A szerelmespár a második évfordulójuk alkalmából elment nyaralni egy kis szigetecskére, hogy megünnepelhessék együttlétüket. Igaz, SeongHwa első sorban azért vitte el HongJoongot, hogy a férfi ne csak a szobája falait nézze naphosszat, miközben az elméje tele van rossz, szomorú gondolatokkal. A sziget, ahol megszálltak nem nevezhető nagynak, de kicsinek sem. A szigeten volt egy falu, nem is olyan messze a két férfi apartmanjától.
Miután elfogyasztották az ebédet, amit közösen főztek, HongJoong úgy döntött, hogy elmegy levegőzni egy kicsit. Erről szólt társának, hogy tudja, hol van a férfi, s ne keresse árkon bokron át. A pár idősebb tagja csak úgy volt hajlandó elengedi kedvesét, hogy a kezébe nyomta annak telefonját, hogy ő bármikor elérhesse.
Mikor a házban maradt férfi épphogy végzett a mosogatással és pakolással, Joong írt neki egy üzenet, miszerint várja őt a sziklaszirten lévő fánál, mivel mondani szeretne neki valamit. SeongHwa az üzenet láttán mindent eldobva a kezéből, vidáman sietett az említett fához, hogy újból láthassa édesét. Szinte szökdécselve haladt, hogy újból együtt töltsék az időt.
Nem szerette egyedül hagyni szerelmét. Nem szerette, ha azok a mély, s rossz gondolatok, újból megjelennek társának fejében. Sajnos a férfi elég rossz mentális állapottal rendelkezett, de már azelőtt, hogy ők ketten egymásba szerettek volna.
Ezek csak még inkább elfajultak, amikor a férfi elkezdte megkedvelni SeongHwát. Meg akart tetszeni a férfinak, viszont így az önutálata csak megnőtt. Nem tudta magát elképzelni SeongHwa-yah* párjaként, csak azután, hogy végül társak lettek.
Az idősebb, domináns félnek nem tartott sokáig rájönnie arra, hogy szemefényének gondjai vannak. Mikor rákérdezett édesénél, az eleinte félt választ adni kérdésére, de nem tellett sok időbe, mire meggyőzte arról, hogy teljes mértékben megbízhat benne a férfi. HongJoong nem volt rest kiteregetni minden gondolatát.
Még azt is elmondta, hogy utálja magát. Illetve, hogy sokszor bántotta magát, mert azt tartotta akkor jónak, helyesnek. SeongHwa elmondta neki, hogy ez nem jó, ez nem helyes. Megkérte, hogy többet ne okozzon kárt magában. HongJoong ígéretet tett, és próbálta is tartani. Míg ő folyton, ezen gondolkozott, addig Hwa felkeresett egy szakembert, hogy segítséget kérjen tőle. Nem tudta, hogy hogyan tudna segíteni társán, pedig nagyon szeretett volna segítségére lenni.
Mikor SeongHwa közölte kedvesével, hogy egy pszichológus várja őt aznap délután, a HongJoong pánikba esett, és kiakadt. Folyton azt szajkózta, hogy ő nem őrült, nincs szüksége arra, hogy egy agyturkásszal találkozzon. Végül hosszas győzködés után Hwa rávette, hogy elmenjen a kezelésre. De társa csak úgy egyezett ebbe bele, ha SeongHwa-yah is jelen lesz a beszélgetés alatt.
HongJoong a beszélgetés után megkönnyebbült. Nem azért, mert végre túl van a társalgáson, hanem mert egyre kevésbé nyomja a vállát, a magába fojtott fájdalma. A férfi visszatérő páciens lett, és rengeteget javult az állapota.
A szakorvos depresszióval, önutálattal, és poszttraumás stressz-szel diagnosztizálta. De két év után sem tudta kideríteni a depresszió és az önutálat jelentkezéseinek okát. Azt állította, hogy a poszttraumás stressz a depresszióval együtt alakulhatott ki. Ezek okát a szakértő nem tudta még felderíteni, mert HongJoong nem nyílt még meg teljesen felé, de még társa felé sem. Csakis a fiatalabb tudhatja, hogy mi okozhatta a PTSD-t.
Joong már tervezte, hogy elmondja a történetét partnerének, amit eddig rejtegetett előle. A történetet, melyben ő és az édesapja szerepel. Az apa egyetlen egyszer emelt kezet fiára, de ez mélyen megmaradt a fiúban. Még a saját anyja sem tudta, hogy annak férje, bántotta szeretett fiát. Nem akarta, hogy mások tudják, hogy a tulajdon apja a mássága miatt ütötte meg. Azóta félt az édesapjától, hogy elmondta neki, hogy ő nem a nőkhöz vonzódik. A kép örökké benne élt, ahogy az apja felpofozta, s hozzávágta a kezében lévő poharat is. Álmában mindig viszont látja apját, ahogy újra és újra felpofozza. Nem tudta elfelejteni, pedig már több év is eltelt az eset óta. Feldolgozni sem tudta, hogy szeretett apja – kitől már retteg, mikor meglátja –, hogy volt képes megütni a saját fiát.
Mikor SeongHwa elindult a házból az alig tizenöt perces útra, még tűzött a nap, és szinte meglehetett sülni olyan forróság uralkodott. Egy felhő sem volt az égen, s csak a tiszta, kék égboltot lehetett látni, ami olyan kék volt, mint a szigetet körbe ölelő óceán. Oly tiszta volt az ég, mint HongJoong lelke, az életét ért sötétségek, szörnyűségek ellenére.
Viszont, ahogy a férfi egyre közelebb ért úticéljához, úgy gyűltek feje fölött, a sötét viharfelhők. Nem zavarta annyira, viszont gyorsabban szedte lábait, hogy még előbb érhessen oda életének értelméhez. Mikor már alig volt száz méter a fáig, a szél is elkezdett fújni. Egyre erősebben zúgott keresztül a fák között, ami elért a férfiig. A szembeszél igencsak megnehezítette SeongHwa dolgát. A fák levelei zörögtek, a szél süvített, s a felhők is szüntelenül gyűltek, az egyre sötétebb égen. Meglátta Őt a fa alatt álldogálni, aki szintén észrevette a felé közelítő Hwát.
HongJoong félt, hogy SeongHwát csak bántja, visszatartja attól, hogy normális, szép életet éljen egy gyönyörű lánnyal, aki tökéletesen illene édeséhez. Nem úgy, mint ő, aki csak megnehezíti szerelmének életét. Sose gondolta magát elég jónak a kedveséhez. Nem tudta. Egy roncs volt. Egy lelki szemét.
Mire SeongHwa odaért Joonghoz, addigra a szél már rendkívül erősen süvített végig a szigeten. Az ég teljesen beborult. Az idősebb fiú aggódva nézett egyetlenére, aki mosolyt erőltetve magára próbálta elérni azt, hogy SeongHwa-yah semmit ne vegyen észre abból, hogy mi zajlik éppen le benne, és hogy mire készül.
– Hiányoztál, Yeobo (Édesem)! – mondta az SeongHwa, majd párjához lépdelve, magához ölelte őt. Ahogy érezte, hogy a fiatalabb visszaöleli őt, a világ szebbé vált számára. Mikor Joong őt öleli, hiába alacsonyabb, védtelenebb nála, mégis oly védelmező tud lenni ölelése.
– Te is – motyogta a másik mellkasába, majd felemelve fejét, tekintetét összekapcsolta egyetlenének, gyönyörű szempárjával – hiányoztál! – fejezte be mondatát, majd újból visszabújt a férfi mellkasába. Mikor Hwa így ölelte, nem félt semmitől. Úgy érezte, hogy kedvese megvédi őt, így nem kell mitől félnie. Minden gondja elszállt. De elméjét újból megtámadták a rossz, s helytelen gondolatok.
– Miről szerettél volna beszélni? – Lehámozta magáról a kis, rövid kezeket, majd egy kicsit hátralépett, hogy rendesen láthassa szerelmét, miközben az beszél. Ritkán hívja önszántából beszélni, így ezeket az alkalmakat a férfi mindig kihasználja.
– É-én... – dadogott a mentálisan instabil férfi. – Én... – próbálkozott újra, de nem tudta folytatni mondanivalóját. Félt a férfi reakciójától. Vett egy mély levegőt, hogy kicsit megnyugodjon, és el tudja mondani azt, amin az elmúlt háromnegyed órában gondolkozott. – Én, nem illek hozzád. Nem vagyok szép, nem vagyok egy érdekes személy. De a legfontosabb, én egy férfi vagyok, és nem egy nő – sorolta HongJoong.
– Nem! Ne is folytasd! Már megint ezzel jössz! – szakította félbe SeongHwa, mielőtt párja folytathatta volna a hegyibeszédét, amit kéthetente előad.
– De! A szüleid is azért nem hajlandóak veled beszélni, mert velem vagy, és nem egy lánnyal! – vágott közbe a Joong idegesen. – Nem emlékszel? Mennyire meg voltál törve, amikor kidobtak otthonról? Nem akarom, hogy szomorú légy! – magyarázta HongJoong az indokát. – Nem tudom elhinni, hogy nem vagy képes itt hagyni engem! Hagyj el! Keress magad mellé egy gyönyörű nőt, vedd feleségül, s legyenek gyerekeitek. Velem ezt sosem teheted meg. Hivatalosan még házasok sem lehetünk! – akadt ki teljesen a fiatal. Nem tudta felfogni azt, hogy SeongHwa-yah nem érti, hogy ő csak azt akarja, hogy boldog legyen. Ez olyannyira felidegesítette, hogy már nem is tudta, hogy mivel győzze meg a férfit.
– Ne gyere ezzel! Tudod, hogy szeretem a gyerekeket, de ne ezt használd fel! Ha szeretnénk örökbefogadhatunk egyet. Hivatalosan nem lehetünk házasok? Engem nem érdekel, míg te mellettem vagy! – szólt vissza egyre ingerültebben SeongHwa. Nem tudta megérteni azt, hogy HongJoong-ah miért akarja ennyire, hogy elhagyja őt. – Nem kell feleség, sem vérszerinti gyerek. A szüleimre sincs szükségem! Azok után, hogy kidobtak otthonról, még a hajam szálára se legyenek kíváncsiak! – folytatta egyre hangosabban, feldúltabban.
– Lehet, hogy vérszerinti gyerek nem kell, de feleség igenis kell! Hogy néznének rád az emberek, ha tudnák, hogy barátnő helyett barátod van? Gondoltál már erre? – kérdezett újból HongJoong.
– Nem! Nem gondoltam erre! És tudod, hogy miért? Mert nem érdekel mások véleménye! Azért. – vágott közbe SeongHwa. – Nem foglak elhagyni! Főképp emiatt nem! – mondta ellentmondást nem tűrően a férfi. Vett egy mély levegőt, nem is egyet, hogy lenyugtassa magát, és ne bántsa meg életének fényhozóját.
– Hagyj el! Nincs egy ilyen roncsra szükséged, mint én! Nekem kéne segíteni rajtad, de ehelyett mindig te gondoskodsz rólam! Felejts el! Oldd meg a saját problémáid, és ne nekem akarj segíteni! – kiabált HongJoong szinte teljesen kikelve magából. – Nem akarok a terhedre lenni! Úgyhogy... Szakítsunk. – jelentette ki érzelemmentesen, ami csak még inkább felidegesítette a dominánsabbat.
– Nem akarsz a terhemre lenni? – kérdezte a férfi hitetlenül felnevetve. – Igen?! Jó, akkor szakítsunk! Ha ezt kívánod! – vágta hozzá utolsó szóként, majd hátat fordítva HongJoongnak elindult vissza az apartmanba. Össze akart pakolni, és minél előbb itt hagyni a szigetet, és párját. Vagyis volt barátját.
Alig tett meg tíz lépést, mikor realizálódott benne, hogy mi is történt az utóbbi pár percben. Elhagyta. A hirtelen rádöbbenést felváltotta a fájdalom. A szíve fájdalma. Majd' meg hasadt szíve, mikor arra gondol, hogy elhagyta Joongot. Makacs volt, és helyet sem hagyva marasztaló gondolatoknak folytatta útját. Útja során legördült az első könnycsepp az arcán, amit próbált több, kevesebb sikerrel visszatartani. A durva szél még inkább rásegített könnyeinek útnak eresztésében.
Eluralkodott rajta a félelem, amint eszébe jutott, hogy partnere nem egy átlagos ember. Ő nem tud úgy dolgokat feldolgozni, mint az emberek többsége. Gondolkodni se gondolkodott, csak azonnal megfordult, s a viharos szél ellenére rohant vissza HongJoonghoz.
Futott, ahogy csak tudott, hogy beszélhessen vele. Nem akarta, hogy itt vége legyen a kettejük szerelmének. Nem akarta magára hagyni szeretett HongJoongját. Mikor végre újból megpillantotta könnyei rohamosabban gördültek végig arcán.
Mikor végre visszaért kedveséhez, lelassított, s úgy tette meg a távot közöttük. A férfi magához húzta, s megcsókolta Joongot, aki erre már utolsó csókként gondolt, míg SeongHwa csak ki élvezte ajkaik érintkezését, abban a tudatban, hogy a jövőben lesz még több is. Ha tudta volna, hogy ez az utolsó alkalom, nem így állt volna hozzá, s nem így, durván, szenvedélyesen, hanem kegyesen, érzelmesen csókolta volna szemének fényét.
A hosszas csókcsatát HongJoong szakította meg.
– Szeretlek, Yeobo! – mondta könnyes szemekkel az idősebb férfi. HongJoong szemei is könnyesek voltak, viszont SeongHwa még nem tudta, hogy legfőképp nem azért, ami az előző tíz-tizenöt percben történt. – Ne haragudj! Nem gondolkodtam, mielőtt megszólaltam – magyarázkodott Hwa. Az alacsonyabb szemeiből a könnyek újból megindultak le arcocskáján.
Szótlanul álldogált, majd elkezdett hátrálni. SeongHwa nem értette Joong viselkedését, így értetlenül nézte, ahogy apránként, egyre távolabb lépked tőle. A fa már alapból alig volt pár nagyobb lépésre a peremszélétől, ami az óceán fölé magasodott. Az alacsonyabb egyre csak hátrált. Hátrált, és csak hátrált. Meg sem állva, haladt tovább, hogy teljesítse célját.
– Menj el! – szólt SeongHwára. – Menj innen! Menj már! – Elszántan, mégis könyörögve utasította szeretett kedvesét, hogy hagyja ott, s menjen el. Ám Hwa nem volt hajlandó elmenni. HongJoong próbálta meggyőzni szerelmét, de nem sikerült, így feladva a próbálkozást futott neki újból a maga elé kitűzött feladatának. Ha a párja nem tudja elhagyni őt, majd ő elhagyja őt, hogy neki jobb legyen.
SeongHwa agyában megannyi olyan gondolat jelent meg, amiket próbált elűzni elméjéből. "Biztos, hogy nem leugrani akar!", győzködte magát, de nem sikerült elhinnie. Főleg, amikor ráeszmélt egyetlenének betegségeire. Mindig próbálta segíteni őt a gyógyulás útján, de ő maga nem volt szakértő a témában. Elolvasott rengeteg cikket, hogy hogyan lehet segíteni, de ő sem képes csodákra. Hitt benne, hogy HongJoong képes lesz teljesen kigyógyulni ebből, teljes szívéből, mélységesen hitt ebben. Mindennap imádkozott, hogy Isten segítse életét beszínezőnek ezen a nehéz úton, ha már Ő maga nem tudja.
Mikor HongJoongnak alig pár lépés volt hátra, hogy lezuhanjon, SeongHwa akkor eszmélt fel.
– Ne tedd, Yeobo! Kérlek! – kérlelte a tőle alacsonyabb férfit, de ő csak megcsóválta a fejét. Könnyei szaporábban folytak le arcán, ahogy egyre közelebb ért a sziklaszirt széléhez. SeongHwa könnyei is megeredtek, s fel is zokogott volna, de volt elég ereje, hogy ezt visszatartsa. Csak némán sírt, hiszen tudta, hogy még vár rá egy komoly, nehéz feladat.
HongJoong már zokogva lépegetett egyre kisebbeket, egyre lassítva a tempóján. Megijedt a halál gondolatától, de csak arra tudott gondolni, hogy majd SeongHwa-yah túlteszi magát rajta, s feledésbe merül az is, hogy ők valaha is ismerték egymást. Majd a férfi talál magának egy nála sokkal jobb lányt, és akkor, majd a kedvesét a szülei visszafogadják a családba. Úgy gondolta, hogyha ő meghal, akkor mindenkinek jobb lesz nélküle. Nem gondolt bele abba, hogy SeongHwa mennyire is szereti őt. Ha tudta volna, nem engedett volna a kísértésnek, hogy elhagyja őt. Ragaszkodott volna az élethez, szerelme mellett, mint a fa levele a helyéhez a fa ágain. Csakis halála után lett volna képes elengedni, életének fényhozóját.
– Ne! HongJoong! Beszéljük meg! Nem kell ezt tenned! – könyörgött tovább SeongHwa, hátha sikerül hatnia rá. Könnyei szaporán csordogáltak végig, megtört arcán. Elkezdett futni a férfi felé, majd nem hagyva annak, hogy folytassa útját, magához rántotta. – Ne tedd ezt, kérlek! Itt vagyok! Mondd, hogy mi a baj! Beszéljük meg! – próbálkozott az idősebb tovább. – Nem akarlak elveszíteni, Yeobo! Nem akarok nélküled élni! Nem tudnék, nélküled élni! – győzködte még mindig párját SeongHwa. Ezek a mondtatok elindítottak valamit HongJoongban, de nem hagyta, hogy az új gondolatok eluralkodjanak rajta. – Már csak te maradtál nekem! Nem bírnám ki, ha elveszítenélek téged! Kérlek, Yeobo! – esedezett egyre reménytelenebben a férfi. Lábai megadták magukat, s elernyedtek, így kénytelen volt térden állva folytatni a kedvesének meggyőzését. Magához ölelte annak lábát, hogy az még véletlenül se folytathassa útját. – Menjünk vissza! Ölelj meg! Csókolj meg! Pofozz fel! Üss meg! Csinálj velem, amit akarsz, csak kérlek, gyere vissza velem! – fohászkodott elhaló hangon a tőle fiatalabbhoz. Arcára kiült fájdalma, amit úgy rejtett el életének értelme elől, hogy fejét lábának döntötte.
– Eressz! – mondta Joong az előtte térdelőnek, aki magához ölelte lábait, hogy ne tudjon hátrébb lépni. – Azt mondtam, eressz! Engedj már el! – könyörgött zokogva SeongHwának, aki nemhogy nem engedte el, inkább erősebben szorította magához a rövid, vékony lábakat. – Kérlek, engedj el! – kérlelte a férfit, s mivel nem akarta erőszakosan leszedni a lábáról a síró társát, ezért szóban próbálkozott.
– Ne hagyj el! Ne hagyj egyedül! – fohászkodott a férfinak.
Viszont HongJoong nem akarta tovább húzni, így végül mégiscsak erejére támaszkodott. Próbálta lerázni lábáról SeongHwát, aki egyáltalán nem akarta elengedni a végtagot. Joong lehámozta az erős karokat, majd folytatta útját, közben folyamatosan édesét nézte, aki felállt, s elindult utána, hogy elkerülhesse az elkerülhetetlent.
HongJoongnak már csak egy lépés kellett hátra felé, és zuhant volna a mélységbe. A másik fiú már a győzködést feladva futott kedvese felé, hogy elránthassa a mélységbe vezető úttól. De a férfi megtette az utolsó lépést.
Az alacsonyabb férfi hátra lépett egyik lábával, de másikkal még tartotta magát a szirt szélén.
– Szeretlek, Park SeongHwa! – zokogva mondta Joong.
– Én is szeretlek, Kim HongJoong! – vágott közbe SeongHwa sírva.
– Úgy sajnálom! Köszönök mindent! – Szipogva mondta el utolsó szavait, amiközben könnyei versenyt futottak orcáján.
Elengedte magát, s kezeit széttárva, szárnyalt volna a mélységbe. Már nem félt. Tudta, hogy közeleg a vég, már nincs mitől félnie. Mintha a sziklák, és az óceán hangját hallotta volna, amik csak úgy hívogatták magukhoz őt.
De SeongHwa elkapta az egyik kezét, így nem tudott zuhanni a sziklákra, melyek már egyre hangosabban hívogatták, hogy utána elmoshassa élettelen, hideg testét a víz. Hwa épphogy elkapta Joong-ah kezét, amit oly erővel tartott markában, nehogy kicsússzon kezéből. Viszont a még szirten lévő férfi semmiben nem tudott megkapaszkodni rendesen, ezért elkezdett csúszni ő is a mélyben lévő sziklák felé. Kétségbeesetten próbált megkapaszkodni a fűben, ami csak egy kis ideig bírta, majd utána minden egyes alkalommal leszakadtak a növény szálai.
Egyre csak csúszott lefelé a szerelmespár. SeongHwa továbbra is tartotta HongJoongot, hogy ne zuhanjon a sziklákra, majd sodródjon az óceánba. A levegőben lógó férfi sírva könyörgött a társának, hogy engedje el, és éljen tovább nélküle, de Hwa nem tágított amellől, hogy tartsa a lelkébe, életébe fényt hozót. Ha elengedné a Joongot, az azt jelentené számára, hogy elhagyja őt. Ott hagyja a legrosszabb helyzetben. Sőt. Olyan lenne mintha szándékosan, az orra előtt csalná meg, pedig mélységesen szereti a férfit.
Mikor SeongHwa már nem bírta tartani magát, hagyta, hogy teste elinduljon lefelé. Hiába küzdött így az életükért, rá kellett jönnie, hogy nem tudnák mindketten túlélni ezt. Az idősebb férfi még a levegőben, zuhanás közben magához ölelte szerelmét.
– Bárhova mész, én örökké követni foglak! Legyen az a világ bármely pontján. Te jelented számomra az otthont. Szeretlek HongJoong! Örökké szeretni foglak! – mondta utolsó szavait magában. Szorosabban ölelte magához utoljára, HongJoong kicsi, törékeny testét. Nem félt elengedni magát, s zokogni párja vállán.
Sokan mondják, hogy haláluk előtt látják életük emlékeit, és ez a két férfival is így volt. Mindketten ugyanazt látták maguk előtt. Egy gyönyörű mező, melyen minden virág egy-egy közös emlék. A mező hatalmas, és tele van az emlékeikkel. Szomorúval, boldoggal. Sokáig csodálják a zöld rétet, ahol a levegő oly friss, a fű színe oly zöld, az ég színe oly kék, s a nap csak úgy tűz, mintha egy mesébe léptek volna. A nagy felfedezésük közben összekulcsolták kezüket, s mosolyogva nézték a szépséges tisztást. Úgy érezték, hogy szinte csak életvidám emlékeik maradtak meg, míg a szomorúakat mind elvesztették.
A két fiatal testét a víz a part felé sodorta, így két nappal később, az apartman tulajdonosa rájuk talált. Mikor a két élettelen, fehér, hideg test a partra sodródott az ég tisztább volt, mint valaha. Oly tiszta volt, mint a kristály, ami a gyűrűt díszítette. Ez a tiszta kristály egy bársonydobozkában rejtőzött, ami pedig SeongHwa zsebében bújt el. Eljegyzésre lett szánva az ékszer, de se kérdésnek, se válasznak nem lehetett tanúja. Azon búslakodott a sötét zsebben, hogy őt elfelejtették, miközben tulajdonosának lelke a túlvilágra vándorolt, így magára hagyva őt, a hideg vízben, a fénytelen, komor zsebben.
----
*yah/ah: Hozzájuk közel állóknak, a nevének a végére illesztik, amikor beszélnek; amikor ezt a megnevezést használják, akkor informálisan beszélnek, így informális megnevezésnek veszik.
3152 szó
by: _Akira_Asato_
2020.11.18.