Egérfarkfű és Azálea [Hyunjin]

 

Ajánlott zene: Derik Fein – Don't matter

"Démonok kínozzák az elmém" – Derik Fein

Egy test, melyben egy lélek él. Egy test, melyet ez a lélek elítél. Egy élet, amit ez a lélek nem ebben a testben kíván. Az én lelkem, mi távozni akarván folyton rávesz erre.

 

Ma is ugrottam. Viszont hiába vetettem le magam a legmagasabb pontról a közeli hegyen, hiába tört el rengeteg csontom, mégis itt vagyok, és nincs semmi bajom. Utálom. Legyen az bármi, tényleg bármi, nem engedi, hogy végre nyugalomra térjen lelkem egy másik testben, esetleg egy másik világban. Nem, úgy tűnik, nekem még itt van dolgom, ha már ennyire nem engednek el erről a földről. 

Most jönne mindenki, hogy a családdal kellene beszélnem, barátkoznom, szereznem egy pasit, de minek? A családom tojik rám magasról, a barátaim mind elhagytak, mikor három éve rohamos változáson mentem keresztül. Tehetek én róla, hogy nem kellettem az anyáméknak, ezért kidobtak, én pedig emiatt változni akartam? Hát, kicsit talán az én kezem is benne van, de komolyan emiatt hagytak ott a francba. 

Nem éreztem tovább maradásom, így elköltöztem Szöulból. Jó döntés volt, sőt, talán a legjobb. Itt csend volt, tiszta levegő, sok erdős rész hatalmas mezőkkel. Akár egy álom, gyönyörű volt. A kedvencem mégis csak a hely volt, ahol éltem a mindennapjaim. A világítótorony. Egy gyermekkori ábrándom vált valóra, mikor megláttam, hogy éppen eladó egy. Vonzott magához az épület. Úgy húzott magához, mintha a mágnes negatív vége én, míg pozitív pedig a torony lenne.

Most is éppen oda tartottam, hogy végre bekuckózzak a kis, kör alapú otthonomba. Hideg volt már így este a parton. A szél is gyengéden fújdogált, ami rátett arra, hogy még jobban fázzak a hazafele úton. Ez az ára, ha az ember próbál úgy megélni, hogy épphogy telik ételre, italra és a világítótorony fenntartására. Nincs autóm, de nem is tudnék vele eljutni teljesen a toronyig, hisz nincs út kiépítve hozzá. 

Ritka, ha bárki egy hónapban is eljön ide, de ők is általában hamar távoznak, mikor meglátják már-már őrült énemet szambázni az épület tetején, nem félve a haláltól. Miért is félnék a haláltól, ha egyszer nem tudok eltávozni erről a kegyetlen földről? Van így bármi értelme annak, hogy ódzkodjak megtenni olyanokat, amiktől mások halálosan félnek? Imádtam a tetőn ülni. Megnyugtatott. Kellemesen éreztem magam, mikor onnan leshettem a nap csodálatos vonulását, ahogy aranyra festi az óceánt a szemeim előtt.

Pazar látvány esténként, de a reggeltől minden kezdődik elölről. Újból próbálkozom, újabb módszerekkel. De mégis... Olyan, mintha egy idegen cselekedne helyettem. Ha valaki kérdezné, milyen érzés, ha irányítanak, akkor tudnék válaszolni. Mert olyan, mintha valami zsinórokon rángatna, akár egy marionett bábut. 

Ezek az esték mégis a mentsváraim voltak. Mert ekkor Ő mindig mellettem termett. Sose tudtam, hogy honnan, hogyan érkezett, de mindig eljött. Sokáig úgy éreztem, hogy nem is létezett, csak beképzeltem magamnak, mert túlságosan is magányos voltam, de nem. Ő élt, lélegzett, dobogott a szíve, és teljes mértékben látták őt mások is. Mikor este látogatta valaki a lakhelyemül szolgáló épületet, míg mi éppen a tetőn ülve lógattuk a lábunkat a semmibe, olyanok szoktak elhangzani, hogy „két őrült ül a tetőn”, „kicsim, ne vegyél róluk példát, menjünk innen”, „menjünk, még mielőtt levetik magukat”. Fájt, hogy csak este lehetett velem. Napközben sose láttam. Míg a nap le nem hunyt, addig az életem egy kínszenvedés volt, mikor hirtelen a hold az ég alját verdeste, megérkezett az életembe jókedvet hozó. Ő nem tudott róla, hogy mennyire meg akartam halni végre. Nem volt kiért élnem. Család? Barátok? Szerelem? Ugyan, ezek számomra nem léteztek. Egyedül fog elérni a vég.  

Siettem, hogy még azelőtt hazaérjek, hogy a nap teljesen eltűnik a végtelennek látszó víz mentén. Még fájt minden porcikám. Éreztem, hogy nem volt olyan rég, hogy levetettem magam a magasból, de mindhiába, csak szenvedést hoztam magamra, nem a hőn áhított nyugalmat.

– Késtél. – Halkan szólt a már jól ismert, nyugtató hang. Felemeltem fejem, s a sötét föld helyett a torony tetejét vizslattam.

– Mióta vagy itt? – kérdeztem, majd még mielőtt bementem volna az épületbe, megvártam a válaszát.

– Nem olyan rég óta. Hol jártál? – érdeklődött.

– Ah, majd mesélek. Ha vársz egy kicsit, akkor már nem kell lenézned rám onnan fentről. – Néztem, miközben vártam valami reakciót, de a homályban nem láttam szinte semmit, így reméltem, hogy megvárja, míg felérek a magasba, mellé. Elfordítva a kulcsot a zárban már nyitottam is az ajtót, s magam után bevágva azt rohantam a lépcsőn. Mikor kiértem a terasz részre, a korlát szélén csimpaszkodva szenvedtem fel magam a – nem túl biztonságos – tetőzetre. Előttem ült a férfi, mikor felértem.

– Hyunjinie~ – köszöntöttem, és egy nagy ölelésben részesítettem. Karjaim erősen fonták körbe derekát, úgy próbáltam jobban kifejezni felé a hiányát, amit napközben éreztem. Nem voltam a szavak embere, így mindig inkább cselekedtem, mintsem beszéltem. Megéreztem kezeit, ahogy hátamra simulva húznak közelebb – a furcsán forró – mellkasához.

–   Te is hiányoztál, Hwayoung – motyogta nyakamra. A meleg levegő, amit kifújt ajkain, csiklandozta bőrömet, de kellemesen esett, ahelyett, hogy visszatarthatatlan nevetésre késztetett volna. Furcsa volt. Nagyon érdekes volt, amit éreztem. Nem lehetett vonzalom, mert nem a szavaiba estem bele, nem lehetett vágy, mert nem a szépségét láttam szemeim előtt. Én a lelkéért voltam oda. A majdhogynem hófehér belsőjéért, amit egy aprócska, halványszürke pöttyöcske rondított el, mégis csalogatott magához. Mi ez? Fiatal voltam, de ilyen érzést még nem tapasztaltam.  

Elváltunk egymástól, s a határtalan, meseszép ég felé fordultunk. Lestük az apró, fényes csillagokat a szinte fekete alapon. Egy hullócsillag szántott el a sötét égbolton. Egyből kívántam, szinte el se jutott agyamig, mit teszek. Meg akarok halni végre.  

Megráztam a fejemet. Nem! Én nem ezt akarom. Nem ezt kívántam. Mi történik velem? Már nem csak a testem, hanem az elmém is irányítja? Ezt… ezt elképzelni sem tudom, hogy megtörténjen, de amiket átélek nap, mint nap erre engednek következtetni. A fejembe férkőzött. Miért csak most? Miért pont most? Hyunjin… Segíts! Szabadulj meg tőle. Mindegy mi ez, ki ez, de ments meg tőle. Érzem, hogy miatta történt minden rossz az életemben. Csakis miatta. Hisz miért dobtak volna ki tizenkilenc év szeretettel teli év után csak úgy? Miért hagytak el a barátaim ilyen apró okból? Miért gondolok minden nap arra, hogy mi fáj, miért szenvedek? Olyan volt, mintha belőlem táplálkozna.

 

---

 

Már hajnalodott, mikor ugrottam. Nem értettem, mikor kerültem a tornyot fedő cserepekre, hogy most miért ugrottam. Viszont most más volt. Most nem azt éreztem, mint a többi alkalomnál. Most féltem. Nem akartam elmenni. Nem akartam Őt itt hagyni. Élni akartam, de már ellöktem magam az ereszről.

Zuhantam a mélybe. Szemeztem az egyre világosodó éggel, mígnem a menetszél hajamba kapva arcomba nem terelte tincseim. A süvítő levegőt hallottam, s éreztem, hogy egyre lejjebb esek. Meg akartam kapaszkodni valamiben, de nem tudtam. Egyedül, magányosan közeledtem a föld felé. Még vettem egy utolsó, mély lélegzetet, meg akartam jegyezni az illatokat, érzéseket. Nem tudtam, mi vár rám, ha becsapódok. Ahogy a súlyom egyre gyorsította esésem, úgy kiáltottam fel félelmemben. Nem akartam itt hagyni.

– Hyunjin! – kiáltottam a semmibe, hátha meghallja, és nem leszek egyedül, mikor a túlvilágra térek. Most nem akartam egymagamban lenni. Nem így akartam elmenni, nem most.

Érzékeltem, hogy már közel a vég. A menetszél vészjóslóbban susogott fülemben, a friss, kellemes illat, mit úgy szerettem, most taszított magától, a levegő mégis óvatosan fogta közre apró testem. Eddig nem ilyen érzés volt zuhanni. Nem éreztem ezt. Megbánást.

Hirtelen egy hatalmas kezet éreztem meg hátamnál, s egy másikat combom alatt. Nem sodort a légáramlat a talaj felé, mivel a két erős kar szorosan, védelmezően tartottak. Időközben görcsösen összezárt szemeim újból kinyitottam, még a történtek miatt rémülten, félve lestem ki pilláim mögül. De amit magam előtt láttam, olyan volt akár egy álom, amiben mi ketten vagyunk csak.

Ő tartott karjaiban, de nem a talajon. Lebegtünk felette. Nem állt a földön, hanem repült. Velem a karjaiban. Két hatalmas, méltóságteljes, eszméletlen gyönyörű szárnya segítette őt, tartotta két ember súlyát, úgy úszott a lég tengerén. Azt hittem angyal, de elvetettem ezt, mikor láttam, hogy dicsőségét alkotó tollai korom feketék, mint akit ezzel büntetnek. De el nem tudom képzelni, mit tehetett, hogy ily ocsmány büntetést érdemeljen.

Felpofoztam magam. Ébredj, Hwayoung! Oh Hwayoung! Ez egy álom, ébredj fel! Nem vált be. Még mindig Hyunjin oltalmazó karjai között voltam, de észre sem vettem, hogy már a világítótorony kilátó részén. Tekintetem folyamatosan az újonnan felfedezett két részét vizslatta. Kezemmel felé nyúltam, mindent kizárva, ami körülöttem történt. Hozzáértem a puha tollakhoz. Fenségesen, óvóan ölelték körben apró ujjaim, ahogy lassan fedeztem fel azt.

– Ez-

– Hwayoung! Jól vagy? – szakított félbe aggódóan, halk hangon. Nem tudtam felelni kérdésére, mert még mindig a történtek hatása alatt voltam.

– Gyönyörű. – Bátrabban húztam végig ujjaim, szép lassan tenyerem az éjfekete tollazaton. Egy holló szárnyához tudtam hasonlítani, de ez kecsesebb, felsőbbrendűbb volt. Az ébenfekete szín a rosszat, bűnt, de ragyogást juttatott eszembe. Először angyalnak, majd démonnak hittem. De ő egyik sem. Nem olyan tökéletes, mint egy angyal, mégis szebb, mint egy közülük. Nem olyan romlott, bűnre hajazó, akár egy démon. Nem lehet egy a kettő közül, mégis szárnyai voltak, amikkel most mentett meg.

– Köszönöm, Jinie – mondtam ámulatban tőle, a valójától.

– Miért ugrottál? Nem elég, minden nap látom, ahogy a halálba vágysz, próbálod megölni magad, de most miért? – Folyamatosan beszélt hozzám, de az agyamig nem jutott el egyetlen szava sem. Egy valamit láttam. Rettegve meredtem ijesztő tükreibe. Ez nem angyal, de nem is olyan, mint Hyunjin. Róla sugárzott a negatív energia. Ránéztem, s kirázott a hideg. Neki szarvai voltak, mik fejéből kinőve varázsolták őt még rémisztőbbé. Észrevette, hogy figyelem. Kidugta szájából nyelvét, s lassan végignyalta ajkait. Ocsmány volt, ahogy sötétlila ízelőjével szántott végig azokon a taszító, cserepes ajkain.

– H- Hyun- Hyunjin… e-ez… ez mi? – kérdeztem dadogva a frusztrációtól, amit az idegen, hátborzongató férfira hajazó, szarvakkal rendelkező valami idézett elő.  

– Micsoda? – nézett rám értetlenül, de én nem vettem el szemeim a minket figyelő lényről, aki a toronyhoz közeli fa tetején csücsült. Hyunjin észrevette, hogy a háta mögé meredek, így megfordult, s azonnal kiszúrta a lombkoronán tanyázót.

– Woojin. Ideje menned. Még mielőtt kieszelem, hogyan küldelek vissza a pokolba. – Nyíltan fenyegette. Úgy beszélt, mintha éppen itt se lennék. Nem értettem. Pokol… Szóval létezik. De, ha pokol van, akkor menny is, nem?

– Hyunjin fényangyal. Nem is. Már nem vagy angyalka. – Már nem angyal? Akkor mi? Ez… Ha csak egy álom, akkor minél előbb fel akarok ébredni. De… De, ha véletlenül ez volna a valóság. Hyunjin, hagytál volna meghalni. Megőrültem. Hyunjinból valami angyalszerűt alkottam, míg egy vadidegent démonként láttam magam előtt.

– Démon – biccentett felé. – Ne várd meg, míg Lucifert hívom, hogy tessékeljen vissza a tömlöcödbe. Kínozd a pokolra jutott halandókat, ne a még életüket élőket! – dorgálta meg fenyegetően. Viszont a Woojin nevű teremtmény rá se hederített, de még arra se, hogy mit papolt a szárnyas lény. Teljesen nekem szentelte figyelmét a démon. Szembogarait le nem emelte volna a félelemtől reszkető testemről. – Ne merj ránézni! – szólt Hyunjin oltalmazóan, s egy pillanat nem telt el, de eltakart dicső tollainak százaival. Hirtelen ért a gyengéd fuvallat, amit szárnyai képeztek, így közelebb bújtam hozzá, míg ő továbbra is karjaiban tartva őrzött. – Távozz!

– Nem kell azt mondani. Unom a románcotokat, úgyis mennék. – Románc?! Mit lát ez? Még, hogy román- Ez… Mégse lenne vak a szarvas, baljós lény? Hisz lehetséges. Érzem magamon, hogy nem barátként gondolok már Rá. Egy ideje többet érzek, jobbat, mint barátságot. Ez szabadabb, szenvedélyesebb, mélyebbről jön, mégis rémisztően fájdalmas. Ilyen lenne szeretni valakit? Akkor én most… Először a szavait kedveltem meg, majd szépségét, később lelkébe bonyolódtam bele. A beszédet, a kinézetet tudtam érzéshez kötni, de az érzéseit, Őt magát nem. De most már tudtam. Amikor valaki belsőjéért, érte, a valójáért vagy oda, az a szerelem. Egy gyönyörű, de veszélyes érzés.  

Észleltem magamon, hogy egyre kevésbé tudok koncentrálni a civakodásukra, vagy bármiféle hangra, képre. Csak Hyunjin vigyázó kezeit, testének melegét, szívének hangos dobbanásait éreztem. Az, hogy a külvilág megszűnt számomra, megnyugtatott. Elfeledkeztem mindenről, ami kora reggel történet, csakis az apró érzésekre tudtam figyelni. Az ütemes dobbanásai ellazítottak, s azt vettem észre, hogy egyre laposabbakat pislogok. Elnyelt az álmok mezeje, mint amit nem olyan rég a föld próbált.

 

 

Hyunjin:

 

Éreztem, hogy Hwayoung teste egyre nehezedik karjaimban. Azonnal rájöttem, mi történt, mikor lepillantottam rá. Elaludt. Halkan szuszogott, zavartalanul. Megfeledkeztem arról, hogy éppen kivel folytattam szócsatát, jobban érdekelt Ő. Hogy jól legyen, kialudja magát, ne kelljen ilyen borzalmakat átélnie az itt élősködő démon miatt.

– Na, mi van, Rómeó? – nevetett Woojin a fán. Már hasát fogta a kacaja közben, de hamar abbahagyta, mintha az előbb nem is lett volna jókedve, gyilkos lélektükrökkel méregetett. Kiolvastam belőle a haragot, a mélyről áradó utálatot, az undort, de ott volt köztük az élvezet is. Élvezte a helyzetet, hogy újabb hibát követek el. De nem érdekelt, amíg neki nem esett bántódása. Nem bírtam tovább nézni szenvedését, így lassan egy éve jelentem meg az életében. Akkor még nem tudtam, hogy Woojin találta meg, mivel távolról irányíthatta. Olyan távból, ahol már nem tudtam érzékelni a jelenlétét. Most mégis vészesen közel merészkedett.

– Semmi, démon. És tudhatnád, hogy a nevem Hyunjin, te féreg.

Ránéztem a nőre a kezeim közt, majd lerepültem a hálószobájának szintjére. Szerencsére nyitva hagyta az ablakot, így csak be kellett röppennem rajta. A helyiségbe érve azonnal az ágy keresésére igyekeztem. Amint meglett, közelebb lépdeltem hozzá, s óvatosan lefektettem a matracra Hwayoungot. Néztem volna még békés arcát, hallgattam volna szinte nesztelen, szabályos légzését, de most más dolgom volt. Elkapni Woojint.   

Az ablakon távoztam a toronyból, egyből a fa felé vettem az irányt, de a démon már rég nem volt ott. Kihasználta a lehetőséget, hogy előnyre tegye mocskos kezét. Viszont kiszúrtam, ahogy az erdő előtt bóklászik. Oda indultam, s szárnyaimnak köszönhetően hamar elé értem.

– Woojin, ne akard úgy végezni, mint legutóbb! Ez nem egy véletlen műve lesz, hanem eltervezett. – Megkeményedtek izmaim, ahogy próbáltam visszatartani magam attól, hogy most azonnal büntessem meg.

– Most félnem kéne? – érdeklődött hatalmas vigyorral ajkain.

– Félned hát! Most nem köt az angyalság. Már tehetek veled olyat, amit elképzelni sem tudsz, mégis ordítanál a fájdalomtól. – Lelki szemeim előtt már ezt a kegyetlen jelenetet láttam, mikor megszakított kérdésével.

– Pont én? – kérdezett vissza játékosan, szarkasztikusan hahotázva.

– Pont te. Ez jár, ha olyannal szórakozol, ami az enyém – hangsúlyoztam az utolsó szót. – Húzd el a beled, mielőtt most talállak a semmibe küldeni! – izzottak a szemeim, s végre megrendült szavaimtól. Örüljön, hogy még nem cselekedtem, de vissza kell térnem hozzá. Ha nem félteném ennyire, akkor már rég szétporladt volna a démon, de ráérek később elintézni.

– A viszont nem látásra, Rómeó!

– Mondom, hogy nem vagyok Rómeó! – kaptam hangja felé tekintetem, de épphogy elkaptam azt, ahogy elnyeli a föld. Szuper. Visszatért oda, ahova való.

Nem gondoltam többet arra, hogy egyáltalán itt járt. Egy dolog ugrált szemem előtt. Még pedig, minél előbb térjek vissza hozzá. Rossz érzésem még nem múlt el, s ahogy közeledtem Hwayounghoz, úgy terjedt szét bennem jobban e borzalom. Gyorsabban nem is csapkodhattam volna szárnyaimmal. Mikor berepültem az ablakon, szembesültem a ténnyel, hogy…

 

*---*---*

 

Hwayoung:

 

Mi ez? Nem bírtam mozdítani tagjaim, s valamiért lélektükreimet fedő szemhéjam nem szándékozott felhúzódni, így nem láttam semmit. Hangokat hallottam. Egy női hangot.

– Kicsim! – sírt fel, majd megéreztem egy meleg kezet, mi összekulcsolódott az enyémmel. – Hallasz engem, Hwayoung-ah? – kérdezte. Szerettem volna bólintani, vagy kinyitni szám és válaszolni, de nem ment. Egy aprót sem mozdultak, mintha nem én parancsoltam volna nekik. Erős próbálkozások árán nehezen, de megmozdítottam egy kicsit az ujjam, amit körbefont sajátjaival az ismerős, lágy női hang tulajdonosa. – Hwayoung! Megmozdította az ujját. Éreztem! Doktor úr, most már felébred, ugye?

– Úgy tűnik asszonyom, hogy igen. Adjunk neki egy kis időt. Sokáig volt távol, hogy azonnal kinyissa a szemeit. – Ahogy befejezte mondatát, nem kellett tovább erőlködnöm, hogy felnyissam pilláim, amiket az éles fény miatt azonnal összezártam. Óvatosan résnyire nyitottam őket újból, s szép lassan egyre szélesebbre tártam. A hófehér plafontól kezdve egészen a falakig minden vakítóan világosnak hatott.

– Kicsim! – zokogott fel a nő, majd magához vont. Nem tudtam, hogy ki ő, míg meg nem éreztem nyugtató, kellemes illatát. Anya.

– Hwayoung-ah! – Odakaptam tekintetem, ahonnan a hang szólt. Mély, érdes hangjáról azonnal felismertem. Apa.

 

 

---

 

Kómában voltam három évet. Sőt, több, mint hármat. Annyi időt, ami azóta telt el, hogy “kidobtak otthonról”. De kiderült, hogy az nem történt meg. Azt akkor láttam, amikor kómában voltam. Nem tudtam, hogy most minek higgyek. Annak, amit én láttam, vagy amit ők mondanak? Létezett-e Hyunjin, vagy sem? Nem tudtam. Nem tudtam azt sem, hogy hamis volt-e, amit láttam. Megbolondított, de nem tudtam választ adni a kérdésemre. Nem éreztem másképp magam, mint ahogy elvileg akkor, mikor még vele voltam. Olyan volt, mintha még mindig lenne lehetőségem látni Őt.

Ma távozhattam a kórházból. Éppen szedelődzködtem, miközben vártam a szüleimre, hogy végre hazavigyenek. Belegondoltam, hogy milyen régen jártam már a saját szobámban. Nyílt az ajtó, mire oda sem nézve szóltam.

– Segítenétek egy kicsit? Több cuccom van, mint gondoltam. – Nem fordultam arra, hanem pakoltam tovább, de nem érkezett válasz. – Anya, komolya- – félbeszakadt mondatom, mikor megpördültem tengelyem körül, de nem édesanyámat láttam az ajtóban. Hanem Őt. – Hyunjin – mondtam nevét ledöbbenve.

– Jó újra látni, Hwayoung! – közölte apró mosollyal száján. Ezt most…

– T-te itt? Megint kómában vagyok? – kérdeztem értetlenül, idegesen.

– Nem. Itt vagyok, Hwayoung-ah. Teljes valómban. – Becsukta maga mögött az ajtót, majd a kis pöcköt elfordította rajta, hogy kívülről más ne jöhessen a szobába. Nem éretettem cselekedetét, ezért kissé megijedtem. Közelebb lépett felém, egyre közelebb ért, mikor szárnyai kibontakoztak hátából, és súlytalanul ékesítették őt. Mi vagy Te? – Bukott angyal – válaszolta meg a fel nem tett kérdésem. – Bukott angyal vagyok, Hwayoung.

– Hoztál virágot. – Ahelyett, hogy szavaira reagáltam volna, kiszúrtam, hogy kezében egy csokrot tart. Nem ismertem fel egyik virágot sem.

– Igen, hoztam – helyeselt. – Tudod, virágot a leggyönyörűbb virágnak. – Ezt szó szerint értette, ugyanis a nevem gyönyörű virágot jelent, tudtam, hogy erre gondol, de az, hogy leggyönyörűbbnek nevezett, felforrósította arcom. Jól esett bókja, mit most végre nem burkoltan kaptam. – Örülök, hogy észrevetted, de éppen most mondtam, hogy bukott angyal vagyok – nézett le rám. Fel se tűnt, hogy egész a falig hátráltam, s ő alig hagyott apró rést kettőnk között.

– Létezel? – kérdeztem félve, elnézve helyes arcáról, próbáltam figyelmen kívül hagyni orcáját tökéletesen keretező, hosszú, szőke haját.   

– Létezem. De, ha a szemednek nem hiszel, és még nekem sem, akkor higgy a kezednek – mondta, majd azzal a karjával, amiben a virágok voltak, megfogta enyémet, s szívének helyére, majd puha tollara nyomta. Éreztem, hogy vert a szíve, szárnyát alkotó hosszú tollai úgy bújtak ujjbegyem alá, mint mikor először érintettem őket. Ez Ő. Élt, és itt volt.

– Hyunjin – néztem fel rá. – Te… Én… Én láttalak, de kómában voltam, és-

– Nincs semmi baj – szakított félbe. – Látsz engem, én is téged. Tudod, Woojin mindig a gyengébb helyzetűekre utazott. Ne haragudj, hogy nem mondtam el, de nem tudtam, hogyan reagáltál volna arra, hogy éppen kómában vagy. – Egyem meg, de aranyos, nem lehet rá haragudni. Nem mintha tettem volna. 

 

 

– Mik ezek? – kérdeztem, miközben rámutattam a kezében tartott virágokra. Már eltelt egy jó tíz-tizenöt perc, mióta közölte velem, hogy igenis egy bukott angyal. Próbáltam terelni erről a szót, de nem engedte. Még nem tudtam feldolgozni teljesen azt mind, amit kiejtett azokon a csodás, vonzó ajkain. Például azt, hogy Woojin irányította kezdetektől a gondolataim. Ha voltak is sajátjaim, kevés. Mindet ő ültette fejembe, én csak tovább bonyolítottam. A testemre tudott csak később hatni. Ez olyan hihetetlennek tűnt. Olyannak, akár percekkel ezelőtt az, hogy léteznek démonok, angyalok és köztük a bukott angyalok.

– Egérfarkfű és Azálea. Egérfarkfű – mutatott a fehér, apró virágokra –, mint szenvedés és gyógyulás. Kínlódtál eleget, most gyógyulj meg teljesen. Azálea – fogta meg kecses, hosszú ujjaival a rózsaszín, hatalmas szirmokkal rendelkező növényt –, akár a szerelem, szenvedély. Ezt érzem minden pillanatban irántad.

 

Rájöttem, hogy az életben csodás érzés szeretni valakit teljes szívemből. De az még gyönyörűbb, mikor az, akibe te mélyen beleestél viszonozza érzéseid. Nem számít a tegnap, vagy a holnap. Csak a mának élünk, hisz az én életem rohamosan közeledett a vége felé, míg Hyunjint nem fenyegetett semmi ilyesmi. Én megöregszem, meghalok, míg ő alig változik bármit, s él tovább, akár több évezredig. De nem bántam addig, ameddig vele lehettem. Mellette. Védelmező szárnyai között, forró, széles, biztonságot nyújtó mellkasához bújva, hallgatva biztató szavait, érezve szívünk egy ütemben dobogását.

---

*Egérfarkfű: jelentése gyógyulás, szenvedés
*Azálea: jelentése szerelem, romantika, első szerelem, törékeny szenvedély, mérséklet, szenvedély, a nőiesség jelképe Kínában

Sziasztok! ^^

Húúú, azért egy kicsit félve osztom meg... Nem tudom, én egész jónak érzem, imádtam írni, de alapból nem is ez volt az, amit akartam, de ez így sokkal jobb, mint amit eredetileg terveztem ;-;

Hát, remélem, tetszett, illetve, hogy most nem volt benne annyi túlmagyarázásom ><

De ahhhh... Kis psycho Hyunjin is került bele, de na >< az kellett xD

Fun fact: az egészet a demons, suicide szavak illetve a "Don't matter how hard I fall
No matter how fast I hit the ground
Go on and break all my bones
But you will never break me down" rész ihlette, tehát nem éppen a dal jelentését vittem bele, és hát a démon szó eldöntötte, hogy ez biza fantasy lesz...

Komolyan mondom, most kicsit félek a visszajelzésektől 🙈

Határok nélkül [Xiaojun]

 

Ajánlott zene: NCT 127 - Limitless

2021. május 12, szerda

 

Gommal épphogy csak beléptünk a kutyafuttatóba, azonnal körülvettek minket a kisebb termetű kutyák, illetve az aprócska gyermekek. A kis emberkék mind simogatni szerették volna a kevésbé átlagos megjelenésű alaszkai malamutot, aki ritka szőrmével jött világra. Hófehér bundáját mindig is irigykedve nézték a malamut gazdák, hisz mindenki tudta, hogy milyen ritkaságnak számít ez. Aki épp nem irigy volt, az agyon dicsérte Gomot, akinek látszólag dagadt a mája a sok dicsérő szó hallatán, de nem csak az övé dagadt, a miénk is.

Gom nem sokáig viselte el kisgyerekek tapogató kezeit, hamar tovább állt. Oly messzire futott a kapuban álló tömegtől, hogy ne legyen kedve egyik kutyának, vagy gyermeknek se követni őt. Mindig is szerette a magányt. Mint régen én. Élvezte a csöndet, sőt imádott némaságba burkolódzni. Mint ahogy én is, mielőtt megismertem volna Őt.   

A tavaszi lágy fuvallatok gyengéden kaptak hosszú hajamba, és táncoltatták meg azokat, egyetemben a fiatal állat hosszú, fehér bundájával. A nap sugarai melegítették bőröm a kellemes időben. Hagytam, hogy Gom – akinek neve medvét jelent –, szabadon élvezze a tavasz felhőtlen pillanatait. Míg ő eljátszott a többi kutyával, addig én helyet foglaltam a többitől legtávolabbi padon, hogy messzebb lehessek a gyermekek ricsajától. Sose értettem, hogy miért vannak itt a fiatal, cseperedő emberkék, hisz ez egy kutyafuttató. Talán a gazdák, akiknek porontyuk is volt megbeszélték, hogy lefoglalják a kicsiket egy időben az ebekkel.

A méltóságteljes kan miután kicsit kifulladt a sok lénytől körülötte, odaballagott hozzám, majd a lábam mellett a hűsítően hideg, friss, zöld fűre telepedett. Egy ideig szemeztünk egymással, majd egyszerre pattantunk fel ülőhelyzetünkből. Vidám mosoly terült el a jószág arcán, amit az én ajkaim leutánoztak. Elővettem a labdáját a kistáskámból, majd meglengetve előtte elhajítottam; azonnal utána iramodott. Úgy indult a tárgy után, mintha az apró, körbekerített területnek nem is lennének határai. Mintha a határtalan ég tengerén rohanna a kis, sárga gömb után, ami lassan megállt egyhelyben. Miután megállt, hamar utolérte azt, majd felkapva boldogan vágtatott vissza, akárcsak egy ló.  

Mikor visszaért hozzám a gyermeteg, játékos kutya, újból elhajítottam a játékát, amivel órákig képes játszani. Nagyon energikus állat, néha pedig lustább, mint egy macska. Folyamatosan dobáltam neki a labdát, hogy lefárasszam, hisz semmi jó nem származik abból, ha este tör elő belőle az energia. Ahogy telt az idő, visszaültem a padra, és onnan hajigáltam neki a játékot, amit ő hűségesen kisebb-nagyobb kitérőkkel vissza is hozott, hogy újból messzire repítsem az apró, élénk színű tárgyat.

Ahogy figyeltem ezt az oda-vissza rohangálását, úgy költözött elmémbe a gondolat, hogy miért is vagyok én ilyen boldog? Kinek köszönhetem. Az életemben maradt két férfinak. Olyan sokat segítettek az évek alatt, hogy nem is értem, hogy lett belőlem egy ilyen szókimondó, boldog, sikeres nő. Minden azon a december tizenharmadikai napon kezdődött, még három és fél évvel ezelőtt. Ha visszagondolok, azon a napon hoztam meg életem egyik legjobb döntését.

 

2017. december 13, kedd

 

Némaság; síri csend, mely burokként ölelt körbe, mintha ezzel próbált volna kínozni. De hogy is lehetne ez kínzás, ha hagytam magam? Hiába kívántam, hogy fájjon a hallgatás, az valamiért sose tudott. Nem tudott fájni csak, mikor újból eszembe jutott, hogy mit is élt át ő, hogy min ment keresztül, hogy mit tettek vele. Vele, akit úgy szerettem. Ez a szerelem lett az ő végzete, és az én átkom – amit a körülöttem lévők sose érthettek meg. Hogy is érthetnék, ha nem tudtak róla, hogy pontosan mi is történt vele, milyen szörnyűségen kellett átesnie?

– Kicsim – rángatott ki édesanyám nyugtató, kellemes, lágy hangja a gondolataim közül, amik már megint körülötte jártak. – Most már ideje indulnunk! – szólt rám. Újabb pszichológus. Újabb agyturkászhoz küld, hogy végre megszólaljak, pedig már jó hat éve, hogy egy szót nem nyögtem ki.

Hat éve, hogy úgy találtuk őt. A Han folyó partján, ahogy ott hagyták. Nem fogom tudni elfelejteni az üres, élettelen szembogarait, amik a semmibe meredtek; a hófehér, szinte már színtelen, sebhelyes bőrét; szájának visszataszító cserepességét, mely kiszáradt az idő haladtával; a hullaszagot, mely körbe vette egykor mesés, férfias, erős testét; nyakának vonalán az összevarrt kegyetlenséget. Belém égett a kép.

– JinAe! – kiabált már az előszobából anya. Nem akartam megint egy pökhendi, beképzelt pszichológust az életembe. Mindegyik úgy kezdi, hogy „Majd én megszólaltatom, ne aggódjon!” Eddig egyiküknek sem sikerült, pedig már nem egy próbálkozott vele. Mind arrogáns, magabiztos idióta volt. Mindegyszálig.

– JinAe, gyere már! – mondta már halkabban, mikor visszajött hozzám, a konyhába, ahol nem olyan rég közölte velem, hogy újabb embert talált, aki megpróbál majd kirángatni belőlem egy szót.

Ellenkezve rángattam a fejem jobbra-balra, így üzenve felé, hogy esélytelen, hogy újból elrángasson magával, mint az utóbbi huszonhét alkalommal.

– Kicsim, menjünk, kérlek – kérlelt lágyabb hangon, mikor látta az ellenkezésem. Most nem tudott rávenni. Nem akartam egy újabb idegennel ülni egy helyiségben, aki arra várna, hogy megunjam a némaságot és megszólaljak. Várhatják, de nem tehetem. Nem tehetem. Érte. Érte kell csendben, beszéd nélkül élnem, hogy ne érezze, hogy egyedül van.   

Édesanyám tíz percen keresztül győzködött, míg végül fel nem adtam. Sose azért mentem el, mert beláttam, hogy segíteni kellett rajtam. Nem segítség kellett, inkább egy támasz. Azért mentem, hogy ne csalódjon bennem. A lakásból kifele még rángatott is, mert a bejárati ajtó küszöbe előtt állva azonnal megfordultam.

Miután sikerült elrángatnia az autóig, feladtam a küzdelmet, és beszálltam az anyósülésre. Anyu követte tettem, csak ő a volán mögött foglalt helyet. Elindultunk a városba. Csend honolt a járműben. Hallgattam a kocsi alig hallható motorjának nyugtató hangját, a menetszél békés, lágy süvítését, édesanyám cipőtalpának súrlódását, ami a közlekedési eszköz pedáljaival játszadozott; hol a féket, hol a gázt, hol pedig a kuplungot lenyomva.

– Bekapcsoljam a rádiót? – Megszakította a békítő csendet, viszont válaszul csak bólintottam. Szerettem a zenét. Az éneket. Úgy hiányzott az ő dalolászása. Hiányzott, hogy az ő hangját halljam.

Amint bekapcsolta az eszközt a kedvenc dalom csendült fel. Célt mutató egy zene volt. Elárulta a gondolataim zömét, az álmaim éjszakánként. Mégis egy rész az, ami teljesen magával rántott, amikor éppen arról énekelnek, hogy szerelemre van szükségük. Nekem is. Minél több idő telt el, annál jobban vágytam a szerelem után. Szinte kívántam, hogy újból lehessen egy férfi az életemben, akit mindennél jobban szeretek, és ezt viszonozza is. Eddig nem mertem szerelembe esni. Féltem, hogy Suhot csak elfelejteném, de rájöttem, hogy az lehetetlen volna.

A dalnak olyan hamar vége szakadt, pedig alighogy elkezdődött. A Határtalan után egy számomra teljesen ismeretlen, valószínűleg új dal szólt. Az út során gondolataimba merülve bámultam kifelé. Alig volt összesen húsz perc az út úgy, hogy nem volt nagy a forgalom. Mondhattam volna, hogy kíváncsi voltam, vagy ideges, de egyáltalán nem. Unott voltam, és felkészültem lélekben a két hosszú – remélhetőleg csendes – órára, ami alatt csak ülni és szemezni szerettem volna az agyamban furkálódó emberrel. Legalább ne valami ötvenes fickó legyen – reménykedtem magamban.  

– Megjöttünk, JinAe-yah – mondta anya lágy hangon, pedig tudhatná már, hogy nem vagyok ideges. Csak zavar, hogy megint „segíteni” próbál nekem egy vadidegen ember. Kijelentésére csak bólintottam egyet, hogy rendben, majd kiszálltam az autóból követve édesanyám. Mire becsaptam az ajtót, addigra már mellém ért.

Belém karolva húzott maga után a magas, modern épület felé, melynek falai javarészt üvegből voltak, így be lehetett látni. Láttam, hogy kész embertömeg van odabent. A hat évvel ezelőtt történtek miatt az emberek iránti gyűlöletem – ami már kis korom óta megvolt –, csak megnőtt. Egyre jobban és jobban megutáltam ezeket a folyton folyvást siető, visszataszító, idióta lényeket.

---

– Kim JinAe-sshi, kérem, fáradjon be! – kiabált ki a nyitott ajtón egy fiatalos férfihang. Lassan, egyáltalán nem sietve felkapartam magam az ajtóval szemben lévő fotelből, és beballagtam az ajtón.

– Szép napot, JinAe-sshi és JinAe eomoni! – köszönt egy harmincas évei felé közeledő, fiatal férfi az asztal mögül. – Tudnának várni egy percet? – Valamit pötyögött az előtte lévő laptopon, miközben egy kis ideig ránk pillantott.

– Nos, elnézést, nem tudtam befejezni azt a pár sort – mondta a férfi, aki meglehetősen helyesnek tűnt, de nem ítéltem kinézet alapján. Úgyis akkor mutatták ki a foguk fehérjét, miután anya egyedül hagyott velük. 

– Ugyan, semmi probléma dr. Liu! – reagált azonnal az édesanyám, majd belecsípett az oldalamba, s parancsolóan nézett rám. Tekintetéből kiolvastam, hogy azt szerette volna nekem üzenni, hogy legalább hajoljak meg. Nem akartam kihúzni a gyufát az ősömnél, úgyhogy szépen teljesítettem kérését.

– Biztos te vagy JinAe. – Wow, de okos valaki. – Szervusz, én dr. Liu YangYang vagyok! Nyugodtan hívj csak dr. Liunak, vagy szimplán a YangYang is megteszi – mutatkozott be a férfi – akiről jól sejtettem először, hogy nem koreai –, s szavai után meghajolt, felegyenesedve kezet nyújtott anyunak. – Ahogy a kartonodat néztem egyidősek vagyunk… Nem is, mert idősebb vagy nálam – motyogta, és mintha zavarban lett volna. De kis aranyos! Fiatalabb nálam. Na, ilyen se volt még! Éreztem, hogy egész jó embert talált most anya. Végül csak bólintottam, majd a legpraktikusabb véltem várni, hogy ő beszéljen.

– Nekem sietnem kell, úgyhogy, ha nem bánja a leányzót itt hagynám – magyarázkodott anya az agyturkásznak, aki szimpatikusnak tűnt a kerek szemüvegével az orrán, rakoncátlan, minden irányba álló tincseivel, még a szemei is barátságosságot, megbízhatóságot mutattak felém. Furcsa volt, hogy egy ismeretlen emberről – ráadásul egy pszichológusról –, ezek ugrottak be először, mikor a szemébe néztem. De csaknem poénból mondogatják mindig, hogy a szem a lélek tükre.

Még mielőtt anya csak úgy ott hagyott volna, ijedten utána kaptam. Szemeimmel próbáltam közölni vele, hogy ne merjen egyedül hagyni ezzel az emberrel, de csak leválasztotta karjáról a kezem, majd vállamra markolva szembogaramba merült.

– Nyugi, JinAe-yah. Két óra múlva itt vagyok érted – mondta egy puszit nyomva homlokomra. Kifutott a rendelőből, így itt hagyva a fiatal dokival. Szuper.

– Khm… – köszörülte meg a torkát a férfi, mire rögtön rákaptam tekintetem, és nem a már becsukott ajtóra meredtem reménykedve, hogy anya fél perc múlva bejön rajta és kijelenti, hogy csak viccelt. Szép is lenne. – Mi lenne, ha helyet foglalnánk? – ajánlotta dr. Liu, avagy ahogy mondta, YangYang. Bólintottam egyet, majd követve a fiatalabbat leültem a szürke kanapéra, ami kivételesen egész kényelmesnek volt mondható. A férfi a fotelbe ült, ami az én ülőhelyemmel szembe volt elhelyezve, mint szinte minden agyturkász irodájában.

– Láttam a papírokon, hogy a sokadik pszichológus vagyok az életed utóbbi hat évéből. Az anyukád igen makacsul kérlelt, amikor először nemet mondtam, de felkeltetted az érdeklődésem, JinAe-sshi. – Végig tekintetemet kereste, de engem jobban lefoglalt a hely felfedezése. Nem mondom, a fele helyiség kész könyvtárnak felelne meg. Ő is úgy szerette a könyveket. Még a pszichológia is érdekelte, hiszen pszichológia karon tanult. Ahogy újból a vele közös emlékek játszódtak le előttem megkomolyodtam. Eddig érzelemmentesen próbáltam kibírni ezt a két órát, de most, hogy rá emlékeztet, nem bírtam sokáig magamon tartani a maszkom.

– Tetszenek a könyvek? Nyugodtan megnézheted őket – ajánlotta, ami kirántott a mély gondolatmenetekből. Nem habozva azonnal felpattantam és a könyvespolcokhoz siettem. Megálltam az egyik előtt végigmérve, hogy milyen címek is vannak itt. Szinte az összes megvolt neki is. Szívesen forgatta ezeket a könyveket. Oh, JoonMyeon, ha látnád, mennyi könyv van itt, vidáman ugrálnál örömödben, mint egy kisfiú, aki örül a nyalókának, amit a szüleitől kapott. Ahogy elképzeltem a jelenetet, elengedtem egy aprócska mosolyt.

– Rá emlékeztet, igaz? Anyukád mesélte, hogy JoonMyeon⁷ is pszichológus szeretett volna lenni – szakította meg a pillanatot a pszichodoki. Kelletlenül, de bólintottam, és a mosolyt is lelohasztottam ajkaimról. – Oh, ugyan, mosolyogj csak, legalább még tudom, hogy ragaszkodsz hozzá. – Ezt honnan? Olvas a fejemben? – Fogadok, hogy most kérdezgeted, hogy honnan tudom. Nem véletlenül lettem én sem pszichológus – kacsintott rám a férfi. Kezével visszamutatott a bútorokra, majd várta, hogy elinduljak. Beláttam, hogy jobb ülve, mint állva eltűrni, hogy beszélt hozzám.

Leültünk, majd elkezdett sztorizgatni nekem, amit csendben, félfüllel hallgattam, míg fejben már Suho mellett jártam. Megint, és mint szinte mindig. De már tudtam, hogy nem jön vissza. Hiába vártam, nem tudott visszajönni hozzám, így nem tudom újra érezni párnáimon az ő puha ajkait, nem tudok élettel teli, bársonyos tincsei közé túrni, nem tudom érezni testének melegségét, nem hallhatom gyönyörű, simogató hangját, nem láthatom újra álomszerű, felhőtlen mosolyát.

– Elkalandoztál. – Kirántott az elmélkedésből, már sokadjára YangYang. – Mi lenne, ha bólintáson kívül kommunikálnál velem? Mesélj valamit. Mesélhetsz róla. Hogy milyen volt ő – próbált rávenni a beszédre vele, de ha eddig az előtte lévőknek nem sikerült, neki miért sikerülne. Végül kelletlenül, de beleegyezően bólintottam. Legalább kiadom magamból, és nem magamat nyomasztom. Most arra gondoltam, hogy megosztom vele ezt a fontos dolgot? Egy agyturkásszal? A végén tényleg elmennek nálam itthonról, ha így folytatom, de úgy éreztem, megbízhatok benne annyira, hogy egy kicsit Suhoról meséljek. Nyúlt volna egy adag papírért és tollért, de megköszörülve torkom magamra hívtam figyelmét.

– Tudsz jelnyelven? – kérdeztem tőle jelelve.

– Érdekes mód a kommunikálásra, de igen tudok. Jeleljek én is, vagy jó, ha csak beszélek? – kérdezte gondoskodással tekintetében.

– Mindegy. – Megrántottam vállamat, erősítve a válaszom.

– Nyugodtan kezdheted. Figyelek – mondta miután leült a foteljébe.

Elkezdtem jelelve mesélni, hogy milyen is volt ő. Hosszasan ecseteltem, teljesen belefeledkezve, hogy pontosan miket is osztok meg YangYanggal. Megnyíltam neki. Pedig ezt akartam elkerülni! Pont ezt! Mélységes hibát követtem el, de már nincs mit tenni. Ha egyszer már belekezdtem, most már kiadom magamból. Viszont véletlenül olyan információ is kicsúszott, aminek nem kellett volna. Amit nem osztottam meg senkivel. JoonMyeon szülei a férfi túlvilágra távozása előtt alig másfél évvel hunytak el, így árván maradt. Nem volt más, aki élt volna a családjából, így én lettem az úgynevezett legközelebbi hozzátartozó. Csak engem informáltak erről, más nem tudhatta, csak a nyomozók és a boncnokok.

– Megnémították. Elvették a gyönyörű hangot adó hangszálait. Elvették tőle, amit szeretett. A hangot. Az éneklést. Nem érdemelte ezt. Nem érdemelte, hogy az a szociopata ezt tegye vele – folytak a könnyek a szememből a szörnyű emlékre. Ahogy a boncasztalon azonosítanom kellett, és levették róla a kékes, vékony anyagot, láttam. Láttam a nyakán az összevarrt sebet, amit olyan sötét lila kéznyomok fedtek, amik már majdhogynem feketék voltak. Az arcát sebek fedték és sok helyen olyan színű volt, mint a nyaka. A fájdalom, mely szívemet tépkedte, szinte elviselhetetlen volt. Szomorúságcseppjeim marták lélektükreimet, majd végigfolyva az arcomon az államról csöppentek az ölembe, illetve a kezeimre. A hosszú évek magánya, a vezeklés Suhoért, mindent kiadtam.

---

– Jól van, JinAe-sshi. Úgy érzem mára ennyi elég is lesz. Az időnk is lejár – rápillantott a falra függesztett órára –, majd egy tíz perc múlva. Viszont úgy érzem, nagy áttörést értünk el a mai találkozás alkalmával – ecsetelte hatalmas mosollyal arcán. Én már nem tudtam ilyen felhőtlenül vigyorogni. Belül átkoztam magam, amiért most kellett lerombolnom a falat, amit eddig építettem. – Mikor édesanyád visszatért, megbeszéljük a következő alkalom időpontját. Én szeretném ajánlani a heti két alkalmat, kedd és csütörtök. – Kettő?! Nem sok az? Inkább megyek máshoz. De… De már tud Suhoról. Én idióta képes voltam első alkalommal megnyílni előtte. Eddig jól bírtam, most miért kívánkozott ki belőlem egyszerre minden, amit az évek során magamban tartottam? Érzem, hogy ki akar törni belőlem, de nem engedhetem. Nem hagyhatom magam ilyen könnyen, mert akkor elbízza magát! Ezt nem hagyhatom, hogy ő is olyan legyen, mint a többi. Túlságosan magabiztos, arrogáns. Túlságosan is szimpatikus lett, ahhoz, hogy hagyjam neki ezt. 

– Kérlek, ne mondd el anyának, hogy mi történt JoonMyeonnal. Még nem tudja – jeleltem a férfinak, majd felugrottam a kanapéról, és az ajtó felé indultam. Mielőtt kérdezte volna, hova tartok, felé fordultam és eljeleltem neki, hogy csak mosdóba. Le kell valahogy nyugtatnom magam, illetve a reggeli kávé most köszönt vissza.

Épp nyúltam volna a kilincsért, mikor az hirtelen lenyomódott, az ajtó kitárult, majd egy hatalmas erő meglökött. Szemeimet összezártam ijedtemben. Éreztem, ahogy dőlök hátrafelé, illetve, hogy egy nagy test segíti a zuhanást. Egy kezet észleltem a derekamon, majd egy másikat a tarkómon. Pillanatok töredéke alatt éreztem meg a kőkemény parkettát a hátam alatt, viszont a két óvó kar nem engedte, hogy akkora fájdalmat okozzon a padlóval való ismerkedés.

– Omo! Ne haragudj! – kért hevesen elnézést a magas férfi, aki alig fél perccel ezelőtt a földre vitt. Még sokkban voltam az előbbi miatt, hiszen mindenre számítottam, csak erre nem. Nem kellett ötnél több másodperc, mire megráztam a fejem. Hitetlenkedve meredtem a ziháló férfira, aki helyesebb volt YangYangnál is, viszont ránézésre ő sem koreai. – Tényleg ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy. – Lehajtott fejjel beszélt, majd felemelte azt, s tekintetét az enyémbe fúrta. Csak bólintottam, hogy nem baj, de úgy érzem, mintha bunkó lennék. – Na, mi van? Elvitte a cica a nyelved? – kérdezte kacéran. Ha nem éppen egy pszichológussal lennénk egy légtérben, akkor már rég ágyékon rúgtam volna ezért a megjegyzésért. Lenyugtattam magam, még mielőtt bármi olyat tettem volna.

– A nyelvemnek nincs baja, köszönöm. Bocsánatkérés elfogadva – vettem elő újból a jelnyelvet, remélve, hogy érti.

– YangYang – mondta az orvos nevét, aki nevetve kapta rá tekintetét. – Fordíts! – kérte, bár inkább tűnt utasításnak.

– Na, de Jun-ah. Lehetnél kedvesebb… – motyogta, majd elmondta neki, amit én jelelve próbáltam vele közölni.

– Köszönöm, dr. Liu! – mutogattam újra.

– Ugyan, nincs mit.

– Kihez van szerencsém? – kérdezte már kevésbé arrogánsan a férfi.

– Nem rád tartozik. – YangYang újból fordította a másiknak, aki még mindig ismeretlen volt számomra, viszont a pszichológusnak annál kevésbé.

– Még hogy nem? Ennek ellenére, úgy döntöttem, megosztok veled egy titkot – mondta a férfi, akinek kissé mély orgánumú hangja volt. Kérdőn meredtem rá, majd kíváncsi szemekkel vizslattam. – A nevem Xiao Dejun, de elég a Xiaojun is – kacsintott rám, majd elhaladva mellettem YangYang felé vette az irányt. Megállt előtte, kezet fogtak, megveregették egymás vállát, majd Dejun leült oda, ahol eddig én ültem. – Na, dongsaeng. A hyungod jött egy kis tanácsadásra – kezdett bele. Nem hiszem, hogy zavarta volna, hogy még itt vagyok, olyan lazán kezdett el mesélni.

Gyorsan elmentem a mosdóba, ahol miután elvégeztem a dolgom kezet mostam. A csap fölötti tükörbe néztem, és láttam a vörös ereket a szememben. Esélytelen nem észrevenni, hogy sírtam. Dühösen nyitottam meg újra a csapot, s mostam meg arcomat próbálva lehűteni azt. Mivel nem szerettem volna zavarni a két férfi társalgást, ezért nem mentem vissza azonnal YangYang irodájába.

Sétálgattam egy kicsit a folyosón remélve, hogy anya végre megjön, és mehetünk innen. Kínos lenne visszamenni a kettő közé. Hiába járkáltam fel-alá, anyu nem jelent meg. Megunva a sétálást egy kis lelkesítés után visszamentem az irodába. A két férfi rám kapta tekintetét, amikor benyitottam. Jelelni kezdtem.

– Anya még nincs itt, ezért itt várnám meg, ha nem baj. 

– Rendben, ülj csak le Xiaojun mellé. – Tettem, amit kért. Helyet foglaltam, majd próbáltam kizárni magamat a beszélgetésükből, de magával ragadott, ahogy a mellettem ülő, magas, mélybarna szemű, gesztenyebarna hajú, buldózerként is funkcionáló férfi kiejtette az érkezésem utáni első mondatát az ajkain. „Hyung, nem tudom, mit kezdjek ezzel.” „Tudom, hogy túlságosan vágysz a szerelemre, de ez akkor sem megoldás. Nem rohanhatsz minden nő után azzal, hogy szeressen!” Jesszus. A végén ez a Xiao akárki rosszabb állapotban volt, mint én. Ő is vágyott a szerelem után. Át tudtam érezni, hogy milyen nehéz is így élni, főleg úgy, hogy undorodtam az emberektől, de rajta az látszott, hogy igencsak társasági nem úgy, mint én.

Kezdett érdekelni, hogy milyen is lehet a férfi, aki mellettem öntötte ki lelkét – a barátjának tűnő – YangYangnak. Nem tudtam megérteni, hogy hogy lehet ilyen érdektelen azzal, hogy nem csak ketten vannak itt. Vajon elfelejtette volna, hogy én is itt vagyok? Hosszan hallgattam a beszélgetést úgy tettetve mintha nem is ebben a világban lennék, ami talán félig igaz is volt. Azon gondolkoztam, hogy a mellettem ülő férfinak eddig, hogy nem lehetett még párja. Ilyen kinézettel, és a hallottakból megállapítva ilyen kedves, romantikus, egész jó poénokkal megáldott, elsőre kissé arrogáns, de amúgy aranyos férfi kinek ne kellene? Ki az az őrült, aki vissza merné utasítani ezt a földre szállt angyalt? Papolhattam én, az ember utáló, de akkor is. Ez a férfi kiemelkedett a többi közül, akárcsak YangYang, bár valamiért úgy éreztem, hogy Xiao bigyó magasabban áll, mint az agyturkász. Komolyan, aközben fogok megőrülni, hogy pszichodoki kezel, hát nem nagyszerű?!

Viszont az elmém mélyéről az ajtó hangos csattanása ugrasztott ki. Odakaptam tekintetem, és megláttam a lihegő édesanyámat, aki folyamatosan azt ismételgette, hogy „Bocsánat, hogy ilyen későn jöttem.” Ahogy megláttam azonnal felpattantam, s rohantam elé, hogy elkaphassam még mielőtt összeesett volna. Hamar sikerült normalizálnia lélegzetvételeit.

Ezután YangYang még megbeszélte édesanyámmal, hogy pontosan hogyan szeretne engem „kezelni”, de egyből félbe szakítottam őket, amikor ezt a szót kiejtette az ajkán. Kijavított, hogy nem kezel, hanem segít, mert így már jóval barátságosabbnak tűnt az, hogy két napon, délelőtt 2 órát itt kell töltenem, és csak utána mehetek haza. Mikor anya arról kérdezett, hogy mi történt a két óra alatt, ki lettünk zavarva a Xiao valakivel, akinek a neve valahogy nem maradt meg a memóriámban.

Reméltem, hogy YangYang nem fecsegett ki semmit, amíg én azt vártam, hogy drága anyukám kijöjjön végre onnan, és mehessünk haza. Ahhoz képest, amire számítottam sokkal hamarabb kifáradt a szülőm a helyiségből. Túlságosan hamar. Még visszafordultunk az iroda ajtajában álló dr. Liuhoz, majd meghajolva elköszöntünk.

– Csütörtökön újból találkozunk, JinAe-sshi! – Bólintottam, majd újból meghajolva távoztam édesanyámba karolva. Hosszú percek árán sikerült kilépnünk a fullasztó épületből. Hazafele egész úton azt hallgattam, hogy:

– Mi az, hogy köti az orvosi titoktartás, ezért idézem, sajnos nem adhat ki semmit, ami odabent közte és a páciens között zajlik?! Az anyád vagyok! Nem akárki, az a nő, aki hatalmas fájdalmak árán is, de világra hozott! – hallgattam kiakadását, meg sem zavarva ebben. Ezúton is köszönöm YangYang, még ha a titoktartás miatt is van, de hárítottad az igazán akaratos édesanyámat. – De legalább annyit hajlandó volt közölni, hogy kommunikáltál vele. Büszke vagyok rád, kicsim! – mondta könnyes szemekkel rám pillantva a piros lámpánál. – Nem tudom, hogy mi történt odabent, de azt igen, hogy dr. Liu az első, akivel kommunikáltál. Nem tudom, milyen módon, és miről, de kommunikáltál egy idegen emberrel. Anya annyira büszke rád, JinAe-yah! – folytatta meghatódva, ami rám is hatással volt. Kicsit mintha én is büszke lettem volna magamra. A legutolsó idegen, akivel képes voltam kommunikációt létesíteni az a gázóra leolvasó volt, és vele is csak azért kellett „társalognom”, mert anya épp nem volt otthon, amikor a férfi morcosan kopogtatott az ajtón.

2018. február 25, csütörtök

 

Már lassan két és fél hónapja járok YangYanghoz. Az első alkalom után már sokkal megfontoltabban mondtam a magamét. Jobban figyeltem, hogy miket is formáltam kezeimmel, és miért, ezért elég lassan haladtunk a pszichodoki szerint, de engem nem zavart. Főleg az volt furcsa, hogy YangYang úgy döntött, hogy egyszerre diskurál velem és Xioajunnal, akinek nehezen, de megjegyeztem a becenevét, sőt már a rendes, születési neve is az agyamba ragadt. A magas, bohókás férfi teljesen nyugodtan teregette ki előttem az életét, míg én jelelve beszéltem az agyturkásszal, aki hosszú kérlelés után vált baráttá, és nem csak egy orvos maradt. Először furcsa volt, hogy konkrétan a pszichológusom barátja vagyok, de nem kellett hozzá sok idő mire felfogtam, hogy végre barátra leltem életem utóbbi hat éve után. Hétvégente néha-néha találkozgattunk hárman. YangYang, Dejun és én. Furcsa egy hármas voltunk mi.

Xiaojunnal közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, ahogy teltek a hetek, hónapok. Ő közeledett felém inkább, de mi tagadás, nem löktem el. Nem tudtam. Titkon éreztem, hogy kezdek vonzódni a férfihoz. A férfihoz, aki ahogy telt az idő, egyre helyesebbé és helyesebbé vált szememben. Nem is értettem, hogyan érezhetem ezt. Furcsa volt, hogy nem fájdalmas szerelem, gyász van a szívemben, hanem inkább öröm, és meleg szeretet. És nem édesanyám irányába.

Suhoról sem feledkeztem meg az idő alatt. Ahogy addig se, akkor is minden péntekem a temetőben, a sírja előtt töltöttem a kis, egyre kényelmetlenebbé, megtépázottabbá vált padon. Minden héten elmesélem neki gondolatban, hogy mi történt velem mióta utoljára regéltem volna neki. Ahogy Yang-ah és Xiaojun-sshi megjelentek az életemben úgy feledkeztem el arról, hogy a nap minden egyes, átkozott másodpercében JoonMyeont hiányoljam. Gondolataim nagy részét Jun-sshi töltötte ki.

Amikor hétvégén nem értek rá, akkor is az idősebb férfit hiányoltam jobban. Tisztán láttam magam előtt szinte tökéletes lényét. Meseszerű, helyes arcát, mely oly egzotikus volt, hogy elmémből kiverni se lehetett volna. Kecsesen ívelt, hosszúkás, mégis gömbölyded, puha orra, telt, cseresznye vörös ajkai, kifogástalan szemöldökei, és kisebb, nagyobb univerzumokat magába foglaló csodálatos szembogarai, amikben szívesen mélyültem el a nap bármely pillanatában, akár egy teljes órán, napon át, meg nem unva azt. Különleges, gyönyörű sötétbarna hajkoronája oly puhának tűnt, akár egy égen úszkáló felhő.

Mikor egy kedd, vagy egy csütörtök alkalmával újból láthattam, mintha egy hatalmas szikla gördült volna le itt ragadt lelkemről. Már szinte vártam a találkozókat és nem irtóztam attól, hogy megjelenjek az irodában.

Az emberektől való undorodásomról is szó esett a találkozások alkalmával, és nem is tudtam, hogy, de sikerült lassan ezt is legyőznöm. Nagyon hálás voltam az életembe újonnan belépő két férfinak, hogy ennyit sikerült változnom ilyen rövid idő alatt. És jó értelemben változtam. Még édesanyámmal is többet kommunikáltam, mint előtte, de még nem árultam el neki, hogy JoonMyeon pontosan min ment keresztül.

 

2018. június 17, vasárnap

 

Hat és fél év után az első randim. Az első, amit jobban élveztem, mint előtte bármi mást. Jun-ah kitett magáért. Olyan randevúra vitt, amit nehéz volna elfelejtenem. Eltelt közel fél év mióta megismertem őt és YangYangot. A kapcsolatom YangYanggal baráti és páciensi maradt, míg Xiaojunnal már a barátság határát átlépve szinte rajongtunk egymásért.

Emlékszem, milyen boldog voltam, amikor elhívott végre egy randira, hogy örömömben egy-egy könnycseppecskét is ejtettem. Olyan kétségbeesett fejet vágott, mikor meglátta szememből folyó cseppeket, hogy azt feledni nem lehetett. Aranyos volt, sőt, a legaranyosabb, ahogy kérdezgette, hogy miért sírok. Jelelve közöltem vele, hogy nem szomorúságomban sírok. Mióta először találkoztunk elkezdett megtanulni jelnyelven, mostanra már olyan gyorsan tudta mozgatni kezét, hogy azt követni is nehéz volt.

Imádtam a különleges találkozás minden egyes percét. Elvitt sétálni a hegyekbe, ami nem volt ellenemre, hiszen kevés ember volt ott, és a szabad levegőn lehettünk. Az a nap kifejezetten szép volt és az idő sem volt rossz. Nem volt forróság, de hideg sem. Piknikeztünk egy aranyos kis tisztáson, majd visszaindultunk, ugyanis az út igen hosszú volt haza. Többet tudtam meg róla aznap, mint az előtte eltelt fél évben, mégis jó érzés volt vele lenni. Olyasmit éreztem, mint JoonMyeonnal, csak Ő nem a már rég elhunyt barátom, hanem Jun-ah volt.

Az utat Xiaojun autójával tettük meg oda és vissza is. Nagyobb biztonságban éreztem magam vele egy járműben, mint az édesanyámmal. Amíg ő vezetett, addig én az anyós ülésen ülve bámészkodtam kifelé. Figyelemmel kísértem minden kisebb, nagyobb fát, bokrot. Mikor már az utcánkra kanyarodtunk, akkor hirtelen lehúzódott a vezető ülésen helyet foglaló férfi.

 – JinAe – szólított meg gyengéd, nyugodt hangjával. – Tudod, gondolkoztam az út alatt. – Én is. Én is, Xiaojun. Talán mélyebbre is merültem volna a sok ábrándban, ha nem rántasz ki onnan. – Szeretném, hogy később beszélj majd hozzám, JinAe. – Nem kért. Céltudatosan jelentette ki, hogy mit szeretne elérni. Félve bár, de bólintottam. Az út alatt többször ötleteltem arról, hogy vajon mikor fog megkérni, hogy szólaljak meg, vajon mennyire lesz erőszakos ezzel kapcsolatban? Egyre több és több kérdés merült fel bennem, amikre választ nem kaptam. Kitől kaptam volna? Hisz Jun-ah nem hallotta a gondolataimat. – Nem azonnal, ne ijedj meg. Várok én napokat, heteket, hónapokat, akár éveket is, hogy végre hallhassam hangodat.

Hiába volt csak az első randink, mindketten tudtuk, hogy fölösleges lenne várakozni. Xiaojun még a tisztáson kérdezte meg, hogy lennék-e a barátnője. Egyáltalán nem számítottam olyan szép kérdésre, mégis megtette.

Talán elmondhatom, hogy vágytam a románcra, arra, hogy újra vonzódjak valakihez, egy olyan emberhez, aki nem a föld alatt, egy lassacskán korhadó fakoporsóba zárva ragadt. Szerelemre vágytam, amit több mint hat éve elvesztettem. Szenvedélyt, egy meghatározó pontot kívántam magamnak minden szülinapomon, amikor a gyertyákat elfújtam, amikor egy hullócsillag röppent el a végtelen ég síknak tűnő területén. Az újévi fogadalmam mindig az volt, hogy ebben az évben rálelek arra, akit a sors nekem rendelt. Hittem a sorsban. Számomra ez volt a legjobb, ami mögé bújhattam. Hittem abban, hogy nem véletlenül jött nekem aznap Jun-ah. Hittem, hogy édesanyám nem véletlenül választotta YangYangot pszichológusomnak.

2020. december 24, csütörtök

 

Mennyi minden változott. Eltelt több, mint két év az első találkozásunk óta. Két hosszú év. Nagyon sok minden történt. Xiaojunnal egyre közelebb kerültünk egymáshoz, pedig már így is szinte egymáshoz voltunk nőve. Vele nevettem hat év után először. Vele mosolyogtam igazából újra. Ő segített megnyílnom több ember felé. YangYang keze is benne volt az utóbbiban, mégis hatalmas előrelépés volt. Nagyobb, mint amire két évvel ezelőtt számítottam.

Ha már YangYang, akkor igazából az ő érdeme szinte minden. Az ő ötlete volt minden. Az is a terápiámhoz tartozott – erről csak később informált –, hogy Jun-ah jelen volt majdnem minden találkozásunkkor, és be kell valljam, segített, hogy ott volt. Az elején nagyon is feszélyezett, hogy ott volt, ezért még akkor megkértem YangYangot, hogy ha ő ott van, akkor mindketten használjunk jelnyelvet. Ez ment pár alkalom erejéig, aztán a pszichológus észrevétlenül egyre többet beszélt, ahelyett, hogy jelelt volna, így végül teljesen fesztelenül folytattam a kommunikációt kezeimmel, míg ő hangokat hallatva adta tudtomra, amit akart. És mivel egy idő után Xiaojunnal is közelebb kerültünk egymáshoz, egyáltalán nem zavart. Azt is megtudtam, hogy Jun nagyon küzdött a jelnyelv megtanulásával, de idézve legjobb barátja szavait „értem megérte”.

Drága YangYang nem csak ezeket intézte, de kezdetekben azért szegődött barátommá, mert úgy érezte, hogy nekem nem éppen a szakemberre, hanem a jó társaságra van szükségem. Igaz, mikor ezt elárulta, kicsit haragudtam rá, de végül csak megértettem, hisz akkor még nem álltunk ilyen közel egymáshoz, mint most. Még ha akkor csak kötelezettségből közeledett felém, úgy érzem, megérte. Teljesen megérte, és hatalmas köszönettel tartozom neki azért, mert neki köszönhetően kerültünk egyre közelebb Junnal.

Természetesen ezeken kívül még csomó pszichológiai információkkal árasztott el, de mivel nem értettem a szakszavakat, így az a rész szinte teljesen ki is esett, annyi biztos, hogy pozitív dolgokat mondott. Legalábbis ajánlom neki, hogy ne negatívakat mondjon, mert megjárja.

Legjobb barátom, YangYang tanácsára belekezdtem egy olyan karrierbe nagyjából egy éve, amit egy „néma”, mint én, korlátozások nélkül végezhet. Írtam. Túlnyomórészt regényeket. El se hitték, hogy kevesebb, mint egy hónap alatt megírtam az első regényem. Igaz, utána hetekig javítgattam, majd benyújtottam egy olyan kiadónak, amelyik a legszimpatikusabbnak tűnt. El se hittem, amikor válaszoltak a levelemre, ami a válaszban állt arra még nem voltam felkészülve. Szerettek volna szerződést kötni velem, természetesen közölve azt is, hogy például még min kell javítanom az írásomban, de ha megkötöm, akkor segítséget kapok magam mellé. Ekkor megfutamodtam egy kicsit, nem akartam elfogadni, de végül mégis hosszas őrlődés után beleegyeztem. A döntésre jutásban sokat segédkezett életem három legfontosabb embere. Anya, Xiaojun és YangYang.

Az első regényt követte a második, nem sokkal később a harmadik, majd a negyedik. Az ötödik nemrégiben készült el. A kiadó megsürgetett mindenkit, aki a csapatomban dolgozott. Külön csapat foglalkozott csak az én könyveimmel. Amikor először meghallottam, nem akartam, de végül csak elfogadtam ezt is. Mostanra már jóban vagyok minden taggal. Rengeteget segítettek. Egyre felkapottabbak lettek az általam írt könyvek, aminek talán a kiadó, anya és a két férfi jobban örvendtek, mint én. Nem akartam híres lenni, mégis sikerült. A kiadó céggel úgy egyeztünk meg, hogy fele bevétel az enyém, a másik az övék. Nekem mindegy volt, hogy mennyit kapok érte. Nem a pénzért írtam. Az íráson kívül kertészkedtem.

Xiaojunnal együtt éltünk alig két és fél hónapja. Nem akartam anyát egyedül hagyni abban a nagy lakásban, de szinte úgy parancsolt ki onnan, amikor felvetettem, mint aki erre a pillanatra várt már húsz éve. Úgy voltam vele, hogy kicsit korán költöztünk össze, és ez majd meg fog látszódni a kapcsolatunkon, de egyelőre még nem történt semmi. Azon szoktuk felkapni a vizet, hogy aznap ki főzzön, vagy hasonlók, de eddig nem nagyon volt nagy konfliktusunk, amit ne tudtunk volna megoldani. Mivel én itthon voltam napközben így általában én főztem, de még nem vagyok egy hatalmas konyhatündér, sose voltam. Sőt, mielőtt összeköltöztünk a konyhát ritkábban látogattam, mint azt bárki gondolná. Ha talán kétheti egyszer megfordultam ott. Most pedig lassan több időt töltök ott, mint esetleg a növényekkel.

Nem akartunk Szöulban maradni Xiaojunnal, mert mindkettőnk túlságosan is fullasztónak találta. Egyre több ember élt ott is, így inkább úgy döntöttünk, hogy Szöulhoz közel egy kisebb városkában keresünk házat magunknak. Az is kikötés volt, hogy kertes ház legyen, hatalmas kerttel. Nagyok voltak az elvárásaink, mégis megtaláltuk a tökéletes házat, aminek mai napig rajongok a kertjéért. Az előző tulajdonosa kertész volt, ami meg is látszott a zöld területen az épület körül. Maga az építmény nagyon aranyos volt. Két emeletes, három hálószobával, egy dolgozószobával, két fürdőszobával, egy külön mellékhelységgel, hatalmas nappalival, modern, jól felszerelt konyhával és egy normálméretű étkezővel, pontosan megfelelt minden kritériumunknak. Hogy volt pénzünk erre a megdöbbentően óriási házra? Xiaojun kávézója igen jól tejelt, míg nekem az írásból jött össze hamar annyi pénzem, hogy közösen, felezve az árat megtudtuk vásárolni a telket.

A kisvárosi élet hamar megtetszett. Igaz, nem volt több tíz pláza, de az a kettő, ami volt, minden olyan üzleteknek helyet adott ahova járni szoktunk. Csak ebben a városban fog nyílni két kávézó Xiao&Kim’s Coffee név alatt. Hiába ellenkeztem, amikor felvetette a név ötletet; a Szöulban lévőnek is megváltoztatta már a nevét erre. Elképedtem, amikor ezt mondta, mert valahogy előtte nem sikerült erről informálnia. Végül ráhagytam, hisz az ő üzlete, mégis melengette szívemet, hogy kettőnk vezetéknevét kapta az üzletlánc.

Ma van szenteste. Vártuk már mindannyian a karácsonyt. YangYang és anya átjöttek hozzánk, mivel úgy döntöttünk párommal, hogy itthon ünnepeljük majd a karácsonyt. Hát, így is lett. Reggel korán keltünk mindketten. Míg én a konyhában nekiálltam főzőcskézni, hogy ebédidőre legyen valami az asztalon, addig Jun-ah elkezdte feldíszíteni a házat. Míg a leves főtt, addig gyúrtam mézeskalács tésztát, mivel annak kellett egy kevés idő a hűtőben, addig foglalkoztam a két különböző köret kifőzésével. Meg akartam várni a tészta szaggatással a túlbuzgó, a mai napon extra vidám kedvesemet. Éppen végeztem a köretekkel, és mentem ránézni arra a levesre, amiről megállapítottam, hogy kell neki még egy jó fél óra, negyvenöt perc, amikor két hatalmas, erős kezet éreztem meg hasam előtt, majd egy erős mellkas nyomódott hátamhoz. Jun-ah az. Egyik kezemmel a levest kevertem meg egy kicsit, míg másikkal Xiaojun karjaira helyeztem az enyémet. Aprót simítottam kézfején, mikor megszólalt.

 – Mi készül, asszony? – kérdezte mókásan, mire ellöktem magam mögül, s felé fordulva kezdtem jelelni neki.

– Mi az, hogy asszony?! Hogy mered? És még én akartalak megvárni a mézeskaláccsal!

– Naaaa… Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. – Duzzogva néztem fel rá, szemeibe mélyülve. – Aigoo. Jagiya~ – húzta el. – Hol is az a mézeskalács? – kérdezte gyermekies mosollyal. Esküszöm, hogy olyan érzésem volt, mintha nem is a tőlem idősebb párommal lettem volna, hanem a majdnem öt éves – nem létező – fiammal. Nem bírtam ellenállni a kifogástalan mosolyának, személyének, így előkaptam a hűtőből azt a tésztát, majd elfeleztem, s az egyik felet nyújtottam ki neki a fadeszkán. Ő elővette a formákat, amiket még múlt héten vettünk. Tudtam én, hogy jól fog az jönni nemsokára. Elkezdte kiszaggatni a tésztát, így hagytam, hogy mellettem szórakozzon, amíg én a levest figyeltem, illetve összedobtam egy salátát. Hamarabb elkészült a szaggatással, így a már előmelegített sütőbe be is tettük sülni az első adagot.

 

Kora délután, olyan kettő óra felé már mindennel elkészültünk és már csak át kellett öltöznünk, majd úgy várni a vendégeket. Én egy mélybordó kötött pulóvert, fekete fodros, térdig érő szoknyát, vastag, bordó-fekete térdzoknit és egy pár centis, fekete magassarkút viseltem. Xiaojun kitett magáért a fekete vászon nadrágjával, ugyanolyan mély bordó ingével, mint az én felsőm, a térdzoknimhoz hasonló nyakkendőjével és fekete, laza zakójával, illetve fekete lakk cipőjével, amikkel még jobban magába bolondított.

A két várt személy időben érkezett. Mivel ebédre hívtuk át őket, ezért már a megterített asztal várta őket a hatfős étkező asztalnál. Az asztalfőn Jun-ah foglalt helyet, míg anya és YangYang egymással szemben. Én a párommal szemben ültem le, majd nekiláttunk a levesnek. Mindenki agyon dicsérte az ételt, mikor is kimentem a konyhába a másodikért, Xiaojun jött utánam, és segített vinni a különböző fogásokat. A másodikat is elfogyasztottuk, miután én felajánlottam a süteményt, de már mindenki tele volt, így kicsit későbbre hagytuk az édességet.

A már napok óta feldíszített fa köré ültünk mind a négyen. A fát néztük és közben beszélgettünk az elmúlt két évről. Élveztük a délutánt, majd olyan öt óra környékén ajándékoztunk. Mindenki örült minden ajándéknak, amit kapott. De mégis inkább egymás társaságának örültünk. Mióta Junnal ide költöztünk ritkábban tudunk YangYanggal és anyával találkozni. Mikor menniük kellett már haza, akkor volt körülbelül este hat. Hosszú, meleg öleléssel búcsúztam édesanyámtól, akit YangYang követett.

---

Este volt már. Elmúlt már kilenc óra is, mikor odaértünk a temetőbe. Szöulhoz közeli területre temettük Suhot. Már régen nem jártam itt, ezért is döntöttünk úgy Xiaojunnal, hogy elmegyünk meglátogatni őt. A sírok között bolyongtunk egy kicsit, mire odaértünk az övéhez. A rövid út alatt szomorúan konstatáltam, hogy milyen kevés emlékhelyen volt friss virág, égő gyertya. Már felkészülten érkeztünk, így a régi, elszáradt virágcsokor helyére az újonnan hozott, hófehér krizantém csokrot raktam a műanyag vázába, miután Jun-ah visszatért a kicserélt vízzel teli műanyaggal.

Elővettem a kabátom zsebéből a bordó gyertyát, és azt letéve a sírra halásztam elő a gyufásdobozt. Meggyújtottam a kanócot, ami a sötétség után leírhatatlanul fényesnek tűnt. Mintha megvilágította volna JoonMyeon sírhelyét. De csak az övét. Tudtam, hogy már nem őt szeretem, de azt is tudtam, hogy örökké az életem egy hosszú, fontos részéhez fog tartozni, így soha nem feledem majd őt, hiába vagyok már Dejun mellett. Ahogy figyeltem az apró láng mozgását, úgy vettem észre azt is, hogy a fenséges, fényt árasztó hold előbújt a felhők mögül, így bevilágítva a teret. Szinte csak az a felhő úszott a levegőben, amely nemrég még a holdat takarta, de az is hamar eloszlott, így látni engedte az elbűvölő csillagokat. Xiaojunnal együtt kémleltük a szemet gyönyörködtető éjnek szépségét. Megböktem az oldalát, majd fejemmel intettem az apró, eléggé megviselt pad felé. Leültünk rá. Míg ő az eget leste, addig én a lángra tereltem újból tekintetem; sokkal nyugodtabb volt a hangulat, hogy a hold is világított. 

 

Képzeld Suho, összeköltöztünk Junnal. Sokat meséltem már neked róla! Remélem, látod odafentről, hogy már nem sírok annyit. Sokat mosolygok. Egyre többet. Próbálok túllépni rajtad, de felejteni nem akarlak. Sokáig voltál a szememben te magad az univerzum, szinte te voltál a világom. Már mióta vagy ott fent! Vannak barátaid? Találkoztál a családoddal? Remélem igen, hisz a hiányukba majd’ belerokkantál, amikor akaratlanul, de ezen a földön hagytak, egyedül.

Rég láttam Dongkyut. Ugye ő is ott van veled? Vitáztok még? Hiányzol. Jobban, mint gondolnád. Ha Xiaojun mellettem van, nem gondolok már rád annyit, mégis élsz az emlékeimben. Kérlek, add áldásod ránk! Szeretem őt. Ő is szeret engem. De nem gondolnád, hogy ez az első kapcsolata, nem? Vagy csak én gondolom így? Olyan aranyos néha, főleg, amikor új kávé ízt próbál kotyvasztani a konyhában. Az már mellékes, hogy nekem kell utána felszedni a mocskot, amit otthagyott. Néha tényleg olyan érzésem van, mintha a gyerekem lenne és nem a párom. Remélem, nem haragszol, amiért téged elhanyagoltalak egy kicsit. Mostantól minden második héten jövök hozzád, rendben? Mindenről részletesen beszámolok, hogy mi történt! Szerettelek, Kim JoonMyeon, de Dejun elfoglalta a szívemet. Nem is értem, hogy miért van még velem, pedig még egyszer sem szólaltam meg a több, mint két év alatt. Viszont, mára van egy meglepetésem neki. Nem tudom, hogy látod-e a gondolataim, de ne áruld el neki, mire készülök, jó? Viszlát, JoonMyeon!

Gondolataimban meséltem neki, mint ahogy eddig is, viszont ez volt az első alkalom, hogy Junt is magammal hoztam. A férfi meg sem szólalt, mióta elhívtam magammal ide. Most ő volt olyan némaságban, mint én már lassan nyolc és fél éve. Hiába voltam már meg azzal, ami általában sokkal tovább tart, most már bennem volt az is, hogy fáradt voltam. Korán keltünk Junnal, a főzés, a vendégek mind kifárasztottak. Általában nem ilyen mozgalmasak a napjaim, ezért furcsa volt ez a pörgősebb rutin.

– Tudod, JinAe olyan, akár egy angyal. Bár, szerintem ezzel már talán tisztában voltál te is. – Zavartan kezdett el beszélni, miközben már ő is JoonMyeon sírjára meredt. – Nem tudom, még elképzelni sem, hogy milyen borzalmakon kellett keresztül menned, míg életben voltál. JinAe azóta nem beszél. Egy szót sem ejtett ki azokon a formás, pufi ajkain, pedig már mióta várok. Még két éve elárulta, hogy mit tettek veled. Megértettem, hogy miért nem beszél, az már inkább csak furcsa volt, hogy mennyi ideig bírta tartani magát, de nézz rá, hisz még most se beszél. Ezek ellenére teljes életet él. Próbáltam segíteni neki, hogy ez sikerülhessen. Elképzelni sem tudnád, milyen hamar befutott, mint író. Gyönyörű, megragadó regényeket ír azokkal a kicsi, de aranyos kezecskéivel. Sokszor úgy veri azt a szegény billentyűzetet, hogy azt hallgatni fájdalmas, nemhogy még az eszköz helyébe képzeljem magam. Tudod, hiányzol neki. Látom rajta, még ha nem is mondja, látni lehet. Hiába telt már el majdnem egy évtized, még mindig veszettül hiányol téged. Abban is biztos vagyok, hogy a mai napig szeret, csak talán már nem olyan intenzíven, mint anno. De nem ezért vagyok itt. Ha már elhozott a nő, akit vélhetően mindketten istenesen szeretünk, akkor szeretnék engedélyt kérni. Mivel az édesapja már veled van odafent, így hozzá is szólnék, ha a közelben van… – mély levegőt vett és folytatta. – Kedves apuka, kedves JoonMyeon, szeretnék engedélyt kérni arra, hogy együtt lehessek vele. Tudják, nagyon szeretem. A szívemben ő az egyetlen nő, aki létezik, természetesen kivéve édesanyámat, de ő az egyetlen. Olyan mélyre ásta magát, hogy nélküle megvesznék. Ha nem láthatnám nap, mint nap, már biztosan a sárgaházban kezelnének, és nem szabadon sétálnék az ő oldalán, védve őt attól is, amitől talán nem kéne. Huh… Megkaphatom azt a feladatot, a megtiszteltetést, hogy vigyázhassak rá, szerethessem, ölelhessem, csókolhassam, élhessem vele, mellette a hátralévő napjaimat? – kérdezte magabiztosan, miközben egyik karját átvetette hátam mögött a pad háttámláján. Meghatódtam a monológja alatt, már az is jól esett, hogy beszélt hozzá. Tudtam, hogy nem hallhatta, de mégis olyan jó érzés volt; éreztem Junon, hogy nem azért csinálta, mert így érezte szükségesnek, hanem azért, mert így érezte helyesnek. Jól esett, hogy így fogta fel, mármint egyáltalán nem muszájból tette. Én már rég nem a sírt néztem, hanem őt, mesebeli valóját, a tündéreket megszégyenítő auráját. Ő is rám emelte tekintetét melyben könnyek csillogtak, nem értettem, miért. Felemeltem kezemet, s megérintettem arcát. Szeméből legördülő cseppeket próbáltam szinte azonnal letörölni ujjammal, hogy esélyük se legyen végigfolyni azon az ellenállhatatlan, varázslatos orcán. 

Mikor könnyei elapadtak, egyszerre kaptuk fejünket a temető melletti, a JoonMyeon sírhelye mögötti rengeteg felé, ahonnan egy apró róka bújt elő. Kicsit közeledett felénk, majd a sírkertet körülvevő kerítés előtt megállt. Nem éreztem veszélyben magam, mert magam mellett tudtam Xiaojunt, de nem sugárzott az állat fenyegető energiákat. Folyamatosan minket kémlelt, míg mi szintén őt néztük kicsit közelebb húzódva egymáshoz. Az állat egy bólintáshoz hasonló mozdulatot hajtott végre, amit én értetlenül, a párom pedig mosolyogva figyelt. Miért volt olyan érzésem, mintha JoonMyeon küldte volna a rókát, hogy átadja üzenetét? Furcsa elgondolás, de annál inkább éreztem biztosabbnak. Talán hallotta volna Jun-ah beszédét? Remélem, jó véleménnyel van az én angyalom felől, hiszen oly sok mindent tett már értem.  

 Még mielőtt bármit átgondoltam volna, még mielőtt mélyebben belegondoltam volna, hogy mire készülök, inkább cselekedtem.

 – Szeretlek, Xiao Dejun! – ejtettem ki ezt a gyönyörű jelentéssel bíró – eleve lélegzetelállító – szót ajkaimon. Vékony, alig hallható hangon mondtam, de a mellettem ülő így is rám kapta tekintetét. 

– T-te… Te most- – nézett rám meglepett tekintettel. – Én is szeretlek, JinAe-yah! – Amint az összes betű kijött párnái közül, közelebb hajolt hozzám, s ajkaimra tapadt. Szánk szinkronban mozgott; szenvedélyesen, mégsem erősen, hanem lágyan mélyítette el nyelvével. Leírhatatlanul kellemes volt a szerelmemmel csókolózni a hidegben, a padon ülve, amihez már megannyi kisebb emlék kötött. Egyik karja derekamnál, míg másik tarkómnál fogva vont magához közelebb. Már majdnem rajta feküdtem, mikor elváltunk egymástól, és szuszogva néztünk egymás szemébe.  

 – Köszönöm, JinAe, hogy közel nyolc év után nekem ajándékoztad az első szavaidat! – Lélektükreimbe meresztette az ő utánozhatatlanul impozáns szemeit. Tekintete áthatóbb volt, mint bármikor máskor. Arcán hatalmas mosoly terült el, ami gyengéd görbületre késztette ajkaim. Különleges érzés volt újra megszólalni. Kapart a torkom, sőt szinte már fájt is, de megérte. Megérte, mert ennyi szeretetet még sosem sugárzott magából Jun-ah. Tükreiben felfedeztem még a meglepettség, a mérhetetlen büszkeséget, az elérzékenyültséget, amire leginkább szemének enyhe könnyesedéséből következtettem. 

 

JoonMyeon, sajnálom, nem bírtam tovább. Röstellem, hogy egyedül hagytalak a szótlansággal, de… de most szabadabbnak érzem magam. Most, hogy már nem tartom neked tett ígéretem, visszamerjek még jönni ide? Fájt, hogy az utolsó hozzád kötő dologtól is megváltam, de ne feledd, szeretlek!

 

– Ilyet ne köszönj meg, Jun-ah – eresztettem szabadon halk hangom. Rekedtesnek hallatszódhatott még, ahogy beszéltem. Megéreztem, hogy már majd’ egy évtizede meg sem szólaltam. Furcsa volt. Egyáltalán nem ehhez voltam hozzászokva, nem éreztem olyan magabiztosnak magam így, hogy már hangokat hallatva kommunikáltam és nem jeleléssel. 

  – De, megköszönöm. Sőt, mostantól minden szavad után elmondom, hogy köszönöm és, hogy milyen büszke vagyok rád. Olyan régóta burkolóztál némaságba, bújtál a jelelés mögé, most végre legyőztél mindent, és hallhatom azt a csodás hangod. Igaz, még a beszédeden érződik, hogy nehezen ejtesz ki szavakat, de ez olyan aranyos. – Hosszú, puha ujjaival állam alá nyúlt, majd úgy emelte fel időközben zavaromban lehajtott fejem, és úgy érte el, hogy újra egymásba fonódjon tekintetünk. – Oh, te még itt vagy? – nézett el mellettem, amit követtem. Láttam, hogy a róka még ott van, sőt közelebb lopózott a kerítéshez. – Nem kell ám ennyire kíváncsiskodni! – dorgálta meg játékosan az állatot. Fura hangokat, mégis fajához illőeket adott ki, amin kuncognom kellett egy aprót. Felnevettem, amikor Xiaojun “belement” a játékába és próbált hasonló hangokat hallatva kommunikálni szerencsétlen állattal. Mindketten értelmes, komoly fejet vágva beszéltek rókául. Újabb információt tudtam meg Junról, beszél a rókákkal, legalábbis biztosan megérteti magát velük. – Na, eredj vissza az erdőbe! Biztos, van családod, már várnak rád! – mondta a vörös bundásnak, aki aprót mozdítva fején fordított nekünk azonnal hátat, és rohant vissza az erdő sűrűjébe. Hihetetlen. Nem hittem a szememnek, majd’ ki is dülledtek azok a helyükről, úgy lestem a róka után. 

– Aranyos. Mint te! – hasonlított elgondolkozva a négylábúhoz, aki nemrég futott el. 

– Ez bók volt? – kérdeztem incselkedve, de visszaváltottam jelelésre, mert még kényelmetlen volt beszélnem. 

– Nem, éppen egy borzalmas tulajdonságod emeltem ki. – Összeráncolva a szemöldököm néztem fel a férfira, aki oly komolysággal mondta, hogy el is hittem, hogy ezt gondolja. Bár, én kifejezetten imádtam, amikor zabálnivaló volt, olyan akár egy cukorbomba, édes. A csalódottság kirajzolódhatott arcomon is, mivel hamar váltott hangnemén. – Na~ – nyújtotta el. Nem néztem rá, végig a talajt elemeztem. – Yah! – Újból kedvesen, lágyan szólt, de tekintetem továbbra is a földet vizsgálta. – Jagiya, nézz rám. – Hevesen, nemlegesen ráztam meg a fejem. – Aigoo… – hallottam ruhája anyagának súrlódását, ebből arra következtettem, hogy mozgolódott. Két pár cipő helyett két hatalmas kezet láttam meg magam előtt. Egyik közeledett az én jobbom felé, majd megragadta azt. Végigvezettem a kar mentén tekintetem, végül azokban a gyönyörű szemekbe meredve végeztem. Meleg, sötét, barátságos barna íriszei megolvasztották már fagyoskodó végtagjaim. Éreztem, ahogy forró vérem újult erővel száguld végig a testemben szerteágazó erekben. Szívem hevesebben vert, ahogy azt a mélyről áradó szeretet leolvastam arcáról. A tekintete égette bőröm, ahol épp legeltette szemeit. Végül szólásra nyitotta azokat a pufi, vörös, bár már egyre lilásodó, szépen vágott ajkait. – Ne haragudj. Nem gondoltam komolyan. Most is. Aranyos vagy, mint szinte mindig. Képzeld, imádom, amikor ilyen kis cukorfalat vagy. Tudod miért? – értetlenül ráztam meg fejem. Elmosolyodott. – Mert szeretlek. Nem tudok neked ellenállni, érted? Gyönyörű, elragadó és szuper cuki vagy. Nem lehet nem szeretni téged. Lehetetlen. Elég rád nézni, hogy megmondhassa bárki, hogy szívélyes, kedves nő vagy. Kivéve akkor, amikor éppen írsz. Nem szívesen lennék a billentyűzet helyében. Remélem, nem engem képzelsz oda, amikor úgy gépelsz rajta, mintha összetörni szeretnéd. – Felnevettem. Sikerült felvidítania és elterelnie a gondolataim a pár perccel ezelőttiekről. Míg beszélt folyamatosan kacsómat markolgatta, de nem szorított rá erősen, épphogy csak hozzáért.  

– Nem akarlak félbeszakítani, de nem érzem úgy, hogy a kezem talán egy stresszlabda lenne. – Megint beszéltem, mert kezemet elhúzni nem akartam.

– Omo! Ne haragudj, Pici! – kiáltott fel félve, majd azonnal elrántotta óriási mancsait. 

– Azt egy szóval nem mondtam, hogy zavart volna. – Nehéz volt megformálnom a szavakat, és már fáradt is voltam, így elképzelhető volt, hogy néhány helyen összefolyt. Kezéért nyúltam, majd felhúztam a guggoló helyzetéből, majd karjára markolva álltam fel én is. Zsebembe húztam jéghideg végtagját, próbáltam újból melegséget adni a majdnem lefagyott maroknak. – Menjünk haza, Jun-ah! – pillantottam rá, majd válaszát meg sem várva indultam el ki a sírkertből, miközben rángattam magam után. 

– Jól van, JinAe-yah. – Egyetértett az előbbi, akaratos kijelentésemmel, és már magától jött utánam, nem kell húznom magam után. – Atyám, de fura, hogy hallom a hangod… – mélázott el a férfi, míg épp az autó felé tartottunk. 

– Nekem is furcsa, hogy nem jelelek. 

– Oh, hidd el, erre egyáltalán nem számítottam. Talán ez volt életem egyik legjobb szentestéje azzal, akit teljes szívemből szeretek. 

– T-te… Aish, és még ne olvadjak el ezek után… Mi vagyok én? Több ezer éves, alig kiolvasztható jégtömb? – kérdeztem szarkasztikusan, próbálva leplezni zavaromat. 

– Ugyan. Ha nem lennél kiolvasztható, akkor most nem beszélnél – pimaszkodott. – Áh, olyan hihetetlen, hogy beszélünk. – Rákaptam a tekintetem és érdeklődve méregettem. – Mármint, már hozzászoktam, hogy jelelsz, néha én visszajelelek, de most… Nem is tudom, még szokatlan. Főleg, hogy én már úgy ismertelek meg, hogy nem beszéltél.

– Ne hánytorgassuk ezt a szörnyű múltat. – Félbe szakítottam, mert nem akartam emlékezni. Nem akartam emlékezni, hogy milyen borzalmas jellem voltam akkor. Nem is értem, hogy hogy keltettem fel a figyelmét. Olyan értelmetlennek tűnt, mint gimnáziumban a matek órák nagy része. Mikor fogok én tételeket használni az életemben? Soha, kivéve, ha matematikusnak készülök… De akkor is? Ki az, aki matematikus lenne? Sose értettem azokat, akik felfogták, hogy a matek – nálam a „sors átka” –, tanórákon miről is hadovál szerencsétlen tanár. – Elméláztál – kiszakított a gondolatmenetemből. Csak helyeslően bólintottam, majd várakozóan néztem rá, mikor megálltunk a kocsi előtt. Érezte, hogy mit sugallok felé gondolatban, így végre kinyitotta a jármű ajtaját. 

– Félelmetes, hogy beszélek. 

– Egy kicsit tényleg az, de leginkább amiatt, hogy most elég sokat is tetted. Nem baj, majd visszaszoktatlak a beszédhez – húzta pajkos mosolyra ajkait. – Istenem, még te se tudod megmondani, mennyire szeretem őt, de egy biztos, mégpedig jobban, mint eddig bárki ezen a földön valakit. Jobban szeretlek, mint a saját életem, sőt, jobban, akár bármit. Te mindenek fölött állsz, JinAe-yah. A szerelem, a vágy, a mérhetetlen mennyiségű tisztelet, büszkeség, amit irántad érzek képes akár elvenni az eszemet – mondta, majd még mielőtt beszállhattam volna az autóba, párnáit újból enyémek ellen küldte a harcba. Ahogy szánk szinte egyszerre mozgott, ahogy küzdöttem a domináns szerepért, éreztem a szenvedélyt, melyet kettőnk ajkának szikrázó párbaja szított. Kezével derekamat ölelte körbe, s lassan neki döntött a jármű oldalának. Tartott a karjával, így nem kellett aggódnom azon, hogy csókjának hevességétől, az epekedéstől, amit kegyetlenül éreztetett velem elveszítsem az erőm, amit inkább a csókba, mintsem a lábamon állásba fektettem. 

– Szeretlek, Dejun! – váltam el annyi időre isteni párnáitól, hogy kimondhassam ezt.  

– Szeretlek, JinAe! – viszonozta, de már azonnal vissza is tapadt ajkaimra.  

 

Tudtam, hogy igazat mond. Tudtam, hogy hihetek neki. Éreztem. Éreztem a köteléket, az elszakíthatatlan láncot, ami összekötötte lelkünk. Az edzett acél, mely erősen tartott nála, ez a fém, mi úgy rántott vissza állandóan, hogy szívem, lelkem mindig az övébe csavarodott. Esélytelen volt menekülni előle, de nem is akartam. Úgy gondoltam, hogy a sors köt össze minket, méghozzá ily hatalmas erővel. Ha el is akarnánk hagyni a másikat, ez a lánc újból egymás útjába sodorna minket. Az élet kegyetlen, rövid, de míg élvezzük azt, és azzal vagyunk, akit, akiket szeretünk, akkor csodás, élvezetes.        

2021. május 12., szerda

 

Gom a lábam mellett feküdve lihegett a kimerültségtől. Az utóbbi fél órában, míg én a naplóm legfontosabb napjainak jegyzeteit olvastam, addig ő minden kutyával játszott egy keveset. Míg gondolatban a múltat láttam magam előtt, addig a jelenben folyamatosan szemmel tartottam a négylábú energiabombát. Nem akartam, hogy bajt keverjen a sok erőszakosabb, akaratosabb kutya között. Sose hittem volna, hogy a naplómba ilyen részletesen írtam pár napot. 

Bár, most jól jött, hogy már akkor ilyen bőszavúan írtam le ezeket, mert mára talán a felét elfelejtettem. A mostani projektemhez tökéletes. Már Xiaojunnal is megvitattuk ezt. Egy kisebb vitánk is származott ebből, de sikerült megbeszélnünk még aznap. Szerettem volna, így, több év írói munka után megírni ezt a könyvet. A történetet, ami kettőnkét írja le. Szeretném megmutatni az olvasóimnak, a világnak, hogy milyen életet éltem, hogy milyen tökéletes párt osztott mellém az élet.  

 

A háziállat felpattant az eddigi helyéről, és odafutott az újonnan érkező kutyához. Megszagolgatták egymást, majd belelendültek a játékba. Ekkor megéreztem, hogy a lábaimat már egy ideje nem mozdítottam meg, így olyan volt, mintha több száz, vagy ezer aprócska hangya rohangált volna fel-alá a végtagjaimon. Mivel jól tudtam, hogy egy kis sétálástól elmúlik, és újra visszatér a keringés a lábaimba. Fel is keltem a padról, és elindultam az egyik árnyékot nyújtó aprócska fa felé. Mikor odaértem pihentem egy kicsit a hűvösben. Épp fordultam volna vissza a vidám állatok, kuncogó felnőttek, hangoskodó gyerekek felé, mikor két kezet éreztem meg, amik hasamnál fogva tartottak az erős karok ketrecében. Orromat kényeztette a már jól megszokott, férfias, kellemes illat. Xiaojun. 

 – Szia, Jagiya – köszöntöttem boldog mosollyal, fejemet hátra, felé fordítva. Viszonozta az apró gesztust. Közelebb hajolva apró csókot adott párnáimra, amit én arra az aprócska időre is, de kiélveztem, mint minden egyes alkalommal. 

– Szervusz, Kedvesem! Hiányoztál! – mondta csukott szemmel, fejét már a vállamon pihentetve. A tekintetemmel újból Gomot kerestem, és meg is találtam. Amint meglátta gazdáját farok csóválva, száguldott felénk otthagyva a többi állatot, mikor elénk ért, boldogan simult lábunkhoz. Jun megérezte a kérését, mint eddig mindig, s lehajolva hozzá simogatta a büszke kutyust. A füleit, arcát és nyakát dögönyözte üdvözlése jeléül, amit Gom teljes beleéléssel élvezett. – Szia Gom! Ne aggódj, te is hiányoztál – gügyögött. Amikor állatokkal volt, egyfolytában előjött ez az énje. Ritkán velem is viselkedett így, de csak akkor, amikor egy kisebb konfliktus után jött oda hozzám békülni. Imádtam látni ezt a gyermekies énjét, hiába múlt már el majd’ harminc éves, megmaradt egy lélekben apró gyereknek. Megunta a kutya kényeztetését, felállt, így újból magasról nézett le rám szeretetteljes szemeivel. Gom ahogy érezte, hogy figyelmen kívül hagyjuk, úgy fordított nekünk hátat és futott vissza barátkozni. 

– Átkozottul jól áll a gyűrű a kezeden, JinAe – jelentette ki nagy görbülettel ajkain. Még mindig rettenetesen dögös volt, szinte utánozhatatlanul, felejthetetlenül nézett ki. Úgy, akár pár évvel ezelőtt, mikor először találkoztunk, kivéve pár apróbb ráncocskát, amik szeme alatt jelentek meg, de ez nem vett el semmit helyességéből. Néha elég volt csak rá néznem, hogy zavarba jöjjek, aztán még, ha beszélt is, és esetleg a csábítóan mély hangját hallatta, vagy éppen bókolt nekem. Most se volt másképp; elpirultam. Talán furcsa, hogy már több éve együtt vagyunk, de én még ilyen apróságoktól is zavarba jövök. – Viszont szívesen látnám már a másikat a kezeden – tette hozzá lágyan. Nem volt akaratos, csak közölte a véleményét. 

– Tudod, hogy- 

– Tudom. Persze, hogy tudom. – Újból átölelt hátulról, kezei pedig egyre gömbölyödő hasam fedték. – Úgyhogy... Siess babám, hogy minél előbb megtarthassuk az esküvőt! – rikkantotta derűsen Jun. Felmordultam. Lerántottam magamról karjait, és felé fordulva szembogarába meredtem. 

– Ne siettesd a fiam! – szóltam rá kiakadva. 

– Yah! Nem csak a tiéd! Én vagyok az apja a lányomnak! – reagált azonnal. 

– Jun, még csak a második hónapban vagyok, nem kell nekem, hogy most azonnal jöjjenek! 

– Jöjjenek? Többes szám? Többen vannak? Vagy félre mondtad?! Mondj már valamit! – hadarta kiguvadt szemekkel. A vizsgálat után jöttem ki Gommal kicsit gondolkozni, illetve sétáltatni őt. 

– Akkor akartam elmondani, miután hazaértünk, de sebaj. Ikreket várok Jun-ah! – közöltem vele a hírt. Egy pillanatra lefagyott, nem csinált semmit, még csak nem is pislogott.

– Azt akarod mondani, hogy egyszerre két gyerekem lesz? – kérdezte még mindig sokkban. Bólintottam válaszként, mire egy pillanat sem telt el, és már karjai között forogtam a levegőben. Ijedtem felsikkantottam, közelebb bújtam hozzá tartva magam nem hagyva, hogy véletlenül is leessek. – Hát ez nagyszerű! Két gyönyörű kislányom lesz, aki az anyjára fog majd hasonlítani. Három szépséget kell majd védenem, de megéri. Megéri, mert angyali élet lesz. Szép, szebb, talán a legszebb. – Letett a földre, ahol végre a saját lábaimon állhattam.

– Jun-ah. Még nem tudjuk a nemüket. Ami mindegy is, csak legyenek egészségesek. 

– Igen az az első. A második az, hogy lányok legyenek. – Morcosan néztem rá. – Akkor legalább az egyikük lány legyen. 

– Nem engedsz a lányból igaz? – kérdeztem pajkos mosollyal.      

– Persze hogy nem. Kell egy kishercegnő.

– Érzem, hogy ha lányt szülök, el lesz kényeztetve az apja által… – motyogtam magam elé hitetlenül. 

– Yah! Mi az, hogy az apja által? Ha fiú lenne, akkor ő az anyja által lenne elkényeztetve! 

– Ne mondj ilyet a terhes nőnek, mert talán megfojt álmodban!

– Ne bántsd a gyermekeink apját! Milyen anya az ilyen? És feleség? A feleség terhesen megölheti az apát? Hát még mit nem! 

---

Már otthon ültünk a kanapén egymás mellett. Én fejemet Xiaojun mellkasán pihentettem, míg ő a háttámlának dőlve simogatta a hasamat. Olyan volt, mintha így kommunikált volna a kicsikkel. Kezeimmel meztelen felsőtestét fedeztem fel már sokadik alkalommal, de megunhatatlan tevékenységnek számított nálam. Imádtam, hogy puha, forró bőre az enyémhez simul. Szerettem, ha a melegben nem volt rajta póló, így tekintetem szabadon legeltethettem kidolgozott hasán, mellizmain, karjain, a csábítóan kiálló kulcscsontján, a tökéletes, ajkaimat vonzó nyakának vonalán. Kedveltem az olyan pillanatokat, mint ez, mikor semmi mást nem csinálunk, csak élvezzük a másik társaságát. 

– Tudod – kezdett bele halkan, abbahagyva a simogatásom –, amint jobban megismertelek, a neved jelentése is értelmet nyert. JinAe, az igazságot, a szerelmet és kincset jelenti. Én mindhármat szeretem benned. Az igazságosztó, néha már-már félelmetes nőt. A szerelemet, ami veled oly végeláthatatlannak tűnik. A kincset, mi te magad vagy. Magad vagy a kincs, a rejtelmesség, az érték, te vagy a szerelem, ami szívemben lakozik, te vagy az igazság, ami emlékeztet, hogy ez nem álom, ez maga a valóság. Te vagy a mindenem. Az oxigénem, a vizem, az ételem, a napom, a holdam, a földem és még miegymás. Te vagy számomra az univerzum, JinAe. – Már, amikor először mondta ki a nevemet, felemeltem a fejemet az akkori helyzetéből, úgy néztem le rá a mellkasán támaszkodva, míg ő beszélt. Megérintett, amiket mondott, és csak a nevemmel kapcsolatos gondolatait mondta el. Semmi mást, mégis szíven érintett. A komolyság, az elhatározottság, a vonzalom, amiket mind fel lehetett fedezni hanglejtésében, arcának vonásaiban, lélektükrei szinte sugározták magukból ezeket az érzéseket. Kicsit zavart, hogy ennyi mindent mondott, furának tűnt, de tőle már megszokhattam ezeket a hosszú monológokat, de én nem voltam a szavak embere, egyedül talán akkor, amikor írtam, de beszélni nem tudtam úgy sose.

– Hasonlóképp vagyok ezzel én is, Dejun. A világom vagy. A világom leszel mindig. A gyermekeinkkel együtt. – Hiába mondtam neki csak ennyit, gondolatban folytattam. Nem volt merszem ezeket ki mondani neki: Fontos ember vagy nekem, sőt, a legfontosabb.  Nélküled még mindig némán tengetném napjaim, és nem beszélnék, hanem jelelve próbálnám megértetni magam. Ha te nem lennél, most nem lehetnék sikeres író. Nem lehetnék nemsokára két gyönyörű gyerek édesanyja. Nem lehetnék ilyen. Még mindig a múltba temetkeznék, nem hagyva esélyt magamnak a boldogságra. Kötelet dobtál mellém a sötét, végtelennek tűnő, mély kútba. Szemébe mélyülve mondtam magamban a szentbeszédet, amit ő viszonzott. Annyi mindent ki lehetett olvasni tükreiből. A méltóságérzet, a meghatottság, a szenvedély, a szerelem, a düh, a szomorúság, a boldogság, a vágy, a türelmesség. Ezek mind ott voltak azokban az ámulatba ejtő íriszekben. – Akarom, hogy tudd, szeretlek. Az égvilágon senki és semmi nem tud rávenni arra, hogy önszántamból itt hagyjalak – tettem hozzá, még mielőtt bármit reagálhatott volna az előzőekre.

– Nem győzöm mondani, hogy mennyire, de mennyire szeretlek. Neved jelentése nem csak ezekben mutatkoznak meg, amiket még az előbb soroltam. A neved a külsődre is kivetül. Az igazság, mint a mérhetetlenül gyönyörű arcod. Az aranyos, kis, puha orrod, különleges szemeid pompája, melyekből az érzések, gondolatok csak úgy áradnak, a kívánatos, telt ajkaid, amiket a nap minden percében csókolnék. Az arányosan keskeny vállaid, az eszméletlenül tökéletes méretű melleid, a lapos, vonzó hasad, a kellően széles csípőd, homokóra testalkatod elveszi az eszem. Lábaid kifogásolhatatlan formája, kellő izmossága a felhőkbe tud repíteni, ha csak ránézek is. – Elérzékenyültem. De nem hittem, hogy bárki más ne tett volna így, egy ilyen szónoklat után. Nem tudtam, hogyan is reagálhatnék erre. Hirtelen annyi minden jutott eszembe, de mikor odáig jutottam, hogy meg is szólaljak, akkor elvetettem az ötletet. Addig jutottam, hogy kinyissam a számat, de össze is zártam azt, amikor másik mondatba kezdtem volna, szintén ez történt. Tátogtam, akár egy hal.

Kínosnak éreztem, hogy nem tudok hozzászólni, így végül szavak nélkül közöltem vele mindent. Ajkaira tapadtam. Éreztettem vele a köszönetet, emellett minden más érzelmet, ami bennem lappangott abban a pillanatban. Karjával csípőmet kapta el, úgy rántott közelebb magához, pedig már nem volt hova. Egy oxigénmolekula nem fért volna el testünk között olyannyira egymáshoz simultunk. Ahogy táncot járt nyelvünk, ahogy egymást közelebb és közelebb akartuk érezni magunkhoz, felért azzal, hogy hatalmas tűzijátékok robbanjanak a szívemben. De nem csak az enyémben, mellkasomon éreztem hevesen verő szívét az alattam fekvő férfinak. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Egy ütemben vert a ketyegőnk. Egy apró különbség sem volt a kettő között, ami mosolygásra késztette. Xiaojun, mintha tudná, min vigyorgok, úgy mosolygott bele ő is a csókba.

---

Nem tudtam aludni. Már réges-rég a kora hajnal fele jártunk, mikor megunva a forgolódást kikeltem az ágyból, hogy igyak egy bögre meleg tejet. Az mindig segített elaludni, reméltem, most se lesz másképp.  

Amint leértem a konyhába az emeletről már rögtön elő is vettem a tejet a hűtőszekrényből, egy bögrét is szereztem, majd a tejet megmelegítettem benne. A langyos tej jól esett, és már kezdtem érezni is a hatását. Még nem mentem vissza a szobánkba, Jun mellé aludni, inkább a nappaliban a kanapéra száműztem magam egy kis időre, ekkor Gom, igen kómás fejjel, lazán sétálva, alig emelve tappancsait közelített meg. Lefeküdt a lábam mellé, majd fejét lábfejemre támasztotta, épphogy kényelmesen eldőltem a bútoron, mikor már hallani lehetett a nyugodt szuszogását. 

Gondolkozni kezdtem a kényelmes ülőhelyen. Elmélkedtem azon, hogy mi volt a múltban. Mi történt velem. Mi nem történt. Minek köszönhettem, hogy itt vagyok. Itt, két apró gyermeket várva, egy tökéletes, elfogadó vőlegény mellett, egy hatalmas, gyönyörű házban, elkápráztató, óriási kerttel az épület körül. Ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt még miken járt az eszem, most már teljesen máson rágódtam. Méláztam azon, hogy pontosan miket írjak a készülő könyvembe. Mindig is szerettem volna egy valóságalapú történetet publikálni. A mi történetünk fontosnak éreztem. Úgy vélekedtem róla, hogy ezt másoknak, a világ minden táján látniuk, olvasniuk kell.

Mivel igen felkapott lettem az utóbbi időben, így egyre több nyelvre fordítják a könyveim. Japánul, thaiul, angolul, németül, spanyolul, franciául és azt hiszem két hónapja már magyarul is olvasni lehet az eddig kiadott könyveimet. Hogy Kínában is megjelenhessen, azon a kiadó dolgozik, remélhetőleg megoldják azt is, mivel nem szeretném megvonni az ott élőktől, hogy olvashassák, persze csak, ha akarják.  

Xiaojun. Hiába volt a teljes neve Xiao Dejun, én nem éreztem úgy, hogy szívesen viselné. Sokkal inkább a becenevét szerette, mintsem a szülei által választott nevet. Nem szóltam bele, hisz így nekem is sokkal könnyebb volt kimondanom a nevét. Az évek alatt már sikerült tökéletesre fejlesztenem a kiejtését a számomra bonyolult névnek. Nekem, koreainak furcsa, nehéz volt megformálnom azokat a szavakat, amiket a férfi könnyűszerrel ismételt.

Szerettem Őt. A kis csöppségeket is szerettem, pedig még köztünk sem voltak. Az életem akár egy hullámvasút, de egy ideje már csak felfelé haladok. Vajon lesz még lejtő? Vagy tovább haladok egyre feljebb, közelebb a végtelen ég felé. A felhők fölött járhattam már, és nem hittem, hogy van tovább. De napról napra csak egyenes úton mentem felfele. Nem volt lejtő, nem volt zuhanás. Meredeken száguldottam felfelé, ahogy telt az idő. Viszont nem egyedül utaztam. Mellettem Jun ült, míg a két gyerek mögöttünk ülve élvezte az utat. Mintha jövőbe láttam volna. Olyan volt, mintha így közölné velem a sors, a világ, hogy a jövőben már csak jó vár rám az életemben történt sok rossz után.

 

 

Az éj árnya, a nap fénye, a könyvek borítója, lapjai, mind egy történetet mesélnek el. Egy fa törzse, levele, gyümölcse s virága regél. Egy ember bőre elmondhat sok mindent az adott személy életéről. Egy hajszál is mesélhet. Egy ház olyan dolgokat oszthat meg veled, amit a benne élők soha nem említenének. Egy sírkő emlékeket szabadít fel az elmédben. Egy park, egy pad, egy kávézó, egy étterem sok olyan apró emléket tud eszedbe juttatni, mikor ott jársz, épp csak elhaladsz előtte. Én is történeteket mesélek el úgy, mint a világban sokan mások rajtam kívül.

 

---

 

 Sziasztok! ^^
Csak sikerült posztolni ><

Hát, aki eljutott idáig, annak köszönöm, mert hát wow. Igen, elég hosszú lett, feltehetőleg rengeteg, de tényleg rengeteg vesszőhibával, viszont ezeken még dolgozom. Éppenséggel próbálom kiküszöbölni a vesszőhibákat, de már megint hosszan sikerült leírnom, amit szerettem volna, és minél hosszabb a terjedelem, annál kevésbé veszem észre a vesszőket, mert mire elérek a feléig kifolyik a szemem. Így utólag is remélem, hogy, ha voltak is benne vesszőhibák, elírások, annyira nem rontotta el a hangulatot.

Ami engem illet, szerintem borzalmas lett. Egyáltalán nem így akartam, nem teljesen ilyen jelenetekkel, párbeszédekkel... Sőt, nekem valahogy nem tetszik annyira.

A pszichológiás részbe annyira nem akartam belemenni, mert nem vagyok szakképzett. Az internetben sem bízom annyira, hogy onnan írjak ki ilyen információkat, így inkább nem részleteztem, pedig még talán szívesen is tettem volna.... 
Nekem nagyon, de tényleg nagyon lazának tűnik, ahogy JinAe szemszögében írtam a történésekről, így olyan nemtörődömnek is tűnhet, vagy nem is tudom. Ezt sem így akartam, de nem tudtam másképp írni...

Most, hogy túl vagyunk az önsajnálaton, köszönöm, hogy elolvastad és az idődet szántad rám! ^^ 

Viviennek, köszönöm ezt a csodás blogger külsőt! ;;