"A szerelem fáj,
Viszonzatlanul kínoz;
Végleg veled tart."
Az egyetlen, akit értesítettek, a kórházi szobában zokogott. A férje mellette guggolt, közelhúzva magához a nőt. Egyszerre kezdtek neki a levél olvasásának.
“Mégha csak egy pillantás, egy érintés, egy véletlen szemkontaktus is volt, köszönök mindent. Teljes szívemből szerettelek. Menj bárhová, bárkivel, bármikor én igyekszem támogató személyként, barátodként melletted lenni.
Tudom, hogy nem vagy tisztában az érzéseimmel. Pontosan tudom, hogy csak barátként, bizonyos értelemben bátyádként tekintesz rám. Nekem sose voltál csak egy lány, csak egy barát, csak egy ismerős. Nekem te mindig is te voltál, mindig is te léteztél nekem, csakis téged láttalak nőként.
Ne haragudj, amiért nem tudtam olyan jó barátod lenni. Ne neheztelj, amiért többet láttam egy-egy ölelésedben, mint kellett volna. Ne légy rám mérges, amiért olyan idiótán reagáltam, amikor bejelentetted, hogy randira mész, amikor később elárultad, hogy boldog párkapcsolatban vagy, mikor évek múltán közölted esküvőtök napját.
Örömmel töltött el, hogy én kísérhettelek az oltárhoz. Örömmel töltött el, hogy boldog voltál, olyan boldog. Bár féltékeny lettem volna! Bár féltékeny lettem volna! De Ő, akit magad mellé választottál boldoggá tett, így nem mertem még irigy sem lenni.
Amikor átadtalak Neki az oltárnál, tekintetemből Ő mindent kiolvasott. Szeretetteli lélektükrével ígéretet tett, miszerint vigyáz rád, szeret, ügyel arra, hogy mindig gondtalan légy. Ennél többet én nem is kívánhatok ebben a nyomorúságos életben. Nem kívánhatok magamnak boldogságot. Neked adom minden nekem kiosztott víg pillanatot, hogy kevesebb legyen a könnyek hullásának perce.
Legyen a tiéd, mintsem én pazaroljam ezeket a másodperceket. Légy hát boldog! Ígérd meg, hogy derűsen fogsz élni. Add a szavad, hogy nem feledsz engem, és meglátogatsz. Fogadd meg, hogy nem sírsz temetésem napján. Könnyeid láttán én is elszomorodom, esővel, viharral sújtom a vidéket.
Ha rossz napod van, az esőt, hideget, minden felhőt elűzök, hogy a nap csodás fénye megcsillanhasson arcodon és csak egy kicsit is, de boldog légy.
Ha jó napod van, a nap sugaraiként ölellek magamhoz, hogy továbbra is vidám légy.
Szerelmem nem első látásra volt. Szerintem ez a szólás téves. Második látásra szerettem beléd. Erre van is japán kifejezés, koi no yokan. Ez tökéletesen illik a helyzetemre, hogy milyen mélységesen beléd estem. Már akkor tudtam, hogy nem szabadott volna belédzúgnom, de nem tehettem elenne semmit. Az érzéseim nem én uralom, ahogy te sem a tieid. Nem haragszom, nem lennék képes haragudni, amiért nem viszonzod szerelmem. Rád sose tudnék haragudni.
Amikor tavaly azt hitted, pikkeltem rád, hogy nem árultad el, hogy már együtt vagytok, akkor nem haragudtam, dehogy haragudtam! Vártam. Vártam, hátha elmúlnak érzéseim, miután megtudtam, hogy esélyem sincs, hogy valaha magam mellett tudhassalak. Azt hiszem, hogy ez volt ebben az életben a Sorsom, de nem bánom, mert megismerhettem egy olyan csodás személyt, mint te.
Most letértem az útról, amin haladnom kellett volna. Érzem, hogy, amit tenni fogok, nem az, amit a Sors megírt nekem. Nem baj. Kicsit sem sajnálom, hogy így alakult. Őszintén boldoggá tett, hogy vidám mosollyal orcádon láthattalak.
Ha a világ is lenne a tét, én akkor is téged óvnálak. Vigyáznék rád, pedig tudom, hogy az életem lenne az ára. Amikor látom, hogy te épségben vagy, élettel telten állsz, akkor a túlvilágon a legboldogabb táncot lejtem. Legyek a Pokolban, a Mennyekben, a Semmiben, bárhol, akkor is figyelni foglak, védeni foglak a bajtól.
A lelkem már amúgyis rohadásnak indult, így nem ígérhetem, hogy odafentről örökké őrizni foglak. A mocskos gondolataim indították meg a folyamatot, míg végül el nem tűnt egy részem. De ha fentről nem is, lentről figyelem minden lépésed, minden egyes lélegzetvételed. Nem bírnám, hogy ne lássalak. A legnagyobb bűntetés számomra az volna, ha soha többet nem láthatnám a mosolyod, a szemeid, a lelked, a teljes valód. Kínoznának, ha csak egy apró hajszálad akasztanák az orrom elé.
Soha nem akarlak elfeledni. Túl sok jót hoztál az életembe. Olyan sok jót. A borzalmak után ez a 984 nap, amit a társaságodban tölthettem kompenzált. Sőt, talán még több is volt, mint amit érdemeltem.
Nézzétek el önzőségem, de már nem éreztem úgy, hogy ebbe a világba tartoznék.
Chan, ne feledd a boldogító igen előtt tett ígéreted! EunKyung, tőled csak azt kérem, hogy élj boldogan!
Örökké szívembe zártalak titeket,
DoYun”
Chan erősen ölelte magához a zokogó nőt. A nőt, akit szeretett, akit DoYun is szeretett. Chan tudta, hogy DoYun szerelmes belé.
Tudta, hogy milyen jó barátok voltak. Nem elég, hogy EunKyung elvesztette a legjobb barátját, még meg is tudja, mit érzett iránta éveken át. Chan nem volt tisztában azzal, milyen érzés is lehet ez, de szorosan tartotta a folyamatosan síró feleségét.
– Én tehetek róla – suttogta megtörten EunKyung. Hangját alig lehetett hallani a szipogása közben.
– Nem tehetsz róla, EunKyung. Ő döntött így.
– De, ha nem vagyok, nem hozott volna ilyen döntést! – kiabált rá férjére EunKyung.
– Ha te nem vagy, akkor nem lett volna boldog, még ha csak rövid ideig is. Yeobo, tudom, hogy nehéz, hogy milyen a gyász. De ne feledd, még DoYun is arra kért, hogy légy boldog, ne sírj. – Persze Chan tudta, hogy lehetetlent kér, még DoYun is tudhatta. Jobb, ha kisírja, mintha magában tartja, sokkal jobb.
Csöpp. Csöpp. Csöpp. Leesett az első, a második, majd a harmadik esőcsepp, amelyet több száz, ezer, tízezer, százezer, millió követett. Nem kellett fél perc és egyre ritkábban hullottak az aprócska cseppek, míg végül teljesen el nem állt a csapadék. DoYun beváltotta hát ígéretét, miszerint az eső száműzi, ha EunKyung arcán szomorúságcseppek futnak végig.
– Látod. Megkért, hogy légy boldog. Gyászold meg őt, de utána élj boldogan. Hadd lássa, hogy nem hiába távozott el, és még ha el is távozott, te erős maradtál. Erős maradtál, és vidám. A legszebb mosolyoddal ajándékozd meg, amikor meglátogatod. Legyen ez, amivel kiengeszteled, amivel eldobod magadtól a bűntudatod.
Chan igyekezett a leglágyabb hangszínen megszólalni.
– Még ha te nem is szeretted úgy, ahogy ő téged, szeresd őt továbbra is, mint a történtek előtt.
EunKyung próbált a levegő után kapkodni, amit úgy érzett, nem jutott elegendő a tüdejébe.
– Szerinted így lenne a legjobb? – kérdezte percek után. Némán csordultak ki könnyei. Nem foglalkozott velük, hagyta, hadd vonuljanak végig arca minden részén.
– Igen. DoYun szerint is. – Chan nem mondta, hogy ne sírjon. Jól tudta, hogy a sírás, ha kiadja magából az ember a fájdalmát, utána jobb lesz. Idő kell ahhoz, hogy EunKyung szívén, lelkén ejtett seb begyógyuljon. Nem csak idő, hanem akarat, támogatás, szeretet, amire szüksége lesz az út során. Chan meg fogja adni neki. Megteszi, így vezekel DoYunért. Túljuttatja feleségét a sötét időszakon, hogy DoYun újból láthassa a mosolyt, aminek csapdájába mindketten belezuhantak.
– Akkor így fogok tenni – bökte ki EunKyung, és újabb hullám tört rá. Remegett, de Chan csak még szorosabban vonta magához, jelezve, hogy ő ott van, támaszkodhat rá.
Ha mást nem is, de ezt megtehette mindkettőjükért.
"Egy szerelem örök: amelyik nem teljesül be..." – Laurence Olivier
Remélem, nem lett annyira borzasztó, mint amilyennek én érzem.