Ajánlott zene: Cody Simpson - La Da Dee
"Az emberek lépten-nyomon beleszeretnek olyanba,
akibe nem lenne szabad. – Paula Gosling"
Tiltott szerelem. Nem is mertem Rá gondolni, hisz Ő volt az alma a fán. Hiába tudom, hogy nem szabad, a tekintete vonz, húz magához, hacsak arra merek gondolni, hogy mennyire is szeretem Őt.
A bálterembe lépve magabiztosan haladtam az asztalok felé, melyeken különböző sütemények kaptak helyet. Nem volt mindegyik olyan mennyei ízű, mint amilyennek a külső mutatta. Ő is olyan volt, mint ezek a sütemények. Kívülről teljesen mást mutatott, mint aki valójában volt, bár belül sokkalta kegyesebb, mint kint.
A mai alkalommal egy fehér vászonnadrágba – amit néhol aranyhímzés tarkított – bújtattam lábaim, a korcánál betűrtem a vörös, fehér hímzéssel díszített ingemet, majd a szolgálók rám adták a frissen vasalt hófehér mellényt és kabátot, amik a nadrághoz hasonlóan aranylón csillogtak. A hajamat is a szolgálók igazítottá kedvük szerint, középen elválasztották, és gondosan kifésülték.
Amint bedobtam az édességet a számba, megéreztem ízét, mint Neki, amikor először közeledtem Felé. Már akkor tudtam, hogy nem olyan, mint amilyennek eddig szemléltette magát. Édesebb volt, mint a külső látszatra; nem tűnt oly hidegnek, inkább aggódó személyiség volt.
Ahogy ízlelgettem, majd lenyeltem a kifejezetten finom süteményt, akkor találtam meg Őt is a teremben. Épphogy kiszúrtam, amikor két koppanást lehetett hallani.
– Őfelsége, Thyra Reyna Violet Walonsley hercegnő megérkezett – kiáltotta a férfi, akinek a feladata az volt, hogy bejelentse a királyi család tagjainak érkezését. Ezúttal már csak a királykisasszonyt kellett beharangoznia, ugyanis a királyi család már rég lent volt a bálteremben.
Ahogy elhallgatott mindenki a teremben, miután üdvözölték a hercegnőt, akkor a zene újból felcsendült, és ő elkezdett lefelé lépkedni a lépcsőn.
Ezúttal is egy gyönyörű ruha volt rajta – mint minden alkalommal, amikor a palotában látni lehetett őt. A földig ért a szoknyája, aminek vörös színe, pont olyan, mint az ingnek, amit ez alkalommal viseltem, az ő dressze is arannyal volt szőve, ám az övében bizony ez dominált inkább, mintsem az alapszín. Az alsó szoknya fodros, hófehér volt aranyporral beszórva. A derekát fűző tartotta, afölött a felső szoknyához illő vörös anyag fedte a kényelmetlen mídert. A ruha ujjai hosszúak voltak, szélesen végződtek, eltakarták apró kezeit, melyek néha ki-ki villantak, ahogyan lépett, látszott a vékony kisujján az uralkodói család ereklyéje, egy tökéletesre csiszolt almandine gránátkő díszítette.
Az utolsó kettő lépcsőfokra érve egyre több férfi szobrozott a lépcső alján, mind azt várta, mikor kérhetik fel utolsó táncra a hercegnőt.
Az első partnere a fivére volt, a trón várományosa, Dwight Alexis Walonsley koronaherceg.
A dal pörgős volt, ám lágy, mint kettejük kapcsolata. Úgy lejtettek táncot, mint testvér, testvérrel, látszott rajtuk, hogy nem egyszer táncolnak egymással. Eközben más párok is csatlakoztak helyet hagyva kettejüknek, majd egy körben kezdtek el ritmusra elegánsan mozogni.
A zene véget ért, ami egyet jelentett azzal, hogy újabb partner lép a parkettra leváltva a herceget. Az ország férfiai előre engedték a királyi család tagjait. Másodjára az apa, bölcs hazánk királya lépett oda, hogy felkérje egyszem leányát, őt követte a tucatnyi unokatestvér, féltestvér, nagybácsi. Már több, mint húsz táncot végigjárt a hercegnő, mikor nagyobb szünetre bocsátkozott. Elvonult a terem másik végébe, hogy falatozzon egy kicsit, hogy ihasson a vízből, mivel a mézédes vörösbort nem vágyta.
Én szinte vele szemben álltam, néztem minden mozdulatát, készen álltam, hogy átvágjak a termen, ha a pihenését megzavarja egy újabb kérő. Mióta beléptem a bálterembe egy tapodtat sem mozdultam a faltól, úgy festettem, mint a palotaőrök, csak mégis a tehetőskörből származtam, ugyan katonának számoltam magam, mégis grófként tengettem napjaimat. Nem kívánt oda hozzám jönni senki, hogy táncra invitáljon, amit nem is bántam, hiszen a ma esti táncomat neki szántam.
Ellöktem magamat a faltól, majd az asztalokhoz léptem, hogy elvegyek egy borral töltött poharat. Hiába nem kedveltem a vinkót úgy, mint a társadalom java része, ettől függetlenül néha meg-meg ittam. Olyan volt a bor, mint Ő: édes, mikor először érzi az ember fia, maró fájdalommal jár át, mikor már több időt töltött vele – beleszeretett, pedig tudta, hogy tilos; bódított, mint az alkohol, elvette a legkiválóbb férfiak eszét is.
Az asztalnál álltam, azt lestem, milyen süteményt volna érdemes megkóstolnom, amikor egy vékony, női hang szólított meg. Azonnal felé fordultam, és megláttam, hogy Hausmeister kisasszony az, országunk leghíresebb grófjának édesleánya, akit én egyáltalán nem kedveltem, mivel folyamatosan csak beszélt, beszélt és csak beszélt, amivel pillanatok alatt ki lehetett kergetni a világból.
– Kedves grófom, volna kedve táncolni? – Borzasztó férfinak nevezhettek ott és akkor, amikor egy nő kért fel, és én még vissza is utasítottam.
– Ne haragudjon, kisasszony, jelen pillanatban csak megszégyeníteni tudnám tánctudásommal, ugyanis sérült bokával a keringő nem volna oly kifinomult, mint Ön, kegyes Ines – mondtam, majd meghajolva apró csókot adtam kezére, amit már jóval előtte elém tartott.
– Ez esetben kérem, pihenjen, grófom. – Hangja elvékonyodott, kezét a szája elé kapta meglepettségében. Annyira átlátszó volt, hogy csak a kegyeim akarja elnyerni, hogy nem is tulajdonítottam neki nagy feneket.
– Megfogadnám a tanácsát, de sajnos a zenészek közé nem ülhetek, nincs nálam hangszer, amin játszhatnék. Illetlenség volna részemről tisztelenkedni a méltóságos hercegnő estéjén, ha magam ülnék.
– Igaza van, grófom, szíves elnézését kérem, amiért ilyen badarságot ajánlottam! – szabadkozott a lány. Szegény már régen férjnél volna, és nem engem kergetne, amivel egyértelművé teszi számomra, hogy hozzám kívánkozik feleségül jönni, mit én nem feltétlenül tűrnék.
– Ugyan, köszönöm, hogy aggódik értem, kisasszony, ám mégis megkérném, hogy ne tegye.
– Miért, gróf uram? Abból még senki nem esett bántódása, hogy aggódtak érte – nevetett vékony hangon. Annyira utáltam, hogy udvarias vagyok, de legalább nem vagyok illetlen.
– Akiért aggódunk azt szeretjük. Arcátlanság tőlem, hogy ilyet kérek, viszont az óhajom az volna, hogy ne szeressen belém – mondtam elfordítva tekintetem az övétől, a hercegnőt keresve –, kisasszony – tettem a végére, hogy mégse hangozzon oly parasztosan a kérelmem.
– Ugyan, uram, hisz nincs felesége, ki tiltaná – húzta fel orrát, mint mindig, amikor visszautasítottam.
– Igaz volna, hogy nincs házastársam, ennek ellenére szívem kapuja zárva, csakis egy ember lakhatja, a nő akinek a kulcsot adtam. Ne haragudjon, amiért érzései nem találtak viszonzásra részemről. Bár a fiatalember, vagyis tündér ott – pillantotta irányába, körülbelül tíz méterre állt tőlünk, és úgy meredt rám, mintha kész lenne azon nyomban véget vetni az életemnek csak azért, mert szóba elegyedtem a lánnyal – a parti kezdete óta asszonyságodat figyeli minden erejével.
– Ines Hausmeister kisasszony? – érkezett a kérdés a tündértől, akire nemrég mutattam. Nagyon gyorsan szedhette lábát, hogy ilyen hamar ide is érjen. Én is ilyen volnék, ha Vele vagyok egy légtérben?
– Én volnék az, Önben kit tisztelhetek? – fordult a férfi felé, és arcáról lerítt, hogy szemében a férfi jóképűnek minősül. A kezét előre nyújtotta, mire a tündér hatalmas mancsáiba fogta azt, majd lágy csókot nyomott rá, s így szólt.
– Részemről a megtiszteltetés, Ines kisasszony. Jómagam Alaric Reasky volnék. Önnek olyan csodás szeme van, úgy ragyog, mint a csillagok az égen, az egész éjen le sem venni róla szemem – udvarolt. Értettem a célzását, hogy mehetek is a lány közeléből, amit talán neki nehéz lett volna elhinnie, de szívesen tettem. Ekkor váltott a zenekar egy újabb, lassabb dalra.
A hercegnőt kerestem, meg is találtam, ahogyan újabb és újabb kérők osonnak felé, mire ő kiválasztott egyet. Az ellenségemet, Lee TaeMin vikomtot. A férfi rangban alacsonyabban helyeszkedett el, mint én, ámbár a nőket úgy cserélte az ágyában, mint a ruháit napi szinten. Pöffeszkedő, arrogáns, üresfejű, és a nők hátrányára jó kiállású volt, illetve pompásan táncolt. Állítólag ezekkel csábít minden hölgyet, házas asszonyt az ágyába.
Nem kedveltük egymást, ami köszönhető volt annak, hogy birtokaink szomszédosak voltak, őseink végeláthatatlan háborút indítottak a két család között, folyamatosan el-el csentünk a másik birtokából, mire ők az visszavették, avagy több részt tulajdonítottak el, és így tovább több évszázadon keresztül. A családjaink között már alapból volt egy feszültség, már ezért sem szívleltük a másikat, de amikor a hercegnő megszületett, mindketten el szerettük volna nyerni kegyeit, így egyfajta versengés alakult ki közöttünk. Ha ez nem lett volna elég, akkor a szomszédos föld lakói a tündérek nemesei voltak, ezen okból jobb volt, ha néha nem húztuk sokáig harcainkat, különben a tündérek közbeszólhattak volna, amit egyik család sem vágyott.
Nem arról volt szó, hogy a tündérek léte miatt, hanem mert nem akartak feltűnést, főleg a király előtt nem – aki ennek ellenére mindig tudott arról, hogy mi folyik a határon. Maga fenségessége kért meg, hogy legyek elnéző TaeMin vikomttal, hisz még nem ért be feje lágya – amiben igaza is volt, hiszen évekkel fiatalabb volt tőlem.
A tündérek birodalma hatalmas volt, nagyobb, mint az embereké, ami bizony érthető is volt, hisz vagy négyszer annyian voltak, mint mi.
A déli határon a vámpírok, vérfarkasok földje terült. A két nép egy vezető irányítása alatt élt, de viszály így is alakult ki közöttük, méghozzá elég gyakran.
Dél-keleten a manók piciny területe húzódott. Azt a részt sűrű erdő borította, néhol egy kisebb rét, de fa, fa hátán, ami a manóknak pont jó volt, ugyanis rejtőzködő nép.
A keleti határon végig – ahogy a tündéreké – az alakváltók császársága nyúlt el, egészen észak-keletig.
Északon az ország partjait az óceán hullámai verdesték, ahol leginkább kereskedelem folyt. Az emberek sok féle alapanyagot szállítottak a tündéreknek, illetve alakváltóknak. Legfőképp érceket, mint például aranyat. A tündérek cserébe vérvörös thungilt – amit egyedül náluk lehetett találni a mágiával átitatott föld miatt – ajánlottak cserébe, amelyből gyönyörű ékszerek készültek, ám festékanyagnak is tökéletesek voltak, ám áruk igencsak magasnak számított. Ha egy tündéren valaki vörös öltözetet látott arról tudni lehetett, hogy nemesi származású.
Magukat a tündéreket egészen könnyű volt megismerni emberfeletti szépségükről, ragyogó szemükről, hegyes füleikről, aztán el ne felejtsem, hogy szárnyaikról. Különböző népeknek különböző szárnyaik voltak.
Az angeline-oknak fehér tollazatú, az angyalokéhoz nagyon hasonló volt, ami mellesleg sokkalta kisebb, mint egy angyalé. A demianoknak fekete bőr szárnyuk volt, szarvakkal a csúcsaikon, olyasmi, akár egy magas rangú démoné. Állítólag a kisebb démonoknak még szárnyaik sem voltak. A faireneké pont olyan volt, mint ahogyan az apró gyermekek képzelik a tündéreket: színes, hártyás, aprócska, mint az azokat viselő tündérek.
– Kegyes grófom – szólítottak meg újból, mikor újabbat kortyoltam a borból, melyet kezemben tartottam. Már a hangjáról felismertem TaeMint. Annyira belemerültem a hercegnő megfigyelésébe, hogy észre sem vettem, hogy már rég nem az ellenségemmel keringőzik, hanem Ines édesapjával, Arius Hausmeister gróffal.
– Mivel lehetek szolgálatodra, vikomt? – kérdeztem a lehető legkevesebb gúnyt vegyítve hangomba. Ki nem állhattam.
– Ugyan, nagyon magányosnak tűnt gróf uram, gondoltam, társaságra vágyna, így jöttem, hogy segítsek a helyzetén – mondta csábos mosollyal, de én átláttam rajta, és látszott rajta az, hogy szeretne kiszúrni velem.
– Nem véletlenül nem vágyom jelen pillanatban a társaságot, úgyhogy vikomt, volnál szíves és magamra hagynál gondolataim magányában? – érdeklődtem csak egy pillanatra fordulva felé, majd azonnal a királylányra vezettem a tekintetem.
– Én úgy látom, hogy a grófnak nem a gondolataira lenne szüksége, annál inkább egy meseszép hercegnő meleg ölelésére – jegyezte meg pimaszkodva.
– TaeMin vikomt, kérem, hogy hagyjon magamra. Ha nem teszi, kénytelen leszek a testőreimmel elterelni a közelemből – jelentettem ki hűvösen a szemébe nézve.
– Ugyan, arra semmi szükség nem volna, grófom – mondta vipera mosollyal. Készült valamire. Méghozzá valami rosszra. Akkor még nem tudtam, mi mindent tervelt ki, mi mindennel ártott. Ahogy engem nézett, mintha egy pillanatra, de meggondolta volna magát, majd mikor a hercegnőre lesett – akit én figyelemmel kísértem – megváltozott az arckifejezése, és komollyá vált. Olyan komollyá, mint még soha nem láttam. Mindig csak a bolondos arckifejezést mutatta, de ekkora komorságot…
Se szó se beszéd, elfordult, majd elvonult egy nőkből álló csapathoz, hogy valószínűleg begyűjtse a mai estére szóló párját, avagy párjait. Undorító. És a hölgyek, férjes asszonyok képesek voltak hálni vele, mikor pontosan tudták, hogy egyetlen éjszaka, s máris vége szakad. A férfiak sem voltak jobbak, szinte gondtalanul falták a nőket, hiába várt rájuk otthon az asszony, a gyermek, inkább más hölgyemény kíséretében töltötték az estét, amit az utódukkal is tölthettek volna. Kicsapongó világ volt a miénk, szinte felesleges a házasság, ha mindenki magasról tett rá.
Az én szememben, a véleményem szerint akkor érdemes házasságba bocsátkozni, ha az ember olyan mélységesen szerelembe esett a másikkal, avagy elfogadja, hogy neki mostantól örökre szóló párja van, ezért nem tölti az estét más ágyában.
A házasság szent dolog, nem véletlenül tesszük Isten előtt esküinket, de sok balgatag ember, legfőképp férfiak megfeledkeznek erről, aztán később próbálják megváltani bűnös lelkük, mikor már késő. Isten tanítása szerint a házasságot tisztelni kell, a párunkat szeretni, becsülni kell.
– JiMin gróf – szólított meg a király érces, idős hangja, mibe szorult némi erőltetett vidámság. Azonnal elfordultam a leánya felől, és inkább őrá vezettem tekintetem, miután kellő mélyen, hosszan meghajoltam előtte. Jó vezető volt, mást el sem tudtam volna képzelni a helyében, hogy irányítsa országunkat.
– Királyom, látom, a mulatság mintha nem volna kedvére. Megkérdezhetem ennek okát? – A férfi szemébe néztem, és nehéz volt megállnom, hogy ne pillantsak vissza Thyra hercegnőre.
– A szívem összeszorul, ha ránézek Reynára – mondta, majd tekintetét a táncoló említettre emelte, amit követtem én is. Egymás mellett álltunk, hasonlóan szomorú, ám mégis boldog tekintettel. – Ez az utolsó nap, amit vőlegény nélkül tölthet. Elért abba a korba, mikor muszáj férjhez mennie. – Tudtam. Holnap lesz a lány tizennyolcadik születésnapja, ami annyit jelentett, hogy három órán belül eljegyzett asszonynak kell lennie.
– A világunkban úgy tűnik, a nők sorsa az, hogy férjhez menjenek, és gyermeket szüljenek, a férfiak szemében nem létezik más feladat, amit rájuk oszthatnának. Véleményem szerint ezen változtatnunk kellene. Miért ne lehetne egy asszony költő? Miért ne lehetne egy hölgy politikus? Miért ne sportolhatnának a nők? Sokan a nemesi családok közül nem kedvelnek e nézetem miatt. Azt állítják, a nő ezen két feladatra született: gondoskodni a férfiról, az utódot nevelni. Azok a kisasszonyok állnak mellettem, akik nem vágynak a házasságra, legalábbis nem azért, mert kell, hanem mert megtalálták azt az embert, akivel az életüket le szeretnék élni.
– Bölcsen gondolkozik, lényegre törően fogalmazza meg a gondolatait, ám a baj ott kezdődik, hogy nem tesz értük semmit – szónokolta a király.
– Uram, egy olyan apró gróf, mint én nem tud reformokat hozni. A tündérek hozzánk képest sokkal előrébb tartanak. Náluk a női egyedek egyenrangúak a férfiakkal-
– Igen, ellenbe ha itt valaki elkezdi a reformokat, akkor a többiek követik. Úgy tudom, hogy maga jó történelemből, akkor tudnia illene, hogy hogyan is működik ez.
– Olvasni róla egyszerűbb, mint lépni – jegyeztem meg. Már törtem rajta egy jó ideje a fejem, hogyan is kezdhetnék bele, de mindig vakvágányra jutottam, mint vele.
– Ez igaz, ugyan, mégis jó volna, ha valaki végre elkezdené. Ha arra vár, hogy valaki elkezdje maga helyett, akkor várhat élete végéig, és minden olyan marad, mint most. Semmi sem fog változni, ha nem teszünk érte. Sokan sokkalta kevesebb erővel rendelkeznek, mint maga, JiMin. Én nem tehetek semmit, mivel a végén úgy tűnne, hogy nem érdekem a nép véleménye, megyek a saját fejem után. Tegyen valamit a változás érdekében, és én támogatom. Ez az egyetlen, amit tehetek, de nem vezethetem.
– Ha magasságos uram így kívánja, akkor így teszek – hajoltam meg felé fordulva, nem egyenesedtem fel, vártam, hogy parancsba adja-e.
– Álljon fel, gróf. Nem parancsnak szántam, hanem tanácsnak, ajánlatnak.
– Ha a királyom felajánl valamit, tiszteletlenség volna részemről, ha nem tennék kedvére. Kérem, uram, hogy adjon nekem két hetet, és megteszem a szükséges lépéseket – térdeltem le előtte. Ez volt az a pillanat, ami ránk vonta mindenki figyelmét, még a zene is elnémult, mikor a fejedelem így szólt:
– Kérem, tegyen így. Nincs már két hete az én Reynámnak, ám az esküvőt még el tudom halasztani – jegyezte meg oly halkan, hogy még előtte térdelve is alig hallottam szavait.
Felegyenesedtem, majd egy újabb boros poharat emeltem le az asztalról. Egyet átadtam a királynak, a másikat a kezemben tartottam. Az uralkodó emelte is felém a kristályt, mi tele volt a vörös szesszel, mire én is felé nyújtottam, míg kettőnk között össze nem koccant kettő. Ahogy a két üveg összeért, úgy kezdődött újabb dal, úgy morajlott fel a beszélgetések zaja.
– Köszönöm, hogy válalta ezt, de legközelebb elég annyit mondania, hogy válalom – mondta az első korty után, majd mintha kacsintott volna.
– Értettem, felség. – Még álltunk egymás mellett, egészen addig, míg el nem fogyasztottuk a poharaink tartalmát, majd a király egy bólintás kíséretében ellépett, mivel látszólag szólította a kötelesség.
A poharat odaadtam egy szolgáló kezébe, majd lassan a táncparkett felé lépdeltem. Igyekeztem a lehető legkevesebb figyelmet magamra vonni, ezért is döntöttem úgy, hogy többet nem meresztem szemem a hercegnőre, még valakinek feltűnik, ígyhát úton voltam, hogy felkérjem egy táncra, ezért ha figyelt is valaki, azt hihette, hogy azért figyeltem ily módon a királykisasszonyt, hogy a legjobb pillanatban kérhessem fel. A nem olyan régen tartott szünete miatt látszott, még bírja levegővel, bár abban a feszes fűzőben ezen mérhetetlenül csodálkoztam.
A lassú hangok csodás vegyülete véget ért. A zenekar kisebb szünetet tartott, ahogy mindenki más is levonult a parkettről, hogy igyon pár kortyot, falatozzon egy kicsit, és pótolja az elhasznált energiákat. Már csak én és a hercegnő voltunk a körben, ahogy ő engem néz, én pedig egyre csak közeledek felé.
Ahogy elé értem meghajoltam, majd előre nyújtott kezét a lehető legóvatosabban sajátom közé fogtam, lélektükreibe tekintve csókot adtam rá, majd kiegyenesedtem, és lepillantottam rá. Még a hercegnőn magassarkú cipellő is volt, így is jóval alacsonyabbnak bizonyult nálam, pedig én sem tartoztam a nagy emberek közé.
– Kegyed megtisztelne egy tánccal? – tettem fel a kérdést, amit már tízszer átfogalamaztam az este folyamán, hogyan is volna a legjobb.
– Természetesen, grófúr. – Ekkor csendült fel az első akkord, és kezdett bele a muzsikába. A lelkemben gyűlt az erő, amit a dal adott. A hercegnő egyik kedvencét játszották először az estén. Úgy tűnik, eljutott az üzenetem a karmesterhez.
Nem vártuk meg, hogy bárki feljöjjön a parkettre, ehelyett egyszerre lendültünk mozgásba. Ő a vállamra helyezte bal karját, míg én jobbommal a derekánál tartottam. Másik kezünket összekulcsoltuk, és megkezdtük a keringőt. A zene nem volt se lassú, se gyors. Volt benne vidámabb, magasabb rész, de a letargikus, lassabb hangok is helyet kaptak.
– Kegyed szeme, mint az óceán – kezdtem bele tánc közben. Kiszúrtam, hogy egyre többen csatlakoztak, így már nagyobb figyelmet fordítottam arra, hogy merre is léptünk.
– Ezen hasonlattal sokan próbálkoztak már, gróf – mosolygott a hercegnő.
– Ugyan, hisz semmi kétség, hogy maga a tenger lakozik benne. Ha kegyed nyugodt, olyan simogatóan hullámzik, oly világos, mint a felhőtlen ég, ami tükröződik a vízben. Ha kegyelmed dühös, akkor olyan sötéten néz, a vihart látni benne, ami belül zajlik. Amikor kelmed borús, szemének hangulata tükrözi ezt, és mikor valaki íriszeibe tekint az illető elszomorodik a sok bú láttán.
– Részletesen tud udvarolni, JiMin – jegyezte meg ártatlan mosollyal.
– Felséged valamit félre érthetett, mert ha én udvarlok, akkor ez ennél csak még részletesebb. – Pördítettem egyet rajta, majd visszahúztam magamhoz; az előzőnél közelebb lépett hozzám. Mellkasunk egymásnak simult, ahogy léptünk.
– Ugyan, én daliás grófom. Tudom, én milyen az, amikor kacérkodik. – A hangjából vidámság szűrődött ki, ám tekintete mást állított.
– Lehet, hogy kegyed tudja, mikor udvarlok, ellenben én nem tudom miértjét felséged bánatának – faggatóztam.
– Gróf uram, maga nem értheti, mit jelent egy nőnek a tizennyolcadik életév. – Megráztam a fejemet, majd a zene ütemére újabbat pördítettem rajta, s visszairányítottam. Ezúttal már nem csak lépéseink közben ért egymáshoz mellkasunk, hanem minden pillanatban.
– Ne gondoljon rólam ilyen borzalmakat, kegyes felségem. A helyzetével pontosan tisztában vagyok, ahogyan azzal is, mikkel jár. Változtatni kívánok rajta, hogy hasonlóképp élhessen, mint ahogyan a nők a tündéreknél; szabadon, boldogan.
A hercegnő nem szólt semmit, csak táncolt. Én nem tudtam máshova nézni, csakis mélykék tükreibe, amik a kezdeti borúból engedtek, költözött közé egy aprócska pöttynyi vidámság.
– Kegyed orra nagyon aranyos – jelentettem ki, mint egy olyan információt, ami éppencsak eszembe jutott. Figyeltem egy pillanatra a környezetünket, és konstatáltam magamban, hogy valami furcsa. Nagyon sokan lettünk a táncolók között, azonban ami megragadta a figyelmem az volt, hogy az egyik pár nagyon közel került hozzánk, pont olyan távra voltak, hogy minden szavunkat hallják.
– Hadd jegyezzem meg, hogy kegyed fülei mindent hallanak, azt is amit nem biztos, hogy kellene, hírlik, hogy felséged szívesen hallgatja a szolgálók beszédét a palotán belül. Tudja, néha nem jó olyat hallani, amit nem nekünk szántak, mert ha hátunk mögött bármit mondanak is rólunk nem tud jól esni.
– Ezt még nem hallottam senkitől. Mármint, hogy a fülemre tegyenek megjegyzést. A kíváncsiságomat leginkább atyám emlegeti. – Megértette, és próbálta elterelni a figyelmet a füléről.
– Gyanítottam hercegnő, hogy a kíváncsi füleit kevesen dícsérgetik, hiszen sokszor túl érdeklődő, mi sokakat zavar.
– Nem tudom, hogy ezt most sértésnek vegyem-e – gondolkodott el apró mosolyt varázsolva arcára.
– Ugyan, kérem. Én csak megjegyeztem egy tényt, miszerint a kíváncsi embereket nem kedvelik. Az, hogy kegyed ezt esetleg magára vette, az már a kisasszonyságod kihágása.
– Be kell lássam, hogy jól játszik a szavakkal, gróf uram. – A hangok elképesztő összefonódása lassan elhalt, majd újabb hangkapcsolatokat szülve a zenészek egy másik ritmusba, melódiába kezdtek, ami azt jelentette, hogy el kell válnunk egymástól. Éppcsak elléptünk egymástól, lehámoztuk kezeinket a másikról. Ahogy láttam ő sem szívesen ment vissza táncolni, így kénytelen voltam megkérdezni.
– Látom, hogy nagyon fáradt kegyed. Volna kedve elfogyasztani egy pohár vizet? – A kezét előre nyújtotta belegyezvén, hogy akkor vezessem. Megfogtam, majd bal karommal óvatosan közrefogtam övét, és apró, ám fürge léptekkel levezettem a tánc térről.
Leérve a parkettről azonnal elküldtem egy felszolgálót vízért, ugyanis az estélyen egyedül bor volt felszolgálva. Az illető egészen hamar visszatért két tiszta pohárral, és egy kanna vízzel.
– Köszönöm – szóltam utána, miután letette a tálcát az asztalra, ami előttünk volt, már félig üresen a rohamosan fogyó sütemények miatt.
A felszolgáló nem szólt semmit, csak ment tovább, hogy újabb boros kancsókat tegyen le a már amúgy is részeg nemesek asztalára. Megragadtam a kannát, és először töltöttem belőle a hercegnőnek, a poharat a kezébe adtam, aztán magamnak is öntöttem belőle. Thyra királykisasszony megvárta, és velem együtt kezdett neki a víz ivásának. Nagy kortyokban ittam, nem hittem, hogy a tánc ilyen fárasztó lesz, pedig csak egyetlen dalt mozogtuk végig. Igaz, a keringő nem igényel annyi testmozgást, ám annál több figyelmet, az még annál inkább, hogy ne arra koncentráljak, hogy a hercegnő forró teste az enyémnek préselődik minden egyes áldott másodpercben.
– Kérhetnék még egy pohárral? – kérdezte a királylány mellettem. El is felejtettem letenni a kannát a kezemből.
– Hát hogyne! – Megemeltem, majd újból töltöttem neki.
– Köszönöm, grófom – biccentett fejével.
– Ugyan, semmiség, úrnőm – hajoltam meg felé. Sose szerettem, amikor egy rangban magasabb ember nem mond köszönetet egy alatta állónak. Amikor megköszönte, akkor az alacsonyabb rangúnak kötelességet megadni a tiszteletet a másiknak, még ha egy szót sem szól, minimum a címéhez illően kell viselkednie.
– Hozassak esetleg valami tartalmasabbat, mint a sütemények? – érdeklődtem, miután megláttam rajta, hogy nagyon is fáradt már, amin a víz sokat nem fog segíteni. Mielőbb pótólnia kell az elfogyasztott energiáját, különben nemsokára ájultan fog a földre hullani, amit senki nem akart. Főképp én.
– Nem szükséges, JiMin – legyintett aprót.
– Valamit ennie kellene, felség – jegyeztem meg.
– Egy sütit eszek, aztán megyek vissza táncolni. Már nem sokan maradtak, akikkel még nem jártam el egy rövidebb, vagy hosszabb keringőt. – Mivel vitába nem szerettem volna elegyedni vele, hiszen mégiscsak hercegnő volt, így ráhagytam, ám megfogadtam magamban, hogy mindenképpen odafigyelek rá – mintha eddig nem ezt tettem volna.
– Milyen édességet hozhatok? Epreset, almásat, körtéset, tündér szilvásat? Ah, majdnem elfelejtettem ide sorolni a kedvencét, vaníliás citromosat?
– Akkor egy vaníliás cirtomosat kérnék, ám nem szükséges idehoznia.
– Kegyedre tekintve azt látom, fáradt, így inkább elmennék gyorsan a süteményért, mielőtt az étel hiánytól elájulna. – Azzal már neki is indultam volna, de még megjegyeztem: – Egy pillanat és itt is vagyok!
Gyorsan cikáztam az asztalok között, mire megtaláltam az utolsó darab vaníliás citromos kekszet. Sietősen mentem az asztalhoz, már épp nyúltam volna érte, amikor egy kéz megmarkolta azt, és elvette a tálcáról. A kéz tulajdonosára vezettem a tekintetem. TaeMin vimonttal találtam szemben magam.
– Megkérhetném, hogy az utolsó darab vaníliás citromos édességet ne egye meg, vikomt? – szóltam, amikor a szájához emelte egy hatalmas vigyorral ajkain, miszerint ezzel idegesíthet engem. – A hercegnőnek van szüksége rá, remélem, nem kíván haragosává tenni – szóltam, mire megállt a keze, épp a szája előtt. – Persze, ha ez a szándéka, akkor csak nyugodtan fogyassza el – intettem felé, hogy tegye csak, ha akarja.
– Elviszem a hercegnőnek, grófom – jelentette ki.
– Elkísérem, ha nem bánja. – Azzal mellé is szegődtem, és inkább vezettem őt, a királykisasszonyhoz.
– Megérkeztem, felségem, sajnélatos módon sikerült TaeMin vikomntba botlanom, így ő is velem tartott vissza felé. Kérem fogadja el a süteményt. – Az ellenségem csak vigyorgott mellettem, kezében az édességgel, egy szót nem szólt.
– Köszönöm szépen, gróf uram, és vikmontom – szólt, majd elvette a felajánlott ételt, és lassan majszolni kezdte, amit mi ketten árgus szemekkel figyeltünk.
– Vikomt – szólítottam meg TaeMint. – Úgy hiszem, ideje távoznia, a hercegnőnek szüksége van egy kis pihenésre.
– Felséges királykisasszonyom, úgy vélekedne róla, hogy zavarom kegyességét a pihenésben? – fordult a rangban felettünk álló felé, amiért úgy tarkón vágtam volna – lehetőleg az egyik őr kardjával, de először a karom is megtette volna.
– Ne haragudjon meg reám egyik nemes úr sem, de ma annyi férfi volt a közelemben, hogy már csak az urak gondolatától sem tudok pihenni, ha pedig ilyen kendőzetlenül legeltetik rajtam szemeiket, akkor már csak fáradtabbnak érzem magam, nem kipihentnek. – Azonnal elfordítottam a fejemet, hogy még csak egy aprócska részletet sem lássak belőle. Ha ennyire zavarta miért nem szólt előbb? Már rég nem legyeskednék körülötte, igyekeznék kevesebbszer felé pillantani.
– Most pedig, ha megbocsátanak, akkor én visszamennék táncolni – mondta, majd letéve az eddig kezében szorongatott poharát szavához híven visszament a parkettra. Ahogy odaért, máris felkérte őt egy úr, azt hiszem, hogy egy újabb gróf volt, ám az illető semmiképp sem származhatott az emberek közül, természetellens haja, és bőrszíne alakváltónak sejtette.
Épp TaeMinhez szóltam volna, mikor láttam, hogy eltűnt mellőlem. Körbenéztem a teremben, de sehol sem találtam, letudtam annyival, biztosan talált magának partnert az ágyába, így sokáig nem is foglalkoztam vele.
Figyeltem a hercegnő kecses mozgását, ahogy mozog, és nem fintorog az idős férfi karjaiban, ahogy az szentségtelenül a fenekét markolgatja. El nem tudtam képzelni, milyen volna nőként élni a világunkban. A királynak igaza volt. Ha csak várok, hogy valaki lépjen helyettem, akkor örökké várhatok, ha nekem nincs egy aprócska bátorságom hozzá, akkor másnak sem biztos, hogy lesz.
Meg fogom tenni a nők, a hercegnő érdekében. Meg kell tennem. Fájt bevallanom, de felfoghatalanul szerettem őt. Nem csak úgy, mint egy barátot, mint országom hercegnőjét, mint egy gyermekkori barátot, kicsit sem így zártam szívembe őt. A lágy, kellemes hangját, amivel ha csak egy szót is mondott, elolvadtam, a gondoskodó, aggódó, szeretettel teli lelkét, amire ha csak gondoltam is gyorsabban vert a szívem, a tündéreket megszégyenítően gyönyörű orcáját, a tengert bújtató szemeit, pisze orrát, aprócska, mindent meghalló füleit, szinte már földig érő, világosbarna, rettentő puha haját, egyszerűen mindenét.
A kérésére tekintettel nem bámultam őt, inkább a nemeseken néztem végig. Borzasztóan részegek voltak mind. Volt, aki nem állt a lábán, már csak az asztalnak dőlve tudott egy helyben maradni. Akaratlanul is megláttam, hogy a hercegnőt egy kiállhatatlan nemes kéri fel, Desmond Donovan Clifton márki. Akinek volt egy csepp esze nem került ennek az aljas, öreg férfi közelébe, mert bizton megbánta. Ez az ember mindenkiben a lehetőséget látja: a megszentségtelenítés, és pénz forrás lehetőségét. Ha nem megfektetni akar egy nőt, akkor a pénzét akarja elorozni. Sokan még a hírek ellenére is képesek közel kerülni hozzá a kapcsolatai miatt, ami nem kell mondjam, tényleg nagyon jók, ennek ellenére nem érdemes vele még csak szót sem váltani. Nem mertem figyelmen kívül hagyni ezt, így hiába kért meg rá a hercegnő, hogy ne őt kísérjem figyelemmel egész este, most nem tudtam hallgatni parancsára; megszegtem azt.
– Ha csak egy rossz pillantást is mer vetni rá, akkor én a magasságos Istenemre esküszöm, hogy a beleinél fogva fogom felakasztani azt a hitvány alakot – morogtam magam elé, majd egy újabb borospoharat kaptam le az egyik szolgáló tálcájáról, és úgy vonultam egy sötétebb sarokba.
– Hallom ezúttal ugyanazon véleményen vagyunk – érkezett a hang mögülem, ahogy meghúzódtam a sok vendég között. A hangjáról is felismertem, hogy is ne ismertem volna.
– A halál árnyékát hozta rám, hercegem – szorítottam szívemre kezemet mosolyogva.
– Jaj, JiMin, ne hercegezz itt nekem, tudod, hogy utálom – jegyezte meg ő is egy vigyorral.
– Értettem, Alex, nyugalom – kuncogtam, de szememet egy szent pillanatra sem vettem le a márkiról.
– Azért a szemeddel ne öld meg, mert a végén, ha végzel vele elég gyanús leszel – mondta szórakozottan, mire megráztam a fejemet.
– A tekintetemmel nem ölöm meg, csak figyelmeztetem, hogy még csak ne is merjen gondolni rá – morgolódtam, amin Alexis csak nevetett. Szinte együtt nevelkedtünk, bár ő pár hónappal idősebb volt tőlem, mégis nagyon közel kerültünk egymáshoz, legfőképp azért, mert a szüleink közös órákat szerveztek nekünk kiskorunkban. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, és megszakíthatatlan barátság alakult ki közöttünk.
Alex nagyon hamar, még egészen kicsi korunkban észrevette, hogy mennyire oda vagyok a húgáért, már akkor poénkodott azzal, hogy a kicsi gróf szerelmes. Két éve szembesült azzal, hogy milyen igaza is volt akkor.
Fájt belegondolnom, hogy érzéseim közel tizenöt éve nem találtak viszonzásra, ám annál inkább voltam boldog, mert láthattam felnőni, a barátja lehettem.
– Szerelmes galambom, nem akarod feleségül venni a másik szerelmes galambot? – kérdezte halkan. Tudja ő is, hogy a palotában nem csak a falnak, még a padlónak is füle van.
– Úgy mondod, mintha nem ez lenne minden vágyam. – Végre véget ért a dal, ami hála Istennek rövidebb volt, mint az összes eddigi, így a márkinak búcsút kellett intenie a hercegnőnek.
– Akkor tegyél már valamit, te nyápic gróf – piszkált.
– Pontosan tisztában vagy a ténnyel, miszerint a húgodnak egy herceget szánnak, nem engem, egy grófot. – Ha most bárki a szemembe nézett volna, biztosan kiolvasta volna belőle a bút, ami már több éve velem van. Tudtam, hogy nem lehetünk házasok, esélyünk sem volt rá. Túl alacsonyan álltam hozzá rangban.
– Ne legyél már ennyire esztelen, JiMin. Még atyánk is kedvel téged, miért ne mondana igent, ha megkérnéd Thyra kezét.
– Egy királynak nem csak arra kell gondolnia, hogy mi jó a lányának, hanem az országa, népe épségére is.
– Ezért lenne belőled jobb király, mint belőlem – sóhajtott fel mellettem.
– Kérlek, ne mondj ilyeneket. Csodás király leszel!
Egy újabb kérő jelent meg a hercegnő előtt, a márki már el is ment a tánctérről, látszólag egy nőt ment bolondítani.
– Az alakváltók egyik hercegéhez fogják adni – kezdtem bele lemondóan.
– Miből gondolod?
– Gondolj bele, hogy milyen a kapcsolat a két birodalom között. Eléggé semleges: nem ellenséges, de nem is baráti. Ha szeretnénk biztonságot élvezni az alakváltókkal szemben, akkor a legészszerűbb megoldás az, ha házasság alapon tesszük meg. Mivel még Ashmi Viyashift császár semelyik fiát nem jelölte ki trónörökösének, így Niq, Lance, Mime, Angel, Specter vagy Attra Viyashift lesz a férje. Azt hiszem, mindketten megegyezhetünk abban, hogy ezekből Angel herceg volna a legjobb választás, hiszen nevéhez illően angyali természete van. Vezető nem lehetne ily személyiséggel, ám férjnek tökéletes lenne.
– Egyikhez sem akarom odaadni – morgolódott ő is.
– Szerinted én? – kérdeztem vissza, lemondóan sóhajtottam. – Látod, mondtam, esélyem sincsen elnyerni a húgod kezét. A szíve talán az enyém, de örökké nem lehetek mellette.
– Ne haragudj – mondta Alex. – Neked is épp oly nehéz, ha nem nehezebb, mint nekem ezt végignézni. Nem akarom látni az arcát éjfélkor, amikor meghallja a híreket. Atyám most kapott levelet. Valószínűleg a eljegyzés részleteit tartalmazza, és egy beleegyezést.
– Ne hagyd magára. Én már nem lehetek mellette, de te igen. Bárki legyen is a vőlegény, kérlek, öleld meg helyettem is. Nekem már nem illendő meglátogatnom őt – motyogtam. Ahogy kimondtam összetört bennem valami. Egész este tartottam magam, de most, hogy tudatosult bennem, hogy mi is fog történni velünk, ahogy éjfélt üt az óra.
– Beengedlek hozzá, csak mássz fel az ablakig – ajánlotta kedves mosolyt erőltetve magára, de őt is szíven ütötte a tudat, hogy a mulatság bár vidámnak tűnik, nem az. Búcsú ez.
– Tudtam, hogy benned bízhatok – nevettem fel, majd elhatároztam, hogy elfogyasztok még egy pohár bort. Megkérdeztem Alexet is, hogy ő kér-e, de azt mondta, most egy kicsit elvonul, és felkészíti magát arra, hogy mi lesz éjfélkor. Megértettem, én is ezért kívántam meg a bort.
A szívemben nem is tudom, mi játszódott le. Az ajtaja mintha még vagy húszszor be lett volna zárva, hogy még véletlenül se nyílhasson ki, akár a Sors vagy Isten szólna hozzám, hogy ne adjam fel ilyen hamar, ne törődjek bele ilyen könnyen. Hallgattam az érzésre.
Hagytam, hogy a hercegnő mindenkivel végig táncoljon egy-egy dalt, majd pihenjen. Negyedórával éjfél előtt a zenészek pihenőt tartottak. A hercegnő is pont a végére ért a táncnak, már senki nem maradt, akivel még keringőznie kellene, így bátorkodtam újból felkérni. A nemesek éppen mosdó szünetet tartottak, szinte senki nem volt a teremben az őrökön és a zenészeken, illetve kettőnkön kívül. Intettem a karmesternek, hogy kezdhetnek egy újabb dallamba, mire az bólintva vezényelni is kezdett.
Thyra csak állt középen, felém fordult, mosolyogva várt. Tudta, hogy ez az alkalom, amit mindenképpen ki kell használnunk. Odaszólt az őröknek, hogy tegyenek pihenőt, mire azok kérdés nélkül úgy tettek, ahogy a parancs szólt. A zenészek, mint akik pontosan tudták, mit kérne a királykisasszony, elfordultak és szó nélkül ígéretet tettek, hogy tartják a szájukat, de tovább játszották úrnőjük kedvencét.
– El sem hiszed, mennyire vártam ezt a pillanatot az este folyamán – törtem meg a közénk szorult csendet.
– Oh, JiMin – mosolyodott el. Végre nem egy hamis mosoly, végre egy görbület, amely boldogságát mutatta és nem a maszkját.
– Volna kedve egy tánchoz, egyetlen hercegnőm? – kérdeztem tőle.
– El se hiszed, mennyire vártam már, hogy kettesben legyünk – mondta, majd aprócska kezét enyémbe helyezte; elfogadta a felkérést.
– Ezesetben, járjuk le a lábunkat, táncoljunk oly hevesen. – Mindkettőnk arcán levakarhatatlan vigyor terült el, úgy kezdtünk lépni. A két kezem derekán nyugvott, míg az Övé a hátamra kulcsodódtak, ám egyre lejjebb eresztette őket, ahogy a mozgás közben kényelmesebbnek bizonyult. Nem keringőztünk, legalábbis nem csak azt jártuk, mindenféle táncot belevittünk. Nem az érdekelt minket, kívülről hogyan festünk, a lényeg az volt, hogy együtt vagyunk, hogy élvezzük a hangok mesés fonatát.
– Thyra – kezdtem bele egy lassabb résznél, amikor alig léptünk. – Szeretlek – ejtettem ki a lehető leghalkabban, füléhez hajolva.
– Én is szeretlek, JiMin – súgta mellkasomra borulva. Már hónapok óta tudjuk, hogy szerelmesek vagyunk. Azóta egyre többet jártunk össze, hogy időt tölthessünk egymással.
– Megcsókolhatlak?
Egyedül íriszeibe tudtam meredni, bár egy nanomásodpercre képtelen voltam nem lepillantani ajkaira, amiken éppen végigfutatta nyelvét.
– Igen – sóhajtotta. Én mit sem várva lehajoltam, puha, telt ajkának nyomtam enyémet. Derekáról elvettem egyik kezemet, és felvezettem, hüvelykujjammal álla alá nyúltam, tenyeremmel nyakát fedtem le. Szánk egyszerre mozgott, pont olyan szinkronban, mint ezelőtt testünk tette. Csak Ő és én. Csak mi voltunk, ketten, de mégis mintha eggyek lettünk volna.
– Szeretlek – motyogtam egy levegővétel alkalmával. A hosszabb csókot megszakítva kisebb puszikat nyomtam ajkára, amit mosolyogva tűrt.
– JiMin – szólt két csókocska között, mire abbahagytam, és teljes figyelmem neki szenteltem.
– Mondd, angyali hercegnőm.
– Nincs jobb ezen a világon, mint a karjaid közt lenni – vallotta be.
– Ugyanígy érzek, Thyra, pontosan ugyanígy.
Fájt, hogy nem érezhettem soká, hogy el kell engednem őt. Sokkal jobban fájt, most hogy kimondta. Isten a szenvedésem kívánta, mikor arra sarkallt, hogy ne adjam fel ily egyszerűen? Ezt vágyta?
A látásom elhomályosult, amiből pontosan tudtam, hogy a könnyek összegyűltek, hogy végre szabadulhassanak. Nem tudtam visszafojtani őket, mint az éj folyamán, egyszerűen túl sokáig tartogattam őket. Az első csepp épphogy kicsúszott, lassan folyt végig arcom vonalán, amit Thyra végig követett tekintetével. Az első szabadulása után a többit lehetetlenség volt megfékezni, száguldottak, egyre többen, és egyre gyorsabban. Nem tudtam meggátolni, hogy akárcsak egyetlen csepp is bent maradjon, így szomorúságcseppjeim csak versenyeztek egymással, melyik ér előbb az államig.
Thyra elszomorodott könnyeim láttán, neki is eszébe jutott, mit is jelent a ma éjfél. Kezét hátamról arcomra vezette, és igyekezett minden kiszökő könnyemet letörölni apró, meleg ujjával. Tenyere orcámnak simult, melege olyan jól esett, hogy hozzá dörgöltem magam, akár egy macska, aki mit meg nem adna egy kiadós simogatásért.
– Ah, JiMin – motyogta, miközben az ő szemei is megteltek könnyekkel. Ahogy az első könnycsepp lefutott orra mellett, úgy emeltem én is kezemet, hogy azon nyomban eltüntessem onnan bánatának jelét.
– Thyra – morogtam, ahogy egyre több cseppecske futott végig meseszép arcán.
– Olyan vagy nekem,
mint Ádámnak és Évának
az alma: tiltott. – A saját levelemből idéztem, minek első három sora, mindig egy Haikuból – rövid vers, mely 5, 7, 5 szótagos sorokból – állt, a kedvencem, mivel rímelnie nem kell.
– Nem erős, ki könnyt
nem hullajt, hisz a síráshoz
több kell, mint ellen’ – hangoztatott egy ilyen rövid versecskét ő is.
A szomorúságunk csöppei egyre csak fogyatkoztak, ennek ellenére mi továbbra is törölgettük a másik arcát, hogy mielőbb eltűntessük kettejünk sírásának mutatóit.
– Az én szerelmem
ragyogó csillag az égen;
elvesz a létért.
Az utolsó neki küldött levelem kezdődött ezzel a Haikuval. Azt mondta, hogy mind közül ez a kedvence, hogy ezt soha nem tudja, majd kiverni fejéből, akár több ezer, millió év múlva sem.
– JiMin – mondta ki nevemet rekedtes hangon, amit az egerek itatása okozott. Ahogyan kiejtette a nevet, tudtam, mit kell cselekednem. Előre dőltem csak egy aprócskát, és ajkaink újból találkoztak. A szikra pattant, a tűz meggyúlt, ahogy szánk mozgásba lendült. A vágy, a szerelem átvette a hatalmat testünk felett, és oly szenvedélyes lángot ébresztett, szított, amilyet még sosem.
Nyelvemmel végigsimítottam alsó ajkán, ő pedig szét is nyitotta azt, hogy ne csak a szánk, hanem ízlelőink is oly vad táncot járjanak. Egyre közelebb húztam őt derekánál fogva, míg ő hajamba csúsztatta kezét, és azzal játszadozott, mikor erősebben próbáltam még közelebb tudni magamhoz, kicsit meghúzta, ami egy apró morranást váltott ki belőlem.
Nem hagytam, hogy ennyire elködösüljön az elmém, így ahelyett, hogy továbbra is ilyen intenzitással csókoltam volna életem hölgyét, elváltam tőle, és mély levegőket vettem, hogy lenyugtassam magam, a kalapáló szívemet, és a csípő alatti tájékom.
Gondolkozni sem hagytam magam, eleget rágódtam rajta az este. Thyra értetlenül nézett rám, amikor lassan fél térdre ereszkedtem előtte. A zsebembe nyúlva elővettem a vörös, fehér, arany dobozkát.
– Nem szeretném az időt húzni – kezdtem bele rekedtes hangon, még kissé szipogva az előző könnyáradttól. – Thyra Reyna Violet Walonsley – ejtettem ki teljes nevét a lehető leggyengédebben –, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz? – Felnyitottam a doboz tetejét, ami felfedte a kék ércet, ami arany keretbe lett zárva. A kékség pont olyan volt, mint a hercegnő szeme, vad, gyengéd, tengeri. Az érc csiszolatlan volt, de így is a természetességet képviselte, amit Thyra mindig is imádott, és utálta az ékszereiben – hogy mindig csiszoltak voltak az ékkövek.
– Igen – hangoztatta halk válaszát, amin nem is gondolkodott, csak kimondta.
– Még akkor is, ha eljegyzésünk egyedül pár perc? – kérdeztem tőle.
– Igen – mondta hangosabban.
– Biztos vagy benne, Thyra?
– Igen – jelentette ki szinte kiabálva. Nem is haboztam többet, óvatosan kezembe vettem övét, majd az apró gyűrűt kivettem a dobozból és gyűrűsujjára húztam, ezután egy hosszabb csókot adtam a kézfejére, a gyűrűre. Egyre kisebb csókocskákat adtam neki, mire kuncogni kezdett, és egyre csak látszott, hogy boldog mosoly jelenik meg ajkain, min nem olyan régen még szomorságcseppjei száguldoztak.
– Szeretlek – mondtam, s felálltam. Még teljesen fel sem egyensedtem, Thyra nekem ugrott, és ajkát enyémnek nyomta.
– Annyira szeretlek, te bolond – motyogta a csókok között. Én csak vigyorogva mozgattam ajkaim, biztosan tartottam őt, nehogy leessen.
Hosszú percek után váltunk el egymástól. Egy halk, ám annál is hangosabb köhintést hallottunk, mire mindketten ijedten fordultunk a hang irányába. A szemeim majd’ kigúvadtak az illető láttán.
– F-felség – dadogtam. Ebből baj lesz. Elég nagy.
– Atyám – szólalt meg Thyra is a ruháját igazgatva, ami elcsúszott, miközben belelendültünk egymás szájának tanulmányozásába.
– Felség, ez nem az, aminek- – próbáltam kimagyarázni magunkat, de a király félbeszakított.
– Mióta vártam már ezt a pillanatot? Talán azóta, hogy… az első szerelmes levelet küldted a lányomnak – mondta szakállát fogdosva, mint aki ezen gondolkodott.
– Atyám – remegett meg a hercegnő hangja.
– Jaj, kicsi hercegnőm – érzékenyült el a hangja, majd intett leányának, hogy menjen oda hozzá. Thyra előbb rám nézett, majd odalépett atyjához, aki azonnal karjai közé vonta. – Annyira büszke vagyok rád – mondta, amit még én is hallottam. Ekkor kicsit elhúzta fejét Thyrától, és a szemembe nézett. – Ha csak egy haja szála is görbül, búcsút inthetsz a fejednek, gróf – fenyegetett a király hangját elővéve.
Térdre borultam, és esküt tettem. – Az Istenemre esküszöm, hogy megóvom a hercegnőt, szabad akaratot biztosítok neki. Ha nem tennék így, a Pokolba száműztessen engem a Mindenható, hogy a Pokol ura maga büntessen meg kihágásomért
– Vejemmé fogadlak, JiMin.
– Köszönöm, felséges uram – mondtam, majd felálltam, és egy lépéssel közelebb mentem Thyrához, amikor az egyik királyi személyes testőr rohant be a terembe. Nem is kertelt, térdre borult, ahogy beért.
– Felséges uram – hangja remegett, mint a kocsonya.
– Mondd, Ade – adott parancsot a király.
– A koronaherceg – kezdett bele, de elakadt, és feltört belőle a zokogás.
– Mi van a fiammal? – sürgette idegesen a fejedelem, és egyre közelebb ment a testőrhöz.
– A koronaherceg. – Újrakezdte. – E-el…eltávozott.
– Hova ment már megint?!
– É-életét vesztette – nyögte ki nehezen a nagydarab férfi. A király megrezdült.
– Hol? – kérdezte halkan, erőtlenül, de érezhetően utasításva.
– A lakrészében találtunk rá, Lee TaeMin vikomttal, aki egy véres kardot szorongatott a kezében – szedte össze magát annyira, hogy ezt elmondja. A király se szó, se beszéd elsietett a fia lakrésze irányába.
– Alexis – motyogta a hercegnő halkan, mire azonnal felé pillantottam, és pont jókor, ugyanis, lehunyta a szemét, és már el is vesztette egyensúlyát, dőlni kezdett. Rohantam felé, hogy elkapjam, ami szerencsére sikerült is.
– Thyra – szólongattam. – Hercegnőm. Thyra… – Elájult. Az Istenit! Megérte szenvednem egy kicsit, de ez… Alex… Alex volt az ára, hogy házasok lehessünk?
– Hívassa a királyi család orvosát – szóltam oda a testőrnek, aki azonnal ugrott is, és tette, amit kértem. – A hercegnő lakrészébe! – kiabáltam utána, majd Thyra térdhajlatához nyúlva megemeltem, és rohantam, hogy mielőtt ágyba fektessem. Csak úgy szeltem a folyosókat, amikor fordultam, s a két testvér folyosójára értem, megláttam a rengeteg őrt, a királyt, és a rángatózó, őrülten vigyorgó, illetve kuncogó TaeMint, amint vagy tíz, nála sokkal nagyobb ember próbálta lefogni. A vikomt azonnal kiszúrta a hercegnőt, és hogy az én karjaimban van.
– Azonnal tedd le a menyasszonyomat, te mocskos gazember! – kiabált rám, mire csak megráztam a fejem, és berontottam a hercegnő lakrészébe, hogy lefektessem az ágyába. Nem bírtam visszafogni magam. Még, hogy az ő menyasszonya. Betakartam Thyrát, majd kivonultam a hálóból, hogy visszatérjek a folyosóra.
Mielőtt a király kérdezhetett volna, már el is hadartam neki a választ. – Jól van a hercegnő, sokkolták a hírek, ezért elájult. Hívattam az orvost.
Egyre közeledtem az egyre csak vigyorgó TaeMin felé.
– Milyen nagy a képed, még azután is, hogy megöltem a barátodat – kuncogott véresen izzó szemekkel.
– Van merszed így beszélni a király előtt, vikomt? – kérdeztem. – Van merszed menyasszonyodnak nevezni a jegyesem?! – akadtam ki miközben folyamatosan lépkedtem felé.
– Felség – álltam meg a király mellett. – Ha nem bánja, akkor én most egy kevéssé grófhoz illő tettet hajtanék végre. – A felség csak bólintott, hogy nem bánja, de szavakat nem mondott. Egy ilyen incidens után nem is csodálom. Erősnek kell látszania az alatvalói előtt, így nem gyászolhatja meg fiát.
– Eresszék el – parancsoltam az őröknek, akik meg is tették. – Ezt azért kapod, mert elvetted a koronaherceg életét – mondtam, majd egy olyan erősen sújtottam le jobbommal, hogy a másik ütést a padló adta neki. Felé hajoltam, és a szemébe néztem, ami meglepetten csillogott. Megragadtam a gallérjánál fogva, megemeltem a földről, majd jobbommal újból lesújtottam: – Ezt azért, mert a túlvilágra küldted a legjobb barátom! – Újabbat ütöttem. – Ezt azért, mert a menyasszonyodnak merészelted nevezni a legjobb barátom húgát. Ezt azért, mert csak rá is mertél nézni a jegyesemre. Ezt azért, mert ártottál életem szerelmének. Ezt azért, mert ki nem állhatlak, te becstelen, gyalázatos, álnok, idióta. – Az ütéseim egyre gyorsabban követték egymást, és egyre erősebbek voltak. Kihozott a sodromból. Nem érdekelt, hogy mint gróf megszégyenültem, mert elvesztettem az önuralmam, de azt hiszem, a király is rég ütötte volna, csak benne volt még ennyi méltóság, hogy ne tegye.
– Ezt pedig azért, mert még életben vagy – morogtam a fülébe, és olyan erősen ütöttem, ahogy csak bírtam. Megérdemelte. Mondjon bárki, bármit, megérdemelte. – Vihetik – szóltam oda az őröknek, akiknek ezután könnyű dolguk volt elvonszolni a sérült, félájult TaeMint.
Nem is telt el két másodperc, amikor megjelent az orvos a testőr társaságában. Mit sem gondolva egyből utánuk iramodtam a hercegnő lakrészébe, amikor meghallottam a királynét.
– Alexis! – ordított szíve szakadtából, mikor megláthatta a fia fehér lepellel letakart testét. – Az én édes kisfiam! – zokogott. A siratását még a hercegnő hálószobájában is hallani lehetett. Nem sokkal később a király hangját zendült fel, elküldte az őröket a folyosóról, és feleségét vigasztalta.
Hagytam a doktort, hogy megvizsgálja Thyrát. Kint vártam a háló ajtaja előtt, hogy mielőbb hírt kapjak róla. Teltek a percek, szinte óráknak tűntek, de belül tudtam, hogy annyi idő még csak nem telt el.
Éppen készültem arra, hogy fel-alá járkáljak az ajtó előtt, mikor végre kinyílt, és az orvos lépett ki rajta. Amikor meglátott meglepetten vizslatott, de hamar eltűntette ezt, és megköszörülte torkát.
– Gróf uram, a hercegnő egészséges, amint felébred, fizikailag jól lesz. Azt nem tudom megmondani, hogy édes bátyja, koronahercegünk, nyugodjék békében, elvesztése mennyire hat ki a lelkére. Kérem, hogy fogadja el a gyászát, és ne sürgesse a továbblépést. – Nem mondott többet, meghajolt, és már iszkolt is ki az ajtón, mikor még utána kiáltottam egy köszönömöt, de már addigra én is félúton voltam a hercegnőhöz.
Az ajtót a lehető leghalkabban igyekeztem behajtani magam után, majd ugyanekkora óvatossággal lépkedtem a hatalmas ágy felé, aminek közepén tökéletesen betakarva a szerelmem feküdt öntudatlanul.
A fekhelyet a legkevésbé mozgatva próbáltam helyet foglalni a szélén. Ahogy ezzel megvoltam háttal nekidőltem a falnak, és úgy meredtem Thyrára, s figyeltem minden rezdülését.
– Khm… – köhintett egy mély bariton az ajtó irányából, mire azonnal odakaptam a fejem, s már nyúltam az oldalamra szegezett kardért, hogy mielőbb elővehessem, majd harcba elegyedhessek az illetővel. Ám szembesültem azzal, hogy csak a király állt az ajtóban. Rögtön felpattantam az ágy széléről, és kezemet is elvettem a markolatról, meghajoltam.
– Felség – köszöntöttem halkan.
– Ugyan, ülj csak vissza, JiMin – mondta rekedtes hangon, amit a kedvesével való siratás okozhatott.
Eleget tettem kérésének, óvatosan visszaültem.
Levegőt venni is alig mertem, mikor a király közeledni kezdett az ágyhoz, megállt előttem, majd ő is leült az ágy szélére, megragadta a leánya kezét, továbbá gyengéden simított végig rajta hüvelykujjával.
– Megtennéd, hogy helyettem is megvigasztalod, amikor felébred? – kérdezte a hosszú némaságot megtörve.
– Természetesen, felség – ígértem. Fogadalmam az éjszaka sötét csendjébe bocsátkozott, hogy a csillagoknak erőt adjon a gyászos égen. A kerek holdat éltettem eskümmel, a felhőket űztem távolra vele.
Az uralkodó nemsokára felállt az ágyról, még egy utolsót pillantott lányára, majd így szólt.
– Légy mellette ameddig csak tudsz. Tudom, hogy nem illendő házasság előtt együtt lennetek, mégis erre kérnélek.
Nem is várt, azonnal kilépett a helyiségből egyedül hagyva a magányos síri csenddel, és szívemet dobogtató nővel.
– Szívesen mondanám, hogy boldog születésnapot, boldog karácsonyt, Thyra, de nem tehetem, főleg, hogy ilyen szörnyűség történt a nap folyamán.
– Ha boldog nem is lehet, legalább van – motyogta halk hangon.
– Hercegnőm – ugrottam meg, ahogy realizáltam, hogy csakis ő szólalhatott meg, hiszen ketten voltunk a szobában. Keze után kaptam, ezáltal már nem csak a fekhely szélén, hanem sokkalta inkább hozzá voltam közelebb.
– Alexis – suttogta nevét megtört hangon. Az arcán könnyek hada csordult végig. Egyből magamhoz húztam, arcát mellkasomba temette, és úgy eresztette ki bánatát. Ökölbe szorította a kezét, majd azzal kezdte el ütésekkel támadni vállamat, hogy kiadja fájdalmát.
– Ki volt az? – kérdezte rekedt, dühvel telt hangon.
– TaeMin vikomt. – Egyedül válaszolni tudtam arra, amit kérdezett. – Már több zúzódás tarkítja azt a kétszínű arcát az öklöm jóvoltából. Kegyed részét is megadtam neki.
Mintha ezzel elűztem volna azt az apró – ha nem ilyen helyzetben lettünk volna, aranyos – dühét.
A zokogása nem enyhült, ugyanúgy itatta az egereket, sőt, volt mikor egy-egy kisebb sikkantást is hallatott, amit szerencsére a mellkasom épp annyira elnyomott, hogy a palotaőrök ne rohanjanak azonnal ide, és nézzék meg miért sikolt a hercegnőjük.
Kicsit lejjebb csúsztam, hogy hátamat neki tudjam dönteni a párnának, ami a háttámlának volt támasztva, és úgy öleltem magamhoz a könnyező nőt.
Kezemet fel-le mozgattam hátán ezzel is jelezve felé, hogy ott vagyok vele.
Az én cseppjeim is kiszabadultak, és csak hullottak szememből. A több órán át tartó siratásunkat követően egymást ölelve szunnyadtunk álomba.
Olyan szép, és mégis fagyos éj volt ez. Öt éve, hogy eljegyeztem az én hercegnőm, aki azóta már a királynőm. Karácsony előtti éjszaka volt ez, a mai napon emlékeztünk meg Alexis koronahercegről – nyugodjék békében. A mai éjféllel érkezett meg kedvesem születésnapja, és a karácsony hajnala.
A privát társalgóban felállított fenyőfát csodáltam, ami – mint öt évvel ezelőtt, most is – arany, vörös és fehér színekben pompázott.
A szerelmünk cseppet sem változott, ám a környezetünk annál inkább. A birtokom továbbra is a tulajdonomban maradt, hiába lettem királlyá koronázva, egy helytartót jelöltem ki arra, hogy az ottani feladatokat ellássa, míg én a palota, az ország ügyeivel foglalkoztam. A reformokat véghez vittem egy gyors, nyugodt tempóban. Igaz, sok nemes gondolatait nem lehetett megváltoztatni erről, de a többség mégiscsak rábólintott. A nőknek nem volt kötelező többé a házasság, a gyermeknemzés, és nevelés. Lehettek ugyanúgy politikusok, egyedülállók, birtok tulajok.
A feleségem hiába volt királynő, tekintettel arra, hogy az ő családja az uralkodói, minden döntést ő hozott meg, minden, amit eddig a király csinált, már az ő feladatává vált, persze ezt megbeszéltük, például a szobalányokkal nem én foglalkozom; többségben az ország ügyeit ő intézi, ő mondja ki a végleges dolgokat.
Az alakváltókkal békeszerződést kötöttünk, így a házasság elmaradása nem lett probléma, sőt, jó is volt, hiszen minden hercegnek volt már jelöltje a feleség posztra.
A többi birodalommal is jó kapcsolatot ápoltunk, a tündérekével kifejezetten remeket, hiszen Ines Hausmeister beházasodott, méghozá az egyik herceg kedvese lett.
– Apa – érkezett a félénk hang.
Azonnal az ajtó felé fordultam, ahol megpillantottam a kisfiunkat, Alexis Daniel Walonsleyt. Az anyja család nevét kapta közös megegyezés után. Nekem nem volt olyan fontos, hogy a Park vezetéknév tovább öröklődjön, amikor a több száz unokatestvérem már továbbadta.
– Hát te még nem alszol? – kérdeztem mosolyt kerítve arcomra, mire ő is elvigyorodott. A három éves kis Alexis nagyon hamar megtanult beszélni, járni. Sőt, már futni is úgy tud, akár egy felnőtt, csak neki még kifogyhatatlan az energiája, amivel az őrök idegeire tud menni. – Gyere csak – tártam szét karomat, mire mint mindig, egyből rohanni kezdett, majd hatalmasat ugorva karjaim között landolt. Emlékszem, amikor először csinálta, a szívbajt hozta rám és az édesanyjára. Boldogan kuncogott most is, akár minden alkalommal.
– Ki tud olyankor aludni, amikor jön a Jézuska? – kérdezte aranyosan mimikálva.
– Képzeld, én se tudok ilyenkor aludni – suttogtam, mintha egy titkot osztanék meg vele. Azt nem kell tudnia, hogy azért sem aludtam még, mert az öt évvel ezelőtt történteket pörgettem vissza elmémben. Emlékezni akartam az este minden pillanatára. Amikor megérkeztem a palotába, megláttam a hercegnőt, folyamatosan őt figyeltem, az első táncunkat, Alexis-szel tartott utolsó beszélgetésem. Megígérte, hogy helyettem vigasztalja a húgát éjfél után, mégis én vigasztaltam őt, s nem Alex. Az eljegyzés minutumát, a király engedélyét, majd a rémhíreket. Nem akartam egyetlen másodpercet sem elfelejteni belőle.
A haragom TaeMin felé csak nőtt és nőtt. Az egyetlen ok, amiért nem kínok közt hever az egyik cellában az, hogy a karácsony napján, pontban éjfél előtt, mikor a megboldogult koronaherceggel végzett végeztették ki. Nem egyszerű halált halt, megkövezték. A nép nem engedett haragjából, nem számított, hogy már kimúlt, mindenki megdobta legalább egyszer.
– Mesélsz nekem egy karácsonyi történetet? – Olyan ellenállhatatlanul kérte, hogy képtelen lettem volna megtagadni.
– De csak egy feltétellel. – Fürkésző tekintettel pislogott fel rám, várta, hogy végre kimondjam. – Ha édesanyád is itt van.
– Már itt is vagyok – szólt az anya, mikor Alex éppen ugrott volna le a földre.
– Akkor itt az ideje, hogy belekezdjek – sóhajtottam, miközben Thyra helyetfoglalt mellettem.
– Szia – suttogta, majd csókot nyomott államra, s nekidőlt a vállamnak, úgy csodálta ő is a feldíszített karácsonyfát, illetve figyelt gyermekünk minden rezdülésére.
Alexis kényelmesen elhelyezkedett az ölemben, velem szemben ült, kicsiny homlokát nekem döntve.
– Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy hercegnő. Ez a lány olyan gyönyörű volt, hogy a tündérek szépsége sem ért fel hozzá. Ez a királylány karácsony napján született, a születésnapja alkalmából a király bált rendezett… – A mesém rólunk szólt, az estéről, ami megváltoztatta mindkettőnk sorsát, sőt, az egész országét, hiszen az uralkodó egy olyan személy lett, akire senki sem számított – még én, a jelenlegi király sem.
Ahogy haladtam előre a történetben úgy vált egyértelművé Thyra számára, hogy miről is regélek. Gyermekfülnek hallható módon szőttem bele kettőnk szerelmét, Alexis elvesztését.
Az idő maga a remény. Hatalma van mindenek felett, de magával még ő sem képes szembeszállni. Sokan úgy tartják, gyógyítani tud. Egyszerre ő a jó és a rossz. Bolondját járatja velünk, kinevet minket, majd amikor őt átkozzuk, sírva borul térdre előttünk. Ugyanakkor rövid és hosszú, van amikor lassú, mint egy csiga, vagy gyorsabb, mint egy gepárd. Az ember szeretni sose fogja végtelenségét, hatalmát irigyelve; utálni nem tudja amatőr gyógyítóképességét tekintve.
"Az élet azok nélkül is teljes lehet, akik nincsenek velünk. Ezt soha ne felejtsd el! – Papp Csilla"
melyik birodalom, hogyan is helyezkedik el.
Sziasztok! ^^
Eléggé megkéstem...
Én úgy érzem, hogy túlságosan is arra koncentráltam, ami történik, így nem biztos, hogy érzelmileg is sikerült hoznom azt, amit előző körben...
Azért remélem, hogy az idővel jól játszottam, első sorban most arra akartam fektetni a hangsúlyt.
A térképpel engesztelek mindenkit, ha olyan borzasztó,
mint amilyennek én érzem ><
Köszönöm, hogy időt szántál a novellára! ^^