– Már megint mi bajod van azzal, hogy találkozni akarok egy barátommal? – kérdeztem hevesen reagálva előbbi kijelentésére.
– Az, hogy férfi! Nem érdekel, milyen szerelmi bánata van, keressen mást, akivel iszogathat! – folytatta Yoongi ordítva.
– Yah*! Amikor te találkozgatsz valami nővel, akkor én meg se szólalok, mert tudom, hogy neki kell dalt írnod! Ez nem azt jelenti, hogy nem gondolok arra, hogy meg van az esély rá, hogy vele csalsz. De mégis képes vagyok csöndben ülni a valagamon, amíg te vele szórakozgatsz, vagy vacsorázol! – Felidegesített a birtoklási mániájával, és az idióta elméleteivel. Tudja, hogy Hoseokkal csak barátok vagyunk, de már több éve. Gimi első éve óta vagyunk jóban, amin nem fogok változtatni azért, mert ő most túl féltékeny. – Bezzeg engem még egy nyomorult étterembe se tudsz elvinni. – Teljesen elkeseredtem, mikor nem reagált kijelentésemre, csak hátat fordított nekem, miközben erőszakosan a hajába túrt.
A szívem szakadt ketté. Még kimagyarázni sem próbálta magát. Hogy én milyen egy szeméttel élek együtt! Már azzal is problémái voltak, hogy anno rúdtáncos voltam, most azzal van baja, hogy egy igen jóhírű kávézóban vagyok felszolgáló. Bízhatna bennem annyira, mint én benne. Néha én is bizonytalankodok, de nem ennyire.
Csak csalódtam benne, ahogy telt az idő. Először akkor csalódtam benne, amikor közölte, hogy csak szórakozni akart velem, de végül belém szeretett. Igaz eleinte mindkettőnk csak az élvezeteket hajtotta, de ezt így az ember képébe vágni... Aznap éreztem először azt, hogy valaki csak kihasznált, pedig ez általában fordítva történt. Első sorban én használtam ki a férfiakat, nem ők engem. Azon az átkozott napon egyszerre távolodtunk el, s kerültünk közelebb egymáshoz. Délelőtt tüskék, pengék álltak ki szívemből, melyek minden egyes kiejtett szó után megfordultak, ezzel újabban fájdalmat okozva. Délután már egymást ölelve, el nem engedve a másikat feküdtünk az ágyban, s megosztottuk egymással titkainkat.
Ha szeretne, és bízna bennem egy cseppnyit is, akkor elengedne inni egy kicsit a legjobb barátommal, de nem. Ő bedobta a féltékeny barátot, aki amúgy bármikor, bármit csinálhat, mert ő biztos, nem vetemedne arra, hogy megcsaljon. Na persze. Két éve még talán el is hittem volna. De mióta alig van itthon, és ha itthon is van, akkor is tojik a fejemre. Igaz közelebb kerültünk azon az estén, de utána ahogy telt az idő egyre hidegültünk el egymástól.
De hiába viselkedik így, mond bármit, a szívem akkor sem adja fel a kalapálást, ha vele vagyok egy légtérben. Na, amikor a hálószobában vagyunk... Szinte hallani a sötétben, ahogy a ketyegőm, majd kirobban a helyéről, oly hevesen ver. Kész csoda, hogy nem vesztem oda egyik együttlétünk közben sem.
A mi kapcsolatunk sose volt átlagosnak nevezhető. Eleinte a bizarr mániánk, most pedig a folytonos veszekedéseink. Ha épp nem egymás bőrét marjuk, akkor néha tudunk egy-két romantikusabb pillanatot is megélni, annak ellenére, hogy Yoongit teljesen lefoglalja a munkája.
Imádja, hogy dalokat szerezhet, s ez volt az álma, amit sikerült is elérjen, amint bekerült egy nagyobb kiadóhoz. Ennek pedig az lett a hátránya, hogy szinte csak dolgozik. Ha itthon van, akkor is a dolgozószobájába zárkózik, ami egyre idegesítőbb. Nem tudok kivel beszélgetni, ha idehaza vagyok. Mikor elmennék társasági életet élni, kiront barlangjából, és azonnal megállít. Mintha tudná, hogy mikor akarok elmenni. Már azon se csodálkoznék, ha be lenne kamerázva az előszoba, hogy tudja, mikor érek haza, mikor készülök elmenni.
– Miért nem tudsz itthon ülni a csinos kis seggeden? Miért jobb elmenni Hoseokkal inni?! – kérdezte oly hangosan, s agresszívan, hogy megijedtem tőle. Csak meredtem a férfira, akinek tiszta vörös volt az arca a méregtől. Szemeivel ölni tudott volna, így elérte, hogy megriasszon. Ám a hideg, szorító érzést, hamar átvette a heves düh.
– Igenis jobb! Tudod miért? Mert itthon csak unatkozom. Hobinak nagyobb szüksége van rám, mint a kanapénak, amin csak vergődnék, ahelyett, hogy szórakoznék – mondtam, könnyeimet visszanyelve, s belső, lelki fájdalmam elrejtve. Nyitotta volna a száját, hogy újból, valami bántót mondjon, de belé fojtottam a szót. – Nem. Nem érdekel. – Hátat fordítottam neki, s leakasztottam a vékony, bézs vászonkabátom, amit úgy szerettem tavasszal, a csípős hidegben hordani. Táskámat felkaptam a földről, majd még mielőtt kiléptem az ajtón Yoongi felé fordultam. – Majd jövök!
– Yah! YURI! – kiáltott utánam, pedig már rég az orrára csaptam az ajtót. Mikor kiléptem, a hideg csípte arcom, de a nap sugarai hamar eloszlatták ezt az érzést, s ezt felváltotta a melegség. A dühöm, s szomorúságom a hideg érzésével együtt szállt el, s reméltem, hogy vissza sem térnek egy darabig.
Hallottam, hogy kinyílik az ajtó, de addigra én már az autóba ültem be.
– Yah! Yuri-yah*! – kiabált utánam, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni, és csak menni a kitűzött célom felé. Irány a szórakozóhely, hogy felvidíthassam Hoseok barátom. Legutóbb is megszenvedett a szakításával, ezért remélem, hogy ezúttal könnyebben túlteszi magát rajta.
A vezetés közben minden mérgem elszállt, csak a könnyek maradtak meg szememben. Szúrta szembogaraim, de mégsem engedtem a kísértésnek. Utáltam sírni. Kifárasztott és feldagadt tőle az egész arcom. Visszatartani sem volt jobb, de mégis méltóságteljesebbnek éreztem magam, ha nem sírtam.
Hamar odaértem, s meg is találtam a már félig részeg haverom. A helyiségben üvöltött a zene, amit kivételesen még szerettem is. A hely tele volt emberekkel, akik egymás hegyén-hátán ugráltak, mint a heringek. A pultnál most kevesen ültek, szinte Hobi volt az egyedüli. A bárban terjengett az alkohol tömény szaga, ami keveredett a cigarettafüsttel, amihez míg hozzá nem szoktam, fullasztó volt. Mikor leültem Hoseok mellé, ő azonnal felém fordult, s megölelt. Fejét a mellkasomba fúrta, s kiadta magából a fájdalmát könnyek formájában. Hangja csatlakozott szomorúságcseppjeihez, amit a felsőm szinte teljesen elnyomott.
Nyugtatóan elkezdtem simogatni a fejét. Tudtam, hogy ez megnyugtatja annyira, hogy ne sírjon annyit. Mindig is szerette, ha valaki a hajával szórakozott.
Yoongi:
– Yah! Yuri-yah! – kiabáltam utána, miután kirontottam az ajtón. Mintha meg se hallotta volna, szállt be az autójába, és nem habozva azonnal útnak indult. Itt hagyott? Képes volt itt hagyni? Így? Pont így? Ezért még olyat kap, ha visszajön. A gondolatra megnyaltam ajkaim. Mhm... Ahogy teljesen kiszolgáltatottan fekszik, és várja, hogy végre hozzáérjek, és együtt élvezzük a hosszú éjszakát.
Hiányzott a vad énje, amit már csak az előjátékban mutatott meg, s nem egész nap. Én is próbáltam kontrollálni az olyan cselekedeteim, a bántásáról szóló gondolataim. Míg ő a párom, addig nehéz lesz a feladatom, mert olyan elbűvölően gyönyörű a hangja, az arca, az egész lénye, amikor elengedem a bennem rejlő szörnyet. Mikor engedtem magamnak, hogy bántsam. Eleinte élveztem fájdalmát, de mióta magához láncolta lelkem, azóta nem tudom élvezni úgy, mint akkor. A szükség, a gondolat meg van, de már nem szeretném bántani, de visszafogni magam nem tudom. A kényszer átveszi felettem az irányítást, és tudaton kívül fájdalmat okozok neki.
Csodálkozom, hogy két ilyen hataloméhes, domináns embert összehozott az élet. Eleinte Yuri-yah elméje is tele volt hasonló gondolatokkal, mint az enyém, de ő sikeresen rájött a titkára, hogy hogyan tudja azokat kizárni. Azóta megváltozott. Még mindig meg van benne a démon, de az újdonsült angyal uralkodik felette, visszatartva a gonosz lényt.
Mintha egy üres test, páncél lennék, amiben egyetlen dolog van. Kényszer. Kényszer arra, hogy Őt kínozzam. Akaratlanul előjön bennem, és onnantól ködösek az emlékeim. Mintha az agyam tudná, hogy nem akarom látni többet az emlékeimben, hogy én okozok neki fájdalmat. Óvni akarom, akár a levegőtől is, de magamtól a leginkább. Nem érdemlem meg, hogy velem legyen, de önző vagyok, és csak magamnak akarom. Magamnak akarom az arcát, a hangját, a testét, a lelkét, a szeretetét, mindenét. Ha sír, ha fáj neki valami, inkább adja át nekem szomorúságát, vagy fájdalmát, inkább küzdök én ezekkel, mintsem ez is őt terhelje.
A féltékenységem, s dühöm átvette a keserűség, mely szívbemarkoló volt, mely úgy próbálta markolni szívemet, mintha éppen halálomra vágyna. A tudat, hogy megint emiatt vesztünk össze az életembe fényt, változást hozóval – amiről nem is ő tehet –, fojtogatott. Mindig ilyen voltam, ilyen birtokló, önző, szemét, akit csak a saját érdekei érdekelték.
A birtokló mániámnak köze van a barátnőm kinézetéhez is. Lélektükrei kékek, mint az óceán, mely folyton hömpölyög. Mikor haragos, úgy háborog szemének tengere is. Kis pisze orra, mely úgy illik hozzá, s mikor felhúzza azt, az aranyosságot kölcsönöz a lánynak. Telt, húsos, cseresznyepiros ajaki, miket, ha lehetne, folyton csak csókolnék, hogy azokat is magaménak tudjam. Hosszú, sötét, barna hajzuhataga körbe öleli arcát, így keretet adva szemet gyönyörködtető orcájának. A mellei, mik pont a tenyerembe illenek, feneke, melyet oly boldogan fogdosok. Lapos, kissé húsos hasa képes elvenni eszem. Formás lábai, s karjai tökéletesen díszítik testét, viszont ezekkel olyanokra képes, mit senki ki nem nézne belőle.
Pont olyan magas, hogy feje a mellkasommal van egymagasságban, míg én, ha kicsit lejjebb húzom a fejem, tökéletes támaszt nyújt fejének teteje az államnak. Mikor ránk jön a szeretethiány, gyakran ölelkezünk így. Míg én érzem samponjának bódító, barackos illatát, addig ő szorosan bújik hozzám, szinte eltűnve karjaim közt. Kezeimmel előszeretettel kényeztetem hátát azzal, hogy gyengéden simogatom, s köröket rajzolok rá ujjaimmal. Jóleső sóhajait soha nem fojtja el, amit zene hallani füleimnek.
Mindig benne bizonytalankodok, amikor neki több oka lenne rá. Annyit találkozom női énekesekkel, bandákkal, hogy teljesen megérteném, ha ő nem bízna bennem, de ő teljes mértékben megbízik bennem. Ez mindig annyira megmelengeti a szívemet, mint amikor nyáron kint hagyom a konyhapulton a fagylatot, s az elolvad. Érzékeny művészlélek vagyok, ezért ha bármikor megbántottnak érzem magam, nem tudok írni. Ha írok is, az mindig melankólikus, és borzasztó szomorú.
Fel kéne hívnom. Meg tudni, hogy hol van Hoseokkal, akivel már oly régóta jó barátok. Lefogadom, hogy valahol épp alkoholt fogyasztanak. Érdekes módon Yuri sokkal jobban bírja a szeszt, mint én, vagy bárki más, pedig én aztán tényleg bírom az italt. Szinte meg se kottyan, ha megiszok egy üveg töményt, de már érzem a hatását. Yurinak kell két teljes üveg, mire bármit is érez. Furcsa ezt mondani, de jó mája van, ha így bírja az alkoholt, mert ha ő egyszer leül azzal a fejében, hogy mégpedig ő leissza magát a sárga földig, akkor ahhoz elfogyaszt nem kevés alkoholos italt. Ettől függetlenül az emésztőrendszere sokkal egészségesebb, mint az enyém. Én kis alkoholista Yuri-yahm.
Haboztam, hogy megnyomjam-e a hívás gombot. Mi van, ha nem kíváncsi rám többet? Mi van, ha elrabolják, mikor részegen próbál hazajönni? És, ha megtámadják? Vagy megerőszakolják a szórakozóhelyen? Biztos, hogy nem ment messzire, mert tele van a környék jobbnál jobb, drágábbnál, drágább bárokkal. De így is túl sok van belőlük a környéken, hogy végig járjam mindet, s megkeressem Yurit.
Kínkeserves hosszú percek után, elhatároztam, hogy felhívom. Megnyomtam a gombot, majd a fülemhez emeltem, s vártam, hogy a barátnőm felvegye. Hiába csöngött ki a telefon, Yuri nem fogadta a hívásom. Aggódva a nő miatt azonnal újra tárcsáztam a számot, viszont megint ugyanúgy jártam. „A hívott szám jelenleg nem elérhető. Kérjük, ismételje meg hívását később!" – szólt a monoton női hang, ami a tizedik alkalom után, már kezdett felidegesíteni. Még megpróbálkoztam ötször, de ugyanúgy nem vette fel.
Aggódtam érte. Majd megfullasztott a tudat, hogy valami nagy baj van. Pedig nem tudtam róla semmit. Lehet, szimplán nem hallja a zene miatt, hogy hívom. Igen. Biztos ezért. Remélem. Vagy csak nem kíváncsi nyomorult énemre, aki nem győz bocsánatot kérni tőle, amiért így beszélt vele, és feleslegesen gyanúsítgatta.
Ha a hívást nem veszi fel, az üzenetet biztos megkapja. Végül rányomtam a kis borítékra, hogy tudjak neki írni. Nem egy üzenetet írtam neki, de mindnek ugyanaz volt a lényege. Mondja meg, hol van, ha nem is, akkor ígérje meg, hogy felhív, és mondja, hogy menjek el érte. Nem akarom, hogy ittasan vezessen, főleg, hogy mostanában egyre több a rendőr az utcákon. Ha a folytonos veszekedésünk nem lenne elég, akkor még szedjen össze egy büntetést is? Nem hiszem, hogy most pont az hiányozna neki, de ki tudja. Nőből van, és a nőknek érdekes a gondolkodás módja.
– Yuri-yah, miért nem válaszolsz? – kérdeztem a telefonomtól nyugtalanul. Türelmetlen voltam, s úgy vártam a választ, mintha épp arra várnék, hogy vajon elutasítanak-e dalszerzőként, vagy sem.
Míg Yuri válaszára vártam, leültem a nappaliban a kanapéra, s a kapcsolatunkon gondolkoztam. Megannyi borzalmat követtem el, míg ő elviselte a házsártos öregembert, a szadista férfit, a szerelmes, elködösült szemű romantikus fickót. Sose néztem, hogy neki a mi a jó, mit érez, amikor én így viselkedek. Ez lehetett nála az utolsó csepp a pohárban.
Mikor már elmúlt hajnali három óra, kezdtem nagyon aggódni Yuriért. Mi van, ha haza sem jön? Még az üzeneteim se nézte meg. Fel sem hívott! Semmi. Én pedig lassan itt halok bele a fojtogató aggodalomba. Nem bírtam már egyhelyben ülni, ezért felálltam, és végig jártam a lakást nem egyszer, hogy valamivel levezessem a felgyülemlett feszültséget.
Nem egy pohár Whiskyt megittunk ma este drága Hoseok barátommal, aki kisírta lelkét az első fél órában, majd az ivásba temetkezett. A depresszív hangulat nem tartott ki sokáig az életvidám férfinál, illetve az alkohol is hamar beütött nála. A jókedve megjött, amit a táncolás iránti vágya követett. Mivel nem akartam, hogy egyedül táncikáljon, illetve én is fel akartam dobódni egy kicsit, ezért csatlakoztam hozzá.
A lelkemet húzó súly, most mintha nehezebb lenne, mint általában. Kínzó lassúsággal próbál lerántani a mélybe a démon mellé, ki elvesztve eszét próbálja átvenni felettem az irányítást. De a bennem rejlő angyal nem engedi át neki. A jó erősebb, mint a gonosz, addig, amíg a gonosz nem válik egyre gonoszabbá, s gonoszabbá. Egy ideig átveheti az uralmat a jó felett, de a jó újból, s újból lefogja győzni a rosszat. Nem véletlenül mondják szüntelen: a jó mindig győz. Csatát nyerhet a sötétség, de háborút nem.
Igen sokáig élveztük a partit, táncoltunk, ittunk és jól éreztük magunkat. Hobi csontrészeg volt, míg én hiába ittam annyit, mint ő, addig ő megivott pár pohárral és már teljesen ki is volt ütve. Még jó, hogy nem hagytam, hogy annyi töményt igyon, mert akkor már bajban lennénk.
Mielőtt leléptünk volna a bárból fizettem a pultosnak, majd a részeg haveromat támogatva indultam meg ki a nagy tömegből. Eltartott egy darabig mire kijutottunk a szórakozóhelyről. Mivel Hoseok-ah itt lakott a szembe épületben, ezért átkísértem őt az úton, s segítettem neki eljutni az ágyáig. Amint a puha matracra dőlt, azonnal lehetett hallani hangos horkolását. Eléggé kiütötte magát. Nem voltam sokáig nála, mert jobbnak láttam minél előbb hazaérni.
Szúrt a szívem a hazavezető úton, míg vezettem. Nem tudtam elhinni, hogy képes voltam ezeket hozzávágni. Igaz, zavart, hogy engem sose vitt étterembe, vagy bárhova, velem csak bunkózott, kivéve, a ritka pillanatokat, amikor előbújt belőle a romantika. Amíg nem tapasztaltam el se hittem, hogy van ilyen oldala is, pedig bizonygatta, hogy igenis van.
Leparkoltam a ház előtt, majd táskámat a vállamra véve kiszálltam az autóból. A kertes házat néztem percekig, ahol látszott, hogy az előszobában még égett a villany. Tehát várt engem.
Nem időztem sokat a hidegben, csak összehúztam magamon a kabátot, s elindultam a bejárati ajtó felé, hogy végre beléphessek a kellemesen meleg helyiségbe.
Mielőtt bármit is tettem volna felnéztem a sötét égre. Mikor az éj leszáll, s a felhők is eltűnnek az égről, rálátok végre a csillagokra, miket úgy szeretek. Az égbolt csodájában elveszve élvezem az éjszaka csöndjét, néha az apró teremtmények halk, nyugtató zenéjét hallgatom, mely mindig képes ellazítani. Mikor az égre nézek megnyugszom, s többé nem félek. Az éj mától az én részem. Míg az eget kémlelem, elgondolkozom, hogy mik történtek. Megjelenik előttem, ahogy dühvel tele elhagyom a házat, bevágva magam mögött az ajtót. Ha érezne a falap, már biztos, hogy ordítana a fájdalomtól, oly erősen csaptam be miután kiléptem a helyiségből.
Közelebb léptem az bejárati ajtóhoz, és lenyomtam a kilincset, majd halkan, alig zajt csapva próbáltam nagyobbra tárni azt. A kinti sötétség után vakítóan hatott a benti világosság. Az odakint lévő levegő frissebbnek hatott, s szinte koffeinként tartott ébren. De a meleg, Yoongi illatát keringető lakás elálmosított. Ez köszönhető az alkoholnak is, amit ma elfogyasztottam. Ahogy a levendula frissítő, s a fahéj nyugtató illata keringett a levegőben, mind hatással volt rám. A levendula illata odaadást, boldogságot, sikert, szerencsét, mégis bizalmatlanságot szivárogtatott belém, míg a fahéj illata eleganciát költöztetett szívembe. Később a kávé élénkítő illatát is megéreztem, mely vidámságot kölcsönzött számomra.
Amint felemeltem a fejem megláttam a személyt, akitől az illatok származtak. Az aggodalom, s megnyugvás egyszerre ült ki arcára, majd ezt nem sokkal később felváltotta a düh. Ahogy arcának fehérsége áthágott vörösbe, behúztam a nyakam. Ilyen vörös talán még sose volt a méregtől. Míg ő ölni készen nézett rám, addig én felvettem a lehető legangyalibb, ártatlanabb arckifejezést, s úgy néztem lélektükreibe, amik mindent elárultak nekem.
– Miért nem tudod felvenni azt a kurva telefont, ha már mindenhova magaddal viszed?! – kérdezte Yoongi szinte teljesen kikelve magából. Én csak előástam az említett tárgyat a táskámból, és láttam, hogy 38 nem fogadott hívásom, és 43 üzenetem volt tőle. Aggódott. Nem kicsit. Megbánta volna, hogy leállt veszekedni velem azon, hogy hova mehetek el?
Megfélemlítő pillantásaitól már nem riadtam meg, mert tudtam, hogy hogyan érhetem el, ezen tekintetek változását pillanatokon belül.
– Oppa*~ – húztam el a szót, s elővettem a kislányos hangom. – Ne haragudj az egyetlen Yuridra~. – Látszott rajta, hogy ezzel megindítottam benne valamit, de nem hagyta magát belesni a csapdámba. Na, majd később. Démoni mosoly ült ki ajkaimra, melyek mégis angyalinak tűntek, de tudtam, hogy a rossz már uralma alá hajtott. – Yurinak egy kis szeretetre van szüksége – folytattam a kislányosságot, közben próbáltam tettetni a részeget. Ám párom arcáról tisztán le lehetett olvasni, hogy nem hitte el, hogy részeg vagyok.
– Igen? Yuri-yah... Szeretetre van szükséged? – kérdezte ellágyult arccal. Én egyetértően bólintottam, s figyeltem a hangulatváltozását. Nem egyszer váltott már hirtelen hangulatot a kapcsolatunk alatt, így már ehhez hozzászoktam.
– Igen. Sok-sok szeretetre – válaszoltam kérdésére.
– Hogy adjak neked szeretetet? Amikor csak egy szó nélkül lelépsz. Hm? – kérdezte akaratosan, de lágy hangon.
– Kellett neked belém kötni... – motyogtam magam elé a lehető leghalkabban, hogy Yoongi ne hallja meg. – Szeress – mondtam neki a legaranyosabb hangot, s arcot mutatva felé. Karjaim kinyújtottam felé, mintha ölelésre hívnám, de nem tartottam sokáig úgy őket, mivel nem reagált.
– Én szeretlek. De haragszom rád – közölte durcásan, de komolysággal hangjában. Szívem hatalmasat dobbant a pillanatban, amikor kiejtette gyönyörű ajkai közül, a szeretlek szót.
– Ne haragudj, Oppa! – kértem, hatalmasra tágult pupillákkal kémlelve. Sajnos semmilyen hatást nem értem el nála, így az utolsó kibékítő akciónak kezdtem neki. Ebben biztos voltam. Főleg abban, hogy ennek nem tud nemet mondani.
Elkezdtem lassan, kelletően lépkedni felé, miközben lélektükreibe mélyedtem. Élvezettel teli tekintettel kísérte végig minden egyes lépésemet. Félúton, vagyis alig pár lépés után elkezdtem kibontakozni vászonkabátomból. Karjaim kibújtattam a hosszú, a hideg ellen védelmet nyújtó ujjakból, majd egy kisebb löketet adtam az anyagnak. Éreztem, ahogy lassan lecsúszik a vállamról, érintve a hátamat, s a lábaim. A halk puffanás, ami jelezte a ruhadarab földre érkezését, mintegy parancsszóként hatott rám.
Az akcióm közben végig Yoongi szemében voltam elmélyülve, míg ő minden tettem éhező tekintettel kísérte. Mikor megváltam a kabátomtól, követte tekintetével az anyag útját, majd ajkait megnyalva figyelte, ahogy egyre loptam kettőnk között a távolságot.
Az eddigi angyalságom, tisztaságom felváltotta, a tisztáltalan sötétség. Mintha megszállt volna egy démon, úgy közeledtem a férfi felé. Kinőttek szarvaim, miután ledobtam a vászonkabátom. Úgy közeledtem felé, akár vad az áldozatához, mikor épp becserkészi. A megjátszott ártatlanságommal elbűvöltem őt, s védtem magam, míg a sötét, démoni énem le nem csapott rá, s előbújt a rejtett zugból.
Amikor elé értem, már hajolnom se kellett, hogy megcsókoljon, éhezve hajolt ajkaimra, ezzel elvéve tőlem az esélyt, hogy felnyújtózkodva elvegyem az eszét. Előbbi tettemmel, már sikerült elcsábítanom, így erre már szükség sem volt.
A heves csókcsaták közepette egyre, s egyre csak közelebb vont magához a férfi, kinek szemeiben ott égett a vágy. A mámor elködösítette a teret, csakis őt láttam. Ahogy ajkait mozgatta, oly gyengéd, mégis akaratos, szenvedélyes, s parancsló volt szájának lágy, néha kemény simogatása. Egyszer-egyszer belemart duzzadt, vörös ajkaimba, mik nem fájdalmat hoztak, csak még több vággyal rántottak a sötétbe. A sötétbe, ami fölött csakis Yoongi uralkodhatott. Nekem nem volt kapacitásom afölött átvenni a hatalmat, mikor a testem, lelkem, s elmém mind ettől védtem.
Gyengédsége, s vadsága mind csábított magához. Éreztem, hogy sajnálta ő is a történteket, de azt is, hogy már egy ideje nem voltunk hasonló helyzetben, így felkelt a benne rejlő vadállat, melyet ő még oly nehezen fogott vissza.
Amikor megcsókolom az olyan, mintha levetném magamat egy szikláról, de amikor kezét a derekamra helyezi, hogy felemeljen, s még hevesebben csókoljon, hirtelen már nem is ugrom – kiterjesztem szárnyaim, eldobva szarvaim, s repülök. Ahogy egyre közelebb von magához, úgy lepi el az iránta érzett vágy az eszemet.
A csókot Yoongi szakította meg, majd nem habozva felkapott ölébe, majd újból ajkaimra tapadt. Nem azzal foglalkoztam, hogy épp hova cipel, hanem próbáltam mindent beleadni nyelvünk csatájába. A sajnálatom, a féltékenységem, a vágyam és a szeretetem.
Éreztem, ahogy lehuppant a kanapéra. Még mindig ölében tartva csókolt, majd ezt megunva elszakadt ajkaink harcából. Lepénylesőm helyett jobb helyet talált ajkainak, hogy azokkal puszilgatva még inkább elvette az eszemet – már amennyi még maradt érzelmes csókjai után. Az apró, nyálas cuppanósokkal szép lassan haladt lefelé az állam mentén, s áttért nyakamra is, melyek mámorítóan hatottak rám. Csábított, csábított, s próbált magába bolondítani, pedig már teljesen beleszerettem. Elkerülhetetlenül belezúgtam, mint repülő – ami fölött elvesztették az irányítást – a földbe.
A sok együtt töltött idő alatt kitapasztalta már, hogy mire hogyan reagálok, és hol vannak a gyenge pontjaim. A nyakam, s kulcscsontom közötti részt nem kímélve szívogatta, rágcsálta, akár a kedvenc édességét.
A felsőm engedte neki, hogy épphogy lássa melleim. A vállam és a mellkasom szinte teljesen fedetlen volt a hátammal egyetemben. Az anyag első, és hátsó oldalán szintúgy V alakú kivágás díszítette. Míg elől kevésbé volt mély, s széles, addig hátul teljesen ennek az ellentéte. Nem szerettem ezt a felsőm, mert nem az én világom. A nadrágom feszült végtagjaimra, már-már kicsinek is mondható lett volna, de ennek direkt ilyen a fazonja. Tökéletesen kiemelte az alakom, illetve kényelmes is volt.
Míg rajtam rövidebb, vékonyabb ruhák voltak, addig Yoongin egy fehér, feszülős ing, és egy fekete vászonnadrág volt, ami tökéletesen ölelte körbe lábait, de sokat nem mutattak belőle.
Amíg ő a nyakam, és a kulcscsontom támadta, addig én halk, jóleső sóhajokat hallatva indultam felfedező útra. Kezeim eddig haját markolászták, de most lejjebb vezettem őket, s végigsimítottam velük a férfi kemény, edzett mellkasán, egész az alhasáig, melyet még szűk inge fedett. Kezeimmel nyakát, s vállát masszíroztam, mígnem meguntam azt.
Yoongi nem volt rest, s ő is bevetette hatalmas, csontos kezeit, melyekkel már nem egyszer okozott nekem örömöt. Tenyerét szép lassan simította hátamon egyre csak lefelé, míg nem megállapodott fenekemnél, s azt kezdte el simogatni, míg másik kezével a hajamba markolt, s úgy hajtotta hátrébb a fejemet, hogy jobban a nyakamhoz férhessen. Ő azzal volt elfoglalva, hogy nyakamat kényeztesse, közben a hátsómat markolászta. Már épp nekiestem volna én is nyakának, de inge ebben megakadályozott.
– Tudod, hogy imádlak ingben – szólaltam meg rekedtes hangon, mire egy kis időre elvált tőlem, s csak nézett fel rám –, de most nem kell. – Befejeztem a mondatom, majd neki láttam kigombolni ingét. Mivel tudtam, hogy egy igen drága darabról van szó, ezért nem téptem le róla, hanem lassan gomboltam ki, közben végig szemébe néztem. Beharapta alsó ajkát, míg én elszánt tekintettel választottam el felsőruházatától. – Nélküle is jól nézel, ha nem jobban – tettem hozzá mohón, vággyal tele. Az anyagnak nem kellett sok idő, hamar a földön találta magát.
A férfi – most már – meztelen felsőtestén végig vezettem tekintetem. Ahogy mellkasa fel-le emelkedett heves légvételei miatt, úgy hatott rám, mint a drog. Húzott maga felé, s elérte, hogy a függője legyek. Várt. Várt, hogy mit lépek most, hogy megfosztottam felsőtestét takaró ingtől.
Nem sokáig csodáltam a látványt, mert a vágy felülkerekedett rajtam, ismét. Ajkaimmal érintettem nyakának hófehér, puha, forró bőrét, mely parázsként hatott hideg, duzzadt számra. Csókokkal kényeztettem nyakát, néhol meg-megszívtam egy-egy érzékenyebb bőrfelületet. A hangja, mellyel tetszését fejezte ki, csak még inkább hívott magához, hogy többet hallhassam a sötét éj alatt. Puszijaimmal áttértem kulcscsontjára, s mellkasát sem kíméltem. Nem győztem hallgatni sóhajait. Combján kissé hátrébb húzódva haladtam csókjaimmal egyre lejjebb, de azokkal is csak addig mentem, mint kezeimmel még inggel fedett testén.
Fejét hátra dobta, amikor alhasánál szívtam meg bőrét, s ajkai közül egy mély tónusú nyögés szaladt ki. Mi lesz vele, ha már most elveszti a fejét? Még csókolgattam őt az alhasa tájékán, de már megszívni nem szívtam meg. Egyre haladtam vissza fel, míg el nem értem szájáig. Ajkai nyitva voltak a sűrű levegővételeinek köszönhetően, amit én nem voltam rest kihasználni, s azonnal lecsapni a védtelen ajkakra. Mivel szája nyitva volt kihasználtam, s átnyomtam nyelvem a szájüregébe. Ízlelőszervünk vad csatát vívott a dominanciáért, de egyértelmű volt, hogy Yoongi nyerte a csatát, de nem a háborút, melyet indítottam ellene. Egymás között passzolgattuk az irányítást, mígnem elváltunk egymástól.
Kezét derekamra vezette, majd újból ajkamnak esett. Néha megtépte, de ez csak még tüzesebbé tette azt. A folyamatos csókok között egyik keze újból levándorolt a fenekemre, s azt markolgatta.
– Azt hiszem – vált el nehezen, s nézett lélektükreimbe –, nem kell ez a póló – fejezte be vágyittasan, ajkain sötét, démoni mosollyal. Adott egy aprócska puszit számra, majd meglepett tekintetembe mélyülve fogta, s egy mozdulattal letépte rólam a pólót; mely a varrások mentén pattant el, s adta meg magát a férfi akaratának, ami csípős érzést hagyott maga után. – Mondom én, hogy fölösleges. Úgysem tetszett – vonta meg vállát, egy pajkos mosoly kíséretében. Vággyal teli, mohó tekintetét végig vezette felszabadult felsőtestemen, majd ajkait megnyalva hajolt vissza nyakamra, hogy újból kezdje érzékeny bőröm kényeztetését, amit én apró sóhajokkal díjaztam.
Bár vágya, s mohósága, szenvedélye közt a harag is jelen volt még, de igyekeztem elterelni arról a gondolatát, s minél inkább kedvére tenni.
A sötét éj rátelepedett a szobára is melyet, a fényes, fenséges hold bevilágított az ablakokon keresztül. Épp olyannyira világított, hogy láttam a férfi körvonalát, s néha arcát. A madarak, szárnycsapása, a bogarak ciripelése, a bagjok nyugtató huhogásának hangja eltompult kettőnk sóhajai mellett.
– Áh... Azok a régi szép idők. A mai napig emlékszem, ahogy aznap éjjel kitéptél nem egy darabot a hátamból a körmeiddel – jegyezte meg, kacér mosollyal arcán a mellettem ülő férfi. A négy évvel ezelőtti időre visszagondolva boldog mosoly terült szét ajkaimon.
– Ezt úgy mondod, mintha nem élvezted volna az éjszakát! Kellett neked keménykedni – dorgáltam meg szüntelenül mosolyogva.
– Te ingereltél! – vágott vissza durcásan. Felkuncogtam játékosságán, ugyanis biztos voltam benne, hogy csak megjátszotta. A vigyora mindent elárult.
– Ne a gyerek előtt! – szóltam rá, akár egy ölni készülő medveanya, ki csak óvni akarta szeretett gyermekét.
A kis Daegi nevetett a kialakult szituáción az apja ölében. Szegény fiú már hozzászokott ezekhez a témákhoz hiába nem érti még, hogy miről is van szó. Daegi nem egy átlagos gyermek, melyben teljes mértékben ránk, szüleire ütött. Nem két évesen terveztem felvilágosítani a dolgokról a picúrt, kihez úgy ragaszkodom akár fű a földhöz, a föld a vízhez, az ember a levegőhöz. Az én két gyönyörű fiam teljesen hozzánőtt szívemhez. Igaz egyikük idősebb tőlem is, de jóval kergébb, mint a kis icipici Min Daegi.
– Apa... – kezdett bele a gyermek halkan, mire elhalkultunk mi is, hogy teljes figyelmet szentelhessünk neki. Yoongi kíváncsi, meleg tekintettel figyelte az ő kezét megfogó fiunkat. – Apa... Anya... – mondta felém fordulva, s szeretetet árasztó kék szemeivel mélyedt el lélektükreimben, míg én érdeklődve figyeltem az aranyos Daegit. Megfogta az én kezem is, amit hagytam neki, majd közelebb húzta Yoongi kezét az enyémhez, így mindhármónk mancsa összeért. – Apa és anya szeretik egymást. Én is szeretem apát és anyát. Anya és apa is szeret engem. Ugye? – kérdezte a fiú kétségbeesetten, kettőnk között kapkodva tekintetét. Yoongival egymásra néztünk, s elejtettünk egy mosolyt. Lenéztünk a picire, majd egyszerre szólaltunk meg.
– Persze, hogy szeretünk, kincsem! – A gyermek arcára hatalmas vigyor ült ki, majd elengedve kezünket ölelte meg először az apját, majd engem. Ölelése megmelengette szívem, s nem eresztve öleltem vissza a kis testét.
Végül kigondolta volna, hogy Yoongi megkéri a kezem, s közös gyermekünk is születik? Mindezt négy év alatt. Voltak vitáink, de sikerült megtalálnunk egymásban a bizalmat. Felleltük egymásban a védelmet, a támadást, a vigaszt s a szerelmet; ahogy az évek alatt egyre csak megismertük a másikat. A haragunk, a vidámságunk mind megosztottuk egymással. Ha bárkivel találkoztunk, akár munkaügy akár személyes mindig elmondtuk, hogy kivel, hova mentünk, így a másik tudta, hogy kivel és hol van a másik fél.
Az évek alatt Yoonginak megadatott az, hogy zeneszerzőként, producerként és rapperként is sikeresen befusson a karriere. Dél-Korea egyik legnépszerűbb embere lett, akit napi szinten látni a televízióban. Turnékat, koncerteket nem tart, mert minket, a családját fontosabbnak érezte, mint a rajongókat. Mindig azt mondta, hogy mi régebb óta támogattuk, mint a fanok, így velünk töltené a maradék szabad idejét a munka után.
Egyetlen koncertet tartott, amikor először jelent meg egy albuma. Emlékszem olyan boldog volt majd' kiugrott a bőréből, hogy végre nem csak másoknak kell dalt írnia, hanem magának írhatta a sajátjait.
Én a kávézóból kilépve úgy döntöttem, hogy a szüleimtől örökölt házat átalakítom, s nyitok egy éttermet. Világéletemben szerettem a konyhában téblábolni, és már hat évesen megtanultam egy-két ételt elkészíteni. A főzés vált munkámmá még az elején, de hamar belendült az üzlet. Egyre több, s több vendég látogatott el hozzánk, aminek úgy örültem, mint gyermek a nyalókának. Egyedül nem bírtam már a konyhában annyi mindent, így inkább felvettem két konyhatündért, akiket betanítottam, majd végül csak a papírmunkával foglalkoztam. Jóval egyszerűbb volt így a dolgom, és több időt is tölthettem Yoongival és a kis Daegival.
A kettőnk közti kapcsolat miatt az éttermemben, éttermünkben vannak olyan asztalok melyek direkt takarásban vannak, hogy a Yoongihoz hasonlító hírességek megússzák a rajongók támadását. Nem véletlenül nálunk lakomázik néha egy-egy idol banda.
Yoongi az eltelt idő alatt kizárta sötét, démoni, erőszakos lényét, aminek következtében nyíltabb is lett. Többet mentünk randevúkra, melyek néha oly romantikusra sikeredtek, hogy még könnyeket is potyogtattam.
Egyikőnk sem így született. Szadista vágyakkal. Mindkettőnk életében volt egy meghatározó pont, amiért mi is ilyenek lettünk. Mik nem köszönhetők egy-egy erőszakos exnek? Kettőnkben ez is egy közös pont. A tudat, hogy neki és nekem is egy volt pár okozta ezt a szörnyűséget, közelebb húzta lelkünk. Közelebbinek éreztem, mint soha máskor, amikor elmondtuk egymásnak, hogy mi is okozhatta ezt a különös gondolkodást. Véleményem szerint senki nem születik szadistának. Valami kiváltja belőle az erőszakos gondolatokat. Ez lehet egy szülő, egy barát, egy pár, akár egy idegen. Ha történik velünk valami, az mély nyomot hagyhat bennünk. Egy baleset, egy betegség, egy szeretett családtag, barát elvesztése, de akár első kutya, vagy macska emléke. Minden kivált belőlünk valamit, csak az a kérdés, hogy mit.
A kis Daegi alig két éve látott napvilágot, de már most tud játszani a zongorán. Ámulattal hallgattam, ahogy Yoongi ölében ülve nyomta le a billentyűket a hangszeren ezzel, gyönyörű zenével körbe lengve a házat. Hiába ilyen aranyos a fiú, nem tudtuk, hogy ő is olyan-e, mint mi voltunk. Féltünk, féltettük a gyermekünk, mert mi már tudtuk, mekkora szenvedés, mennyi rossz, s még rosszabb járt ezzel.
Érdekes módon úgy érzem, fenyők vagyunk. Olyanok vagyunk, mint az örökzöldek. Folyton hullajtunk el darabokat magunkból, akár szándékosan, akár csak azért, mert így hozta az élet. De ezen darabjaink helyére mindig szinte azonnal növesztünk újabbakat, mint a fenyők lehullott tűleveleik helyére, így folyton változva. Még, ha valaki nem is tud róla, de ő is olyan, mint egy fenyő. Mindannyian ilyenek vagyunk. Igaz, lehetnek köztünk tölgyek, bükkök, akár gyümölcsfák, kiknek van egy időszakuk, mikor mindent levetkőznek, s később teljesen új darabokat aggatnak magukra, melyekkel újból pompás, díszes növények lesznek. Részeik elszáradnak, majd lehullanak, s kezdődik minden elölről, így teljesen újjá alakulnak.
---
*yah: "Hé" koreai megfelelője
*yah/ah: Hozzájuk közel állóknak, a nevének a végére illesztik, amikor beszélnek; amikor ezt a megnevezést használják, akkor informálisan beszélnek, így informális megnevezésnek veszik.
*Oppa: nők használják hozzájuk közel álló idősebb férfiakra; illetve tőlük idősebb testvérre, unokatestvérre használják; és párkapcsolatban is gyakran hívja a női fél a férfit Oppának, ami annak köszönhető, hogy a férfi egyén szereti ezt a megnevezést különösebbnél, különösebb okokból.
---
Még így utólag hozzátenném, hogy életemben nem próbálkoztam hasonlóval, és be kell, valljam, igen fiatal vagyok, és tapasztalatlan a témában. Nem vetettem magam a mély vízbe, hogy egy egész aktust leírjak, remélem, nem bánjátok. Nagy valószínűséggel kitűnik a többi közül, de remélem, elnyeri tetszéseteket.
Ami pedig az arcomat illeti, ne is beszéljünk róla, mert olyan vörös, mint egy paprika, ha nem annál is vörösebb. Pedig semmi olyan nem történt benne. Nekem ezt leírni is kész kihívás volt... Bár úgy érzem, hogy sikerült jóval több érzelmet belevinnem a történetbe, mint az előzőnél. Megint igen hosszú novellát sikerült írjak... Azt hiszem nálam ilyenekre lehet számítani ^^
5692 szó
by: _Akira_Asato_
2020.12.17.
