákra érkezett. Zephyr melléfeküdt, fejét pedig vissza helyezte a másik mellkasára, hogy továbbra is a szíve dobogását hallgassa. 

– Most már biztosan az – mondta, Zephyr pedig érezte, hogy mosolygott. Lehunyta a szemét, hogy pihenjen egy kicsit, nyugtassa az égő érzést a szeménél, amit a sírás okozott. Chris a teste köré fonta a felé eső karját, a másikkal pedig a hajával kezdett szórakozni. 

– Amúgy – kezdett bele a hosszú, kellemes csendet megszakítva Zephyr. A fejét nem mozdította; így, hogy nem látta Christ, mintha több bátorsága lett volna. 

– Igen? – kérdezte Chris, aki hangja kicsit se hangzott fáradtnak. 

– Nem csak erről akartam beszélni. Még a suliban kérdezted, mit jelent a tetkó. A hanghullám egy saját dalé. Az idézet a szövegből van. Azt már tudod értelmezni. A hanghullámok direkt így vannak. Elfedik a – egy pillanatra abbahagyta, majd mély levegőt véve folytatta – hegeket. Amiket magamnak okoztam végső elkeseredésemben. Nem tudom, észrevetted-e, de sose láttál még rövidujjúban, vagy hat tonna karkötő nélkül. – El-elakadt a hangja, de mindenképpen be akarta fejezni, ha már összeszedte a bátorságát, hogy elmondja. – Azért volt, mert… Nem bírtam elviselni a történteket. Aztán bejöttetek ti a képbe, és azóta arra törekedtem, hogy ne tegyem meg újra. Csak voltak napok, amikor… Előjöttek az emlékek, a szülinapján, a halála évfordulóján. Most már nem fogom megtenni, mert nem akarom majd elrontani a tetoválást. 

– Oh, Zephyr – suttogta sokkoltan Chris. Ezért nem akart a szemébe nézni. Félt a megvetéstől, hogy mit gondol ezután róla. Kinek kéne egy olyan barát, mint ő? Várni, mikor dönt úgy, hogy neki vége az életnek. 

– Ne. Még… van mit mondanom. Én jártam pszichológushoz. Megpróbáltam jobban lenni – a hangja elcsuklott, a könnyek már megint megtalálták kedvenc helyüket, szeme szélét, ahonnan ha akartak, bármikor leömölhetnek arcán. – Depresszióval diagnosztizált, felírt három fajta antidepresszánst, hogy próbáljam ki, melyiktől vagyok jobban. Az egyik bevált. Elmúlt az a rossz kedv, amivel indítottam a napjaim, és annak végéig kitartott mellettem. Akkor azt hittem, vége lesz, már túltettem magam rajta. De másnap volt az évforduló, és elfogyott a gyógyszer, úgyhogy én- Én először tettem azt. El akartam kerülni ezeket a kitöréseket, ezért ha kellett, ha nem bevettem egy bogyót. Olyan hamar elfogytak, hogy anyának gyanús lett volna, ezért.. Volt példa arra, hogy loptam. Loptam, hogy jobban érezzem magam. Ez azelőtt volt, hogy barátok lettünk volna. Mióta veletek vagyok, azóta sokkal jobban vagyok, még vannak kitöréseim, amikor muszáj vagyok egy tablettát bevenni. 

– Zephyr – suttogta a nevét Chris, igyekezett megmozdulni, hogy a másik arcát kémlelhesse.

– Még várj – szólt rá. – Még nem fejeztem be. Leszoktam róla. Saját magamat is megleptem vele, de leszoktam róla, mert ti, srácok, a természetes boldogságot nyújtottátok. Ti nem úgy ismertek, amilyen vagyok. Nem vagyok ilyen menő, olyan ember, akinek mindenre van egy beszólás. Amikor elköltöztünk, akkor maszkot húztam, és felvettem egy ilyen személyiséget, hogy többet ne érhessen az, ami régen. Hogy ne legyenek barátaim, mert nem vagyok beszédes. – A hangja megbicsaklott, ahogy az utolsó mondatot mondta. – Először nem ment úgy a dolog, de fejlődtem, az iskola miatt muszáj volt. Első napon pont beszóltam valakinek, akinek nem tetszett a choker, és akkor jöttetek be a terembe. Olyan volt, mintha azonnal befogadtatok volna, ami nekem furcsa volt, először nem is értettelek titeket. Lehet, emlékszel, hogy az első héten nagyon érdekesen viselkedtem. Azért volt, mert szoktam az új személyt, amit a világnak mutattam. Kemény akartam lenni… eddig bírtam. 

– A mixeket is azért nem mondtam el, mert olyan volt, mint az éneklés pótlása. Azóta nem énekeltem. Féltem, hogy valami történt a hangommal, és már nem olyan, mint volt. Hogy hangszálaim annyira sérültek, hogy már magamra se fogok ismerni. – A szomorúságcseppjei megállás nélkül patakzottak, míg Chris ujjaival le nem törölte mindet. 

– Énekelsz nekem? – kérdezte rögtön Chris, mire Zephyr csak elmosolyodott. 

– Énekeljek? – Bátortalanul kérdezett vissza, hogy biztos-e benne a másik. Még ő maga sem volt biztos önmagában, nem tudta, hogy jó ötlet-e, ha most dalra fakad. Nem érezte úgy, hogy most kellene, viszont Chris következő mondata igenis azt sugallta, hogy nem lesz baj, ha megteszi. 

– Igen. Kérlek. 

 

I had you in my hands,                         A karjaimban voltál,

but you said it’s not our end                de te azt mondtad, ez nem a mi befejezésünk

You grabbed me by my hand                Megragadtál a kezemnél fogva,

and screamed the worst to me             és a legrosszabbat ordítottad nekem

“Useless b*tch, I hate you and            “Haszontalan k*rva, utállak téged és

your squeaking voice others                 a cincogó hangod, amit mások

pretend to love and cheer!”                 színlelnek, hogy imádnak és éljeneznek!”

I looked into your eyes                         A szemedbe néztem

said nothin’ just stared and                 nem mondtam semmit, csak bámultam,

let you do shit.                                      és hagytalak sz*rt csinálni.

 

Knife to the neck                                  Kés a nyakhoz

I asked “What the heck?”                    Azt kérdeztem “Mi ez?” 

Life to the edge                                     Élet az élre

I acted like your match                        Úgy játszottam, mint a párod

I saved the memory                              Félretettem az emléket

You got shiny glory                              Te fénylő glóriát kaptál

 

Well, it was a beautiful night,              Nos, ez egy gyönyörű este volt,

but not for us.                                       de nem nekünk

Ey mate! I think the star shine             Hé, pajtás! Azt hiszem, a csillag fénye,

that you may are.                                 ami lehet, te vagy.

 

Nevertheless you did this,                     Annak ellenére, hogy ezt tetted

I wanna remember                               Emlékezni akarok

Remember to you                                 Emlékezni rád

See you before sh*t happened              Látni téged mielőtt sz*r történt

Right before action                               Pont akció előtt

Happened to you                                  Ami veled történt

 

You did what I never                            Azt tetted, amit soha

Could imagine and send yourself         Nem tudtam elképzelni, és elküldted magad

To the front door of God’s like             Isten bejárati ajtajához, mintha

You were sure that after suicide          Biztos lettél volna, hogy öngyilkosság után

You gon’ have peace in Heaven           Nyugalomra lelnél a Mennyekben

And never look back ever.                    És soha nem néznél vissza többet

 

Well, it was a beautiful night               Nos, ez egy gyönyörű este volt

But not for us.                                       de nem nekünk

Ey mate! I think the star shine             Hé, pajtás! Azt hiszem a csillag fénye

is what you are.                                    az, ami te vagy.

 

Nevertheless you did this,                     Annak ellenére, hogy ezt tetted

I wanna remember                               Emlékezni akarok

Remember to you                                 Emlékezni rád

See you before you died and                Látni téged mielőtt meghaltál

left me here with pain                          itt hagytál engem fájdalommal

Left me without you                             Itt hagytál nélküled

 

Knife to the neck                                  Kés a nyakhoz

I asked “What the heck?”                   Azt kérdeztem “Mi ez?”

Life to the edge                                    Élet az élre

I acted like your match                        Úgy tettem, mintha a párod lennék

I saved the memory                              Félretettem az emléket

You got shiny glory                              Te fénylő góriát kaptál

 

I left a cut and another one                  Ott hagytam egy vágást, majd még egyet

I felt empty and wanted to run             Ürsnek éreztem magam és futni akartam

Run far away and more                       Messzire futni, és még messzebb,

Until I find peace core                         Amíg meg nem találom a nyugalom magját,

Or happiness to rule                            Vagy boldogságot, hogy az uralkodjon,

my depression to cure.                         A depresszióból kigyógyulni.

 

Knife to the neck                                  Kés a nyakhoz

I asked “What the heck?”                    Azt kérdeztem “Mi ez?”

Life to the edge                                     Élet az élre

I acted like your match                        Úgy tettem, mintha a párod lennék

I saved the memory                              Megmentettem az emléket

You got shiny glory                              Te fénylő glóriát kaptál

 

Well, it was a beautiful night               Nos, ez egy gyönyörű este volt

But not for us.                                       de nem nekünk

Ey mate! I think the star shine             Hé, pajtás! Azt hiszem, a csillag fénye,

is what you are.                                    ami te vagy.

 

I found myself                                       Megtaláltam magam,

When I met them                                  amikor őket megismertem

I used a mask                                       Egy maszkot használtam,

To defend us.                                        hogy megvédjem magunkat.

They brought me back                         Ők visszahoztak engem

I gave myself a smack                          Pofont adtam magamnak

“How could I be this bad?”                “Hogy lehettem ilyen rossz?”

“Is there another sin to add?”            “Van másik hozzáadandó vétek?”

 

I was the Dragon Wind                         Én voltam a Sárkány Szél

You were the gorgeous Flame that       Te voltál a bámulatos láng, ami

Made the strong west wind bring that  az erős nyugati széllel vitette azt 

blaze away to burn soul with                a lángot odébb, hogy lelket égessen vele

 

Well, it was a beautiful night               Nos, ez egy gyönyörű este volt,

But not for us.                                      de nem nekünk

Ey mate! I think the star shine             Hé, pajtás! Azt hiszem, a csillag fénye,

is what you are.                                   ami te vagy.

 

The brightest star that you are.          A legfényesebb csillag, ami te vagy.

 

Az egész dalt, amit írt – amit már három éve elkezdett, és csak a napokban fejezte be – elénekelte. Érezte, hogy voltak benne rizikós ívelések, de mindegyiket egészen jól kiénekelte, ahhoz képest, mikor dalolt utoljára ilyen beleéléssel, komolyan. Esténként csak dúdolt, azt is óvatossággal, azonban most teljesen beleélte magát. 

Amikor elkezdte a dalt, akkor felült, mert fekve amúgy is nehezebb volt énekelni, nem akart rátenni ezzel is, Christ pedig nem akarta megsüketíteni a hamisságával. 

Miután befejejze, nem szóltak semmit, Zephyr kissé félve várta, mit fog reagálni erre Chris. Háttal volt neki, így nem látta, mit csinált, mi volt a reakciója, még a szemét is lehunyta, ugyanis nem tudta, hogyan hangozhatott az előbbi performansza. 

– Ez gyönyörű volt – mondta Chris, majd maga felé fordította Zephyrt, aki még mindig nem nyitotta ki a szemét, nem akarta látni a tekintetet, mert abból kiolvasta volna, ha a férfinak tényleg nem tetszett az ének, és az előbb csak hazudott. Félt ezt látni.

Rettegett, mert most Christ beavatta abba, amibe senki mást. 

– Zephyr, nézz rám, kérlek. – Eleinte nem akarta azt tenni, amire kérte őt, de végül beadta a derekát, és lassan újból engedte magának, hogy lássa a világot: őt, aki a világot jelentette neki, aki az ő világába került, mert ő berántotta őt. 

– Ne aggódj, a hangod még mindig mesés. Emlékszem, imádtam a dalaitokat hallgatni. Már akkor is szép volt a hangod, de most… Szinte lehetetlennek tűnik, de sokkal elbűvölőbb. Nem kell aggódnod amiatt, hogy milyen a hangod, mert olyan csodás, hogy szinte elmondani is képtelen vagyok. – Zephyr megkönnyebbült, hogy nem volt olyan rossz az előadása, és hogy Chrisnek tetszett, ahogy énekelt. – A dal pedig még ezen is túltesz. Meg tudom érteni, miért írtad olyan sokáig, de szerintem megérte. Jelentőségteljes, emellett az angyali hangod olyanná varázsolja, hogyha az ember nem is figyel a szövegre, azt hinné, hogy nem is szomorú dal. 

Chris két keze közé fogta Zephyr arcát, majd úgy vezette fel-le tekintetét ajkai, és szeme közt. 

– Én… Köszönöm – bökte ki, mást nem tudott mondani a rengeteg bókra, amit a férfi elrejtett mondandójában. Nagyot nyelt, ahogy az ő tekintete is levándorolt Chris ajkára, aki éppen végighúzta nyelvét alsó ajkán, mivel az kissé kiszáradt. 

Nem is tudta, mennyi idő telt el, nem tudott elbarangolni a szájtól, ami abban a pillanatban oly csábítónak hatott, hogy nem bírta kiverni a fejéből, és ellenállni is épphogycsak tudott neki. 

Egyszerre mozdultak, egészen addig hajoltak előre, amíg össze nem ért kettejük ajka, és szinkronban nem kezdték mozgatni szájukat. Összeforrt a kettő egy olyan formába, amit szétszakítani még a legerősebb lény sem lett volna képes, még talán maga Isten sem. Ez mindenek felett állt, a két lélek elválaszthatatlanul egyesült. 

Még nem tudta, hogy fognak alakulni később a dolgaik, de bízott az érzéseiben, Chrisben és az ő érzéseiben. Ráhagyta a jövőre, inkább a jelenben igyekezett élni, a múltat lezárni, hogy annak fájdalma ne üldözze, mint eddig. Szembesült azzal, hogy a jelen a legfontosabb, hisz azt ismerjük, míg a jövő maga kiszámíthatatlan; a múlt esete más, azon tettek, események már egyesek részéről feledésbe merültek. A múltra jó, ha emlékezünk, de ne az határozza meg jelenünk, ezáltal talán jövőnkbe se avatkozhasson bele. 

 

Zephyr rájött arra, hogy milyen az igazi szerelem. Nem olyan, mint amilyennek sok könyvben leírják, még több filmben bemutatják. Nincs itt szó semmilyen pillangókról a hasban. A színtiszta szerelem azt jelenti, hogy akivel vagy, nyugodt vagy, biztonságban érzed magad. A pillangó egy rossz előjel, sokan félreértelmezik, hogy az a szerelmet jelzi, de nem, csak figyelmezteti őket arra, hogy azzal a személlyel vigyázzon. Nem véletlenül van ennyi kegyetlen szakítás, borzasztó válás. 

Ha valakit igazán szeretünk, akkor ő az otthont, a világot jelenti nekünk, és nem félünk attól, mi a véleménye rólunk, nem akarunk megfelelni neki, mert ő elfogad minket úgy, ahogyan vagyunk, azokkal a tulajdonságokkal, amikkel rendelkezünk. Ha vannak negatívumaink, akkor igyekszik segíteni, ahogy mi is neki, amikor ő nincsen a legjobb passzban. 

A szerelmet Zephyr már így tudná definiálni, ha valaki érdeklődne, és semmiképp sem írná le a pillangós hasonlattal – ami inkább a szorongásra utal, amit azzal az emberrel kapcsolatban érzünk –, emellett is egyetlen egy kérdést tenne fel: mit érzel, amikor vele vagy? Ha olyan, mintha hazaértél volna, vagy ő maga a biztonság, aki mellett soha nem érzed magad veszélyben, kellemetlenül, nem kell rejtőzködnöd előle. Amennyiben mást érzel, az még nem szerelem, vagy a lehető legtávolabb áll tőle. 

 

“Nem szeret igazán, aki szerelme hibáját nem erénynek látja.”
– Johann Wolfgang von Goethe

---

Sziasztok! ^^

Ha már eddig eljutottak, akkor wow, minden elismerésem, hogy ezt mind végigolvastátok.

Csak remélni tudom, hogy nem volt borzasztó ennyit olvasni.

Köszönöm, hogy időt szántál a novellára! ^^