Dalba font emlékek [Leedo]

Ajánlott zene: Jesse & Joy - Espacio Sideral



Hosszú évek, mik mégis rövidnek tűntek tele sok széppel, kevésbé kedvelttel. Az emlékek, az érzések mind kincsek, amikből ezalatt a pár év alatt én szinte eleget össze is gyűjtöttem. Úgy éreztem magam, mint egy telefon, aminek majd’ betelt a tárhelye. Egyetlen dolognak volt már csak helye, és bővítenem kellett a táram, vagy újat keresni, esetleg régebbi dolgokat törölni, hogy újabb és újabb emlékeknek adhassak nyughelyet.

 

Már itt voltam a színfalak mögött és vártam, hogy kimondják a nevem. Talán izgultam is a mai nap miatt. Itt voltak Ők is. Igaz, eddig minden alkalommal megjelentek, de most valahogy mégis idegesebb voltam, mint eddig bármikor. Lehet, azért, amit utána terveztem véghezvinni. Egyáltalán nem azt éreztem emiatt, amit kellett volna, ami még jobban bátorított arra, amit a koncertem után szeretnék művelni. El tudtam volna hinni bármit abban a percben, de senki nem szólt hozzám; aztán meghallottam a nevem.

– Hölgyeim és Uraim, a színpadon nem más, mint a kiskorától kezdve híres zongoraművész, Heo Baram-sshi fogja bemutatni az általa írt művét! Kérem, fogadják sok szeretettel! – hívott a színpadra a nő, aki az egész estélyt szervezte. Díszvendégként voltam meghívva, de felajánlottam, hogy akár elő is adhatok valamit, így lett az, hogy a színpadon, egy zongora előtt ülve játszhattam először el ezt a szerzeményem.

A kijelentése után megvártam a megbeszélt öt másodpercet, majd mély, nyugtató lélegzetet véve elindultam a fekete, – az én szememben túl – díszes hangszer felé. Öles, de lassú léptekkel közelítettem meg a gyönyörűséget, majd mielőtt helyet foglaltam volna előtte meghajoltam a közönség felé. A színházterem szó szerint tele volt, mégis azonnal kiszúrtam Őket. Mikor leültem végig Őket néztem, és egy kisebb mosolyt varázsoltam ajkaimra, ezután a fekete-fehér billentyűkhöz fordultam. A szemem sarkából láttam, hogy MinAh-sshi – a rendezvény szervezője – lelépked a színpadról hatalmas, fekete magassarkújában, majd fölöttem kigyulladt a fény, ami ahelyett, hogy zavarta volna íriszeim, inkább kellemes hatással volt rám. Eközben a nézőtéren, sőt az egész teremben minden más világító eszköz egyszerre oltódott le, így a nézőket koromsötétségbe űzve. Most már csak én léteztem az ott ülőknek, és nem a telefonjuk. Éreztem magamon a kíváncsi, lelkesítő, de rosszalló tekinteteket. Végül belekezdtem a darabba.

Lassú, nyugodt, szinte fülsimogató dallamot szólaltattam meg. Másodperceket vártam a következő, újabb és újabb billentyűk lenyomásáig. Minden hangot elhúztam, hogy jelezzem, kezdődik a történet. Odafigyelve az ütemre kezdtem halkan hümmögni, majd egyre feljebb vittem hangom, amit követtem a zongorával is, így párhuzamba vonva a kettőt. Elhalkultam, a dallam hangerejét lejjebb vettem olyannyira, hogy hallani alig lehetett.

Aztán váratlanul kezdtem bele egy gyorsabb ütembe, így frászt hozva néhány emberre a nézőtéren. Ők talán nem tudták, de ez Rólunk íródott. A mi történetünket, érzéseinket foglalta magába, és én szavak híján zenével, ezzel a darabbal próbáltam kifejezni az érzéseim. A műben ez a rész a mi első találkozásunkat szimbolizálja. Váratlan és gyors volt, de mindenképpen a lehető, életemben eddig átélt legemlékezetesebb pillanat, ezt próbáltam megmutatni az idegeneknek játékommal.

Gyönyörű napsütéses, bár meglehetősen forró, őszi iskolanap volt az, mikor az udvaron véletlenül neked mentem. A táskánk valamilyen véletlen folytán pontosan ugyanúgy nézett ki, és az ütközés miatt mindketten elejtettük őket, de mikor felálltunk, majd felvettük azokat, összekevertük őket, a másikét vittük el. Bocsánatot kértem, te csak bólintottál, nekem eközben volt egy pillanatom, hogy elolvassam az egyenruhádra tűzött névtábládat. Kim Gunhak. Ha nem is szerettem volna, tudtam, hogy ki voltál. Egy gyenge fiú, akire mindenki rászállt, mert sose hallották beszélni. Soha sem vágtál vissza, pedig olyannyi sértő szó, bántó mondat elhangzott, te mégsem vesztetted el a türelmed, csak csendesen tűrted. Mi tagadás, rájöttem, hogy nem vagy te olyan gyenge, csak próbáltad megőrizni azt a titkodat, ami a személyiséged teljes ellentéte, mégis tökéletesen leírt téged.

 

Az első találkozásunkat az követte, hogy egyre többször futottunk egymásba, mikor a szó teljes értelmében, mikor csak egy apró véletlen folytán büntetésből kettőnknek kellett a könyvtárban segíteni, mígnem végül barátokká nem lettünk. Talán te váltál legjobb barátommá is, és remélem, én is a tieddé, hisz nem egyszer védtelek már meg. Nem haboznék újra megtenni, inkább várnám, hogy újra megtehessem. Ezt ujjaim játékával, egy bohókásabb ütemmel, véletlenszerűnek tűnő billentyűleütésekkel jeleztem felétek, mikor újabb emlék úszott lehunyt tükreim elé.

Tökéletes barátok voltunk, sokan azt is hitték, hogy együtt vagyunk, közben erről szó sem volt. Furcsálták, hogy folyton megvédtelek tőlük, de jól tettem, mert végül csak megnyíltál nekem. Az az ismeretlen, ritkán csengő hangod elvarázsolt. Nem számítottam volna arra, hogy ily mély hanggal rendelkezel. Az már csak hab volt a tortán, hogy beavattál a legeslegféltettebb titkodba; talán akkor éreztem azt, hogy méltó barátra találtam. Énekeltél, és mindemellett élvezted azt csinálni; felfedted a gyengéd, simogató énekhangod, ami csak annál is inkább meglepett, mint az az elképzelhetetlen mély beszédhangod. Szerettem, ha beszéltél hozzám, de azt még jobban, mikor a mélység ellentétével daloltál az ujjaim játékával létrehozott dallamra.

 

Nem is emlékszem, mikor volt az, mikor az egyszerű barátságunkból szerelem lett, hogy alakult át; de nem bántam, hogy ez történt, hisz oly sok mindent köszönhetek ennek. Hogy ezt a váltást a szerzeményemben is megmutassam a vidámabb, furcsa részletet egy kellemes, erős, szívolvasztó sor követte. A hümmögésem már az elején elhalt, de mintha a tömegből hallottam volna az Ő gyönyörű, szokatlannak tűnő, de darabhoz csodálatosan illő apró dalolászását.

Az utolsó napunk volt az iskolában, túl voltunk a díszünnepségen, épp indultunk volna haza, mikor te megszólítottál. Körülöttünk a többi diáknak fel sem tűnt, hogy Te beszélsz, nem törődtek veled, csak mentek tovább, de Te ennek ellenére is csak engem figyeltél, amit én először egy értetlen pillantással jutalmaztam, majd meglepetten, amit az váltott ki, hogy rájöttem, mit is tettél akkor. Megszólaltál, félredobva minden eddigi próbálkozásod. Természetesen megálltam, nem mentem tovább, hanem csak Rád koncentráltam. Elkezdtél közeledni felém, ami örömmel fogadtam, én is oldalaztam feléd, majd egy szoros ölelésben kötöttünk ki. Fura volt, hisz az volt a kapcsolatunkban az első ölelés, de nem is az utolsó. Meglepett, hogy milyen mellkasba ütköztem, az végképp, hogy milyen erős karok szorítottak magukhoz. Ez volt, mikor rájöttem, hogy semmilyen értelemben nem vagy gyenge. Erős voltál lelkileg, testileg egyaránt, de zárkózott az emberek felé. Mikor karjaid közt voltam megfeledkezhettem arról, hogy ki is vagyok, hol, kik között vagyok, csakis az létezett, hogy biztonságos volt hatalmas testedhez bújni, eltűnni egy kicsit a világ elől. Te nem tudhattad, de én utáltam, hogy volt hírnevem, és sokan felismertek az utcán, ennek ellenére úgy szorítottál magadhoz, mintha soha nem akarnál ereszteni. Talán ez is volt kettőnk szerencséje, hogy makacs módon ragaszkodtál hozzám.

Aznap ünnepelni mentünk a szüleim által rám hagyott nyaralóba, ami alig volt pár kilométerre Szöultól, így vonattal utazva is hamar odaértünk a ballagás után, és nem volt szükségünk a sofőrömre, hogy elvigyen oda minket. Lehet, kényelmesebb lett volna, de szerettem volna egy kis időre átlagos lenni, nem pedig egy ismert zongoraművész. Imádtam, hogy az voltam aki, azt csinálhattam, amit mindig is szerettem volna, de kellett egy kis kikapcsolás, amikor nem azon gondolkozom, hogy mikor lesz a következő verseny, fellépés, mikor jön a mesterem, mikor kell újból zenélnem.

Este, mikor kitört a vihar én megint rosszul viseltem azt, de Te mellettem voltál, megnyugtattál. Megkértelek, hogy aludj velem, amivel mi tagadás, Téged és magam is megleptem, de abban a pillanatban irtózatosan féltem. Beleegyeztél hát, amiért a mai napig hálás vagyok. Fáradt voltam már, aludni szerettem volna, de a folyamatos villámlások, dörgések, a kopogó vízcseppek miatt nem tudtam; ekkor Te ahelyett, hogy kinevettél volna mellém feküdtél, majd fejemet mellkasodra húztad, és kezeddel óvatosan, gyengén befogtad a fülem. Hallgattam, ahogy alattam ver a szíved, ami ellazított, azután többé a vihar zaját meg se hallottam, pedig már régen elvetted karod fülemtől. Dúdolászni kezdtél, ami csak még inkább megnyugtatott, de mikor azt abbahagytad, belekezdtél egy nehéz mondandóba, ami akár rosszul is elsülhetett volna.

– Baram-ah. Mindig olyan voltál, mint a szél; erős, gyors, ott voltál mindig, mikor teljesen, mikor csak félfüllel. Olyan voltál, akitől nem lehetett csak úgy megszabadulni, ha szidtak, vagy direkt hergeltek, nem éppen szép szavakkal illettek, akkor te mindig csak erősebbé, és erősebbé váltál, mígnem dicsérni nem kezdtek, eltűntél. A neved jelentése, mint szél a személyiségedre teljesen kivetült, de talán ez volt az, amit először megkedveltem benned. – Halkan beszélt; megpróbáltam megemelni a fejem, ránézni, de erős karjaival nem engedte ezt, mindig visszanyomott a mellkasára, úgy mondta tovább. – Sose szerettem, amikor megvédtél, bár nem mondom, hogy ellenemre volt. Sértette a büszkeségem, hogy védesz, pedig tudtam volna én is magam, de te jöttél, és bárki kötött belém, te porrá zúztad. Az egymásba botlásunk után csak segítettél nekem, amit nagyon köszönök. Nagyon jó barátom vagy, de ez a szimpla barátság mássá vált az idők alatt. Úgy érzem, hogy már nem csak a barátod akarok lenni, hanem szeretnék a párod lenni. Szeretlek, Ram-ah!

Nem tudtam, mit reagálni erre, csak egyből, gondolkodás nélkül megszólalni.

– Azt hiszem, én is szeretlek, Hak-ah. Talán jobban is, mint hinnéd. – Az utolsó mondatot csak magamnak motyogtam, de mikor kijelentettem, hogy viszonozom érzései, nem sajnáltam elereszteni hangomat. Érzések hada támadt rám abban a pillanatban, így ez is egy örök emlék marad számomra.

 

Az első csókunkat úgy írtam bele a dalba, mint egy az eddigiektől teljesen különböző sorokat játszottam, amiket próbáltam egy eszeveszett jó, szenvedélyes, mégis lassabb, kellemes tempóba tenni. Az a csók eszeveszett jó volt, amit szerintem mindketten így vélünk, és ez adta meg a kapcsolatunknak azt, amit kellett, az csak tetézi ezt, hogy ugyanazon éjen csattant el, mikor tisztáztuk, hogy szeretjük egymást.

A szerelmi életünk kezdete után átvezetésnek most halkabb hangokat szólaltattam meg, egy kicsit lassabb ütemben, ezzel pedig a sorozatos randikat, az évek múlását sugalltam. Ez a részlet még különlegesebben hatott, hisz Te és én is tudtuk, hogy ez nem csak egy sima időszak volt. Voltak veszekedéseink, utána kibékülések, amiket én hirtelen hangosabban, gyorsabban, majd ráérősen visszavezettem az eredeti ütembe.

Kísérő hangszerek nélkül hangzott ez úgy, ahogy én azt elképzeltem, mégis jól jött volna néhány sorhoz egy-egy hegedűszólam, vagy egy gitár részlet. Nélkülük hangzott eredetinek, teljesen olyannak, mint amilyen Te vagy, illetve Ti vagytok.

A nyugodtabb átvezetés után jött egy gyorsabb játék, mint eddig az előzőek. Ezzel az összejövetelünk után két évvel későbbi összeköltözésünket akartam szimbolizálni, ugyanis gyors lefolyású volt, egy gyors, hirtelen döntés alapján.

Egy jó percig gyorsan járattam ujjperceim a fekete-fehér billentyűkön, de ezt felváltva újból egy emlékhez kapcsolódó részlet következett. Ez egy kényelmes tempó volt, magas hangokkal, viszonylag halk, de élvezetes. Az eljegyzésünk, ami bő egy évvel az összeköltözés után engem teljesen meglepett. Nem hittem volna, hogy Gunhak ilyen hamar el akar köteleződni, bár egyáltalán nem bántam, hisz én is már nem egyszer gondoltam rá, mi lesz ha, de sose mertem túlságosan is tovább gondolni.

A Te autódban ültünk, mindketten hátul. Elfogyott az üzemanyag hazafelé, messze volt a még a legközelebbi benzinkút is, és odakint vérfagyasztó hideg volt. Mivel nem akartunk megfázni kint, ezért inkább a járműben maradtunk estére és vártuk, hogy valaki elhaladjon mellettünk az úton; de sajnálatunkra az első kocsi, amit láttunk az csak kora reggel hajtott el.

Elővettük a pokrócot, majd ketten osztoztunk azon. Nem tagadom, rémült voltam abban a helyzetben, de közelséged – mint mindig – most is megnyugtatott. Az, hogy közben kis dúdolással tetőzted ezt, amit már mindketten megszoktunk, hogyha csend volt, Te először dúdálszni, vagy hümmögni kezdtél, amit később már énekeltél, majd újból csak artikulálatlan hangokat adtál ki, amik álomszépek voltak minden alkalommal. Nem volt szöveg, nem volt hangszer, vagy kísérő hang, csakis Te és az érzéseid.

– Baram-ah – szólítottál meg. Egyből rád néztem az út meredten bámulása helyett, kíváncsian figyeltem mondanivalód. – Már egy ideje együtt vagyunk, igaz? – Összeráncolt szemöldökkel bólintottam, ugyanis egyáltalán nem értettem, hogy miért ez a téma. Talán szakítani akarsz? Meguntál volna? Olyan jól elvoltunk eddig, és most… Nem akarok elválni Tőled, mondjon bárki bármit. Már a kettőnket összekötő vaslánc – mi érzéseink erőssége, fejlődése miatt vált vassá a sima kis madzagból –, leszakíthatatlannak tűnt, de magam sem akartam, hogy ketté oszoljon. Mielőtt tovább gondoltam volna bármit is, gondolatmeneteim félbeszakítva újból szót kértél. – Én-… Lennél a feleségem? – Meghökkentem a kérdéseden.

– Én-… H-hogy-… Mi? – El se jutott az agyamig, hogy a kérdésed milyen komoly, illetve éppen választ vártál. Megkérted a kezem; és én képes voltam azt hinni, gondolni mertem arra, hogy el akartál hagyni. – Igen! – Hatalmas, megkönnyebbült sóhajt hallattál.

– Köszönöm! Szeretlek, Heo Baram! Szeretném, ha nem kellene mondanom, és éreznéd is, hogy nem véletlenül hangoztatom annyiszor. Félek, hogy nem tudom rendesen kifejezni azt, amit érzek irántad.

– Szeretlek, Kim Gunhak! Ha nem érezném, hogy szeretsz, akkor nem biztos, hogy máig melletted lennék. 

A kijelentés után a rádió ijesztő módon magától bekapcsolt, és egy zene apró részletét hallottuk csak:

Szuperhős szeretnék lenni,

És megvédeni téged a gonosztól.

És neked ajándékoznám a Tejutat,

Egy gabonapelyhes tányéron.

Elvinnélek a világűrbe,

És úgy repülnék, ahogy Superman.

 

Terveztük az esküvőt, mikor egy váratlan tényező miatt elhalasztottuk, ugyanis kiderült, hogy két hónapos terhes vagyok, és mivel ez számunkra is előre nem látott volt, viszont boldog pillanat, ezért ezt próbálva átadni a közönségnek egy hirtelen gyorsulásba kezdtem, amit magasabb hangokon játszottam.

Szerencsére nem volt semmi probléma, ezért biztonságosan megérkezett közénk a kis Gunmi. Az orvosok, a barátaink dicsérték, milyen szép kislány. Nagyban hasonlít Rád, az arca teljesen olyan, mint a Tiéd, kivéve a szája, azt egyértelműen tőlem örökölte. Rendkívül aranyos kisbaba volt, aki egyáltalán nem volt sírós.

A szülésről, természetes úton jött világra a mi kis hercegnőnk, ami bár igen nagy fájdalmakkal járt, részemről megérte, sőt nem is éreztem semmit, miután a kezemben tarthattam. Sokat vártam rá, és hiába fájt eszméletlenül, mire világra hoztam, akkor is megérte. Jó érzés volt anyának lenni, az, hogy anyává váltam; az felettébb jó volt, hogy láthattalak téged apának lenni, apává válni.

 

Gunmi születése után jöhetett az esküvő. Ez életem egyik legnagyobb, legszebb napja, amit eddig megéltem. Minden tökéletes volt, és a kis hercegnőnk születése után vártunk öt hónapot, csak azután mertük megtartani a lagzit.

– Ezennel házastársakká nyilvánítom önöket! Megcsókolhatja a menyasszonyt – hangzott a pap hangja, Te egy pillanatot sem vártál, azonnal ajkaimra tapadtál. Kezeiddel körbe ölelted a derekam, majd egyik karod a hátamig felnyúlt, aztán már csak annyit éreztem, hogy hátra döntöttél, és úgy faltál tovább. Félfüllel hallottam a barátaink, családjaink tapsviharát, ami elnyomta az atya gratulációját.

Gyönyörű nap volt az. Imádtam minden percét, mondjon bárki bármit, kevés alkoholt fogyasztottam, inkább Gunmi-yahra ügyeltem, nehogy baja essen. Igaz, anyáék vállalták, hogy vigyáznak rá – nem mintha nem bíznék bennük –, de nem akartam még másra hagyni Őt. Elkerültem a bajt, ami lehet, nem is következett volna be, viszont inkább biztosra mentem, mintsem veszélynek tegyem ki az én apró manócskámat.

 

Hogy átadjam a műben is az érzéseim, kissé harsányabb hangokat szólaltattam meg, majd egy lágyabb ütemet vettem fel, amivel a templomba vonulásomhoz választott dal egy részletét utánoztam.

Eljött a jelen, ami majdhogynem pont most, egy évvel az esküvőnk után volt. Ezalatt az év alatt több változáson mentem keresztül, mint valaha hittem volna, hogy fogok, akár egy élet elteltével. A változásomat folyamatosan halk és hangosabb, mély és magasabb hangokat felváltva játszottam a zongorán. A billentyűkön szinte táncot jártak ujjaim, egy pillanatra sem álltak meg, haladtak jobbra, balra, mígnem megtalálták a lejátszandó hangokat.

Miért ez az első alkalom, hogy előadom ezt a darabot? Sose lett kész. Nem tudtam befejezni, nem vitt rá a lélek, hogy megadjam azt a befejezést, amit akartam. Most mégis úgy játszottam, mintha előre meg lenne írva a hangok sora, közben akkor, az akkori érzéseim alapján játszottam. Ebbe a részletbe, ebbe a végbe beleadtam mindent, ami a szívemet nyomta, mindent, amit a változásom váltott ki belőlem. Ezt imádtam a zenében; beletehettem akár a lelkemet, utána sokkal jobb lett a közérzetem, és felszabadultabb lettem.

Ebben a pillanatban pedig csalódtam a zenében. Csalódtam, mert nem történt meg az, aminek kellett volna. Meg akartam szabadulni ezektől, minden ilyen borzalmas érzéstől, de most nem eresztettek, sőt mintha még közelebb is rántottak volna magukhoz, olyan volt, mintha belülről marcangolnának szét, lassan és egyre lassabban, ezzel kínt hozva rám. Vissza tudtam fogni ezt, míg a régi időkre emlékeztem vissza, de most kitört.

Eddig arcom örömkönnyektől volt nedves, most már a szomorúságtól, az elfojtott dühtől és mérhetetlen mennyiségű szorongástól folytak könnycseppjeim. Rettegtem még mindig, szinte remegve adtam át magam a darabnak, hisz nem akartam, hogy Ők tudják ezt. Szívem szerint maradnék mellettük, de nem vagyok méltó erre, nem, nem szabadna, hogy egyáltalán közöm legyen hozzájuk. Nem miattuk, hanem miattam, és a leállíthatatlan változásom miatt, az érzéseim miatt.

Rosszul voltam a gondolattól, hogy Gunmi így nőjön fel, mellettem, egy olyan anya mellett, kire ez a megnevezés ragad, akár egy gúnynév, hisz ki lehet ily borzalmas édesanya, mint amilyen én vagyok? Ki lehet ily kegyetlen, szégyentelen feleség, mint amilyen én vagyok? Hogy lehetek még embernek gúnyolva, ha egyszer hónapok óta képtelen vagyok szeretni? Nem tudom, mi történt velem, de fáj. Rettentően szíven üt, hogy nem vagyok képes szeretni a húsvér kislányom és a férjem, akit eddig mindennél jobban szerettem, akár a szívem is odaadtam volna neki – a szó szoros értelmében, ha a helyzet úgy kívánja.

Egy dolog után vágytam már csak, hosszú hónapok szenvedése, rengeteg próbálkozás után. Szabadságra, egy kicsit távol ettől a fullasztó helyzettől.

Fokozatosan halkult el és lassult le a játékom, míg végül teljesen abba nem hagytam ujjaim járatását a fekete és fehér billentyűkön. Vége volt az első ilyen hosszú, érzelmekkel túlfűtött kottába zárt történetemnek, és ezzel egy időben a Velük lévő kapcsolatomnak is. Nehéz szívvel ugyan, de felálltam a hangszertől, majd meghajoltam a folyamatosan és – a fülemnek bántóan – hangosan tapsoló közönségnek, Nekik. Nem egyszer hajoltam meg, de nem néztem fel senkire, csakis a színpad sötét, kemény, kissé poros padlózatát vizslattam, mígnem a hajlongásom félbeszakítva kezdett beszélni újból az est szervezője.

– Heo Baram-sshi gyönyörű zongorajátékát hallhattuk! Nagyon szépen köszönjük, hogy nekünk adta elő az új művét először, hatalmas megtiszteltetés! – Csak nemtörődöm módon megrántottam a vállam, miközben arcomra egy apró mosolyt próbáltam erőltetni, több-kevesebb sikerrel. Még utoljára meghajoltam, majd felegyenesedve, kihúzva a hátam sétáltam le a színpadról, és elindultam hátra a színfalak mögé.

Normális esetben már rég a családommal lennék, de nem volt képem odaállítani hozzájuk, hogy utána közös ölelésben részesítsenek. Megvolt a késztetés, hogy most azonnal felrohanjak a nézőtérre és ugorjak rájuk, de visszaszorítottam, és csak hátat fordítva a felfelé vezető lépcsőnek elvonultam az öltözőmnek kinyilvánított apró helyiségbe. Leültem, legalábbis konkrétan leborultam arra a kis székre, ami le volt téve a tükör elé, aztán csak meredtem a keretbe zárt másomra, farkasszemet néztem vele, utoljára is közöltem magammal, hogy én ma bizony elhagyom ezt a várost, hátrahagyom a barátaim és a családom.

Hallottam az ajtó nyikorgását, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet, biztos, csak valaki kíváncsiskodó, de ha látja, hogy nem figyelek rá, csak elmegy, de nem hallottam a halkuló lépéseket, ami a távolodását jelezte volna. Arra lettem figyelmes, hogy a zár hangosan kattan, majd gyors léptek hangját hallottam magam mögül, mire azonnal megfordultam, hogy láthassam, ki az. Senkit nem láttam magam mögött, de nem adtam fel a keresést ennyivel, körbe kapkodtam a tekintetem az egész szobában, de nem volt itt senki rajtam kívül.

Éppen fordultam volna vissza a tükör felé, még egy utolsó pillantásra, amikor hangos robajt követve rögtön megéreztem egy hatalmas kezet a szám előtt. Sikítottam, de az óriás tenyér ajkaim előtt tompította a hangom, így nem hiszem, hogy bárki is meghallotta volna. Mielőtt bármi mást tehettem volna, egy hideg érzés keletkezett a hasam tájékán, az alhasamnál. Lenéztem, mivel nem tudtam azonosítani ezt, de mikor megláttam, hogy a ruhám anyaga kezd vörösre színeződni, szembesültem azzal, hogy vérzem, de nem is kicsit.

A kés, amiről lassan csöpögött le a vérem a férfi kezében volt még mindig, de ekkor már teljes valójában előttem állt. Míg arcára nem vezettem tekintetem, nem éreztem semmit, de amint megláttam azt, belém hasított a feneketlen fájdalom, mi rázta testemet. Realizálódott bennem, hogy ez az ember nem fog engem innen elengedni, nem azért van itt, hogy segítsen, hanem azért, hogy végezzen velem. De az, hogy tisztázódott bennem ez a tény, megbénította testem a rettegéstől. Nem meghalni akartam, hanem csak egy kis szünetre lett volna szükségem. Nem akartam elhagyni Őket így. Nem hittem, hogy ma jön el a halálom napja, és azt se hittem, hogy majd egy gyilkosság áldozata leszek.

Eddig fel se tűnt, de már a földön feküdtem, kezeimmel próbálva elállítani a vérzést, de már nem csak a hasamban éreztem a fájdalmat. Lenéztem magamra, már több lyuk is tarkította a mellkasomnál a ruha anyagát, és onnan is szinte ömlött a vér. Nem értettem, hogy hogy tudok még lélegezni, mikor egy pillanatra nem kaptam levegőt, olyan volt, mintha félrenyeltem volna, ezért köhögni kezdtem, de késztetett erre valami. Vért öklendeztem, közben köhögtem is fel a tüdőmből. Már nem köhögtem, de folyamatosan folyt végig a szám szélén a vörös, intenzív vas ízű, sűrű vér, majd végig a nyakamon. Nem bírom tartani már a fejemet sem, így koppan egy nagyot a földön, pont olyan szögbe érkezve, hogy láthattam, a gyilkosom arcát, amit egy hatalmas, rémisztő mosoly díszített.   

– G-g-gu-gun…h-h-ha-hak… – Még ha nem is volt itt, mindenképp szerettem volna utoljára kimondani a nevét. Nem bírtam nyitva tartani a szemeim, így megadtam magam a mázsás súlyoknak, amik a szemhéjaimon ültek meg. Még hallottam, ahogy a férfi kuncog, majd egyszer csak ez is elhalkult, és már csak a sötétség és a némaság volt mellettem.

Rájöttem, hogy szeretem őket. Szeretem őket, jobban, mint a saját életemet, vagy bármi mást e világon. Nem is értem, hogy hihettem, hogy nem szeretem már őket, az, hogy most az életem a végénél tart felvilágosított. Vajon, ha elmegyek, rájövök erre? Vagy továbbra is azt hiszem, hogy már nem tudok szeretni? Mi lett volna Veletek? Mit- mit tettem? Én... Ne haragudjatok, hogy csak most tisztázódott bennem, hogy az egészet csak képzeltem. D-de annyira bedőltem ennek, hogy már... már nem... és... Túlságosan egybeolvadt a mindennapokkal a szeretet érzése, hogy... hogy azt hittem, már kimúlt, közben végig ott volt, csak máshogy, nem úgy, mint a kezdetekben. 

 

Gunhak-ah, Gunmi-yah! Gunhak, sajnálom, hogy így egyedül kell hagyjalak egy kisgyerekkel! Kérlek, ne haragudj és vigyázz rá! Mindig az apja kishercegnője volt, legyen így a jövőben is. Hak-ah, lépj tovább, felejts el és legyél boldog egy olyan nővel, aki tud szeretni téged, és az aprócska hercegnőnket!  Olyan társat keress magadnak, aki értékel, teljes szívéből szeret, győződj meg róla, hogy soha, ismétlem, soha nem tud majd titeket elhagyni. Gyászolj meg, majd felejtkezz meg arról, hogy egyáltalán léteztem! Ez lesz a legjobb neked és a kicsinek.

Gunmi-yah, nőj fel édesapád mellett, és ne utáld, ha kicsit túlzásba vinné a védelmezésedet, hidd el, csak vigyázni szeretne rád, tudni, hogy biztonságban vagy. Nem a magánéleted érdekli, hanem, hogy ha netán eltűnsz, nem mész haza, tudja hol, kinél kereshet, kik tudhatnak arról, merre kószálsz. Ha nem tenné túl magát rajtam, kérlek, adj neki vigaszt, bátorítsd, hogy lépjen tovább.

Ne haragudj, hogy nem láthatlak, amikor először jársz, első napodat töltöd a bölcsödében, az első barátaidról mesélsz, panaszkodsz a másik gyerekről, akivel nem vagytok jóban. Úgy sajnálom, hogy nem láthatlak az első óvodai napodon, az első iskolás napodon nem adhatom kezedbe a kedvenc szendvicseddel tele tömött uzsonnás dobozod. Röstellem, hogy nem láthatlak a ballagásodon, nem adhatom kezedbe a csokrom, nem bátoríthatlak arra, hogy csináld azt, amit szeretnél. Fáj a szívem, hogy nem láthatlak a szalagavatódón egy gyönyörű, fehér menyasszonyi ruhában, pedig már megfoganásod óta várok rá. Marja a szívem a tudat, hogy nem okíthatlak a női életről, nem beszélhetek veled a szerelemről. Felemészti a lelkem a tény, miszerint nem lehetek az életed része! Még te fiatal vagy, később pedig nem fogsz emlékezni rám. Ez kérlek, majd ne szomorúsággal töltsön el, gondolj rám úgy, mint szülőanyádként, ki magadra hagyott, így kutatni sem fogsz utánam, nem fogod megtudni az igazságot.

Gunhak, újból hozzád szólnék. Ne engedd, hogy kutasson utánam. Nem szeretném, ha tudná mi történt, összeroppanna. Nem tudom, milyen lesz a jövőben, nem tudhatom, mit bír majd el, de azt tudom, hogy ez a padlóra küldené. Nem akarom így látni az egy szem lányom. Vigyázz rá helyettem is, Gunhak-ah!   

 

 

Az üresség érzése felemésztette a szeretetet, míg végül teljesen el nem nyelte. A düh, a fájdalom, a szorongás egyre csak nőtt, ahogy fogytak a kellemes, meleg érzések. A halál hideg, váratlan érzés, egy gyilkosság kegyetlen, orbitális fájdalommal, sötétséggel járt. Szeretni jutalom, feledni rágalom, büntetés. Tettem valamit, talán előző életemben, amivel a sorsot felbőszíthettem, ezt pedig ebben az életben, mellettetek bosszulta meg. Az égről foglak védeni titeket, kísértek majd mindenkit, ki ártani mer nektek. A legfényesebb csillag leszek, a legszebb felhő, a legjobb illat, a gyenge szél, a tenger hulláma, a leggyönyörűbb hang.

 

 



---

Sziasztok! ^^

Bevallom, egyáltalán nem ezt lett volna a vége, de szeretem hagyni, hogy néha a karaktereim döntsenek a sorsukról. Néha sokkal jobb ötleteik vannak, mint az eredeti terv.

Nem hiszem, hogy sokan hallgatnátok Oneust, de mindenképp ajánlom őket minimum egy meghallgatásra, mert ők is eszméletlen ügyesek, nagyon jó zenéik vannak és tündériek.

Ha lesz időm, nagy valószínűséggel az ismeretlen gyilkosról írok egy kiegészítő novellát. Nem akartam ebbe beleírni, mert nem illett volna a hangulatához, illetve túlságosan hosszú lett volna.

Ha már itt tartasz, akkor köszönöm, hogy elolvastad, idődet szántad rám és a novellámra! ^^



© Agata dla WioskaSzablonów | Technologia blogger. | Freepik FlatIcon