Ikigai [Bang Chan]

 

Ajánlott zene: Stray Kids - Voices

Egy ölelés többet ér, mint száz bók. – Kim NamJoon (BTS)

 

Ikigai. Egy szó, ami mindennél többet ért. Egy szó, ami a világot jelentette nekem. Egy kifejezés, melynek egyszavas fordítása nincs, de jelentése gyönyörű – ezért is imádom a japán nyelvet, rengeteg gyönyörű szavunk van, amiket más nyelvek nem tudnak egyetlen szóval leírni. Ilyen az ikigai is; valami, ami olyan mély jelentéssel bír, mint egy ember oka a létezésre, az, amiért megéri élni. Nekem te voltál az ikigai-om.

A fák sokasága, ami mesés egyveleget alkotva rengeteggé vált; a mező szabadsága, amit közrefogott a sok égig nyúló ág. Úgy szerette ezt a helyet, és én ettől csak még hamarabb megszerettem mind őt, mind ezt a varázslatos vadont.

A sík némaságban egy fülsiketítően hangos reccsenés hallatta magát a fák magányában, mint amikor valaki lába alatt egy apró ág kettétörik. Tudtam, hogy te leszel az, a lelkem mélyén éreztem, amikor meghallottam hangodat. Azt a tökéletes, eltéveszthetetlenül ritka hangodat, amely szinte értem kiáltott. Tisztában voltam azzal, hogy közel járok – nagyon közel.

Szedtem lábaim a sötét, tegnapi esőtől csúszós, sáros talajon, hogy mielőbb odaérhessek hozzád. Már csak pár lépés. Egy, kettő, három, négy, öt… és hat. Jobbra fordultam és megláttam a földből kinövő lélegzetelállító emlékkövet. Ikigai – állt gyönyörűen húzott, ízlésesen díszes kanjikkal kőbe vésve a neved, melyet sose fogok tudni elfelejteni. A név, a szó és a kapcsolat, ami köztünk volt, sohasem lesz semmivé.

Megint megszólaltál azon az elragadó hangodon. Értettem, mit szerettél volna. Üdvözöltél, örültél, hogy újra láthatsz.

– Bár én is láthatnálak, Ikigai! – Mélyet sóhajtottam, majd végül a nyughelyedet nézve óvatosan előhúztam azt a két pár cseresznyefaágat, amin a halvány rózsaszín szirmok épphogy megjelentek. Imádtad ezeket, de sajnos hiába volt ez a kedvenc helyünk, hiába volt álomszép, itt nem akadtak cseresznyefák, pedig azokat is olyannyira imádtad. Sokat játszottál velük, még többet csodáltad őket, ahogy lassan elhullajtották a mályvaszín ékességeiket, és végül mennyei, vörös gyümölcsöt termettek helyettük.

Mielőtt mélyebbre merültem volna az emlékeim között, ugatásod kirántott a nemlétező varázsvilágból. Saját hangodon szóltál hozzám újból, de tudtam, igazából nem hallhatom a hangod. Ez is csak valóságnak hitt bűvölet; hazugság volt, mégis kellemes. Tetszett, örültem, hogy hallhattam újból azt a rendkívüli búgásod.

Alig három hónapja, hogy nem vagy már mellettem, de hiányod felemészt. Nem akartam nélküled lenni. Féltem, milyen lesz a világ a vidám farkcsóválásod, az energikusságod, a játékosságod nélkül. Nem voltam képes arra, hogy a világomban te ne legyél benne. Fájt és még mindig fáj, ha erre gondolok, hisz szerettelek. Te voltál minden értelemben az én Ikigai-om. És most, hogy már nem élsz, eszembe sem jut semmi, mit tehetnék, amihez te nem kellenél. Lehetetlen; ilyen nem létezik.

Annyira hiányzott, hogy éjjel mellém bújj az ágyba, hogy el sem tudnád hinni. Ezelőtt mindenhol, szinte minden pillanatban hallottam a hangod. Ugattál, nyüszítettél, vagy csak szimplán a figyelmemre vágytál, mint akkor, amikor még teljes valódban mellettem voltál.

Elveszteni valakit fáj. Legyen az családtag, bárki is az bizony ígyis-úgyis összetöri szívedet. Lehet, hogy valakivel nem voltál jóban, esetleg az utolsó találkozásotok alkalmával olyanokat vágtál a fejéhez, amik nem igazak, indulatosan csak elferdített rágalmakkal halmoztad el, amikor még meg volt az esélyed arra, hogy később ne bánj meg semmit. Amikor tudatosult bennem, hogy meg volt határozva az időd, próbáltam mindennél jobbá tenni azt az amúgy is rövidke életed.

A szíved meg volt nagyobbodva, és emiatt nem működött rendesen, úgy, ahogy kellett volna. Ez is azért lehetett, mert a te szíved olyan hatalmas volt, mindenkit szívesen fogadtál benne, és végül majdnem ez lett a veszted. Segítettél nekem, miközben te magad is tudtad, hogy lassan eljő' a vég, de te kitartottál. Fájt neked, tudom, hogy fájt, hiába próbáltad takarni azt akárhogyan, a grimasz az arcodon fellelhető maradt.

Az, hogy azért váltak el útjaink, mert nem bírtam tovább a szenvedésed, még inkább lelkembe taposott. Én magam vittelek oda, ahonnan többet vissza nem térhettél. Egyszerre haragszom magamra, és veregetem vállon saját magam, mert megtettem ezt. Ez a lépésem lett a kettőnk kapcsolatának vége, és minden másé is, amit együtt tehettünk.

 

Feladtam. Nem bírtam tovább, hogy folyton hangodat hallom, ahogy nyüszítesz. Álmomban mindig megjelentél és mindig láttam, ahogy azon a pokrócon fekszel, miközben sírsz. Megkaptad amiért odavittelek, de te küzdöttél ellene. Küzdöttél a döntésem ellen, de az túl erős volt, hogy legyőzhesd ilyen gyenge állapotban. A legszörnyűbb az, hogy én végig melletted voltam és néztem, ahogy a túlvilágra szállsz. Ott voltam melletted az utolsó pillanatodig, folyamatosan beszélve hozzád, így próbálva nyugtatni, talán bátorítani téged. Akkor elmondtam neked mindent, amit a veled töltött évek alatt éreztem. Szerettelek már azóta, hogy megláttalak a kennelben, és még mindig kiolthatatlanul szeretlek.

Hiányoztál, mint növénynek a víz, embernek az oxigén, élőlénynek az étel, az ételből a só. Csakis miattad nem adtam fel. Igaz, volt állásom, lakásom, családom, barátaim, étel az asztalomon, de te már nem. Ezek nekem nem kellettek az élethez. A családdal már több éve nem beszéltem, a barátokkal tartottam a kapcsolatot, de nem tudtunk annyiszor találkozni, ezáltal kevésbé érezte magam közel hozzájuk. A munkámat nem végeztem szívesen, hisz ki is akarná több éven keresztül egy étteremben pincérként hajtani magát azért, hogy végre előléptessék? Az életem nem volt fényes, sose volt az, de veled még akkor is szebbnek tűnt, amikor a sötét verem legmélyén vergődtem. Ha te ott voltál, akkor baj nem lehetett, ugyanis hozzád bármikor fordulhattam.

Újból hallattad hangod. De én nem akartam hallani, nem így. Nem így, hogy egy világ volt közünk, most csak még inkább rontottad a helyzetem. Tudtad te is, hogy mennyire fáj, mégis kommunikálni próbáltál, bár a saját módodon, amit továbbra sem értettem, valamit közölni akartál úgy, hogy tisztában voltál vele, az majd szétmarcangol.

Egy ideig csodáltam még az emlékköved, minden részletét emlékeimbe égettem, hogy soha ne feledkezzem meg róla, rólad. Nem tudtad, mit tervezek, sőt, még én se teljesen, de egy dologban biztos voltam, mégpedig biztos, hogy meg fogom tenni. Percek múltán voltam csak hajlandó otthagyni a sírhelyed, de hiába távolodtam, hangodat ugyanúgy hallottam; az őrületbe kergetett és talán ezért is vettem a fejembe furcsa, tébolyodott dolgokat.

 

~*--~*~--*~

 

Otthon, az üres lakásban lenni rosszabb volt, mint az erdőben, ahol te is jelen voltál. Itt nem éreztem az üdítő levegőt, ami felfrissítette tüdőm, ami hiába lehelt életet a még mozgó testembe, hiszen a lelkem veled kelt át a másvilágra. A lakás kicsi volt kettőnknek, de mióta nem töltötted meg boldogságoddal, nehezen neveztem már otthonnak, és így valahogy ijesztően hatalmasnak, félelmetesnek, magányosnak mutatkozott.

Az utóbbi időben kifejezetten rettegtem egyedül a megtévesztő, emlékekkel teli helyiségben. A hűvösnarancssárga gyűlölet csak áramlott belőlem a falak felé, de saját magam irányában szinte vörösen izzott.  Hófehér gyengeség övezett az utóbbi hónapokban, mióta végleg eltűntél az életemből. Nem voltam képes elviselni a nyomasztó, fojtogató magányt. Úgy döntöttem, felmegyek a tetőre egy kis levegőt szívni, hátha úgy tűrhetőbb lesz ez a rémálom, amit az életnek gúnyoltam.

A liftben a gondolataimmal segítettem a szerkezetet, hogy mielőbb a tetőre érjen; mikor pedig végre ott voltam, szinte kivágódtam belőle. Mélyet szippantottam, és még Tokió undorítóan mocskos levegője is megnyugtatott, jobban, mint az a négy fal, ahol aludtam minden éjszaka. Elsétáltam a peremig, amik közt magas félfalak húzódtak, hogy ha netán valaki idefönt futkározna, vagy figyelmetlenül sétálna, ne essen le. Nem volt olyan magas, hogy ne lehessen átesni rajta, de a célnak megfelelt; ha a combomig ért, akkor nem mondtam sokat – körülbelül fél méter volt. Megálltam előtte, lenéztem az utakra. Sok gyalogos rohant végig rajtuk, még több autó döngetett irgalmatlan sebességgel velük egyidőben. Hatalmas zaj volt, de már hozzászoktam, ahogy a folytonos rohanáshoz is, hisz nem szerencsés lekésni a buszt, vagy a vonatot.

Ahogy álltam ott, egyre közelebb araszoltam a falhoz – amit inkább betonkorlátnak nevezhetnek. Közelebb és közelebb értem, míg végül a lábammal teljesen neki dőltem, úgy néztem le. Húsz emelet magasan voltam éppen, onnan lestem az elsuhanó foltokat. A gondolatok világa magába szippantott, szabadulni se tudtam volna, de nem is akartam. Most, ahogy ott álltam, érdekesebbnek tűnt az a hatalmas katyvasz, ami a fejemben volt.

Össze-vissza ugráltak előttem szavak, félmondatok, amik mind máshoz kötődtek, mégis egyetlen eseményhez. Január tizenegyedike, a te távozásodnak napja. Minden gondolatfoszlányom ahhoz, hozzád kötődött. Jól vagy ott, ahol éppen vagy? Jobban vagy? Vannak még fájdalmaid? Látsz engem?

Szívem szakadt meg, amiért nem kaphattam válaszokat a kérdéseimre, de hisz ki felelne nekem? Ikigai, te nem tudsz, még ha szeretnél is. Az önzésem jeleként nem egy másik kérdés is megfogant a fejemben: hiányzom neked? Jól tettem, hogy aznap elvittelek? A legfontosabb, legőrültebb, legeslegönösebb kérdés pedig ez volt: ha én is oda kerülök, akkor újra láthatlak és ölelhetlek? Ott akartam lenni, ahol te vagy, de nem ment. Nem akartam gondozatlanul itthagyni nyughelyed, ápolni akartam, amíg csak tudtam, de ez a gondolat mindent megváltoztatott.

A hajamba kapott a szél, lágyan, de megemelte rövid tincseim. Kíváncsi lettem, milyen volna repülni. Annyira szerettem volna madár lenni és szárnyalni az ég mérhetetlen, akadálytalan óceánján, szívesen repkedtem volna a természetben, rácsodálkoztam volna minden titkára, minden rejtett zugát felleltem volna.

Dőltem előre, közeledtem a több tíz méterre lévő talajhoz, amikor egy erős kéz visszarántott. A lábaimmal is épp elengedtem volna magam, amikor ez történt, így végül nem történt meg az, amit hirtelen felindulásból próbáltam megtenni. Nem tudtam, ki volt az, aki visszahúzott, és nem is volt időm felnézni rá, megtudni a kilétét, mert azonnal magához vont. Két kezével odalakatolt erős mellkasához.

Lehet, hogy nem tudtam, ki ő, de egy dologban biztos voltam, mégpedig abban, hogy ugyanazt váltja ki belőlem, mint amit régebben te. Talán te küldted, hogy ne merjek leugrani? Vagy csak a véletlen műve lenne? Mindenesetre karjai közt biztonságra leltem, akár melletted, Ikigai. Meleg ölelése borzasztóan jól esett, szinte összeforrasztotta darabokra szelt lelkemet.

– Chan.

Halk hang volt ugyan, misztikusnak, szinte varázslatosnak hatott. Olyan volt, mint Ikigai, mint az erdő, mint a kapcsolatunk, mágikus; de kabalisztikus, mint a férfi megjelenése. Úgy éreztem, nem az idegen mondta, a hang nem hangzott e világinak. Sokkal inkább volt olyan, mint a te hangod, csak most nem ugattál, hanem beszéltél. Chan. Talán ő lenne, aki most megmentett a mélybe zuhanástól? Aki visszarántott a végtelen, mély, sötét szakadék széléről?

 

 

Az idő telt, de az mindig is fog. Egy ütemben halad előre, de vannak pillanatok, amikor egy perc több órának, egy óra pár percnek érződik. Az idő csalafinta, folyton játszik velünk, mindig is ezt tette, mi pedig hagytuk, hogy ezt tehesse. Mi mást tehettünk volna? Hatalma van felettünk, mert ha nem lenne, nem öregednénk, sőt egy helyben ácsorognánk. De lehet, teljesen meg is szűnnénk, ki tudja, hiszen idő mindig is volt, és örökké lesz is.

Ez egy elpusztíthatatlan, kijátszhatatlan katasztrófa, amiről az hírlett, hogy sebeket gyógyít, de ez egy aljas rágalom csupán, ugyanis ő semmit nem tett, csak telt, telt és telt, míg el nem fogyott. Sebeinket nem az idő gyógyította, hanem saját magunk, ahogy az előrehaladtával feldolgoztuk a sérelmeinket. Az időszakok követték egymást, ezalatt mi megfeledkeztünk dolgokról, öregedtünk, bölcsebbek lettünk, felnőttünk. Az idő a szivárvány minden színében pompázott minden pillanatban, mást éreztetve az emberekkel. Az idő egyszerre átok, egyben áldás. 

---

Sziasztok! ^^

Nem tudom, ti hogy éreztétek, de én végig könnyes szemekkel írtam meg ezt a novellát.

Ezzel a történettel szerettem volna megosztani, hogy milyen drága volt számomra a kutyám, akit nem régen el kellett altatnunk. Ezzel a novellával szerettem volna megköszönni Channek, hogy azon a vasánapon is live-olt, majd annak végén virtuális ölelést adott. Valamennyire ezek a vasánapok segítettek, hiszen végre nem csak rajta elmélkedtem, hanem elterelte a figyelmem, megállított, hogy szakadékba zuhanjak.

Köszönöm, hogy időtöket szántátok erre a novellára! ^^

Öngyilkos fa, angyalszárnyak és nadragulya [Jaeyong]

 

Ajánlott zene: Michael Jackson - Smooth Criminal

"A hamis és a gonosz barátoktól jobban kell félni, mint a vadállatoktól. Mert egy vadállat megsebesíti a testedet, de egy hamis barát megsebesíti a lelkedet." – Buddha

Vasárnap; micsoda borús napnak nézett elébe. Sötét felhők gyűltek az égen. Minden apró pamacs összetorlódott, és egyre sötétebbé és sötétebbé váltak; míg ők csak ezeket a ronda, ijesztő felhőket látták, addig a város másik végében csak úgy ragyogott a Nap. Ha festő lenne már neki is állt volna vászonra vetni ezt az egyszerűen mesés képet. Kicsi, aprólékos vonásokkal jelenítette volna meg a napsugarakat, majd durvább vonalakat használva vázolta volna a viharos felhőket.

– Jaehyun – szólította meg Doyoung. – Miért hívtál ide? – Gyanakodva kérdezte, hisz a legjobb barátjának párja nem igazán közeledett eddig felé, de a mai napon áthívta magukhoz egy ebédre. Doyoung viszont azt nem tudhatta, hogy csak egyikük lesz ott, méghozzá Jaehyun. Furcsállta, hisz a két szerelmes mindig együtt volt. Jaehyun nem említette meg, hogy kedvese csak később ér haza, mert dolga akadt. 

– Szerettem volna beszélni veled. – Mielőtt Doyoung kérdezhetett volna, Jaehyun hozzátette: – Előbb együnk. Nem szeretném, hogy kihűljön az étel.

Leültek mindketten az asztalhoz, amire már oda volt készítve az ebéd. Jaehyun intett a kezével, hogy Doyoung vegyen előbb nyugodtan, hisz ő a vendég. Nem egyszerű ételek voltak ám az étkezőasztalon, két ellentétes nép finomságai várták a pillanatot, hogy mikor landolnak valaki gyomrában. Jaehyun és Doyoung más fajhoz tartoztak; angyal és démon, jó és rossz. Jaehyun olyat tudott a párja barátjáról, amit senki más, csakis ők ketten. Jaehyun reménykedett abban, hogy a terve sikerülni fog, azt még inkább, hogy kedvese ne érjen még haza, tudta, hogy a férfi közel áll hozzá, sokáig volt egyetlen támasza.

 – Jó étvágyat! – mondta Doyoung gúnyosan az angyal szemébe nézve. Jaehyun megköszönte, majd viszonozta, végül nekiláttak az ínycsiklandó ételek elfogyasztásának. Az angyal mesés szakács volt, ezt tagadni se tudta volna, és Doyoung is tudta ezt, arcán látszott, hogy meglepte az ennivaló keserűsége. Jaehyun szinte az arckifejezéséről olvasta le, hogy a démon elhűlten csodálkozik a nem tökéletes ételen, de Jae tudta, hogy miért olyan, és legkevésbé sem egy véletlen miatt.

Jaehyun látta a másikon, hogy nehezen nyeli a kesernyés falatokat, pedig ha tudná, hogy ha a húst nem enné, akkor milyen mennyei lenne. Az angyal nem vett a húsból, ritkán eszik belőle, mivel őt valahogy annyira nem fogja meg az íze, ám ezúttal nem csak ezért nem szedett magának.

– Ízlik? – kérdezte kedvesen Jaehyun a másiktól, aki viszont jó démon módjára nem szerette volna megbántani a másikat, így csak erőltetett mosollyal bólintott. Az angyal boldogan fogadta, hogy tervének legnehezebb részén már túl is volt. – Örülök, de ha nem tévedek, nemsokára még inkább utálni fogsz.

– Miért? – kérdezett vissza értetlenül.

– Mindent a maga idejében, démon! – válaszolt nyugodtan Jaehyun. Doyoung egy pillanatra lefagyott, majd a meglepettség és félelem keveréke jelent meg szembogaraiban, amit az angyal tisztán ki tudott olvasni belőlük.

– Honnan- Mióta tudod? – habogott.

– Ne nézz hülyének! – mordult rá kissé erőszakosan Jaehyun. – Olyan nyilvánvaló, hogy csodálkozom, Taeyong hogy nem vette észre… Vagy csak nem akarta észrevenni. – Az utolsó mondatot csak magának motyogta, hisz ismerte kedvesét, túl nagy a szíve, a leggonoszabban is meglátja a jót, és a tisztaság irányába terelgeti őket.

– És most? Mit kezdesz velem, angyal? – Szóval ő is tisztában volt a másik hovatartozásával kapcsolatban. – Netán visszaűzöl a pokolba? – érdeklődött gunyorosan.

– Nem egészen ez a tervem, Doyoung. – Igaz, angyal volt, de nem véletlenül lett a Földre űzve az emberek közé. Első sorban az lett volna a célja, hogy megjavuljon, de Doyoung jelenléte csak még jobban rátett az egészre. Ugyanis Jaehyun nem átlagos angyal volt, bukott angyal, kit száműztek a Mennyekből, mert nem volt odavaló. A bukott tisztaság mindig is sötétebb volt, mint bármely angyal, de sokkalta világosabb, mint egy démon.

– Miért, mit tervezel? – kérdezte látszólag bátran, de Jaehyun átlátott rajta, és tudta, hogy a mocskos lény igenis fél, sőt retteg.

– Mindig a legalattomosabbak a gyávák – csóválta a fejét csalódottan. Pedig azt hitte, hogy végre lesz egy bátrabb ellenfele, de úgy látszik, tévedett.  Jaehyun a maga módján volt egyszerre a jó és a rossz oldalán, mézes-mázos és kegyetlen, érzelmekkel teli és érzéketlen. A kettőssége sokakat ijesztett meg, és ezt ő maga is tudta, de Ő. Ő, Ő… Ő más volt. Ő csak a jót látta benne, és a sötét, piszkos tetteiről szinte megfeledkezett. Ő tisztavérű angyal volt, le se tagadhatta volna; de Ő még a legtisztábbaknál is tisztább volt. Bárki tekintett rá egy aranyos, kedves férfit látott benne, aki oly törékeny, akár a porcelán; vigyázni kell rá, óvni, akár a széltől is.

Míg Jaehyun teljesen elmerült gondolatai között, addig a démon gyomrában lévő hús megkezdte feladatát. A bukott szent megérezte, hogy eljött az idő, és ezt az bizonyította, hogy Doyoung köhögni kezdett, felállt, hogy eljuthasson a fürdőbe, de pillanatokkal később vért köpött, de nem az ételre, hanem a hófehér szőnyegre, ami a földre volt leterítve. A szinte fekete, mélyvörös vérét kisebb, kerek foltokban szívta fel a fehér anyag.   

– Doyoung – kiáltotta a nevét az ajtón belépő Taeyong –, jól vagy? – kérdezte aggódva, majd a már padlón kuksoló barátjához sietett. – Jól vagy?

– N- nh-.. nhemh… – nyögte ki nagy nehezen a földön ülő átok, miközben tekintetével gyilkosan meredt Jaehyunra. A bukott angyal teljesen nyugodtan kezelte a helyzetet, de azt nem tudta elviselni, hogy Taeyong megkönnyezze azt, hogy az a mocsok nincs jól; felhúzta a földről, aztán apró csókot adott az orrahegyére, hisz tudta, hogy ezzel nyugodttá teheti. – M-mhit t-thethél ahz éthelbe? – kérdezte akadozva az álszent szutyok.

– Érdekel? – kíváncsiskodott kuncogva. – Elég érdekes, hogy a keserűség ellenére sem hagytad abba az evést… Te bajod – rántott vállat szórakozottan, mégis komolysággal hangjában és arcán.

– Jae! Mit csinálsz? – A szárnyas szent erőset ütött egyetlene mellkasára, aki azt meg se érezte.

– Taeyong – szólította meg, majd óvatosan hatalmas kezei közé vette kedvese orcáját, és úgy meredt a szemébe, aztán folytatta. – Érted teszem. Ez- ez itt, ez a sötétség szégyene olyat tett, ami megbocsáthatatlan. – Teljesen kizárták az egyre rosszabb állapotba kerülő Doyoungot.

– Mi- Nincs olyan, ami ne lenne megbocsátható, Jaehyun! – rótta meg édes mézét az apró Taeyong.

– Tévedsz. Ez… komolyabb, mint gondolod, Tae.

– Mit adtál neki, Jae? Mit csináltál? Mondd meg, Jae! – Nem kérte, utasította, de ez a bukottat egy kicsit sem zavarta, készen állt választ adni.

– Forró víz, rozmaring és-

 

Ez a rettenet! Hogy- hogy merte?! Vele? Pont vele?! Ebből nem eszel, te retek! Ezen gondolatok játszódtak újra és újra a fejében, miközben a Tiltott könyvet olvasta. Gyorsan lapozott, hogy végre megtalálja azt, ami neki kell, mikor már majdnem a végére ért, egy nagyon ígéretes, egyszerű recept mutatkozott meg előtte. Levis Criminalibus, vagyis Smooth Criminal. Sima bűnöző; rendkívül találó név erre a főzetre.

Egy üst, mely alatt ropog a tűz. Megvolt. Három öngyilkos fa mag, nehezen, de ez is megvolt. Egy nagy angyalszárny gyökér, ami hamarabb meglett, mint valaha hitte volna. Végül kilenc nadragulya mag, ami a Pokol kilenc szintjét szimbolizálta.

A hatalmas üstben forrt a víz, mikor Jaehyun lassan, egyesével hozzáadta az öngyilkos fa magokat. Ezek magukban kómát, szívritmuszavart és halált okoztak, Indiában például sokan öngyilkosságra használták annak idején, onnan kapta nevét. Megkeverte gőzölgő vizet, majd a leírtak alapján tíz perccel később hozzáadta az angyalszárny gyökeret, amiket előtte kisebb darabokra húzott szét, és ezt adagolta hozzá az eddigiekhez. A gyökér után azonnal hozzá adta a kilenc nadragulya magot, amely már magában elég erős volt. Az utolsó hozzávaló nem más volt, mint egy bukott angyal vére, mely egyszerre szent és szenny. Így lett a főzet teljes és egész, így vált olyan méreggé, mely percek alatt eltesz láb alól, de akit ezzel az itallal ölnek meg, az nem kerül se a Mennyekbe, se a Pokolba. Séfi igazításként még rozmaringot adott a főzethez, amely igaz lassította a hatási időt, elnyomta a keserű ízeket. Kész volt a gyilkos bájital.

 

Taeyong nem tudta, hogy Jaehyun miért cselekszik így, emellett rendkívül aggódott legjobb barátjáért. Egyszerre akart párja és barátja mellett állni, de választania kellett. Tudta, hogyha most választ, akkor egyiküket elveszti. Őrlődött, képtelen volt rá. Tudnia kellett még többet. Nem értette, hogy miért mondta Jaehyun, hogy ezt még ő sem tudná megbocsátani. Ez zavarta, egyenesen felhúzta, hogy nem értett és nem tudott szinte semmit.

Azzal ő is tisztában volt, hogy a két férfi milyen lények közé tartoznak. Míg Jaehyun bukott angyalként lett száműzve az emberekhez, addig Doyoung démonként került a Földre. Vajon mi a Mennyek történt köztük?

– Jaehyun – szólította meg, mire ő azonnal rákapta tekintetét, teljes figyelmét kedvesének szentelve. – Miért teszed ezt? – kérdezte, majd abban a pillanatban könnyezett be szeme; már eddig is érezte, hogy nem sokáig kerülheti el, de próbálta visszatartani és erősnek mutatkozni, de Jaehyun átlátott rajta, szinte látszott rajta, hogy pontosan tudja, mit érez szerelme, íriszei arról árulkodtak, hogy nem akarja ezt tenni, és ezt Taeyong elhitte. Hitt benne, hogy szíve választottja nem szórakozik.

– Mert-… – kezdett bele, majd elharapta a mondatot és inkább nem fejezte be. Távolabb lépdelt a padlón kiterült démontól, folyamatosan az aprónak tűnő Taeyong felé, mígnem húsz centit hagyva kettejük között megállt. Lepillantott rá, és kisebb habozás után lassan egyre közelebb hajolt az alacsonyabb arcához. Most csak egyik kezét emelte fel, de most nem orcáját fogta vele, hanem a nyakára, de hüvelykujja felért Taeyong állcsontjáig. Ujjbegyei óvatosan, szinte félve érintették az éles csontot, melyen a bőr puhább volt, akár egy angyal szárnyának tolla. Taeyong szinte belesimult a meleg vízbe, úgy pillogott a magasabbra.

– Mert? – kérdezte bíztatóan az angyal. Tudta, hogy ezzel a hangszínnel bármit elérhet párjánál, de ráadásként szárnyait is szabadon eresztette, amik büszkén, ékesítve a szentet terültek el a háta mögött. Jaehyun nem bírta megállni, hogy ne vezesse végig szemeit az előtte felfedett kincsen. Taeyong ritkán eresztette levegőre ékességeit, miket hatalmas, hófehér, szinte ragyogó, rettentő puha, de erős tollak alkottak.

– Mert – kezdett neki újból az elvarázsolt bukott angyal. – Mert szörnyűségeket tett. Mocskos, undorító, kegyetlen dolgokat. Maga az Ördög nem tett még ekkora borzalmat, amit ez a retkes démon okozott. Az Ördög, maga Lucifer is elutasítaná ezeket, nemhogy… nemhogy megtegye! – forrt a dühtől. Minden egyes szavának súlya volt, de semmi konkrétat nem árult el. Doyoung tekintetében viszont az látszott, hogy ő tisztában van azzal, hogy a legjobb barátjának párja miért akarja megölni.

– Jaehyun! Áruld már el, hogy mit tett, hogy ezt teszed vele?! – veszítette el türelmét a tiszta, igazságos Taeyong.

– H-ha ehl meredh mondhani nekhi, akkhor maghammahl vhiszlehk a Phokholrha.

– Ki mondta, hogy a Pokolra jutsz, démon? – kérdezte Jaehyun elfordulva Taeyongtól. Taeyong egyáltalán nem értette, hogy kedvese, miért mondta ezt.

– Ezt hogy érted, Jaehyun? – szólalt fel az angyal. Jae visszakapta tekintetét a szerelmére, ahogy feltette a kérdését.

– Úgy, hogy se a Pokolra, se Mennyekbe nem kerül.

– Jae, hagyd abba! Kérlek!

– Késő, Tae, már késő...

– De hisz... Jaehyun, miért teszed? Mit tett, hogy szerinted ezt érdemli?!

– Tae, ha elmondom, az fájni fog. Biztos szeretnéd?

– Ki ne szeretné tudni, hogy miért akarják megölni a legjobb barátját?!

– Rendben. Ő volt. Ő volt, aki elvette a szüleidet. Ő tett mindent. Minden rosszat az életedben neki köszönhetsz, érted?! Ez a mocskos, sunyi démon belőled táplálkozott!

– Nem! Ez- Taeyong, ne higgy neki. Én nem táplálkoztam belőled. É-én... Én szeretlek, Tae! De nem, mint barátot... Ez annál sokkal több, erősebb! Én... kiskorod óta... kis pici korod óta szeretlek! De te ezt észre se vetted! Aztán amikor pár pillanatot együtt töltöttél ezzel a semmirekellő bukottal, aki mást se tett, csak szennyezett téged, de te megbocsátottál neki és... És engem figyelmen kívül hagytál! Tudod milyen érzés volt?! Azt látni, hogy akit több éve szeretek más kaphatott meg?! Tudod, milyen szörnyen éreztem magam?!

– T-t-te... Te ölted meg a szüleimet?! – éktelen haragra gerjedt Taeyong, de figyelmeztette magát hovatartozására, hamar lenyugodott, a kezdeti erőszakossága eltűnt, viszont a harag megmaradt. Egy pillanat alatt vesztette el a legjobb barátját. Nem akarta elhinni, hogy ő volt minden mögött. Talán embereket se engedett a közelébe, mert félt attól, hogy elveszíti? De-... Ezért kellett szinte egész életében egyedül lennie?! Senki sem mert a közelébe menni, és sose értette, miért. Hogy tehette ezt?

Alig, hogy ezek a gondolatok egymás után elhangoztak a fejében, realizálta, hogy mi történt, és az érzései, az a sokk, ami érte... Taeyong megszédült, a lábai megremegtek, alig tartotta saját súlyát, de még kivont szárnyai se mozdultak, hogy fent tartsák. Jaehyun azonnal reagált, elkapta derekánál fogva, közelebb húzta magához, neki döntötte mellkasának. Taeyong üres szemekkel meredt a semmibe, fel se tűnt neki, hogy mi folyik a környezetében.

– Tae~ – szólongatta aggódóan Jaehyun. – Taeyong, jól vagy? Tae?! Jagiya? – Folyamatosan vagy mondogatta a nevét, vagy aranyos becenevekkel szólította meg, de ő nem reagált. Csak azon töprengett, hogy miért? Hogy történhetett ez meg? Miért... Miért nem tud megbocsátani? Annyi mindenért megbocsátott már, akár egy idegennek is, de-... de most miért nem képes rá?

– Hhhhhhhrgg – hörgött a padlón a démon. – Taeyo-

– Ki ne merd mondani a nevét, te mocsok! – mordult rá azonnal Jaehyun. Mindeközben Taeyong továbbra se tudott szabadulni a mérgező gondolatoktól. Egyszerre haragudott kedvesére, de legjobb barátjára még annál is inkább. Nem volt képes feldolgozni azt, hogy ha kellene, akkor azonnal meg tudna bocsátani Jaenak, de Doyoungnak nem, sőt párja helyében cselekedett volna félretéve angyali mivoltát. Az, hogy legjobb barátja szereti őt, még hozzá többként, mint barát, csak bonyolultabbá tette az egészet. Egyáltalán nem értette, hogy miért nem mondta el eddig, amit érzett.

– Deh… A szhüleidh hhogyh lehetthek embherekh? – kérdezte Doyoung dadogva, alig hallhatóan, de ez a kérdés kirántotta Taeyongot az elmélkedésből.

– Azok voltak. Ők vigyáztak rám, amint a Földre kerültem a Mennyekből. – Választ adott, majd magában megemlékezett nevelőszüleiről. Ők tudták, hogy ki ő, mi ő, és elfogadták annak, aki. Szerették őt, ő is szerette földi szüleit. Fájt neki, hogy elvesztette őket, még nagyon kicsi volt, amikor történt. Elhűlt, amint emlékeztette magát, hogy Doyoung tette ezt velük. Igaz, az angyal találkozhatott velük a Mennyekben, de minden alkalommal kés fúródott a szívébe, mikor eléjük járult.

Angyal szülei nem voltak, vagyis voltak, de mégsem. Ők nem foglalkoztak vele, hisz nekik fontosabb dolguk volt a legfőbb tanácsban, legalábbis egyiküknek, míg a másik a Pokolt őrizte. Azazel és Aurelia. Az az Azazel, akit manapság az emberiség Lucifer, avagy a Sátán néven emleget, és az az Aurelia, aki Azazel helyét vette át a tanácsban, mikor száműzve lett a Mennyekből. Taeyong ezen két teremtés gyermeke volt. Örökölte Azazel fényességét, egyben Aurelia nyugodtságát, és azt, hogy könnyen megbocsát másoknak bármekkora bűnt is követtek el.

Tudta, hogy szüleinek mekkora hatalma van, tudta, hogy ő Lucifer fattya, ezért lett a Földre űzve, mikor megismerkedett Doyounggal, majd évekkel később Jaehyunnal, aki végig mellette állt, és még most is az ő pártját fogja, bár ennek kimutatása képpen kénytelen volt ily kegyetlen dolgot tennie. De akkor sem.. Nem volt képes arra, hogy ezt épp ésszel felfogja. Angyal volt, méghozzá az egyik lehető legtöbbet megélt, de ez rettenetesen fájt neki. Szorította torkát, darabokra szaggatta szívét, kínozta testét, lelkét egyaránt. Nem hitte, hogy Doyoung ilyet tenne, de ő mégis megtette. Abba a hitbe ringatta magát, hogy annak ellenére, hogy a legjobb barátja démon, az nem jelenti azonnal azt, hogy rossz, gonosz is, de most Doyoung erre rácáfolt. Ő igenis rossz. Rosszabb, mint amire Taeyong valaha is számított, hisz tudta, hogy egy nap eljön az, amikor a démon megmutatja igazi énjét, de sose hitte, hogy az most lesz és ilyen mértékű. Abban reménykedett, hogy Doyoung nem olyan, mint a többi, de abban a pillanatban arcon csapta az élet igazságtalansága.

A két férfialak nem tudott arról, hogy Taeyong hova tartozik, ez egy hatalmas titok volt a démonok, angyalok és bukott angyalok világában. Egyedül a nagy emberek tudtak róla, a többiek csak érezték másságát. Ezt érezte Doyoung és Jaehyun is. Míg Doyoung Taeyong sötét részére vágyott, addig Jaehyun a makulátlan szépséget látta maga előtt, de mindketten érezték, hogy benne nem csak az egyik lapul.

– Jae. – Amint kiejtette a nevet ajkain, azon nyomban rákapta a tekintetét az említett. – Haragszom rád, hogy egymagad döntöttél erről. Utálom, hogy így döntöttél, de… De megbocsátok. Én… – kezdett bele, végül nem fejezte be. Óvatosan leválasztotta magáról Jaehyun hatalmas kezeit, majd Doyoung elé lépkedett, aki már levegőt is alig kapott.

– Doyoung – szólította meg Jaehyun a padlón kinyúlt démont. – Megtennéd, hogy végre elfelejted, hogy hogyan kell lélegezni?!

Taeyong közelebb, és közelebb lép a hörgő, levegőért kapkodó démonhoz, majd leguggol mellette, és olyanra szánja magát, amit előtte oly örömmel tett, most viszont búcsúnak szánta. Lassan közelített felé, míg végül karjait a vergődő teste köré nem fonta. Erősen húzta magához, és bár szíve szerint ölelte volna még akár órákig is, nem tehette, mert így érezte helyesnek, hiába fájt.

– Doyoung – szólította meg –, haragszom, mérhetetlenül haragszom rád. Hogy… hogy tehetted ezt? Én megbíztam benned, kedveltelek, mint barát. – Könnyek gyűltek szemeibe, amik csak sorjában várták, mikor potyoghatnak végre ki onnan a szabadba. – Azt mondod, szerettél? – kérdezte, mire Doyoung azonnal bólogatni próbált, de nagyon esetlenül tette. – A szeretet nem ilyen. Ha szeretsz valakit, akkor nem teszel olyanokat, amikkel elszomorítod, inkább boldognak szeretnéd látni. A szerelem ennél bonyolultabb, mint amit te érzel, Doyoung. – Nem akarta ilyen nyersen, ilyen kegyetlenül mondani, mégiscsak így jött ki. Néha megakadt a beszédben, próbálta visszatartani könnyeit, hisz hiába állította, hogy haragszik rá, ismételte magában, hogy utálja, a szíve nem ezt mondta. De nem csak ezt akarta közölni a démonnal, viszont a többit már nem volt mersze hozzávágni. Hogy a szerelem bonyolult, egy kellemes, egyszerre ijesztő, fájdalmas érzés. Nem merte kimondani, hogy félt ettől. Félt, bár amint megtapasztalta Jaehyunnal, nem akart eltűnni abból a Paradicsomból. Szent volt, de vágyott arra a tiltott gyümölcsre. Rájött, hogy Isten miért nem engedett nekik ilyesfajta érzéseket. A szerelem megváltoztat, olyan dolgokra csábít, amit máskor sose tennél meg, sőt még meg se fordulna a fejedben, hogy megtedd, de te csak azért hajtod végre, mert úgy érzed, ez a legjobb kettőtöknek. Ez a mennyei érzés olyan, mint Taeyong. Teljesen tiszta, gyönyörű, kellemes, mindeközben megront, büntet, fájdalmat okoz, míg újból kellemessé nem válik. Ez volt Taeyong. Ilyen volt ő igazán, bár az ő sötét oldala ritkán bújt elő, sőt szinte soha.

– Taehyho-

– Azt mondtam, ne mondd ki a nevét, démon!

– Mit akarsz, Doyoung? – kérdezte feszülten Taeyong, közben eltávolodott tőle és újból felállt.

– É-..Éhn… – kezdett bele, majd egy erőtlen üvöltést követően visszahullott a padlóra. Taeyong rohant volna vissza hozzá, de egy kéz megakadályozta ebben, és ez a vasmarok Jaehyunhoz tartozott.

– Ne menj oda, Tae.

– De- Jaehyun, eressz! – kiabált a bukottra, de ő akaratosan tartotta, sőt még hátrébb is húzta, majd átkarolta, hogy véletlenül se tudjon közeledni a már holt démonhoz. – Azt mondtam, eressz! Jaehyun! – kétségbeesetten ordibált, közben kezeit ökölbe szorított, úgy ütötte a magasabb mellkasát, ki így se engedte kezei közül.

– Ne nézd! – szólt rá Jaehyun, de nem tett eleget kérésének, nem bírta elszakítani tekintetét már elhunyt barátjáról. Nem érezte helyesnek, de barátjának akarta hívni. Ahogy elmerengett észre se vette a változásokat, mígnem olyan tárulkozott szemei elé, amit nem hitt el.

Doyoung teste már nem a padlón volt elterülve, hanem a levegőben lebegett, majd egymagasságban Taeyong pisze orrával. Megugrott meglepettségében, és kissé ijedten figyelte a lebegő hullát. Olyan békésnek, barátságosnak tűnt, amikor egy fél pillanat elteltével újabb változás történt. A semmiből mélyvörös – mint a démon vére – füst tört elő, amely lassan körbe lengte az élettelen testet, aztán a vörös füstszálakat koromfeketék követtek, és azok is köré tekeredtek. A sötét káosz, ami körbevette Doyoungot, rántott egyet rajta, majd apró mozdulatokat végzett, így még kisebb darabokra bontva a volt démont. Ezek a darabok eggyé váltak a füsttel, míg végül Doyoung földi maradványai teljesen át nem alakultak. Egy dolog maradt belőle. A lánca. A nyaklánc, amit még Taeyong adott neki, amikor kicsik voltak. Ez volt barátságuk jelképe.

Az ő kapcsolatuk különös volt. Egyszerre volt tökéletesnek és borzasztónak nevezhető. Így utólag visszagondolva ez egy mérgező kapcsolat volt Taeyong számára, de ő mégsem változott. Nem. Ő érezte, hogy tartania kell magát, hogy Jaehyunt így, tisztán, szentként ismerhesse meg, ne a Pokol urának fattyaként. Taeyong nem akart azzá válni, aminek megítélték őt. Mocskos, álnok, kíméletlen lény lenni, aki az egykori fényhordozó és – egy erős családból származó – női angyal gyermekeként lett volna. Azt hitték, Azazel rontása rá is rákerül, még saját anyja se reménykedett másban, így hát megváltak tőle és a Földre, az emberek közé helyezték, miszerint ott nagy kárt nem tud okozni.

Taeyongnak már most hiányzott a kötelék kettejük között, ami Doyoung testével együtt köddé vált. Tudta, hogy a barátság olyan fontos kapcsolat, mint egy romantikus; ez alkalommal pedig választott a kettő közül. Úgy hitte, hogy jól döntött, hisz Doyoung hiába volt a legjobb barátja annyi éven át, ha közben végig más szándék vezérelte.

Eközben az is felrémlett benne, hogy ezt nem más, mint Jaehyun tette, akit teljes szívéből szeretett. Összetörte Doyoung elvesztése, az pedig csak még inkább rátett, hogy kedvese mire vetemedett, hogy végre felnyissa Taeyong szemét. Amint felrémlett előtte Doyoung arca, eszébe jutott egy álma, amikor Azazel kereste meg azzal, hogy egy szökött démon fog az útjába kerülni, és a nevét is mondta volna, de csak az első betűjét hallotta. D; egy d betűt hallott akkor, de most, az álma folytatódott. Doyoung. Tehát ő volt az. A szökött démon, aki végül megkeserítette az életét.

– Taeyong – rántotta ki a gondolatai közül Jaehyun. – N-ne haragudj! – Hangja most már nem volt olyan magabiztos, sokkalta lágyabb, félénkebb volt, mint amilyen szokott lenni. Taeyong tudta, hogy párja nem olyan kemény, mint amilyennek Doyounggal szemben mutatta magát.

  Taeyong nem mondott semmit, csak maga elé meredt, szinte nem is hallotta, amit a másik mondott.

Jaehyun ezt érzékelte és szó nélkül vonta magához. Ölelte az angyalt, aki szárnyának tollai néha meg-megrezdültek. Hallotta a kisebb szipogását, és hideg cseppeket érzett felsőjére hullani, de nem zavarta. Őt is megrázta az, hogy a semmibe küldött egy démont, méghozzá azt a lényt, amelyik szerelmének bizalmasa volt. Ő maga is kedvelte valamennyire Doyoungot, de szentül hitte, hogy valami furcsa benne, mindig megpróbálta valamivel elűzni őt Taeyongtól. Végül elkezdett kutatni utána, és olyat talált, amire nem számított, de a végére csak igaza lett; miért nem csak egy megérzés volt, hanem tény. Vitathatatlan, felejthetetlen, kegyetlen tény.

Jaehyun szorosabban ölelte magához, mikor Taeyong már nem csak szipogott, hangot is adott csalódottságának és szomorúságának. Folyamatosan a hátát és haját simogatta, tudta, hogy ezzel egy idő után megnyugtatja. Meg is történt, de akkor Taeyong kiakadt; már nem sírt, legalábbis hangtalanul zúdultak továbbra is szemeiből könnyei.

– Hogy tehetted?! – kiabált rá Jaehyunra. Kezeit már ökölbe se szorította, úgy ütötte hisztérikusan a másik mellkasát újból. – Még… még megbeszélhettük volna!

– De ezen nem volt mit megbeszélni, Tae! – szakította félbe Jaehyun, kinek íriszei szintén sós cseppeket potyogtattak. 

 

Ezen a sötét vasárnapi napon a szerelmespár olyat vesztett el, amit oly féltve őriztek. Taeyongot elárulták, megsértették, emellett legjobb barátját, Doyoungot elvesztette; Jaeyhunt mélyen sújtotta, hogy a Levis Criminalibus így hatott. Nem hitt a leírásnak, miszerint a főzetet fogyasztó se a Mennyekbe se a Pokolba nem kerülhet, azt hitte, ez csak mese, nem gondolta volna, hogy ilyen lesz a vége.

Taeyong nem bocsátott meg azonnal Jaehyunnak, aki belül még mélyponton volt, de nem hagyta, hogy Taeyong elússzon, ha már ennyit tett érte, értük, a kapcsolatukért. Jaehyun küzdött, hogy visszaszerezze a régi Taeyongot, bár tudta, hogy olyan úgyse lesz, mint volt. 

 

Hiszen mind változunk; percről percre. Minden döntésünk, minden gondolatmenetünk, minden egyes kimondott, vagy kimondatlan szavunk megváltoztat. Egy film, vagy sorozat, egy könyv, egy rövid történet megváltoztathatja a véleményünket egy pillanat alatt egy adott témáról. A kapcsolataink is formálnak, egyik jó, míg másik rossz irányba terel, harmadik semleges marad. Olyan nincs, hogy Isten teremtménye ne változzon az idő múlásával. Hiába örökéletű, akár egy angyal vagy démon, hiába véges az életideje, akkor is igazodik az őt körülvevő világhoz, másokhoz. 

--- 

Sziasztok! ^^

Hú, mint látjátok E/3-ban írtam. Úgy éreztem, hogy ehhez a történethez ez illene a legjobban, úgyhogy megpróbáltam mindent beleadni, jól átadni az érzéseket, figyelni arra, hogy közeli, fókuszált E/3-ban maradjak, de mivel nem szoktam annyira E/3-mat használni, így nekem is furcsa volt. Remélem, hogy ennek ellenére élvezhető volt, illetve semmi sem hagyott kérdőjeleket, erre is próbáltam figyelni.
Ah, nagyon sokat utánaolvastam, hogy mikre kell figyelni, meg minden. Azt remélem, hogy érezhető, hol volt nézőpontkarakter váltás. ><

Uff, sok idő után az első bxb történetem, úgyhogy most duplán izgulok, mert az első ilyen történetem, hát, maradjunk annyiban, hogy nem lett jó xD

Megjegyzés: Ezek a növények tényleg mérgezőek. Ilyen Harry Potteres dolognak indult a dolog, de a végén kicsit más irányba kanyarodott el a dolog.
(Ezeknek a növényeknek nem volt pontos magyar nevük, így az angol neveiket fordítottam magyarra: Öngyilkos fa = Cerbera odollam; Angyalszárnyak = Elefántfül, Jézus szíve)

Fuh, kicsit drámainak hat, úgyhogy kapott egy "dráma" jelzőt is...

Ha már idáig eljutottál, akkor köszönöm, hogy elolvastad! ^^